Ma ébredtem rá igazán, hogy nem szabad túlbecsülni senkit sem. Amikor azt gondolnám, hogy találtam egy embert, aki nekem jó tulajdonságokkal rendelkezik (vagy legalábbis azt hiszem), s kezdem elhinni, hogy nincs veszve minden, akkor az élet (vagy nevezzük bárhogy) beletesz egy csavart, s bizonyosságot nyer az, hogy óvatosan kell még jó irányba is ítélkezni. Csak érteném már meg, miért jó az, ha elhiszem, hogy nem lehet jó embert találni. Mindenképpen hozzá kell fűznöm, hogy az én értékrendemnek megfelelő embert. Erre meg lehet kérdezni, miért, olyan kivételes az értékrended. Természetesen nem, nekem nincs benne semmi különös, de a kapcsolatteremtéseimből levont következtetések szerint a legtöbb ember másképpen gondolkodik. Ez nem baj ugyan, de attól tartok, így kénytelen vagyok megbékélni azzal a tudattal (még ha ez nehéz is), hogy nem lesz körülöttem sok olyan ember, aki az értéket látja bennem, s fordítva. Ami pedig a legfurcsább, hogy olyan emberben, aki megérdemelné a megbecsülést, nem veszem észre azt, amit pedig annyira szeretnék látni. Vagy csak utólag. Bár, jobb későn, mint soha. Igen, igen, jól sejted, felfedeztem valakit, aki egyre inkább felkelti az érdeklődésemet. Azt még nem tudom, milyen szinten teszi ezt, s azt sem, meddig fog ez ez érdeklődés részemről eljutni, de majd ez is kiderül, ahogyan mindig megtörténik a végkifejlet. Mindenesetre érdekes. Nem is elemezem ezt tovább, mert megint zátonyra fut az ezzel kapcsolatosan levezetett minden gondolatom. Most megpróbálom más oldalról megközelíteni. Mondjuk, hagyom, had sodorjon magával ez az ismerkedés, ez a tapasztalatszerzés. Ha meg tudom tenni, akkor csak megfogalmazom a történéseket, ha lesznek egyáltalán, s az agyalást arra kis időre korlátozom, amennyit az a bizonyos megfogalmazás igényel. Hmm, ez jól hangzik. Meglátjuk, mennyire lehet kivitelezhető.
