A lépre csalható férfiak...

...tól könnybe lábadt a szemem. A mondanivalótól, a jelentéstől. Attól, amit nekem mondott, jelentett. Szomorúság telepedett rám szavai súlyától, és olyan mélyre szerettem volna süllyedni szégyenemben, amilyen mély nincs is talán. Szégyelltem magam az egész női nem helyett...

Legszívesebben tiltakoztam volna, hogy nem, nem kell kihasználni senkit se ezért, se semmiért. Még, ha az a másik ezt is tenné, akkor sem; és akkor sem, ha egy életen át csak sérelmek jutottak is osztályrészül...

Halkan, nagyon halkan megkérdeztem volna, hogy: ne definiáljuk újra a kurva szó jelentését a mai szabados világ hatásai miatt?...

És lehajtott fejemet felemelve, szememből a lecsorduló könnycseppel mondtam volna: nem, nem szabad mindent, és nem, ez nem győzelem...

Naná, hogy címtelen

Kiejtette kezéből a szívószálat az asztalra, ahova már kipakolta a következő adagot, hogy ezzel se kelljen szöszmötölni, és így is elősegíti a második nagy belégzés zavartalanságát. Rutinos mozdulatokkal dolgozott. Az erre a célra alkalmas eszközzel széttördelte a nagyobb, összetapadt darabkákat. Gondosan ügyelt arra, hogy a por valóban por legyen, és csinos kis vonalba rendezte az egészet. Teljes elégedettsége kedvéért pár mozdulattal tökéletesítette művét, aztán hátradőlt, kényelmes pozitúrába ficánkolta magát az öreg fotelben, kicsit talán várakozón, de cseppet sem türelmetlenkedve. Nem volt kétség benne, tudta, hogy nem kell sokat várni. Az érzés nem robbanásszerűen érkezett, sosem úgy szokott, csak apró jelekből tudta, hogy egymásra találtak. Vidámnak, energiával telinek, tettre késznek érezte magát. Úgy érezte, újra képes visszatalálni a többi ember közé. A szer elhitette vele, hogy képes kommunikálni, kapcsolatokat kialakítani, a társadalom, vagy legalább a körülötte lévő mikrotársadalom életének részévé válni. Az arcán mosoly terült szét, ahogy lassan elhatalmasodni érezte testében az energiát, az erőt. Már dolgozott is az agya visszafoghatatlan lendülettel. Jöttek, egyre csak jöttek a jobbnál jobb ötletek, és örült ennek. Úgy érezte, életre kelt, újra élet költözött belé, hogy újra lüktet ereiben a vér. Előrehajolt, felvette újfent a szívószálat. Mélyen szívta be a levegőt is a porral együtt, és amíg tüdeje nem kezdett követelőzni, visszatartotta a lélegzetét. Már nem várt, nem kellett. Lendületesen kezdett bele az előtte álló pár órába... 

Utazási megrázkód(tat)ás

Tömegközlekedem szokásomhoz híven. Szépíthetném úgy ezt a tevékenységem, hogy azt állítom, hogy szocióképeket figyelek meg, de nincs kedvem ezt mondani, még akkor sem, ha tényleg figyelgetem a tisztelt utazóközönséget. Mondhatni, ezen alkalmakkor élem társadalmi életem túlnyomó részét. Bámészkodom hát. Ha már társadalmi életet élek, akkor tegyem rendesen alapon még elmélyültebben tekingetek szanaszét. Az egyik megállóban (a világért sem árulnám el, melyikben) egy fiatal pár kerül a látóterembe. Öt perc nem sok, de annyi sem kell és azt kívánom, bárcsak ne lettem volna ennyire figyelmes. A villamos szinte üresen tátong, ezért, ha akarnám sem tudnám nem látni, amit látni kényszerülök. A lány leül egy ülésre (olyanra, amit rendes körülmények között egy fő vesz igénybe), a fiú pedig  mellé telepedik (oda, ahova más a csomagját, furkóbbja a lábait pakolja fel). Mikor újra feléjük fordulok, a fiú már a lány ölében ül. Önkéntelenül kapom vissza feléjük a fejem, és lehet, hogy még a döbbenet is az arcomra telepedik. Közben a fiú feláll (istenem, add, hogy helyet cseréljenek, rimánkodom), a lány kényelmesebb helyzetbe tornázza magát és engedi visszaülni ölébe párját. Kissé dugámba dőlök, és szomorkásan intek pápát a gyorsan távolodó reménynek, ami még hagyta pislákolni azt a kis lángocskát azzal kapcsolatban, hogy a hagyományos férfi - női szerepek nincsenek véglegesen halálra ítélve. Aztán, hogy ne hagyjam magam sokáig ezen töprengeni, öndorgálásba kezdek, amiért botor módon hinni mertem, hogy jó lehet nekem zenehallgatás és könyvbe mélyedés nélkül a bkv csodálatos járművein...

Beszélgetés

Ült ott előttem a szőnyegen. A legkisebb szobába húzódtunk el, hogy nyugodtan beszélgethessünk, úgyis olyan ritkán találkozunk. Egy kis kanapé fért be ide, és bár elfértünk volna ezen ketten is, mégis a szőnyegre telepedett, szembe velem. Gondoltam, hogy így fog tenni, így egyenesen a szemembe tudott nézni a beszélgetés alatt. Az emberekről beszélt, és arról, mennyire nem érti a viselkedésüket. Lehajtotta a fejét, és elcsendesedett pár pillanatra. Mikor újra felnézett, azt mondta: már csak a lányok miatt van lelkiismeret furdalásom néha,  mert erre a világra hoztam őket. Azért, mert arra kényszerítettem őket, hogy egy ilyen világban éljenek... Elszorult a torkom, ahogy hallgattam a szavait, igazából nem is tudnék nevet adni az érzéseknek, amik akkor a hatalmukba kerítettek. Ilyen szívet tépő szavakat nem emlékszem, mikor hallottam utoljára valaki szájából. Az egészet csak mélyítette az, amit e szavak kimondása közben az arcáról olvastam le. Sírni tudtam volna... de csak bután össze - vissza hebegtem...