Valahol olvastam az
emlékezetről, és persze rögtön a saját emlékeimre, emlékezetemre gondoltam. Visszagondoltam
a kölyökkoromra, és azon morfondíroztam, normális-e az, hogy alig vannak
emlékeim, és ráadásul e kevés között akad olyan is, ami nem is biztos, hogy
megtörtént, mégis olyan erősen él bennem, mintha meghatározó lett volna. Olyannyira,
hogy egy ideig meg voltam győződve arról, hogy nyoma maradt a testemen is. Azt
kérdezed, miért nem érdeklődtem a szülőanyámtól? Azon egyszerű oknál fogva nem
tettem, mert nem mertem. (Ez a válasz erősen minősíti a kapcsolatomat anyámmal,
tudom jól.) Gyerekkori vizsgálódásom után végigjártam életem további részeit
is, és megint csak arra a megállapításra jutottam, hogy nem vagyok eleresztve
emlékek terén… Helyesbítenék. Inkább úgy lenne helyesebb a gondolat, és nem
mellékesen jobban belegondolva, hogy a memóriám nem működik megfelelően. Ez úgy
hangozhat, mintha mentegetném az emlékek nélküli, unalmas életem, pedig nem így
van. Ne aggódj, nem kezdek el magyarázkodni, vagy bármilyen eszközzel azt
bizonygatni, hogy tényleg a memóriámmal van bibi. Megint jobban belegondolva, nem
is zavar ez a kevés emlék dolog. Azokra a dolgokra emlékszem, amik jelentőséggel
bírtak az életemben. Bármi is történt velem, azt mindig úgy éltem meg, ahogy
meg kellett élnem, és mindenből megtanultam, amit meg lehetett, úgyhogy
mondhatom, hogy egész életemben fejlődtem. Legrosszabb esetben, anyóka koromban,
én leszek az, aki hallgatja a történeteket, amúgy sem voltam sosem nagy
mesemondó :)
Rólam
2017. január 18., szerda
2016. május 3., kedd
Reggelire
Zuhanyozás közben azon
morfondíroztam, mi mindent kell csináltatnom magamon, hogy megfeleljek egy mai
trendi nő kritériumainak. Kozmetikusnál miket kell kiszedetnem, a fodrásznál
milyen frizurát varázsoltassak a fejemre, mikor és hányszor kell még szoliba
mennem ahhoz, hogy megfelelően szép barna legyen a bőröm, és a többi hasonló nyalánkság. Aztán hirtelen
eszembe jutott egy barátnőm, aki pár évvel ezelőtt azt mondta, mennyire unja
már ezeket a dolgokat, és mennyire nem akar már szép és csinos lenni. Milyen jó
lenne, ha úgy lenne jó, ahogy van, mindenféle csinálgatás nélkül. Akkor nagyon
nem értettem, miért mondja ezt. Most viszont teljesen értem már miről
beszélt, és meg is értem, mit érezhetett. Eléggé nagy teher, hogy mindig tenni
kell magammal valamit, hogy elnyerjem a tetszést. Pedig nem is arról van szó,
hogy mindenki tetszését kívánnám magaménak, hanem csak egynéhány emberét. Egyetlen
ember sincs, akinek úgy lennék megfelelő, ahogy vagyok… Nem olyan régen azt
gondoltam, hogy létezhet olyan, akinek megfelelhetek mindenféle változtatás
nélkül magamon, de most kicsit úgy érzem, becsaptam magam. Úton útfélen
elvárásokkal találkozom. Mintha állandóan csak nekem kellene produkálni magam
azért, hogy tetszést nyerjek el, ám cserébe semmit sem kapok… Aztán arra
gondolok, hogy el kéne fogadnom, hogy mindenki esendő ember, és remény sincs
arra, hogy lehet kivétel. Nőként annak is örülnék, ha csupán egy kivétel lenne.
Az, akivel összekötni szándékozom az életem. Mikor először felmerült bennem,
hogy esély sincs arra, hogy van kivétel, sokkot kaptam, és ahogy ízlelgettem
ezt a tényt, szépen lassan elhatalmasodott rajtam az elkeseredés, majd
beszivárgott a fejembe, a lelkembe a reménytelenség érzése, amit a félelem, a
rettegés váltott fel… Ami azt illeti, unom már ezt a sok félelmet. Szeretnék már
szabadulni tőle, csak nem tudom, hogyan
tegyem. El kéne még valamit fogadnom, megértenem, vagy kimondanom? Nem tudom…
2016. április 23., szombat
A szavaim
Szavak kavarognak a fejemben… Sőt, mi több, inkább zúgnak,
keringőznek az agytekervényeim között, és kikívánkoznak erősen. Nem bírnak
elnyugodni, főleg nem tudnak eltűnni, engem békén hagyni. Nem mintha ezt
felrónám nekik, mert szeretem ezt az izgága érzést, és már nem is emlékszem,
mikor volt utoljára ilyen szó kavalkád körülöttem, bennem, tőlem. Ezért is
történt az, hogy kicsit úgy éreztem magam hirtelen, mint egy szűz kislány a
beavatása előtt. Megszeppentem, és aggódva, félve tekingettem percekig
(órákig?) magam köré azt kutatva, merre meneküljek, merről kérhetnék segítséget,
vagy biztatást. Megijesztett, hogy félelmet keltettek bennem a saját, ki nem
mondott szavaim, pedig amióta az eszemet tudom, voltak szavaim (sőt, hosszú –
hosszú összetett mondataim) magamnak, és azért nem telt el olyan sok idő
csendben, hogy ne tudnám, ne emlékeznék, milyen jók is a szavak. Az
történhetett, hogy egy kis csorbát szenvedett a magabiztosságom, és talán a
hitem is. Jó, mondjuk, azt már elég régóta tudom, hogy elveszett, de mindig
tápláltam egy halvány reménysugarat azzal kapcsolatban, hogy nem hagytam el
örökre, csak egy kis időre szabadságra engedtem, ami után bizton számíthatok rá,
visszatér, újra rálelek. Amióta elhagytak a szavak, (igen, félek, azóta lehet)
már nincs meg ez a pislákoló lángocska sem, és el sem hiszed, mennyire hiányzik.
Nem tudom, mihez kezdjek remény nélkül. A szavak hiányát még csak - csak
megszoktam volna idővel, de mit lehet tenni remény nélkül. Szerinted, mit lehet
tenni nélküle? Nem akarok reménytelenül reményvesztett lenni. Hiszen akkor
nincs értelme semminek. Nekem se, és ezzel hogyan lehetek képes szembenézni,
együtt élni… Aztán meg az jutott eszembe, hogy ha valóban kihunyt az a fény,
akkor hogy lehetnék jó példamutató a csajaimnak. Ebben a sötétben minden
szavam, amit kiejtettem a számon eleddig, hazugsággá, légből kapottá,
hiteltelenné változik egy csapásra. Hogyan fogadjam ezt el, és mi módon
dolgozzam fel? Nem hiszem, vagyis inkább tudom, hogy nincs elég erőm ehhez… Viszont,
most, hogy tülekednek a szavak a fejemben, és szinte elárasztanak, örülnöm
kéne. Ettől fel kellene parázslania a lángnak, de nem érzem azt a kellemes
meleget, amit árasztani szokott, mikor még velem volt… Nagyon félek…
2015. december 1., kedd
Félelem
Mostanában előfordul velem, hogy olyan dolgokat veszek észre - többnyire az utcán - ami miatt elszorul a torkom, elfancsalodik a szívem, vagy mérhetetlen harag kerít hatalmába. Néha, ilyen alkalmakkor, az jut eszembe, hogy nem erre a világra való vagyok, és milyen jó lenne, ha inkább meghalnék, vagy meg se kellett volna születnem. Tudom, hogy sokszor gondolnak ilyet az emberek, és azt is, hogy általában nem gondolják komolyan, ám én teljesen komolyan gondolom ezeket a gondolatokat, és abban a pillanatban őszintén vágyom arra, hogy meg is történjen (Persze, azt is tudom, hogy mindenki pont ugyanúgy gondolkodik a témában, mint én.) Aztán hirtelen fordul egyet a fejemben valami, és rettegés fog el. Rettegés a haláltól, az elmúlástól. Attól, hogy nem leszek többé, és az emlékem is homályba veszik. Attól, hogy nem hagyok magam után semmi maradandót, semmi értékeset. Hiába tudom, hogy ez így normális, és ez az élet rendje... Mikor a halálra gondolok, eszembe jutnak a szeretteim. Arra gondolok, mi lesz velük nélkülem, mintha én lennék az ő életük középpontja is, és hirtelen elszégyellem magam, mert felfogom, miket is gondolok. Nem az okozza a félelmem, hogy velük mi lesz nélkülem, hanem inkább az, velem mi lesz nélkülük. Az eszem tudja, hogy a halál után nincs semmi, de nem vagyok képes ezt úgy átérezni, ahogy kellene, mert el sem tudom képzelni, milyen az, mikor nincs semmi. Nem ismerem az igazi semmit, az igazi elmúlást, a valódi halál utáni semmit. Azt sem tudom pontosan, hogyan kellene kezelnem ezt, talán ezért van bennem ez a félelmetes rettegés. Szeretném, ha elmúlna, vagy sikerülne megértenem, és képessé válnék kezelni, de valahogy nem látok erre túl nagy esélyt. Pedig keresem a megoldást, csak valahogy mintha elvesztem volna valahol, valami ismeretlen helyen, ahol az istenért sem sikerül rátalálnom a helyes útra, vagy legalább valamilyen útra... Régóta gondoltam azt, hogy nem félek a haláltól. A felismerés, hogy mégis, még erősebbé teszi a félelmemet, másrészről pedig egy halom kérdés merül fel bennem, amikre egyetlen érdemleges válaszom sincsen. Még mondva csinált, kifogásszagú mentegetőzés sem jut eszembe válaszképpen. Egy csupán a biztos, hogy hatalmas halálfélelmet érzek, és csak reménykedhetek abban, hogy nem követi végig az egész életemet...
2015. november 23., hétfő
Fészekhagyás I.
Ahogy üldögéltem itthon ma, egymagam, eszembe jutott, hogy vajon hogyan fog alakulni az életem pár év múlva, vagy sok év múlva. Addigra vajon teljesen egyedül maradok? Hogy fogom viselni? És hogy fogom tudni szabadjára engedni a nekem fontosokat? Fogós kérdés… Amióta az eszemet tudom, problémám volt az elengedéssel. Mindig erősen ragaszkodtam valakihez, vagy valamihez, akitől, amitől úgy éreztem, erősebb leszek, és biztonságosabb is lesz a körülöttem lévő világ. Emiatt, a beteges ragaszkodás miatt, a legtöbb emberi kapcsolatomat taccsra vágtam, és attól féltem sokáig, hogy a lányokkal kapcsolatban is elkövetem ezt a hibát. Igaz, hogy már régen ráébredtem arra, hogy az elengedés megtanulása fontos leckéje az életemnek, és tanulom is egy ideje, de nem tudom, jó úton haladok-e. Kemény harcokat vívtam önmagammal, a bennem lakó birtoklóval, és tudom jól, hogy vár még rám pár menet. Nem akarom elkövetni azt a hibát, amit oly sok szülő a környezetemben. Figyelem csak, hogy velem egykorú szülők, és javában nagymama korban lévő anyukák hogyan keserítik meg kamasz és felnőtt gyerkőcük életét a szeretet jegyében. Én nem akarom ezt tenni. Nem fogom ezt tenni… Emlékszem, mikor merült fel először bennem, képes leszek-e hagyni, kirepülni a fiókáimat. Oviba jártak még csak. Megrémített, sokkolt a gondolat, hogy egyszer eljön az idő, mikor nem óvhatom, vigyázhatom őket. Attól a felismeréstől kezdve igyekszem úgy terelgetni őket, és főleg magamat, hogy ne kelljen félnem az elengedéstől. Arra gyúrtam, gyúrok, hogy képes legyek meghagyni nekik a döntés lehetőségét még akkor is, mikor tudom, hogy a vesztükbe rohannak. Erőért rimánkodom akkorra, mikor összetörten, gyötrődve kell látnom őket. Erőért rimánkodom akkorra, hogy erőt adhassak, hogy kapaszkodó lehessek… El sem hiszed, milyen nehéz aggódás nélkül randizni engedni a kicsi lányomat. Elengedni egy fiúval, akiről tudom, hogy arra hajt, hogy olyan dolgokat tegyen vele, amiket nem lehet tenni egy cserfes, loknis hajú, kicsi lánnyal, aki azt énekli a homokkupac tetején állva, hogy kék a ceme. Mert nekem ő mindig az a kislány marad. Nagy mázli, hogy ezzel a felismeréssel nem mostanában kellett szembenéznem először, és a múló éveket arra is használhattam, hogy megemésszem ezt, és felkészüljek rá, már amennyire erre fel lehet készülni. Azt is elhatároztam, hogy az én lányaim büszkék lehetnek majd rám; szégyenkezés nélkül vállalhatnak fel anyjukként; mindig, bármiben számíthatnak rám, amit csak tenni vagyok képes; és tudni, érezni fogják a szeretetemet. Nem, nem a rájuk telepedő, zaklató, kisajátító, önző szeretetet, hanem a másikat. Az igazit. Az önzetlent, a feltétel nélkülit, az őszintét, az elfogadót. És nem azért, mert én hoztam világra őket, hanem azért, mert kiérdemeltem azzal, amit életük során tanítani igyekeztem nekik. Azt kérdezed, mi vár akkor rám az idő múlásával? Magány és egyedüllét? Nem tudom, hazudnék, ha mást állítanék, de azt tudom, hogy szeretet fog körülvenni, és egy kövér macska dorombol majd az ölemben :)
...
Gondoltam ezt nagyjából egy éve, mikor a kisebbik lányom randizni kezdett. Szép gondolatok, és igazán szép érzések. Ám ezek közé a szépségek közé nem annyira kedves és szép dolgok is beférkőznek újabban. A szürke hétköznapokon, mikor nem sikerül minden flottul, és kicsit mindenki elfancsalodott, jönnek a csúnya gondolatok. Azok, amik azt óhajtják, hogy repüljenek már ki, kezdjék végre élni saját, önálló életüket, mikor maguknak oldják meg a problémáikat. Aztán ezek mellé csapódik egy hatalmas adag fáradtság érzés, amitől azt hiszi az ember, hogy már nem sokáig lesz képes erővel bírni ezt az egészet. Majd mikor rajta kapom magam ezeken a gondolatokon, érzéseken, a lelkiismeret furdalás hatalmasodik el rajtam, hiszen egy rendes szülő nem gondolhat ilyeneket a porontyairól. Pedig, ha jobban belegondolok, ezek is normális érzések, gondolatok. Az állatok is elkergetik maguk mellől felnőtté vált kicsinyeiket, amit egyáltalán nem minősítünk rossznak, vagy kegyetlen szülői megnyilvánulásnak. Nem véletlenül dolgozta ki ezt a szisztémát a természet, vagyis nem kéne lelkifurdalást érezni, amiért ilyen szabadulásról ábrándozom...
2015. szeptember 26., szombat
Sok...
...buta gondolat kavarog a fejemben, de nem ezekről ejtenék szót,
mert azt hiszem, minden bugyuta gondolatomat leírtam már, és csak magamat
ismételgetném, ha azokra pocsékolnék időt. Inkább arról eszme futtatnék, vajon,
mi lehet az oka annak, hogy időről időre felbukkannak ezek az eszementségek. Mit
gondolsz? Mi az az ok? Ne gondolj semmi kacifántos magyarázatra, mert egyszerű
az egész. Szerintem szimplán csak arról van szó, hogy unatkozom. Nincs semmi
olyan komoly dolog, amivel lekötném a figyelmem, így jobb híján az agyam kreál
magának tennivalót. Felmerül a kérdés, hogy miért nem inkább kellemes dolgokat
talál kihívásnak, mert abban ugye egyetértünk, hogy az sokkal jobb hatással lenne
a lelkemre (is). Gondolom, nem okozok meglepetést azzal, hogy erre is találok
magyarázatot, még pedig azt, hogy a kellemes dolgokat az ember magától
értetődőnek tartja, és azt hiszi, hogy nem is történhet vele semmi másképpen,
mint kellemesen. Ezért van az, hogy a jó dolgokat nem tudjuk úgy becsben
tartani, ahogy kellene, sőt, sok esetben el is felejtjük értékelni. Ám, ha
kellemetlenség történik, akkor azt szinte személyes sértésnek, támadásnak
vesszük, és a kelleténél sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki. Tudom
jól, hogy nyafogni, panaszkodni, kifogásokat gyártani sokkal könnyebb, mint feldolgozni
a nem kívánt dolgokat, de miért is elégednénk meg a könnyebben járható úttal,
hiszen abba egy csipetnyi kihívás se kerül, ezért nem is lehet érdekes. Számomra
legalábbis. És ez az a pont, mikor a feledékenységem, elkényelmesedésre való
hajlamom megmutatkozik, és megnehezíti a dolgom. Mint ahogy már említettem (néhány nappal előbb), megfeledkezem arról, hogy
nem elég csak egyszer szembenézni a kellemetlen dolgokkal, hanem folyamatos
teendő ez, akár nap, mint nap, ahányszor csak megkörnyékez. A feladat az, hogy
a hozzáállásomon ennek megfelelően változtassak, javítsak. Nem egyszerű, szokás
szerint, úgyhogy hajrá :)
2015. szeptember 18., péntek
Csalódás
Furcsa dolog a csalódás. Azt gondolná az ember, hogy egy bizonyos mennyiségű tapasztalás után már nem fenyegeti annak a veszélye, hogy felbukkan. Aztán természetesen megjelenik, és képes ugyanolyan rossz érzés kerekedni belőle, mint bármikor máskor. Talán a megemésztése rövidebb időt vesz igénybe, de ettől még nem válik kellemes érzéssé... Az érdekel, kiben csalódtam, és miért? Arról a személyről van szó, akit barátomnak tartok, tartottam. A rezzenéstelen szembe hazudással nincs különösebb problémám, hisz jómagam is előszeretettel alkalmazom, ám azokkal szemben soha sem, akik közel állnak hozzám, így a barátommal sem. Tegnap az egyetlen barátnőm (vagy mim) úgy a képembe hazudott, hogy csak na. Sejtettem, hogy nem mond igazat, de csak később bizonyosodtam meg róla. Nem hisztiztem, nem vetettem a szemére, hallgattam inkább, és hallgatni is fogok. A döbbenetem volt csupán akkora, mint a ház. Ahogy elmélkedtem ezen, és a barátságunkon, arra jutottam, hogy másféle hozzáállást kell megtanulnom. Hajlamos vagyok az elkényelmesedésre, és elfelejtem, hogy minden nap meg kell küzdeni azokkal a dolgokkal is, amikkel már szembenézett egyszer (vagy többször) az ember. A csalódás is ilyen. Nem lehet megszokni, semmibe venni, teljesen mindegy, milyen sokszor sikerült megtapasztalni. Ha ezt nem hagyom magamnak elfelejteni, akkor talán nem ér akkora sokként, ha újra meg kell tapasztalni. Valami ilyen konklúzióra jutottam, és arra, hogy ezen dolgozni fogok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)