Rémálom

Hazudtam, csak azt akartam, hogy megkapjalak testestől-lelkestől, és most, hogy már mindent megkaptam tőled, amit csak adni képes vagy, már nem kellesz. Alig várom, hogy elmenjek, alig várom, hogy máshol legyek, mert már nem vagy érdekes nekem, már nem is látlak szépnek, már nem is akarlak – mondta, és én belehaltam. Haldoklásom közben sikoltott a fejemben a gondolat: hogyan tudott így becsapni? Hol van az ő szíve? Van egyáltalán szíve?... Éreztem még az ölelését. Az olyan ölelést, amiben ott van minden érzelem, amit érezni vágytam; látni véltem még a pillantását, ami olyan szavakat suttogott, amiket nem lehet hazudni, amiket nem lehet megjátszani. Éreztem még az érintését, ami olyan húrokat pengetett meg bennem, amiket hazug érdekek sosem voltak képesek. Úgy hullott ripityára a szívem, ahogy még sohasem. Éreztem, minden apró szilánkon az esés okozta rettenet fájdalmat, és szinte már meg sem lepődtem, csak álltam ott, és viseltem, amit viselni kell ilyenkor. Már könnybe sem lábadt a szemem, már össze se facsarodott a szívem. Nem is volt már semmi, ami ilyet tudott volna tenni. Végig hallgattam szótlanul, és lehajtott fejjel hagytam elballagni… És felébredtem erre az érzésre. Erre az elmondhatatlan érzésre. Ő ott feküdt mellettem. Éreztem a testét, hallottam, ahogy lélegzik, halkan, egyenletesen, lassan. Bőréhez nyomtam az arcom, beszívtam az illatát. Remegtem, a legapróbb porcikám is reszketett, és hideg veríték lepte egész testemet. Nem tudtam sírni ébren sem, örömömben sem, hiszen csak álmodtam alapon sem…

Pár szó

Az első együtt töltött éjszaka utáni napon nem jó egyedül lenni. Olyan szomorú. Elmarad egycsapásra minden, ami előtte minden percben ott volt. Az apró, kedveskedő üzenetek, a kérdések, a válaszok, a gondolatok. Nem szeretem ezt, mert hiányérzetem támad. Nem is az a baj, hogy nyavajgok, mert megint használtak, hiszen akartam én is, nagyon is. De hiányoznak már most azok az üzenetek, az, hogy tudom, a fejében járok. Hiányoznak azok a fránya üzenetek...

A vasorrú bába meséje

Kora ősszel történt az eset. Kiruccantam a közeli kis erdőbe, mert nem serpenyőben sült szalonna ízére vágytam, és tudtam, hogy az erdőben van sütögetésre kijelölt hely. Magamhoz vettem a szükséges eszközöket. Nem hagytam otthon a szalonnát sem, ne is reménykedj ebben. Nem is telt el sok idő, és már a tűzrakó helyen üldögéltem, nyársamra tűzve a szalonnával, és kezemben puha kenyérrel. A szomszédból ismerős nénike telepedett mellém. Felajánlottam neki egy szelet szalonnát, és kenyeret. Egymás mellett üldögélve tartottuk nyársunkat a tűz fölé, néha – néha a kenyérre csöpögtetve az olvadozó szalonna csöppjeit. Nénike halkan mesélni kezdett:

Volt nekem egy barátnőm egyszer, még az özönvíz előtti időkben, és természetesen az Óperenciás hegyen, vagy valami ilyesmin. Ennek a barátnőnek volt egy szerelme. Bazi nagy volt az a szerelem, olyannyira, hogy senki és semmi nem fért ezen kívül a szívébe, de még csak a közelébe se telepedhetett senki, semmi, ennek a nemes szervnek, nem hogy bele, a szerelem mellé. Egyszer csak történt valami. Igen, igen, ez lesz az a bizonyos fordulat, amitől a mese érdekesebb színezetet kaphatna. Szóval, csak, hogy ne húzzam tovább a csigázódást a kelleténél, az történt, hogy a bazi nagy szerelem azt mondta, hogy ő ugyan nem akar tovább ez az izé lenni, és fogta a hamuba sült pogácsának valót, és nekiiramodott a szélesen nagy világnak. Az egyszer volt barátnő állt bambán, arcán erősen tükröződni látszott az értetlenség. Összeomlott, megsemmisült. Zokogva keresett fel, és kérlelt, adjam vállam segítségül, hogy bánatát elsírhassa. Nem haboztam, segédvállat nyújtottam, hiszen egy jó barát így tesz. Elkezdődött hát a bazi nagy szerelem kiheverésének időszaka, ami azzal járt, hogy találkozásaink alkalmával sírás - rívás zajlott, hol heves szitokszavak kiabálása, hol pedig mély hallgatások közepette. Így telt, múlt az idő. A sebzés az egyszer volt barátnő szívén csak nem indult gyógyulásnak, pedig azt hallottam egy másik mesében, hogy az időnek vannak hatékony gyógyfüvei, amivel nem átall élni és gyógyítani. Valószínűleg e szívsebet nem akarta orvosolni, aminek egy kicsit sem örültem. A vállam ugyanis kezdte bemondani az unalmast, és erősen szétázó állagot igyekezett felvenni utalgatva arra, hogy a sós nedvben áztatás nincs rá jó hatással. Ráadásul kezdtem unni már az állandó lélekápolást, hiába tudtam, hogy ez a gondolkodás nem méltó egy rendes baráthoz. Szerettem volna már nem csak róla folytatni építő társalgást, de unos – untalan ráterelődött a szó. Jó barát módjára kitartottam egészen addig, míg aztán egyszer csak a bazi nagy szerelem észhez nem tért, és miután több kísérletet tett más szívekben, úgy döntött, mégis az egyszer volt barátnő az ő holtodiglan – holtomiglan-ja. Az örvendezés ideje jött hát el, s bennem remény is ébredt, hogy most már vége a galád, majd kétéves időszaknak, és már csak szép idők várnak barátságunkra. Mily balga elképzelés volt ez. Ahogy a bazi nagy szerelem visszaköltözött a szívbe, úgy lett a komaságunk kiebrudalva onnan. Mondva csinált indokokkal, ócskán és pitiáner módon összetákolt provokálásokkal mélyítette, szélesítette a kettőnk közötti szakadékot az egyszer volt barátnő. Kénytelen – kelletlen megértettem, hogy kapcsolatunk egyszerű gazdatest - parazita kapcsolat volt baráti helyett, és nem értettem, bárhogy is törtem ezen a fejem, hogyan képes egy rendes barátot elhajítani valaki (mert bizony, aki hagyja a vállát ilyen csúnya módon szétázni, az nem lehet más, csak rendes barát). Aztán, ahogy egyre csak töprengtem a történteken, megértettem, hogy a bazi nagy szerelem könnyen válhat iriggyé, kisajátítóvá. Szinte észrevétlenül tesz magányossá, és úgy épít magába, hogy a régi csillogásból, mosolyból fikarcnyi sem marad… Az egyszer volt barátnő beleolvadt a bazi nagy szerelembe, elveszve teljesen. Sirathattam volna őt ezért, de nem tettem így, inkább intő példaként emlékezetembe véstem, annak érdekében, hogy elkerülhessem az önző, bazi nagy szerelmet pont úgy, mint az ilyenné válást is…

…Elcsendesedett. Szalonnámat biztonságba helyeztem, és kotorászni kezdtem a táskában. Két paradicsomot vadásztam ki végül. Az egyiket az anyóka felé nyújtottam, és szótlanul tovább szalonnasütöttünk…

Egy vívódó szemével

A nők, mi nők túlagyalunk dolgokat, lehetetlenségeket várunk el, kihasználunk, és még baszni sem vagyunk hajlandók. Mi a büdös fenét képzelünk hát?... Azért hajlamos vagyok azt gondolni, bármilyenek lennénk is mi nők, az sem lenne megfelelő…Egy nő biztosan van, aki nem szeretne mást, csupán embernek járó tiszteletet anélkül, hogy figyelembe legyen véve a repedés a lába között. És képzeld, egy nő biztosan van, aki úgy tud dugni, hogy beszarsz, ha az ember után a nőt is meglátja benne egy ember, egy férfi. Egy nagybetűk nélküli, totálisan tökéletlen baszógép, aki hajlandó látni azt, ami az orra előtt van. Egy nő biztosan van, aki nem akar megváltoztatni, aki nem kér számon, nem nyivákol faszságokon, akit még megcsalni is lehet. Mert aki ezt teszi, tiszteli benne az embert annyira, hogy úgy tegyen ilyet, hogy egyúttal nem tapossa sárba a szívét, lelkét… Nincs a világon olyan ember, aki ne érezte volna már legalább egyszer élete során, hogy használva lett valamire, hogy ki lett használva, palira lett véve, meg lett lopva a szíve, és belehalt a fájdalomba. Ez azonban nem jogosít fel arra senkit, hogy emiatt felhatalmazva érezze magát féregkénti továbbélésre. Hol marad az önbecsülés és a büszkeség? Az ember önmaga miatt nem alacsonyodhat arra a szintre, ahol meggyötörték a lelkét. A büszkeség, és önbecsülés nem engedheti, hogy szar emberré váljon, hogy egy féreg lerángathassa a mocsokba. Igen, fáj a lélek (elviselhetetlenül), de akkor is, de már csak azért is különbnek kell maradni… Sírás fojtogat, ahogy lépkedek. Siratnám az embert, az értékes embert. Nem, nem magamat. Mindenkiből az értékeset, mindenki sajgó lelkét, mindenki elveszett hitét. Siratnám a sok jót, de visszafojtom a könnyeket, felöltve a kőkeménység hazug palástját… És nem akarok ebben a világban élni. Nem tudok ebben a világban élni…

Nő

Mindenhol egyfolytában azt hallom, azt olvasom, azt látom, hogy a nők milyen mocskok, számítóak, érzéketlenek, kegyetlenek, és még sorolhatnám. Az a baj ezzel, hogy kezdem elhinni, pedig nem szabadna, mert az azt jelentené, hogy saját magamat is hasonlóan kéne megbélyegezni. És, bár nem vagyok angyalian jó, de alapvetően rossz sem. Tudok tiszteletet adni, bocsánatot kérni, elfogadni. Büszke vagyok, és figyelmes, és türelmes. Mondd meg, hogy bélyegezhetném meg magam? Persze, sehogyan sem. Gőzöm se nagyon van, hogy működnek a mai csajok (azok a mai csajok, akik éppen abba a korba kerültek, amiben már alkalmasak szaporodásra, családalapításra), de azt tudom, milyen voltam én anno. Akartam asszonya lenni a férfinak, akivel együtt voltam. Akartam gondoskodni róla, akartam támogatni őt, amiben csak szükség volt, megtettem mindet, amit csak az erőm engedett. Cserébe ő elkésett, mikor félidős áldott állapotban kiengedtek a kórházból, és ha nincs velem az anyám, ájultan kellett volna összeszednie az utcán, aztán később már a családot sem akarta fenntartani. Na jó, igaz, egyetlen hibát elkövettem: nem kívántam őt. Ennek ellenére mégis mindent megtettem, amit csak bírtam. Amikor végül szétváltak útjaink, nem raboltam őt ki, nem küldtem az utcára, és nem szakad bele abba, hogy pénzt keressen a tartásokra. Nem követelőztem, nem fenyegetőztem. Keményen helytálltam éveken keresztül egyedül. Megtanultam tiszteletet adni, elfogadni, bocsánatot kérni a büszkeségem dacára is, vagy éppen azért. A gyerekeimnek adtam át követhető értékrendet, felelősség vállalásra, tiszteletadásra, elfogadásra neveltem őket. Egyedül... Amióta foglalkoztat a párkapcsolat, arra vágyom, hogy legyen egyetlen férfi az életemben, akinek támogató, figyelmes, odaadó társa lehetek, de kivitelezhetetlen... Ha nincs rendes, normális nő a világon, akkor az a férfiak sara legalább annyira, mint a nőké az, hogy elromoltak a férfiak. Kart karba öltve csesztük ezt el, akármilyen ócska mentség találtatik bármelyik oldalon...

Úton

Állok a megállóban, pont, mint minden este. Mondjuk ilyenkor, télen már öt órakor lehet estéről beszélni, már akkor sötét van. Szóval, állok és várok az eszközre, ami haza fog szállítani. Az emberek egyre érkeznek. Érthetetlen is ez nekem, hisz ilyenkor már nem szoktak ennyien tömörödni ezen a nyavajáson. Vagy inkább úgy helyes, hogy máskor még nem? Végül is mindegy, a lényeg, hogy bitang sokan akarnak majd ülőhelyre pályázva feltolongani a kocsikba. Ej, de előre szaladtam, ráadásul érdektelen információkkal bombázlak. Szóval, állok és várok. Egy pár viharzott el mellettem, siettek valahova nagyon. Sejtelmem sem volt hova, mert a kocsik még javában kint zötykölődtek a pályán. A páros hímje rám nézett, és suhant tovább a leányzóval a karján. (Megnyomódik egy pillanatra a pause feliratú gomb.) Muszáj megemlítenem, hogy nem megbámulásról volt szó, mint mondjuk nyáridőben, ha meggondolatlanul öltözöm, hanem csak egy egyszerű pillantásról. Ezt a pillantást akár a kapucni által összeborzolódott, égnek, és minden más irányba álló hajam is kiérdemelhette. (És menjen tovább.) Pár lépés után a lány visszafordult, mintha valamit megnézne a háta mögött, de rám pillantott sandán. Tudom, mert összeakadt a tekintetünk. Nem tudom, miért tette ezt. Leellenőrizte, mit nézett a hímje, és hogy lehet-e gondot ez a valami? Először azt hittem, kacagni fognak rajtam, mert a hajam valóban erőteljesen összekuszálódott, de nem így történt. A lány ugyanis, miután sandán végigmért, a távolba nézett, és tovább csacsogott a fiúval, mintha messzire nézne valamit... Az biztos, hogy bolondok a mai nők...

Tündér

Elérkezett hát a pillanat, amitől tündérkénk annyira nagyon tartott. Nem az volt a baj, hogy beköszöntött a hideg. Már csak azért sem, mert időről időre megérkezett a zimankó, és nem okozott akkora nagy fejtörést, hogyan is vészelje ezt az időszakot át. Persze nem örvendezett neki azért, de mit lehet tenni, átvészelni csupán. Tündérke a jó idő tündére, ezt tudni illik, amiből következik, hogy tehetett volna valamit a hideg eltüntetése érdekében, de nem csinált semmit mégsem. Jogos a kérdés a miérttel kapcsolatban, és meglátod, a válasz nem is olyan bonyolult. Arról van szó, hogy nem csak ő az egyedüli tündér a világon, és mivel megértő és elfogadó teremtmény, másféle tündéreknek is hagyja az érvényesülést. Ezért, s nem másért lehetséges az, hogy néha ugyan vacogva, de elviseli a didergetőt. Na de most, ez a pillanat kicsit más lett. Valahogy olyan megmagyarázhatatlan, sokkolóan hirtelen. Csodálkozott, nem is értette, mi történhetett, hogy nem érzi a hideget. Nézegette aprócska kezeit értetlenül, vajon miért nem érezi fájón dermedtnek őket. Már a lába sem fázott. Miért nem fáznak? Még nincs itt az ideje a nem hidegnek, hiszen azt biztosan tudná, köze is lenne hozzá. Míg ezen tépelődött, leült egy padra, kezét az ölébe ejtette, és tekintete valahova a messzeségbe révedt. Már kicsit sem fázott, már semmije sem fázott. Ez a felismerés zavarta vissza figyelmét a semmiből, nem értette, mi történik vele. Mintha a hideggel megkeményedett volna nem csak a teste, de a lelke is, vagy mindene. Kereste a jókedvét, kutatott a szeretet után ott belül magában, de hiába, elveszett nyomtalanul. Egyre elkeseredettebben akart rálelni arra, amit annyira szeretett magában, de hirtelen azt sem tudta, mi is az, amit vissza akar kapni. Lassacskán elfehéredett a bőre, jéghideg márvány lett belőle. Szívén még nem hatalmasodott el a kór, még nem keményedett meg teljesen, és visszafordíthatatlanul. A padon üldögélve talált rá pár tündér az utolsó pillanatban nyújtva segítséget. Így úszta meg tündérkénk ezt az alattomos vírustámadást szerencsésen. Attól a pillanattól kezdve őrzi, félti, vigyázza jókedvét, szeretetét eszeveszettül...

Korkülönbség

Elméláztam az idő múlásán. A homokszemek mintha sokkal – sokkal gyorsabban hullanának alá azon a kis nyíláson keresztül. Pedig tudom, becsap a szemem csupán, mert úgy van kitalálva a szerkezet, hogy ne tudjon gyorsabban peregni a homok. Ez a ténymegállapítás csak ténymegállapítás. Nincs mögötte semmi nyüsszögés a korom miatt, vagy az elszalasztott lehetőségek miatt, és biztos lehetsz benne, hogy nem fogok mi lett volna ha-val mondatot kezdeni. Ne nézz rám ilyen nyakon lettél csípve pillantással, nem történt ilyen. Tudom ám, mire gondolsz. Azt hiszed, hogy probléma szembenézni az éveim számával. Pedig tévedsz, mondom, hogy nem gond ez… Visszapillantottam, míg te itt bolondozol. Érdekes, hogy a kapcsolataim egy kivételével mind fiatalabbak voltak nálam. Nem is értem, hogy alakult így, mert részemről sosem volt szempont ez… Azt hiszem, manapság nem mennék bele nálam fiatalabbal semmibe. Jaj, hogy milyen kötekedő vagy megint. Az ok nem abban keresendő, hogy a fiatalabb éretlenebb is. Sokkal racionálisabb, és logikusabb indokok vezetnek. Igazából nem is a kor számít, hanem a megélt élethelyzetek. A nálam fiatalabb pasik többnyire a családalapítás, megállapodás, megnyugvás periódusát élik, ha élik. Nem lehetek nekik megfelelő partner hosszútávon, mert én már megéltem ezeket, és eszemben sincs újra nekikezdeni egy család nevű építmény megépítésének. Azt pedig senkitől nem várhatom, hogy miattam feladja az ezzel kapcsolatos álmait. Mivel már nem jelent gondot kijönni magammal, arra sincs szükségem, hogy belevágjak valami olyanba, amiről már a kezdetekkor tudom, hogy ifjoncként fog kipurcanni. Már nem motivál, ha taníthatok, és inkább kompromisszumot kötök a kicsit kevesebb, de továbbigért, ami közel sem azt jelenti, hogy megalkuvásra is kész vagyok. A hozzáállásom nem csak a nálam fiatalabbakra vonatkozik, hanem általában a hímneműekre. Vagyis igen, a nálam idősebbekre is, akik olyan megélni valóra vágynak, amin már túl vagyok. Azt hittem eddig, hogy más is hasonlóan gondolkodik erről…

Manóba

Végre kitaláltam, mi okozza az álmatlankodós éjszakáimat. Szeretnéd tudni? Készülj fel jól, mert sokkolódni fogsz... Az történt, hogy szombaton megnéztük a hét legenda című filmet. Tudod, ez olyan rajzos. Biztosan láttad a csalogató előzetest róla két félidő között, vagy valamelyik kereskedelmi adó üvöltözős reklámblokkjában. Na szóval, megnéztük. Az egyik főszereplő Homokember volt, hogy jobban értsd, Álommanó néven népszerűbb, nekem legalábbis. Amúgy ügyesen, és költséghatékonyan oldották meg ezt a karaktert, ugyanis néma. Amúgy valóban az? A meséből nekem nem rémlett annak, és most nincs kedvem megguglizni. Viszont így nem kellett még azon is agyalniuk, ki legyen a hangadója. No, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a cselekmény bontakozása közben (ami néha kissé vontatottra sikeredett) a többiek beszélgettek róla, és elkottyantották, hogy ez a manó bizony csak gyerekeket látogat. Félpillanatig le sem esett a lényeg, de aztán menthetetlenül megvilágosodtam, és megrökönyödtem. Basszus, az Álommanó nagyon csúnyán diszkriminál. Ezért nem tudok én aludni... Látom, látom, szóhoz sem jutsz. Teljesen meg is értem a reakciódat. Láttad volna, milyen képet vágtam, mikor megértettem. Még jó, hogy sötétben voltunk...

Hablo

Cenzúrázom a gondolataimat eléggé drasztikusan mostanában. Úgy teszek, mintha nem is tudom, milyen magasröptű egyede lennék ennek a szánalmas fajnak, és kínos lenne, ha nem brillíroznám a gondolatokat ennek megfelelően. Pedig nincsen minden pillanatban csillogó okosság a fejemben. Nekem se, mint ahogy másnak se, és ez egy icipicikét sem probléma, hiába lihegem annyira agyon... Az jutott eszembe ma valamikor, hogy vajon miért nem énekeltem senkinek eddig még sohasem. Ahogy hagytam felmerülni ezt, pont annyira nem foglalkoztam vele, mikor elillanni látszott figyelmen kívül hagyás okán. Fenéken billentés jár a struccnak, hogy a feje tuti jól a homokba fúródjon. Nem mintha nem tudnám a pontos választ erre a miértre, csak felesleges lenne ezt ecsetelni bőszen, legalább annyira, mint bevallani kádgyalázó mivoltomat. Tudom jól, hogy gőzöd sincs, miről hablatyolok éppen, de nem is kell mindent érteni. A sok tudás csak teher és stressz jár érte jutalmul, úgyhogy hidd csak el nekem, jobban jársz a jótékony tudatlanság homályával... Fázom cefetül... Szinte már hiányzott a rinyaária arról, milyen szar ez a hideg, és hót ziher, hogy csak azért lett kitalálva, hogy nyekereghessek miatta, de most már csak azért sem prezentálok hisztirohamot. Kérlelhetsz, minden hiába, akkor is dacolok teljes mellszélességgel, kár is minden szó...

Boszi

A banya aprócska szobában lakott, a ház majdnem padlásán, ahova csak a porcicák járnának porcica kakit hagyni, ha a banya birtokba nem vette volna. Sokáig nem találta a helyét az unokájánál. Nem akart a terhükre lenni, de néha pont ezért, mégis sikerült. Egy alapos beszélgetéssel ezt a gondot ügyesen megoldották, és akkor került szóba a fenti kis szobácska, ahonnan aztán szinte kirobbantani sem lehetett kedves banyánkat. Mindig sötét volt ott bent. Nem is csoda, hiszen az ablakot egy vastag, fekete függöny rejtegette (unokája csak porfogóként emlegette a függönyt, és áskálódó pillantások kíséretében gyanúsan kerülgette egy darabig). Boszi tántoríthatatlan volt, hiába rágta a fülét az unoka, nem volt hajlandó megszabadulni ettől a drapériától. A falakon körbe, ahova csak lehetett polcokat, vagy szekrénykéket szereltek, egészen a padlótól a mennyezetig. Ha egy kis fény szabadulhatott volna be, akkor kiderült volna, hogy csinos a helyiség ezekkel a tartozékokkal. A polcok zsúfolásig tele voltak könyvekkel. Nem messze az ajtótól egy kis létra állt a polcnál, sejtetve, hogy nem régen valaki könyvért mászta meg a fokokat, és fél pillantással arrébb a fal melletti kanapén heverő könyvek egyértelművé tették, hogy nem régen itt lázas keresés hevét csíphettük volna nyakon. A szoba közepén egy kis, kerek asztalka álldogált két székkel. A székek egymáshoz és az asztalhoz közel húzva, mintha félelmüket csillapítanák egymás közelségével. Az asztalkán egy kis lámpa világított, fénye éppen csak ezt a kis helyet volt képes jól megvilágítani, de ennyi is elég volt, hogy láthatóvá váljék a szétszórtság, és ennek a látszólagos káosznak a közepén ott ékeskedett az üveggömb. Az egyik széken banyánk üldögélt, láthatóan unatkozva. A szanaszét heverő könyvek hivatottak bizonyítani, mennyire igyekezett elkergetni az újra és újra támadó unalmat. Keze a gömböcske felé indult, közelebb húzta, és kezét pihentette rajta. Gömb belsejében mintha szellő kezdett volna táncba a játékos felhőkkel, és mintha egyre nagyobb lendülettel ropták volna azt a talpalávalót, majd hirtelen szépen tisztulni kezdett a kép, láthatóvá téve egy szobácskát, ahol emeletes ágyon alvó két gyerkőckobak mutatott nyugodt, meghitt, csendéletet. Banya arcán mosoly terült el, miközben nézte a pihegve szuszogókat. Váratlanul lépések halk neszére lett figyelmes, majd meg is pillantotta a fekete ruhába öltözött betolakodót. Tétovázás nélkül lépett az alsó ágyhoz, felébresztette őt. A zajra a felső ágyon is ébredezett a kicsi, álmos arccal az ismeretlen hangok irányába figyelve. Az alul alvó fiatalabb volt a másiknál, talán ennek volt köszönhető, hogy a betolakodó figyelme felfelé terelődött, leemelte a kislányt az ágyról. A történések közepette kiderült egyértelműen, hogy leánykákról van szó, pontosabban apró leánykákról (alig múlhattak fél évtizedesek). Boszi arcán komorság árnya suhant át, s közelebb hajolva gömbjéhez, erősen figyelt. A sötét ruhás alak közben szóval tartotta a lánykát, keze mindenhol megérintette a megszeppent kis testet, egy perc nyugtot sem hagyva. Majd kézen fogta, és kifelé vezette a szobából. A kép egy pillanat alatt félhomályos tákolmányt mutatott, ami talán a házacska padlása lehetett. Megjelent az alak vezetve a gyereket, és leült egy alkalmasnak látszó helyre, odahúzva a reszkető apróságot. Beszélt hozzá, halkan és egyfolytában. Boszi egyre közelebb hajolt a gömbhöz. Először csak halkan szólt: - Menj, fuss onnan. Mikor látta, hogy a kicsi nem mozdul, kiabálva, szinte sikoltva üvöltötte: - Kicsi, fuss, szaladj. Elharsogta párszor a szavakat, és csak akkor halkult el, mikor látta, hogy a gyerek elmenekül a padlásról, le a létrán, át az udvaron, be a lakásba. Hallotta, hogy kattan a retesz, és fordul a zárban a kulcs. Megnyugodott kissé. Figyelte, ahogy a két csemete izgatottan bújik össze, főleg, mikor kis idő elteltével a sötét alak a kilincset próbálta lenyomni újra, és újra. Jaj, csak nehogy kinyissátok, sóhajtott izgatottan. Mikor a gyerekek elbújtak az anyájuk ágyában a takaró alatt, s fülüket befogva, úgy tettek, mintha nem hallanának semmit, semmit abból, amit a sötét ruhás alak magyarázott nekik az ajtón keresztül. Valami cinkoskodás szerűt adott elő, de lassan megértette, süket fülekre talál, jobb híján elment az udvarból. Boszorkány ezt látva, megkönnyebbülés mellett szomorúságot érzett, mély, sötét szomorúságot. Jobban kell figyelnem, gondolta, sokkal - sokkal jobban... - Boszi - zökkent ki gondolataiból unokája kedves hangját hallva - nézd, ki jött haza. Ahogy a mondat végére ért, már az ajtó előtt is termett, és belépett a kis szobába, karján egy méltóságteljesen, kedvesen bújó koromfekete macskával. - Ózd újra itthon van, tessék Boszi - és figyelmesen nagyanyja ölébe tette a doromboló szőrkupacot. - De jó, hogy újra itt vagy, máskor ne maradj el ilyen sokáig - dorgálta halkan, szelíden, szeretetteljesen a banya a hízelgő állatot, miközben unokája melléjük telepedett a székre...

Reggellel indul a nap

Ma is, mint általában minden nap, reggel lett, és fel kellett kerekedni teljesítendő a kötelezettségeket, teendőket. Nehéz az indulás, de segítenek a kellemes kis rituáléink, és gondosan ügyelek arra, hogy sose kelljen kapkodva futni – szaladni. Mai reggel sem mehetett volna flottabbul. Ballagtunk a tömegközlekedési eszköz irányába azt taglalva, hogy mily jó lenne, ha Bea (egyetlen és hőn szeretett, egy cseppet sem megbolondult leánytestvérem) végre megemberelné magát, és kimászna zátonyra futott kapcsolata roncsai közül. Biztos vagyok benne, hogy tudja ő, hogy ennek az izének, amiben van, már réges régen harangoztak. Persze, tudom, hogy a meleg fosból nehéz kilépni a hideg partra, de kár halogatni, egyszer csak meg kell tenni, mert nincs a világon olyan gyomor, ami mindent képes benyelni válogatás nélkül, és hát nem árt néha annak az elkényelmesedett popósannak, ha didereg egy parányit. No de, hogy ne szaporítsam a szót, erről tárgyaltunk lelkesen vonulás közben, mikor a vasúti átjáróhoz közeledve zöld mellényes rendfenntartók jelenlétére lettem figyelmes, társaságukban két biztonsági szolgálatot teljesítő, tagbaszakadt segéderővel. Láttam, hogy a közbiztonságot lelkesen, és töretlenül védő szolgálatban lévők közül az egyik tántoríthatatlanul jegyzetel, míg a másik néha odasugdos valami biztosan nagyon fontosat. Gondoltam magamban, ezek meg mi a lópikulát művelnek itt, csak nem új rend lép életbe, és a nem szimpatikus egyedeket nem engedik az állomásra behatolni. Mert akkor lehet, leszünk a bajban. Ugyanis, magam is értetlenül állok a jelenség előtt, nem mindig találtatik a pofázmányom, vagy egész lényem, más szemében szimpatikusnak. Ajjaj, kezdtem éleszteni aggodalmamat, mi lészen, ha el leszünk tanácsolva… Közben közelebb értünk, és egyértelművé vált, hogy nem szelektálás zajlik. Akkor, merült fel egy következő elmélet, számlál. Azt akarja tudni biztosan, hányan haladnak át reggel egy meghatározott időpontban ezen az átjárón. Ahogy próbáltam ezt az ötletet alátámasztani gondolatilag, elhaladtunk mellettük. Az érdektelenek hanyagságával pillantottam oldalra, és abban a pillanatban minden agyamentséget elfelejtettem. A két rendőr sorfala mögül ugyanis kikandikált egy fekete, talán a szemetesből kirángatott nejlon, és egyértelműen valamit bújtatni lett volna hivatott. Ha megfelelően lettek volna felkészülve, valószínűleg megfelelő méretű ilyet használtak volna, és nem kandikált volna ki egy edzőcipős láb a takargató alól. Hirtelen az villant át az agyamon: hmm, egész új lehet az a lábbeli, még csak nem is koszos. A következő pillanatban értettem meg igazán, mit is látok. Csendben, önkéntelenül gyorsabb lépésekre váltva rohamoztuk meg az utazás eszközének legközelebbi ajtaját. Miközben helyet foglaltunk táskáinkat rendezgetve, O. csak annyit jegyzett meg halkan: el kell költöznünk innen…

Neked jó volt?

Erre a kérdésre mit lehet válaszolni? Csak azt, hogy: naná, sosem volt még ilyen jó. Persze ugye te is érzed, hogy ez a felelet nem mindig hiteles. Fel sem foghatom, miért kell ezt megkérdezni, és tovább agyalva, próbálom kitalálni, milyen indíttatásból merül fel ez a kérdés. Mikor valamivel kapcsolatban bizonyosságra vágyom, akkor kérdezek hasonlókat. Még pedig azért, mert kételkedem abban, hogy az adott helyzetben jót tudok művelni. Vagyis, ha úgy érzem, hogy nem sikerült túl jóra a paradicsomos káposzta, akkor addig szekálom a csajokat, míg ki nem bökik, hogy finom. Kell a visszajelzés arról, hogy nem is vagyok akkora béna. Vajon más is ezért teszi fel ezt a kérdést? Ne válaszolj erre, költői státuszú, hisz mi a lópikuláért merülne fel, ha nem ezért… Tudod, nem szeretem vállat veregetve arról győzködni a szakácsot, hogy kiváló munkát végzett. Észre kéne venni, hogy többször is repetáztam az ételéből, és levonni a következtetést, majd szépen önbizalmat építeni. Ha a nyilvánvaló reakciók mellett még bizonygatnom kell valakit arról, hogy fasza volt, az kicsit beárnyékolja az örömömet. Vagy nagydolog azt várni, hogy legyen már tökös az ember, és legyen annyira tisztában magával, a képességeivel, hogy ne kelljen jutalomfalatka után kotorni a zsebben…   

Érdek, nem érdek

Sokszor eszembe jut ez, mikor egy barátnak hitt sapiens csak akkor tartott igényt a társaságomra, mikor valamiben a segítségére lehettem. Ezzel együtt elkezdtem agyalni a miért után kutakodva. Először magamba mélyedve, hátha sikerül kiindulópontot találni a magam indokait felhasználva. Mintha reflektor kapcsolódott volna fel, vált világossá, hogy az olyan barát (vagy barátnak hitt), aki csak akkor jutott eszembe, mikor szükségem lett volna rá, az nem barát volt, hanem csupán valaki, akivel érdekből tartottam fenn kapcsolatot. Nem szép hozzáállás ez, mert csak azért sem, mert az ilyen motiváció minden tiszteletet nélkülöz a másikkal szemben. Attól tartok, ha nekem sikerült ilyen elítélendő módon viszonyulni emberekhez, akkor másnak sem okoz problémát. Csak, hogy értsd, ezt az átlagosságom ténye mondatja velem… szóval, akkor elmondhatom, hogy az az egyede ennek a csodás fajnak, aki csak azért szeretne találkozni velem, hogy beszélgethessünk, az tényleg rám kíváncsi, és azt értékelnem kell. Pontosan tudom, hogy egy rendes barát kedvéért az ember sok dolgot megtesz. Támogatja őt, segíti őt, és hasonlók, de akkor sem, soha sem érzi azt, hogy ki lett használva. Hogy miért nem? Talán mert az ilyen segítős dolognál több az olyan, mikor az emberre kíváncsi az a rendes barát… nem keverem ebbe bele most a különböző neműséget, mert azt hiszem, tudod te is, hogy az ennél sokkal – sokkal bonyolultabb. Egy férfi jó barátja (aki szintén himbilimbis), és egy nő jó barátja (aki szintén repedéses) hatalmas tiszteletet érdemel, és nincs olyan ok, ami ennek a tiszteletadásnak a hiányát indokolná. Tehát kedves uram, és drága hölgyem, ha rendelkezel ilyen baráttal, senki és semmi kedvéért ne áldozd fel (szerintem), mert félő, még egyszer ilyet nem fogsz találni e pillanatnyi élet során…

Kérdezz bármit...

...vagyis essünk már túl a hülye nyűgjeiden, és haladjunk. Imádom, mikor így kezdődik egy társalgás. Tudod, miért? Mert innentől kezdve már tudom, hogy megint egy lehetőség adódott arra, hogy szórakoztassam magam a szavak segítségével :) És képzeld el, néha akkorákat döbbenek az embereken, hogy el sem hinnéd (én sem hittem volna). Tudod, egy átlagos némber vagyok, átlagos gondolkodással, átlagos értelmi képességekkel, de néha én magam cseszem le magam, amiért alul értékelem a képességeimet. Mikor azt tapasztalom, hogy egy kacifántosabb humorizációmat nem érti valaki, akkor azt mondom: jó, túlragoztam, semmi gond, de mikor a direktbe odadöfött, egyértelmű humort sem veszi valaki, akkor megtorpanok egy pillanatra. Még szerencse, hogy csak egy pillanatra :) Úgy költözik belém a kisördög, hogy szinte észre sem veszem, és jön a határok feszegetése. Minden mondatom egyre egyértelműbbé és egyre sértőbbé válik, és csak akkor hagyom abba, mikor már nincs bőr a képemen tovább alacsonyodni. Döbbenten tapasztalom azt, mikor van olyan, aki még ezt sem érti...  

Emberek között

Reggel, amiatti aggodalmamban, hogy vajon odatalálok-e a az okmányirodába, itthon felejtettem a feltöltött akkuimat. Mikor észrevettem, hogy bizony azok nincsenek velem, elgondolkodtam a visszaforduláson, de akkor elkéstem volna, és ha elkéstem volna, megint egy hónapot várhattam volna egy új lehetőségre. Tudtam, hogy nem lesz jó zene nélkül az utcán lenni. Munkába menet még nem volt gond, telefonról hallgattam dalokat. Hazafelé viszont nem tettem ezt, és eléggé meglepett, milyen érzések kavarognak bennem. Nem fogod elhinni, féltem. Basszus, féltem az utcán. Az emberektől. Egyfolytában magamon éreztem a tekinteteket, és ezek a pillantások nem kedvesek voltak. Ijedeztem minden hirtelen hangtól, és mozdulattól. Hasonlóan viselkedtem, mint az ijedt kisállat, aki idegen környezetbe kerül, csak nekem nem volt senki ismerős, akihez odabújhattam volna félve, védelmet kérve... Nem jó ez így. Nem hiszem, hogy emberek között normális dolog félelmet érezni. El kell kezdenem zene nélkül mászkálni, újra hozzá kell szokni az emberekhez, nem vadulhatok el...

Nemek közötti barátságról

Itt az ideje, hogy megfogalmazzam, mit és hogyan gondolok nő és férfi közötti barátságról. A megállapítás annyi, hogy: ilyen nem létezik. Naná, hogy meg is tudom indokolni. Ezen a tájékon voltak buktatók mindig. Nem abban, hogy ne tudnám az indokaimat felsorolni, inkább abban, hogy nem ment úgy megfogalmazni, hogy az egyértelmű legyen, vagy legalább érthető. Most megint egy bátor pillanatomban vagyok, és úgy döntöttem, teszek egy próbát a lehetetlenre újfent. Hol is kezdjem hát... Legyen az eleje az eleje. Mikor két ellenkező nemű kommunikációba kezd, egyértelműen kell lennie jelen kölcsönös szimpátiának, egy hullámhosszon mozgásnak, hasonló értékrenddel bírásnak, nagyjából egyforma, de legalább hasonló gondolkodásmódnak. Ebben, azt hiszem, gond nélkül megegyezhetünk. Ahogy az idő telik - múlik, és a felek érdeklődése nem csökken, de még csak nem is stagnál, akkor elengedhetetlen, hogy felmerüljön a szexualitás, ha másképpen nem is, témaként mindenképpen. Ahogy belemerülnek ennek kitárgyalásába, egyre többször éled fel a szexuális kíváncsiság is, és itt már nincs lehetőség arra, hogy ezt a kíváncsiságot elaltassuk holmi nem jön be külsőleg dumával. Kényessé válik a helyzet. Ha valamelyik fél nem tudja megfelelően kezelni a dolgot (márpedig nem szokott menni), akkor sértettség érzés lép színre. Nincs jó megoldás ekkor már. A visszautasítás pont ugyanúgy öli meg ezt a barátság kezdeményt, mint az, ha egymás karjaiba hullanak. Gondolom érted, hogy a visszautasítás miért lesz gyilkosa e kapcsolatnak. Igen, igen, a sértettség miatt. A visszautasított fél úgy érzi, hogy a másik jobbnak, többnek érzi magát nála, hiába nem igaz ez. Valószínűleg a sértettség nem fog megnyilvánulni semmi látványosban, csak érezhetővé válik a távolságtartás, a kimértség, ami szépen lassan azt eredményezni, hogy megszakad a kapcsolat végérvényesen. Az egymás karjaiba hullás lehet jó kimenetelű is. Úgy gondolom, akkor fordulhat elő, ha hagyják a barátságot a fenébe, és mint pár próbálnak továbbfejlődni. Ha mégis erőltetik a barátságot, akkor reménytelenül halál a vég. Egyrészről, mert a barátok nem dugnak egymással, és még sok - sok más része is van a dolognak. Röviden megpróbálom ezeket összefoglalni. Ha jó a szex, akkor az egyik legalább szerelmesedni kezd, ha nem jó, akkor a visszautasításos verzió lép életbe, a szexszel elveszik a beszélgetés szabadsága, vagyis titkok születnek egymás között. És mindegyik esetben (ha jó a szex, ha nem) az érdeklődés lanyhulni kezd, majd szépen elpárolog, mert mindent megtudtak egymásról, amit ember megtudhat egy másikról. Ha erőltetném még kicsit az agyam, biztos eszembe jutna egy - két lehetőség, de azt hiszem, a felsoroltak is elegendőnek bizonyulhatnak, és levonható a konklúzió. Vagyis: ellenkező neművel ne törekedjünk barátságra... Jaj, ne, ne mond nekem, hogy neked van ilyen barátod, már csak azért se, mert ha belemerülnénk, akkor kiderülne, hogy valamelyik állítás az általam felsoroltak közül fellelhető a barátságotokban. Onnantól kezdve pedig az én szótáram szerint az, ami közöttetek van, nem is barátság.

Őszintén hazug

Mindig csak a hiszti, mindig csak a nyafogás. Ezért is, azért is. Legyek őszinte? Legyél őszinte?... Ne legyél... Hazudsz? Hát hazudj. Szerinted kit csapsz be? Engem? Nem hiszem. A hazugságod nem rólam szól, nem nekem szól, és még csak nem is arról, hogy valami nehezen megszerezhetőt próbálsz így a magadévá tenni. A hazugságod csak rólad szól. Arról, ahogy magadat látod, ahogy magadat értékeled, és amennyire magadat fontosnak érzed. Nem kell, hogy én értékesnek lássalak, nem számít, érdektelen. Magadat lásd értékesnek magadnak. Hisz ha te nem ezt teszed, hogy várhatsz tőlem ilyet? Akkor senkitől nem várhatsz ilyet... Az igazság fájni szokott, mert kegyetlen, mert odabasz, mert ha meglátod, megérted, tetteket követel... Ne miattam aggódj. A saját fájdalmaimmal majd szembenézek én magam, és vagy túlélem, vagy nem. Nem a te felelősséged ez, nem is akarom, hogy levedd a vállamról, nem is engedem. Magadért vállalj felelősséget, és úgy hazudj, vagy ne, hogy utána ne kelljen a bocsánat, és társai szót használni. Ahogy először ezeket a betűket formázza meg az ajkad, hiteledet veszítetted, ha pedig hiteledet vesztetted, te is elvesztél...

Hiány...

...érzetem van... Eléggé. Nagyon inkább. Hiányoznak a beszélgetéseink... A hülye kis program jelzése, mikor üzenet érkezik, és a türelmetlen várakozás, amíg piszok lassan betölti az új szavakat tőle. És a mosoly az arcomon, a lelkemben, mikor olvasom, és a jóérzések kavargása mindenhol bennem, miközben a választ fogalmazom... És hiányzik a hangja a fülemből... És hiányérzetem van... Eszeveszettül, és nem tudom, mit tegyek...

Péntek este...

...erről a belehalásról beszéltem, amit kicsit mintha most éreznék. (Mondta, mire félrefordított fejjel néztem rá, s talán rosszalló pillantással is, mert fejét lehajtva, mentegetőző hangsúllyal folytatta.) Na jó, nem is mintha. Csütörtök délelőtt óta bennem lappang ez a szemét érzés, és bárhogy gyúrok rá, bárhogy biztatom magam, csak szorongat. (Láttam rajta, hogy valóban szenved, és minden erejét latba kell vetnie, hogy annyira ne legyen feltűnő, de röntgen szemeim elől nem lehet elbújni.) Mintha megváltozott volna az egész, mintha az, akit megismertem, kicserélődött volna, és csak a külső az, ami ugyanaz maradt, de csak, hogy megtévesszen, hogy alaposan becsaphasson... (Feszeng, mocorog, nyugtalan. Dúlnak benne a harcok, mert le kell győzni a megérzést mindenáron, még ha tudja is, hogy balgaság.) Gondolhatod, hogy agyaltam, túlagyaltam, de szándékosan eltereltem erről a figyelmem. Eszembe jutott időről időre, de nem engedtem magam rápörögni, és még így is ott van belül, mellkasközép, vagy kicsit lejjebb tájékon, ez a szadista vasmarok, és kínoz kitartóan. (Elhiszem neki, amit mond. Minden pillanatban látszik rajta, mennyire menekülne, mennyire védekezik.) Attól tartok, nem nyugszik, míg ki nem öli belőlem azt, amitől embernek érezhettem magam. Az egészben az a legszebb, hogy magam végzem el a kivégzésemet akkora profizmussal, hogy garantált, és egész estés szórakozást biztosítok a kíváncsiskodóknak, látványos kegyelemdöfést is beígérve bónuszképpen... (Fürkészem őt feszült figyelemmel, minden rezdülése érdekel, hogy ismerhessem.) De, de szerintem megváltozott. (Rám emelte tekintetét, a szívem pedig elszorult. Nem tudtam mit mondhatnék, amitől legalább kicsit enyhül az a megfoghatatlan, az a megfogalmazhatatlan, ami sütött róla.) Igen, szerintem ott termett közöttünk a távolságtartás. Igen, szerintem mintha érdektelenné változott volna az egész egycsapásra...Ez nem az agyam túráztatása, csupáncsak kísérletezés az érzések szavakká alakítására... (Újra lehajtott fejjel beszélt, szinte suttogott, közben a kezét tördelte, én meg hegyeztem a fülem, hogy egy fél hangot se veszítsek.) Már a keserűség sem próbál a hatalmába keríteni, és ez a felismerés úgy falhoz nyom, hogy húúhúúú... (Mondat végét már alig - alig hallottam, mégis napokig csengett még a fülemben, a lelkemben, vagy valahol, szomorúságot hurcolva magával.)

Száguldozás vagy tökölődés

A pasik többsége azt állítja, hogy nincs idő, minél előbb tudni kell, mennyire van passzolás az ágyban. Hmm, érdekes meglátás, de az én logikám szerint hibás. Bár lehet, hogy az én logikám egyáltalán nem logikus... Nem biztos, hogy jól látom, de szerintem egy pár esetében minden lépés, ami a másik megismeréséhez vezet nem elvesztegetett idő. Hogy miért? Megpróbálom elmesélni neked... Itt, a virtuális világban, két becenév között kialakul a kommunikáció, aztán jönnek az ingerek, amik egymás ingerküszöbét bombázzák azzal a céllal, hogy ilyen úton ébresszék fel a másikban a kíváncsiságot. Ez a bizonyos felébreszteni való vagy feltápászkodik, vagy a másik oldalára fordul tovább szuszogva. Szavazzuk meg az ébredezik, fel – felnéz opciót, miközben az ingerek csak úgy záporoznak. Nem kell sok, és a lelkes érdeklődés virtuális szimpátiává alakul, miközben sorra születnek a benyomások, jó esetben pozitív előjellel. Lassan elérkezik a szemrevételezés ideje, ahol körbe lehet járni, szimatolni őt, résnyire húzott szemmel áthatóan belenézni a legbelsőbe (ez itt a sci-fi helye) leleplezésért, vagy az igen bizonyosságáért. Máris nyakunkon az első szó, az első mondat, és ha mázlit szavaztak az égiek, akkor az első közvetítőközeg nélküli beszélgetés. Ha a nincs idő várakozni elméletét követjük, akkor itt lép színre a hanyatt dőlés/döntés minőségi csekkolása, és értékelése. A nincs elvesztegetett idő tézise szerint (és szerintem is) a közösen ellejtett tánc még gyakorlást igényel (bónuszként még jó érzés is lehet az együtt töltött idő), annak érdekében, hogy mire a várva várt dal felcsendül, biztos legyen, hogy a másik lábára lépés önhibánkon kívüli. Szintén mázli, ha topánkánkon nincs semekkora részlet valaki más cipőtalp lenyomatáról, és cipellőnk sem hagyta jelét ügyetlenségének partnerünk cipőorrán. Azt hiszem, bizonyossággal kijelenthető, hogy ebben a fázisban a kémia, mint lehetséges gond forrása, nem gondokozás tárgya, hisz ki az, aki ilyen hatások hiányában akár egy lépést is hajlandó lejteni valakivel. A kémia jelenléte, vagy nem jelenléte hamar megállapítható, és nem kell hozzá semmi szinte, pláne nem kell testnedveket cserélni. Egyértelműbben szólva a találkozás első percei után sejtik, tudják a felek, hogy vonzva vannak-e szexuálisan a másik által... Ne hadoválj, te is tudod, hogy minden egyéb szó mellébeszélés, elcseszett duma. A gyakorlás idejének hossza, az intenzitás, az igyekezet, az odafigyelés mindenkinél más és más módon zajlik, nem hiszem, hogy meghatározható. Viszont egy biztos, a kapkodás nagyobb esélyt ad a nem betervezett, rossz lépéseknek, és félreérthetőségnek. Nem azt állítom, hogy játsszuk el a hibátlant, de nem feltétlenül tartom kíméletes megoldásnak a vödör hideg víz hirtelen nyakba zúdítását. Hogy miért jó kíméletesnek lenni egy idegennel? Csak mert amit adunk, azt is kapjuk. Nem árt észben tartani, hogy a fejünk és a vállunk között biza ott egy nyak nevezetű nekünk is, ráadásul ugyanolyan pucér, és látható, mint bárki más ilyenje, nem beszélve arról, hogy pont annyira lehet célpontja egy teli vödör hideg vízzuhatagnak, mint bármely másik két lábon élőé. Ugye megegyezhetünk abban, hogy nem okoz nehézséget megállapítani, van-e, avagy sem beindulás, és még csak a kanyarban sincsenek azok a fránya érzelmek, és még éppen elég távolinak tűnik a várva várt dal kezdeti taktusainak megszólalása... Nyavalyás férfiassági probléma, ennél is nyavalyásabb az ötven körüli kukisok között garázdálkodó... Mivel nekem nem az alakváltó eszköz került kisorolásra, ezért nem állíthatom biztosan,  de azt gondolom, a férfiassági probléma egy csekkolós szexszel nem feltétlenül felfedhető, mert egy - egy alkalommal azért csak - csak sikerül az az átméretezés, ha másképp nem, akkor kék, feliratos bogyócskák, és hasonló hatással bíró lenyelendők beszerzésével, alkalmazásával. Másrészről (lehet tévesen) úgy vélem, hogy akinek jutott ilyen probléma, körültekintően kezd valakivel hentergésbe, hiszen, ha nem így tenne, akkor nagy eséllyel kudarcélményt kudarcélményre halmozna, és mi a fene lehet odabaszósabb kudarc egy magára valamit is adó férfinak, mint a férfiasságán esett csorba...

Összegzésképpen csak annyit fűznék hozzá, hogy a szélsebes száguldozás következménye, eredménye inkább a vaktában lövöldözés, mint sem a megfelelő célkereszt közepének telibe találása...  

Bevezetés

Ez alatt a címke alatt a búcsúleveleim fognak futni. Minden számomra fontos egyednek írni fogok egy ilyet, és ha váratlanul összefutok Brad Pittel, akkor nem lesz elvarratlan szál. Természetesen ezek a levelek őszinték lesznek akkor is, ha kellemetlenségeket okozok vele, és igyekezni fogok a magam érdekes (remélem, az)stílusában megfogalmazni a gondolatokat. Nincs más hátra, mint hogy jó szórakozást kívánjak az olvasáshoz :) 

Basszus, el...

...ment az eszem, vagy valamikor, mikor nem vettem észre, kicserélődött pasisra. Úgy bámulom az ürgéket, mint ahogy a prédára vadászó hímek szoktak. Itt, a padon ülve várom, hogy elkészüljön a finomságom, és közben értékelem magamban az elhaladó felhozatalt. Nehogy azt gondold, hogy ezt egy szolid leányhoz méltón teszem, de nem ám. Kényelmesen elhelyezkedve a padon, keresztbe tett lábakkal, végig mérve a nekem tetszőt, és addig kísérve a szememmel, amíg csak el nem tűnik valamelyik tömegközlekedési egységben. Hát csinál ilyet egy rendes csaj? Na jó, igaz, nem nagyon van rendes olyan... No de, miért is lenne... És miért nem lehet? Azért, mert én birka vagyok, attól még más nem feltétlenül az... Na jó, ez baromság...

És...

...centripetálisan mentalizáltam. Ennek következménye lett, hogy kénytelen voltam kimondani, megadóan magasba emelet kezekkel, azt, hogy: feladtam, ennyi volt. Mindig voltak magányos emberek, és mindig is lesznek. Eggyel több, vagy kevesebb, mit számít...

Virtuális világ

Ismered te is ennek a különös világnak a jó és rossz oldalát. Bátrabbá, szabad-szájúbbá tehet. Segít abban, hogy olyannak tüntessen fel, amilyennek mutatni szeretné magát az ember. A gátlások, mintha sosem léteztek volna, és végre olyan felszabadulttá lehet válni, ahogy tetszik. Nem kell pépesre rágni a szavakat, mielőtt a másik elé sorakoznak, hisz nem húz maga után egyik sem következményeket. Megélhetők az éppen aktuális érzelmek, változékony lehet a hangulat, és még az sem baj, ha ilyen környezetben történik a stressztől való szabadulás, az éppen kéznél lévő virtuális személyen kiélve a kiélni valót. Egy kis csapodárság? Bagatell. Nem kell pironkodni, mikor a legféltettebb erotikus képzelgések témaköre kerül terítékre. Igen, igen, ez ilyen egyszerű szerintem. A jótékony láthatatlanság bátorrá változtat, és bátornak lenni jó. A faramucisága az egésznek, hogy ebben a világban ennél több lépést nem lehet tenni. Ilyenkor a szellemképek kézzel fogható valakikké változnak, a virtuális világ valóságos világgá, ahol a másik szemébe illik nézni, ahol a kimondott szó után tettek jöhetnek. A következmények, a felelősségvállalás újra ott lebeg a fejek fölött vékony cérnákon függve. Hopp, és újra ott a gátlásosság, az arcon a pír nem titkolható, és újra elrebegni, immáron valóságos, kíváncsi fülekbe azokat a vágyakat, lehetetlen. A kíváncsi másik becsapva érzi magát mondván: én nem ilyen lovat akartam, félős lovam otthon is van...

A vad

Nem is emlékszem, mikor éreztem magam ennyire padlón, mint ma. Megmagyarázhatatlan, és hihetetlen is egyszerre. Úgy érzem magam, mint a ketrecbe zárt vad, aki hol az egyik, hol a másik oldalon igyekszik a rácson kitörni, de hiába minden, nem tudja még csak megingatni sem a vasakat. Csak kapkodja a fejét, mert mindenhonnan azokat a rémisztő hangokat hallja. Eszeveszetten fél, retteg. Ismeretlen ez az érzés is neki, már ez is a rémületbe kergeti, hát még mellé ezek a rácsok, ezek a fura hangok. Mit tegyen? Egyáltalán mit tehetne? Nem tud mást, mint behúzódni a sarokba, és onnan vicsorogni kifelé, onnan morogni mindenre, ami csak a közelébe kerül. De nincs biztonságos sarok sem. Amelyik felé húzódik, mindig onnan érez valami éles fájdalom szerűséget. Sejti csak, hogy ez is fájdalom. Mi más lehetne? Csupa új érzet, csupa új érzés, csupa új tapasztalás. Hiába kap az újabb irányból érkező, éles nyilallás felé, tehetetlennek bizonyul minden erőfeszítés, hiába minden védekezés. Az állandó odafigyelés a körülötte lévő ingerekre, egyre jobban kifárasztja. Lassan már csak a fejét képes az észlelés irányába fordítani, s halk morgások kíséretében néha - néha odacsapni mancsával. Már mindenhol vérzik, már nem is érez fájdalmat, már nem is érdekli semmi sem. Pihenés kellene, gondolja végtelenül szomorúan, szinte feladva mindent...

Szomor

Majdnem az egész hétvégét alvással töltöttem. Kerestem erre a magyarázatot, de az istennek sem sikerült meglelnem, vagy ami felmerült, nem tűnt elég nyomós indoknak... Elfáradtam... Azt hiszem, ez lehet az ok, az igazi. Azt kérdezed, mitől vagyok fáradt? Azt hiszem, ettől az egésztől, mindentől. Elegem lett, elveszett a hitem. A remény szó már nem jelent semmit, már csak üresség van mögötte. Nem régen még hittem, hogy tényleg jelent valamit ez a szó, hogy valóban van mögötte valami, ami nem engedi az elkenődésnek maga alá teperni az embert. No de, lassan megértem már végre azt is, hogy ez is csak önáltatás. Nincs remény, nincs hit, nincs semmi...

Csapó

Most megfigyeltem, mi is történik velem, mikor jótékony átsuhanás esete forog fenn egy gondolat által az állományaimon. Ez a suhanás jó suhanás. Lelkessé tesz, és csak felerősíti a szavak egymás mellé pakolásának képességét, vagy legalábbis olyan érzetet ébreszt, hogy: most megvagy, nem menekülsz. Nem is késlekedik az izgatott rákészülés. Moncsicsi be, ujjak a betűk felett hadarásra készen, lábbal dobogás, míg betölt az oldal, és feltűnik az új bejegyzés menüpont szépségessége. Már tényleg csak egy fél kolibri szárnycsapásnyi, és már dőlhet is a dőlni való. Na, és itt történik az, aminek mocskos mód nem örülök, mert, ha bennmarad, ami kijönne, az rossz hatással van a közérzetemre. Nem ér kinevetni, tényleg így van. Jól van, jól van, jól van... Majd akkor is nevess, ha ügyesen megtapasztalod, vagy hallgass rám, és együtt érzőn ne örülj te se ennek :) Szóval, bennmarad. Érthetetlen. Az alkalom itt kínálkozik, terpeszkedik az orrom előtt, és még menne is, erre mi történik... Nem mozdulnak az ujjak, a lelkesedés úgy húz a fenébe, mint léket kapott lufiból a levegő, a bizakodó mosoly lehervad, a szemből az a megmagyarázhatatlanul csinos csillogás már most hiányzik, és akarom vissza... Belül a genya hang viháncol rajtam, ráadásul nem felejti odavetni, hogy: úgy se lett volna jó. Mire eddig jutok, már majdnem el sem hiszem, hogy az előbb még alig bírtam visszatartani a szóáradatot. Akkor hát moncsi ki, test ágyba be, agykapcsoló lenyom... Elhalón még visszhangzik belül az óhaj - sóhaj, hogy: jaj, csak a szavakat ne, csak azokat ne...

(Majdnem kivitelezhetetlen gyorsaságú csapó ez itt.)

...Itt duruzsol a fülembe bele a kidobóember című film. A címszereplő egy vézna, fostosnak tűnő ürge, de az előbb izompacsirtává alakult... Hogy mit? Jaj, csak képletesen, és különben is ne kötekedj, mert többet nem engedlek be :) Az történt, hogy három zsíros bátor jött, hogy jól fenyegetőzzön. Tudod, milyenek az ilyenek. Jó hangosan beszélnek, vagy inkább kiabálnak, mert arra szocializálódtak porba fingó korukban, hogy tojják össze magukat a félelemtől, ha erőfitogtató nagyfiúk harci zaja üti meg a fülüket. Ezek hárman fenyegetőztek is. Ígérgették kákabélűnek, hogy elkapják a gyerekeit, mire ő védelmezőn a gyerekek elé állt, és kérte, csak őket ne. A hármas, ezt hallván, nem átallott rákontrázni. Hibás lépésnek bizonyult, mert hősünk egy szemvillanás alatt felmarkolt egy bazi nagy követ és lotty. Csak úgy kongott az egyik buksi, és képzeld, csend lett. Girhesünk sorozta őket a téglákkal. Az egyik zsíros bátor a földön hentergett, míg a másik kettő uzsgyi neki, jó messzire. Soványság csépelte a hentergőt, nem kímélte, apait - anyait beleadott. Végül a futóbajnokok visszajöttek, elráncigálták a harmadikat. Vert hadként iszkoltak. A gilisztásból lett izomember odaszaladt a gyerekekhez, magához húzta, ölelte őket, puszilgatta, nyugtatgatta őket. Semmi baj, kicsikéim, apa vigyáz rátok, ne féljetek, mondta nekik... Az erőszak dacára ez a jelenet tele van szeretettel, és más, szerintem értékes tulajdonsággal, csak nem lelem a határozóimat, elvesztek, szanaszét szóródtak mindenfelé...

Emlék

Bevillant ma egy emlék. Arra már nem emlékszem, mit csináltam éppen, de elmosolyodtam a hatására, és talán nem rossz ötlet megkísérelni szavakba önteni... Elég régen történt, tízen éve is van már neki, de mikor néha - néha bevillan olyan, mintha tegnap történt volna. Tudni kell, hogy az agyam vagy nem képes az emlékeket hosszan megőrizni, vagy annyira biztonságba helyezi, valahova mélyre, hogy még én sem találom. Ez valami csoda folytán megmenekült. Jól van, jól van, mondom már. Hárman voltunk. Kicsi. Ő volt a legkisebb, talán egy méter körül mozgott a hossza. A nagy, barna szemeivel nagyon tudott nézni, és olyan kis ügyetlen volt, hogy képes volt elesni akkor is, ha csak álldogált. Göndör haja két copfba fogva a füle mellett, de hiába, fülemüléjét nem takarta el. Velünk volt Nagy. Azért ő sem volt olyan nagy ám, csak a kicsihez képest nagyobb. Neki kék szeme, és szőke, egyenes haja volt, gondosan, szorosan összefogva, akadályt szabva a rakoncátlan tincseknek. Nagy ügyes volt, ritkán esett el, nem is nagyon maradtak árulkodó sebhelyek a testén. Szóval, ők ketten, és én voltunk hárman együtt. Mindegyikünknek volt bringája, a méretéhez passzoló, s ha már volt mindenkinek ilyen eszköze, használtuk is. Az is lehet, hogy meglátogattunk valakit, és éppen onnan indultunk tovább. Az utunk egy nagyon nagy kereszteződésen vezetett át, ahol nekünk, mint egyenesen haladónak, volt elsőbbségünk. Természetesen bicikliúton mentünk betartva a szabályokat, mert az fontos, milyen példával járunk elől. Egy kupacban kerekeztünk. Elől, bal oldalon Kicsi tekerte büszkén apró, nagyon színes bringáját. Mellette, elől, jobb oldalt Nagy egy jó pár számmal nagyobb kétkerekűvel, végül mögöttük én, mint figyelmes főnök. Behajtottunk a kereszteződésbe az útra a túloldalra jutás érdekében. Már előbb láttam, hogy egy autó közeledik, de lassított, sejtettem, megáll majd. Meg is állt, de úgy, hogy az autó éppen hozzáért Kicsi kecskéjéhez, és ő úgy, ahogy volt, eldőlt. Az történhetett, hogy a sofőr nem látta Kicsit a szélvédőn keresztül, annyira aprócska volt, de ahogy megérezte, hogy valaminek nekiment, azonnal kipattant a kocsiból, és aggódó jól van?, nem történt semmi?, nincsen semmi baja? kérdéseket ismételgetve segített Kicsinek feltápászkodni, mert egyedül valami miatt nem ment, folyton elbotlott a bicikli valamelyik részében. Megálltunk Naggyal, és először a rémülettől dermedten álltunk, de hamar visszatért belém az élet. Kicsi rám nézett azokkal a szemekkel, ijedtséget láttam bennük, s valamiféle várakozást, és a szája is egyértelműen lefelé görbült egyre jobban. Semmi gond, mondtam neki mosolyogva. Leállítottam a magam jószágát, és odamentem hozzá. Megnéztük, lett-e sérülés rajta, de semmi folytonossági hiány nem keletkezett, majd a járgányt vettük szemügyre. Kicsi a nyakamba csimpaszkodott, kért egy gyógypuszit, és még elmondtam neki nyugtatásképpen, hogy semmi sem történt az ijedelmen kívül. Az autós is megnyugodott. Újra nyeregbe pattanhattunk, és érdekes kis karavánunk visszatért az útra, szép lassan haladva a cél felé. A történet így leírva nem tűnik olyan nagyon érdekesnek, nekem mégis minden alkalommal, mikor felidézem, mosolyt csal az arcomra...

Minőség

Vajon mit jelent ez? Mitől lesz valami minőséginek titulálva? Mondjuk egy étel attól lesz kuriózum, hogy a legtökéletesebb alapanyagból készítjük, vagy attól, amit a készítője képes beletenni? És vajon az egész nem múlik annak az ízlelőbimbóin, akinek szánjuk azt az ételt? Hogy mit szándékozok ezzel mondani? Talán csak annyit, hogy a minőség az egymásra reagálások tömkelege, vagy ezeknek az egymásra reagálásoknak a pozitív velejárója. Igen, kicsit valóban kuszának tűnik, de csak mert nehezen találom azokat a szavakat, amikkel pontosan kifejezhetném. Megpróbálok szemléltetni... Minőségi attól lesz valaki a szememben, amit kivált belőlem. Valami olyasmi lehet ez, mint mikor a ragadozó orra előtt véres húst húznak el. Először csak az orrát mozdítja, majd lassan felemeli a fejét, és figyelmét teljes egészében a hús köti le, aztán elindul felé, végül közel kerül hozzá. A folyamat akkor indul említésre méltón, ha egymást hasonlóan izgalmas, véres húsdarabnak érezzük. A hasonlat abban az esetben áll meg a lábán stabilan, ha figyelembe vesszük a buktatókat. Mikor a ragadozó megszerezte a húst, és jóízűen elfogyasztotta, fennáll a veszélye annak, hogy a minőségiség olyan gyorsan halványodik el, mint a véres hús íze a szájból. Az elégedett húsevő nem feledi, milyen pompás dologban volt része, mégis valahol elveszett az, amitől értékesebbnek tűnt más húscafatnál. Van-e megoldás arra, hogy a hús is megmaradjon, és a ragadozó is jól lakjon? Nem tudom... Félek, reménytelenségre kárhoztatott kívánalom...

Afrodiziákumok

Az afrodiziákum szó Aphrodité görög istennő nevéből származik, aki a mitológia szerint a szerelem, a nemi vágy és a termékenység úrnője volt. Léptei nyomán növények és virágok sarjadtak, melyek fogyasztása afrodiziákumként hat az emberi szervezetre.

Afrodiziákumnak nevezzük azokat a szereket, amelyek a szexuális vágyat, a nemi vágyat, orgazmus készséget és a termékenységet fokozzák. A hatásmechanizmusok igen eltérőek, ám sok esetben tudományosan nem bizonyítottak. Az afrodiziákumok lehetnek fizikai vagy pszichés vágykeltők. A hatásmechanizmusok igen eltérőek, sok esetben tudományosan nem bizonyítottak. Számos évszázados étel és ital recept létezik, melyek szerelmi bájitalként használhatók. Hiszen a férfiakhoz is a hasukon keresztül vezet a legrövidebb út, tartja a mondás.

A vágyfokozók többféle mechanizmussal hathatnak. Hatásuk lehet direkt, mikor az agy érzelmekért vagy örömszerzésért, szexuális izgalomért felelős területeire hatnak. Egy hétköznapi példa szerint a csokoládé fokozza az agyban a szerotoninszintet, amit sokszor boldogsághormonnak is neveznek. Az indirekt hatások valamilyen szexuális töltettel bíró jelenség létrehozásáért felelősek, például a chili (vagy más csípős fűszer) az ajkakkal érintkezve a hajszálerek tágításán keresztül fokozza a vérbőséget, ezzel az ajkak pirosabbá válnak, és vastagabbnak tűnnek. A telt, piros ajkak a női nemi szervre utalnak, így töltve be vágygerjesztő szerepet (így akár a rúzsok használata is tekinthető afrodiziákumnak). A chili ezen kívül a nyálkahártyák vérellátását (köztük a nemi szervekét) is fokozza, mely a libidó szempontjából élénkítő hatású. Számos esetben kimutatható orvosi hatás nem létezik, vagy azt még nem vizsgálták. Lehetséges, hogy sokszor a mitológiában és a régi elbeszélésekben gyökeredzik a hatás, és tekinthető placebo hatásnak. Vagyis, ha hiszünk az alkalmazni kívánt szer vagy anyag vágykeltő erejében, és annak pozitív hatását várjuk, az be is következik; lehetséges, hogy egyedül csak a tudatalattink által.

Kevéssé hihető, hogy a különböző állatok nemi szervéből készített termékek (pl.: tigris péniszpor) a fallikus szimbolizáción kívül valódi gyógyhatásúak lennének, bár amíg hiteles vizsgálatok ennek ellenkezőjét nem bizonyítják, a cáfolat sem állja meg a helyét.

Számos készítmény esetében az egészség megőrzését szolgáló hatás az alapja a vágykeltésnek és termékenység fokozásának. Ez nem meglepő, ha abból indulunk ki, hogy egy egészségesebb szervezet termékenyebb, illetve szexuális működése kiegyensúlyozottabb – így tehát minden lehet afrodiziákum, ami az egészséget szolgálja.

A bódító hatású vagy tudatmódosító szerek (alkohol, kábítószerek) feszültségoldó és a központi idegrendszer működését befolyásoló hatásukon keresztül gerjeszthetik a nemi vágyat, ám ezek alkalmazása sem morális, sem egészségügyi megfontolásból nem jótékony hatású. Hosszabb távon az egyéb egészségkárosító hatásaik mellett mindenfajta nemi működést gátolnak.

Végül, de nem utolsósorban nem szabad elfeledkeznünk a pszichés afrodiziákumokról, melyek valamilyen korábbi emlékhez kötődnek. Pszichológiai kísérletekkel bizonyítható, hogy egy korábbi szerelemhez vagy szexuális töltetű élményhez fűződő emlék újbóli átélése képes új szerelmet vagy nemi vágyat generálni, a tudattalan működéseknek köszönhetően. Egyszerű példa erre, hogy egy romantikus koncert után, az akkori érzelmek arányában az elhangzott zenék újbóli meghallgatása képes a szerelem érzését felidézni. Ugyanígy afrodiziákumként működhet bármely más jelenség, mely előzőleg intim pillanathoz kapcsolódott: legyen az akár egy illat, akár egy helyszín.

Mint azt fent említettük, a vágykeltők lehetnek fizikaiak és pszichések. A pszichés vágyfokozókat nem lehet behatóbban boncolgatni, hiszen az mindenkinek más és más a tapasztalataitól függően. Viszont a fizikai afrodiziákumok rejtelmeibe mélyebben is betekinthetünk. Ezt a csoportot tovább bonthatjuk növényi alapú és állati alapú vágykeltőkre. Kukkantsunk be először a növényi alapú vágykeltők sorába...

Feromonok

A feromonok a természetben megtalálható kémiai vegyületek, amik jelen vannak a rovarokban, állatokban, emberekben. Az élővilágban elég nagy szerepük van, mint a kommunikáció elsődleges eszköze. Ez segíti az állatokat a területek kijelölésében, a társak felismerésében, és a nemi érdeklődést jelzik.

Az embereknél is nagy jelentősége van, irányítják a nemi viselkedésünket, és vonzóvá tesznek mások szemében. Az orrunkban lévő Jacobson – szerv észleli a feromonok jelenlétét, és az így kiváltott impulzusok az idegpályákon keresztül a hipotalamuszhoz jutnak. A Jacobson – szerv az orrüregeink elválasztásánál található, apró kimenet nélküli csövecske. A feromonok jelenléte, és ilyen mértékű hatása tudományosan nem bizonyított százszázalékosan. Azt azért elmondhatjuk, hogy egy bizonyos személy illata (talán a feromonok jelenlétének mennyiségétől függően) mindenkire másképpen hathat. Az azonosított két vegyületen (androstenone és az androstedione, melyek közül az első nőknél és férfiaknál is megtalálható, míg az utóbbi csupán a férfiak izzadtságából mutatható ki) kívül több féle is lehet a szervezetünkben, de ennek kimutatásához fejlődnie kell a tudománynak.

De evezzünk érdekesebb vizekre. Mondhatjuk, hogy milyen hülyeség ez a feromonos duma, hiszen nem is érezni semmit, és a látvány az, ami először megfog a másikban. Egy formás csípő, egy izgalmas cici, vagy egy helyes pofi az, amitől megtetszik valaki. Természetes a kételkedés, hiszen a feromonoknak nem érezhetjük az illatát, mert nem rendelkezik az emberi orr által beazonosítható illattal, mégis olyan hatással van ránk, hogy legszívesebben letépnénk a ruhát arról, aki ezeket a feromonokat küldi felénk. Vizsgáljuk csak meg magunkat, ha észrevesszük egy ellenkező nemű érdeklődését. Vajon ennek mi lehet az oka? Talán az orrunkba érkező feromonok hatnak ránk így? Lássuk be, van esély arra, hogy helytálló ez az elmélet. Persze nem kell elhanyagolni a vizuális értékek erejét, de emellett az illat is nagyban befolyásolhat, éppen ugyan úgy, mint az érintés, vagy a másik hangjának meghallása, vagy akár társunk testének íze. Ha bármelyik érzékszervünk azt mondja, hogy az általa fogott jel nem nekünk való, az elég kellemetlen dolgokat generálhat két ember között.

Az a konklúzió vonható le a fentiekből, hogy az érzékszerveink mindegyikének egyet kell abban érteni, hogy a partner, akit kiválasztottunk, nekünk való társ.

Az érintésről

Az érintés jelentősége születésünk pillanatától végig kísér bennünket. Ennek hiánya már csecsemőkorban a test fejlődésében visszamaradottságot eredményezhet, az idő múlásával pedig az érzelmi fejlődésben is nagy hátrányokat okoz. Hiánya felnőtt korban sem hanyagolható el, mondhatni nagyobb károkat okoz, mint maga a szex hiánya.

Bőrfelületünk tele van stimulálásra váró idegvégződéssel. Egy négyzetcentiméternyi felületen körülbelül ötven ilyen végződés van, s ettől csak több található az ujjvégződéseken, vagy az erogén zónákon. A testi érintés szükséglete mindig ott lappang bennünk, csak hajlamosak vagyunk ezt elnyomni a társas élet szabályaira hivatkozva. Stanley Jones, a coloradói egyetem kommunikáció professzora (hogy hivatalos eredményeket is idézzek) megállapította, hogy a nők tizenkétszer nyújtják kezüket érintésre egy nap folyamán, míg a férfiak csupán csak nyolcszor teszik ezt. Elmondhatjuk, hogy az érintést, mint jótékony hatású tevékenységet elég kevésszer alkalmazzuk, megfosztva ezzel magunkat egy csomó kellemes élménytől.

A gyengéd érintés nyugtat és gyógyít. A kölcsönös érintés kiegyensúlyozottabbá tesz, csillapul az idegfeszültség, enyhül a szorongás, csökken a vérnyomás és a pulzusszám. Fokozza az agyban a jó közérzetért felelős endorfinok termelődését. Ezek mellett az érintések jelzik szerelmi kapcsolatunk elmélyülését is. Megfogjuk egymás kezét, megsimogatjuk a másik arcát, haját, jól eső borzongás járja át testünket már az első érintésektől is. A kapcsolat előre haladtával viszont a legtöbb párnál ezeknek az érintéseknek a száma egyre csökken. Az összebújások, a szerelmes ölelések az idő múlásával háttérbe szorulnak, s ha már a kézfogás vagy a reggeli csók is elmarad, akkor kezdhetünk félni attól, hogy kapcsolatunk teljes kihűlésre lett ítélve.

A férfiak többsége csak akkor érinti meg párját, ha szexuális együttlétre vágyva kezdeményez. Az ilyen uraknak elegendő napi pár puszi és simogatás, és csak az előjátékot, plusz az aktust tekintik testi kontaktusnak, pedig ha csak sejtenék, hogy a naponta többszöri ölelés, érintés, simogatás milyen hatékonyan javíthatja a közérzetet, nem hagynák ki az életükből.

Az első érintés

Sokan azt hihetik, hogy a nőknek fontosabb, hogy finom érintésben legyen részük, mint a férfiaknak. Lehet, hogy egy igazi férfi nem hagyja magát simogatni (gondolhatja egy macsó), de ebből fakadóan nem is sejti, hogyan kellene egy női testet simogatással, gyengéd érintésekkel kényeztetni, hiszen férfiassága nem engedi ezt. Remélem, hogy ennek a mondatnak az olvasása után a legtöbb úr a fejét ingatja, egyet nem értését fejezve ki, és azt is, hogy a hölgyek hasonlóan tesznek, gondolván, párjuk nem ilyen hozzáállással közelít feléjük.

Az előbbi mondatok cinikusságát félre téve, sok férfi valóban nem tudja, hogyan érhetne partneréhez úgy, hogy azzal elérje célját, vagyis izgalomba hozza a nőt. Az apró, gyengéd, finom érintések, csókok, a nem elkapkodott, odafigyelő simogatások csodákra képesek.

Hogy hogyan is kezdjem? A durva, vad fenékmarkolászás, vagy a hasonlóan kellemetlen és érzéketlen cici tapizás helyett egy leheletnyi csók a nyakon, vállon, dekoltázson, hatékony kezdet lehet. Majd az ujjbegyekkel történő simogatás a háton, hason, combokon biztosan nem kap elutasítást, ahogy az sem, ha ezeket a simogatásokat feldobjuk egy kicsit azzal, hogy a körmünket is használjuk (odafigyelve, nehogy kellemetlenné váljon). Az ujjainkat követhetjük az ajkunkkal, finom csókokat lehelve az ujjak nyomára, s még fokozva az érintés élményét. Bizton állíthatom, hogy ilyen kezdet után nem marad el a folytatás. Ez a kezdet már egy haladó kapcsolatnak ajánlatos, mert egy kezdeti ismerkedésnél, bármilyen kellemes is, ezek az érintések tolakodóak lehetnek. Ismerkedéskor érdemes bevetni a véletlen érintések trükkjét. A kar, váll érintése, a háton végig futó finom simogatás, a vállak finom összeütközése, az ujjak véletlen találkozása megmutatja, hogy mennyire hangolódhatnak egymásra a felek, hiszen ezekből már leszűrhető, hogy máshol is kívánnánk e partnerünket megérinteni.

Ami kimaradt

A fenti sorokból talán negatív dolgok is áradhatnak az urakkal kapcsolatban, amiért gyorsan elnézést kérnék, s nyomatékosítanám, hogy a teremtés koronáinak is jól esik, és igénylik is a finom, szeretgető érintéseket, csókokat, hisz nekik is vannak érzéseik még akkor is, ha ezt igyekeznek minél inkább titokban tartani. 

Deep Throat

Az orális szex, vagyis a nemi szervek szájjal történő izgatása, napjainkban már teljesen természetes szexuális tevékenység. Valószínűleg kevés olyan pár van, aki legalább egyszer ne próbálta volna ki. Az orális szexnek két célja lehet. Előjáték a közösüléshez, a partner kellő izgalmi állapotba hozása vagy pedig egymás kielégítése. Az előjáték során a férfiaknál a kellő merevség elérése a cél. Hosszabb szeretkezés során is kiválóan használható, amikor a hímvessző veszített merevségéből és már nem alkalmas a behatolásra. Nőknél is egy remek izgató szer, viszont ha a közösülést előzi meg, akkor érdemes megemlíteni, hogy a nők egy része képtelen a csikló izgatása nélkül elélvezni, ezért a közösülés alatt is folytatni kell (általában kézzel). Van viszont egy másik megoldás is. Nevezetesen amikor a nőt orálisan kielégítik, és utána történik a behatolás és a férfi orgazmusa. Az orális szex még kiválóan alkalmazható a petting során is, olyan partnereknél, akik még nem kívánnak lefeküdni egymással (pl.: nem érzik elég érettnek magukat hozzá), viszont szeretnének egymásnak örömet szerezni és egymás testét és reakcióit jobban megismerni.

A mély torok

Térjünk át a címben is emlegetett mélytorok-technikára. A mélytorok-technika az orális szex azon fajtája, amikor a pénisz egészen a torok mélyére hatol, és a hímvessző olyan erős szorításnak van kitéve, amit a normál orális szex során nem kap meg a férfi. Ez a kényeztetési mód az, ami sok nő szemében nem kap pozitív előjelet, mert sokkal megalázóbbnak, sértőbbnek tekintik, mint egy sima szájjal való kielégítést, vagy egyszerűen csak nem képesek kivitelezni, pedig ez a technika misztikus és botrányosan buja. Bár lehet, hogy ezek a jelzők sok ember szemében visszataszító színezetűek.

A pasik már a gondolatra, hogy szerszámukat egy női torokban érezhetik és láthatják, erős izgalmi állapotba kerülnek. Hogy miért is jó ez nekik? A válasz legtöbbször kimerül annyiban, hogy „mert jó”. A cizelláltabb válaszok tartalmazzák a „szoros, gyűrűs érzés” meg a „nagyon-nagyon élvezetes” szókapcsolatokat, illetve sok pasinak vizuálisan is izgató a látvány. A nők viszont ritkán ilyen lelkesek, hiszen a torok irritációja azonnali kellemetlen, öklendező reflexszel párosul. Napjainkban a mélytorok-technika ismertségét azok a pornószínésznők teremtették meg, akik tövig benyeltek bármilyen méretű merev péniszt (ezzel az állítással vitába szállnék, mert 1970 környékén az első botrányokat kirobbantó pornófilmben (Deep Throat) is megjelenik a mély torok, mint örömöt okozó tevékenység). Ugyanakkor szintén a pornó termelte ki azokat a felvételeket is, amelyek minden férfinak és nőnek elveszik a kedvét a kísérletezéstől: a nő arcát gyötrelem uralja, és nemcsak hányingerrel, hanem később hányással is küszködik. Ilyenkor eltűnik a szexualitás gyönyöre, pedig a mélytorok-technika, nem meglepő módon, a szexualitás nagykönyvében, a Káma-szútrában is fellelhető: a férfi "lingáját egészen tövig a szájába veszi, és úgy szorítja, mintha el akarná nyelni”.

Aki nem kedveli az orális szexet, ne kísérletezzen a mélytorok-technikával, még akkor sem, ha azzal kábítják, hogy így az ejakuláció ízét nem fogja érezni. Ez nem az a műfaj, hogy „összeszorítom a fogam, és előbb-utóbb túl leszek rajta” – ez ugye fizikai képtelenség. Ügyes, óvatos és kitartó próbálkozással a test automatikus reflexeit kell legyőzni. A deep throathoz nélkülözhetetlen a feszes nyak és a gátlástalanság. Szinte kizárt, hogy bárki a születésekor adottságként kapná a mélytorok-technika képességét, viszont ugyanúgy meg lehet tanulni, mint a gépírást vagy a kontaktlencse feltételét.

A technika elsajátítása

A mélytorok-technika elsajátítása - akár az összes többi extrém fogás - időt, kitartást és sok-sok gyakorlást igényel. A mélytorok-technika lényege, hogy a száj és a torok egy vonalba kerüljön, vagyis, hogy a pénisz - netán dildó vagy egyéb tárgy (pornófilmekben szinte mindent lenyelnek a szereplők) - egyenes úton haladhasson a torok irányába. Ezt könnyen elérhetjük, ha az ágyon fekve az ágy széléről enyhén lelógatjuk a fejünket, míg partnerünk fölénk térdel. Kísérletezhetünk más pozitúrákkal is - például a 69-es -, a lényeg, hogy a nyak hátrabillentett állapotban legyen. Nyelvünket kicsit toljuk előre - ahogy azt torokvizsgálat közben is tesszük -, hogy a nyelv hátulsó része minél jobban letapadjon, utat engedve így a hímvesszőnek. Mielőtt nekilátnánk a kísérletezgetésnek, elengedhetetlen, hogy a hímvessző - illetőleg a száj - nagyon (nagyon) nedves legyen. Ezt elérhetjük valamilyen folyadékkal vagy síkosító használatával. A lényeg, hogy kiszáradt állapotban meg se próbáljuk a műveletet. A mélytorok technika következő lépéseként igyekezzünk minél jobban kifeszíteni a torkunkat, valahogy úgy, mint azt a reggeli ásítás során tesszük. A torok kifeszítése első ízben nem épp kellemes, de némi gyakorlással megszokható. Fogjuk meg partnerünk merev szerszámát - első ízben semmiképp ne engedjük át neki az irányítást - és óvatosan toljuk torkunk felé. (A nyelv mindvégig maradjon lefeszítve, a torok pedig kitágítva). Próbáljuk meg minél lejjebb nyomni a hímvesszőt, de amint ránk tör az öklendezés, és úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább, azonnal húzzuk ki szánkból, pihenjünk, és próbálkozzunk később. Ne adjuk fel az első kudarc után, senki nem született a pénisznyelés képességével.

Aki próbálta már az anális szexet, bizonyára emlékszik a popsi izom azon reflexszerű görcsére, amikor a pénisz hatására sokkszerűen megfeszül, és csak nehezen képes újra ellazulni, hogy beengedje a látogatót. Nincs ez másképp a torok esetében sem, mihelyt valami a torok felé közelít, a számtalan idegvégződésnek köszönhetően a garat automatikus összehúzódással reagál, és lehetetlenné válik a behatolás. A kitartás pontosan ahhoz szükséges, hogy ezt a reflexet elnyomjuk, és kellőképp ellazítsuk torokszerkezetünket. Ne ijedjünk meg, de előfordul, hogy hónapokat vesz igénybe, míg teljesen ellazultan tudjuk befogadni kedvesünk férfiasságát.

Amikor a pénisz eléri a torok mélységét, előfordulhat, hogy úgy érezzük, a hímvessző akadályba ütközött, és nem megy tovább. Ilyenkor egy kicsit erőteljesebben irányítsuk a mélybe a hímvesszőt. Ezt a pár lépést érdemes nagyon alaposan begyakorolni, és addig próbálgatni, amíg meg nem szoktuk a különleges érzést. A pornóban gyakran alkalmaznak érzéstelenítő szereket, amik a torok ellazulását szolgálják, de csakis receptre kaphatók. Házilag azonban semmiképp ne nyúljunk érzéstelenítőkhöz, elengedhetetlen, hogy legalább köszönőviszonyba kerüljünk az érzéssel, nehogy az ijedtség, egy rossz levegővétel vagy félrenyelés, észrevétlen sérülés miatt baj legyen. Állítólag a jégkocka szopogatása is kellőképp lehűti az idegvégződéseket, és könnyebbé válik a mélytorkozás.

A megfelelő légzéstechnika elsajátítása is nagy szerepet játszik a kivitelezés sikerességében. Igyekezzünk a légzést az orron keresztül megoldani, és semmiképp ne próbálkozzunk vele szájon át, bár a Deep Throat főszereplőnője állítása szerint a szájon át való légzést látta praktikusnak, mikor a hímvessző épp kifele halad a torokból. Ha nátha, allergia vagy egyéb zavar pillanatnyilag eltorlaszolja az orrot, halasszuk el a pénisznyelést más napokra, amikor nem áll fenn a fulladás veszélye.

A mélytorok-technika nem merül ki a fent leírtakban, a pénisz izgatását tovább fokozhatjuk. Amikor például a hímvessző mélyen bennünk van, próbáljuk a nyelés mozzanatát imitálni, ennek hatására ugyanis a torokizmok a pénisz törzsére tapadnak a férfi nem kis örömére. Minél gyakoribb időközönként nyelünk, annál izgatóbbá válik a torokmasszázs. A bevállalósabbak még azt is megengedik, hogy a partner a torokba élvezzen, amiből - ízlelőbimbók hiányában - semmit nem fogunk észrevenni. A hangszálak rezegtetése ugyancsak kellemes vibrálást okoz a férfi számára, így amikor partnerünk mélyen bennünk van, próbáljunk meg hangot kiadni magunkból, épp csak annyira, hogy megrezegjenek a hangszálak.

És végül pár szó a gagging-ről

A mélytorok-technikával nagyon sokan visszaélnek, és van rá példa, hogy valaki szabályosan beleerőszakolja hímvesszőjét a másik torkába, és maga az erőszaktevés okoz kielégülést a számára. Pornónyelven ezt gagging-nek hívják, és a szakirodalom a parafíliák kategóriájába sorolja. Gagging esetén az áldozat akarata ellenére történik meg a behatolás, és egészen a hányás, sőt, fulladásos állapot eléréséig erőlteti azt az elkövető. Erre a látványra alapoz számos olyan hardcore pornó, ami a befogadó kínlódása révén próbálja lázba hozni a nézőt.

Said

Olyan sokszor írtam le azt, hogy: de szomorú vagyok. Most meg hirtelen az jutott az eszembe, lehet nem is tudom, mit is jelent igazán ez a szó, és milyen érzések azok, amiket egy szomorú ember érez. Megkérdeztem legjobb barátomat, kerestem, kutattam, de nem sikerült teljesen kielégítő, tudományos definícióra találni. Tudományos támogatottság hiányában kénytelen vagyok a kétséget elkergetni, és magam meghatározni a meghatározandót. Milyen valaki, ha szomorú? Bús, bánatos, lóg az orra, a földet bámulja, könnyes a szeme, komor, csendes, befelé forduló... És még biztos lehetne találni kifejező jelzőket, de most ennyire futotta a szinapszisaimtól...

Szeretem Meryl Strip-et. A legjobb színésznők között a helye. És újra eltűnődöm, vajon milyen nevet tennék mellé még a legjobb titulussal? Nem tudnék másik színésznőt említeni, vagyis ennyire jó színésznőt... Ma megnéztem a Vaslédyt. Ámultam csak, mekkora csodára képes újra és újra. Van egy rövidke jelenet a film vége felé, ahol az elengedés fájdalmát hivatottak közvetíteni a filmkockák. Áll ott a konyhaajtóban az az idős asszony, enyhén görnyedt háttal, és minden helyzetben hamar gémberedésre hajlamos, remegő lábacskákkal. Kétségbeesett figyelemmel kíséri párját a szemével, ahogy elindul a bőröndjével a fényesség felé. Egy lépést tesz az ajtótól, szemét egy pislogás erejéig sem veszi le a távozóról. Kérlelő hangon mondja ki a szavakat: Denis, várj! Hol a cipőd? Nem mehetsz el zokniban. Még nem... (Kitartás.) Igen, kitartás. (Csak így tovább!) Csak így tovább. Ne, még ne! Denis! Várj! Még ne! Mondom, még nem akarom, hogy elmenj. Denis, kérlek, ne, ne, ne... Nem akarok... Nem akarok teljesen magam maradni. (Egyedül is boldogulsz, kedvesem. Mindig talpraesett voltál.) Denis... Ne, ne, ne, ne, ne... El is akadt a lélegzetem egy pillanatra, majd az arcomon elmorzsoltam azt a cseppecskét. Miközben a kezemmel a fel-felbukkanó könnyek után vadásztam eltüntetés céljából, a filmet bámultam. Az arcára kiköltözött az a szomorúság, amit hiába igyekeztem szavakba önteni. Az arcának minden rezdülésében megmutatkozott, és én csak bámultam tátott szájal, és egyre azt szajkózta a hang a fejemben: hogyan lennél képes ezt elmondani? Hogyan lennél képes megmutatni, elmagyarázni ezt mindenkinek? Hogyan?...

Tegnap este...

...ballagunk haza a moziból. Azon a szokásos úton, ami a hévtől vezet hazáig. Egy ürge előttünk, a járda szélén, éppen szükségét végezte. Amolyan ott, ahol eszébe jutott módon. Ráadásul a lámpa alatt. Biztosan nem csak tapintással akart meggyőződni róla, hogy ékessége még nála, hanem a szemeivel is. Nincsen ezzel semmi bajom, hiszen sejtem én, hogy az egyik ok, amiért a hímek kinövést kaptak a lábuk közé az, mert ilyen esetekből nehezen jönnének ki jól, ha a leguggolásos módot kéne alkalmazniuk. Abban is biztos vagyok, hogy azért nem alkalmazzák a visszatartást, mint olyat, mert félnek, hogy balesetben összeroncsolódik a hólyagjuk, és a hasüreget elöntő húgy miatt veszítenék életüket. Teljesen érthető, elfogadható viselkedési forma, hiszen gyalogszerrel elérhető sebesség gyilkos erejű lehet. De azért kérdem én azt az idióta humorral megáldott kaporszakállút, miért volt olyan jó, hogy ilyen koordinátákat adott meg születésem helyéül. Ha már születésre kárhoztatott, mutathatott volna némi jó szándékot legalább ezzel kapcsolatban. Emlékszem még olyan időszakra, mikor a teljesen lerészegedett, szakadt semmirekellők is képesek voltak arra, hogy diszkrét helyre tántorogjanak elintézni ilyen irányú szükségleteiket. És képzeld, ezekben az esetekben nem tört rám a nyivákolási kényszer, mert nem éreztem icurkát sem a tisztelet hiányát...

Betonozás

Kezd bebetonozódni a meggyőződés, miszerint minden úgy jó, ahogy van. Nyugodt kis világocskám van, amolyan pont nekem való. Természetesnek vettem, hogy akarni kell ebbe az egészbe valakit, akire kiakaszthatom a táblát, amin ott virít az igazi felirat, és akit körbemutogathatok büszkén, bizonyítandó: nekem sikerült. Aztán hirtelen villanni látszott, és arra gondoltam: és mi van, ha nem sikerül? Csak nem dől akkor össze a világ? Végre leesett a tantusz, hisz naná, hogy nem dől össze a világ. Az égvilágon semmi sem változik. Nem leszek attól kevesebb, vagy rosszabb ember, ahogy az sem jár ezzel együtt garantáltan, hogy boldogtalan élet a juss... Figyelem az embereket jártamban - keltemben. Szomorú leszek a soroktól, amit le lehet olvasni róluk. Szerinted felfogom valaha, mekkora mázlim van? Mert bár igazi híján vagyok, azért ott mélyen belül, ijedten elbújva ugyan, de van ott még valami talán abból az őszinte, igazi mosolyból. Tudod, az olyan fajtából, amit ha meglátsz a lélek tükrében, tudod, hogy belül mosoly van, tiszta mosoly. Mit nekem hát magány, mit nekem pityogó emberek...

Mindig a nő dönt kicsit másképpen

Mikor olvastam, amit írtál, az jutott eszembe: mintha erről is elmélkedtem volna már egyszer, de akkor ezek szerint, nem itt :) Nem tudom, mennyire érdekel ezzel kapcsolatban a véleményem, de legfeljebb megnyomod a sarokban lakót. Ahogy a tapasztalataim megtanították, és ahogy az ismerőseimet figyelve láttam, arra jöttem rá, hogy ez a mindig a nő dönt duma csak egy olyan női szemeket elhomályosító zagyvaság, amitől a sok leány azt érezheti, hogy kezében a gyeplő. Jobban belegondolva, ez lehet a sült galambra váró kifogáskeresése is a semmittevésre. Hogy miért? Hát te sem érted? Na, figyelj :)Abban egyet érthetünk, hogy egy olyan pasi, aki céltudatos, határozott, mindig, vagy legalábbis az esetek nagyobb részében eléri, amit szeretne? Ugye így van? Ha valóban így igaz, akkor az a határozott férfiember pontosan fogja tudni mit, hogyan tegyen, mondjon azért, hogy igenis megkapja azt, ami (na jó, legyen, aki) felébresztette kíváncsiságát. Nem számít, hogy mivel éri ezt el. Egy pár jól irányzott hazugság, vagy egy másik, intuitívan kiválasztott irány, akadálytalan utat enged a célhoz, és ilyenkor elhangozhat az is, hogy: mindig a nő választ, amitől a menyecske elhitetheti magával, milyen fasza csaj. Ne gondold azért, hogy átverésről van szó, mert nem. Hiszen aki hallgatja ezeket a célirányos hazugságokat, vagy éppen ügyesen megfogalmazott igazságokat, legbelül biztosan tudja (nagy eséllyel tudja), hogy mi történik éppen, vagyis ő is szeretné. Aztán, mikor nem úgy alakul, ahogyan gondolta, akkor mindenféle mocsok dolgot hord össze a pasiról, aki becsapta, kihasználta őt, pedig tudta, pontosan tudta, mi zajlik (hiszen mintha ő is ott lett volna), de, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy ő is legalább annyira benne volt ebben, mint a hím, egyszerűbb acsarkodni. Biztos hát, hogy mindig a libuskák döntenek?...

Bíróság

Ne ítélj, hogy ne ítéltess, hallottam, olvastam, láttam ezt egyszer valahol, vagy egy álmomban látogatott meg a kaporszakállú ezzel az intéssel, már nem emlékszem pontosan. Viszont a mondatocska belevésődött valahova a szürkeállományomba rendesen, úgy, hogy sosem voltam jó verstanulásban, és unos-untalan felszínre tör, mikor valaki oly mindenhatónak érzi magát, hogy pálcát törni merészel egy másik homo sapiens fölött. Ilyenkor az igazságérzetért felelős része az agyamnak habozás nélkül felfedné pontos helyzetét, ha fMRI-nek vizsgálódást engednék. Mikor pedig az elítélés olyan semmit mondó információ miatt történik, mint egy (pl.) dátum (nevezetesen: mikor történt az a bizonyos regisztráció), már csak vihorászni vagyok képes. (Szerinted az fMRI az agy vihorászásért felelős részét is meg tudná pontosan határozni?) No de most nincs elkalandozgatás... Mióta több irányból csapódik a tudatomnak az a megfellebbezhetetlen ítélet, hogy aki régen regisztrált, az biztos hibás (fantáziádra bízom, hogy a lehető legrosszabb tartalommal töltsd meg ezt az ártatlan szócskát), önkéntelenül figyelgetni kezdtem ezeket a dátumokat. És természetesen meg is formálódott a vélemény (az enyém), ami még véletlenül sem ítélkezés, bármennyire is hasonlít hozzá. Hozzáteszem, hogy ez a konklúzió nem hasra ütéses módszerrel született. Alapja tapasztalás, és (ezt nem szabad feledni) mindig akad olyan regisztrálgató, dátumától függetlenül, aki a kivétel nevű halmaz tagja lesz. Szóval, a régen regisztráltakról: a dátumuk hamisan igyekszik jelezni azt, hogy nagy a bajuk. Tény, hogy akad bajuk a szokásos nyűgökön felül, de az csupán annyi, hogy megtelt az a bizonyos hócipellő a sok, meddőséggel végződő próbálgatástól. Érthető a lelkesedés lanyhulása. Vagy szerinted rosszul látom? Az ilyen réginek titulált tulajok között akadtam a legtöbb olyanra, akivel öröm volt szót váltani. Lehet, hogy magam is beteg vagyok agyilag, de nekem nem sikerült elmarasztaló véleményt alkotni velük kapcsolatban. Az ifjoncnak minősíthető látogatók tele vannak bizakodással, lelkesedéssel, és élvezik a figyelmet az ellenkező neműek részéről. Bele lehetne menni, hogy melyik szín mennyi, milyen figyelmet kap, és miért, hogyan, és a többi, de ez most irreleváns. Tény (szerintem), hogy az ifjak figyelemközéppontba kerülnek elszíneződéstől függetlenül. Nekik hagyni kell, hogy élvezkedjenek addig, míg zsengék, hisz az idő nem áll meg, és igen hamar a középmezőnyben találják magukat. És tadam, innen kerül ki a legtöbb olyan regisztráció, ahonnan ha kell, ha nem, szanaszét fröcsög a hányadék (természetesen kalap emelés és mea culpa olyannak, aki másképpen csinálja). Felmerült a vajon miért? kérdése, de hamar költőivé léptettem elő, mert erre az okra körömpiszoknyit sem vagyok kíváncsi. És még mindig nem engedek az ítélkezés csáberejének, csak arról döntök halkan, magamban, hogy a jókedvemet, a mosolyt a hülye képemen nem engedem nekik elhalványítani, sőt...