Elérkezett az év utolsó hete. Ilyenkor szoktak az emberek visszanézni, s megvizsgálni az életüket, mérleget vetni az elmúlt évről, s kitalálni, mit lehetne a jövőben hatékonyabban, jobban csinálni. Mondhatnám, hogy egy évvel megint öregebb lettem, de én optimista, s pozitív embernek gondolom magam, így azt mondom inkább, hogy bölcsebb lettem egy évvel. Bölcsebb lettem, mert tudom, mert végre megértettem, hogy nem lesz vége a világnak, ha egyedül maradok. Ebből következően tudom, hogy a legjobb barátban sem szabad teljesen megbízni; tudom, hogy a másik kedvéért vállunkra vett terhet hogy lehet büszkén cipelni úgy, hogy senki ne vegye észre; egyre magabiztosabban tudok mosolyogni akkor is, ha apró darabokra törtem belül, és egyre inkább tudom, mi is a célja az életemnek. Nem tűnnek ezek olyan nagy dolgoknak, de nekem mégis hatalmasak. Örömmel tölt el, hogy reggelente a varázstükröm mosolyogva néz vissza rám.
2011. december 28., szerda
2011. december 21., szerda
Ünnepek előtt
Azt hittem, eddig még nem volt megjegyzésem karácsonykor, de tévedtem. Elolvastam, s nem is lehetett volna akarattal sem hülye picsásabbat írni, mint amikor azt produkáltam. Egy jó oldala biztos volt, nem nagyon volt gond az életemben. Nem mintha most lenne. Szép ünnep ez a karácsony. Tele szeretettel, örömmel, és még sorolhatnám. Ha esetleg nem vetted volna észre az iróniát a hangomban, akkor jelzem, hogy ott volt ám, de nagyon. Szeretek ajándékot adni a szeretteimnek, s ezt teszem, ha eszembe jutnak egész évben, és örülök, mikor az arcukon örömöt látok, de ez a kötelező szertartás nem nagyon tetszik. Talán nem is lenne vele gondom, ha tényleg a szeretetről, és annak ünnepléséről lenne szó. Viszont azt látom az idő múlásával egyre jobban, hogy ennek már réges régen nem ez a lényege. Nem is kell messzire mennem, elég, ha a saját családomat megnézem. Ha rajtam múlna, akkor biztosan nem így lenne, de van olyan, mikor nem lehet változtatni dolgokon, embereken, pláne, ha ők maguk nem hajlanak rá. Még szerencse, hogy a lányokkal ez nem így múködik. Talán nekik sikerült valamit megtanítani, megmutatni ebből, s talán ők nem így állnak majd hozzá. Akivel csak beszélek, valahogy úgy fogalmazza meg a karácsonnyal kapcsolatos érzéseket, ahogy én, ami azt jelenti nekem, hogy akár változtatni is tudnánk rajta, csak az a bökkenő, hogy nem tudom, mi lehet a módja. Talán más is így van ezzel. Olyan nehéz manapság élni, még akkor is, ha az embernek nincs gondja. Nem is akarok belegondolni abba, milyen lehet, ha még gondja is van. Tudom én, hogy mindenki megfáradt, belefáradt, de valahogy mégis meg kellene maradnia a jókedvnek, a pozitív dolgok értékelésének, vagy egyáltalán azok észrevételének, a szeretetnek. Azt is tudom, hogy naív vagyok, néha annyira, hogy hihetetlen. De valamiben nekem is hinni kell. Hisz tudjuk, nem az a lényeg mi az, amiben hisz az ember, hanem maga a hit. Hát én ebben hiszek. Abban, hogy az emberek majd felébrednek, észhez térnek, s nem lesz más fontosabb, mint az öröm, a mosoly, a szeretet.
2011. december 20., kedd
Ma végre...
...elmentem, s kértem időpontot januárra. Már régen meg kellett volna tennem, de mindig halogattam. Attól féltem már, hogy el fogom hanygolni, hajlamos vagyok rá. Nem is tudom mióta (pár hete talán) azt érzem, hogy ez a nyavaja nem is olyan egyszerűen legyűrhető, mint azt én reméltem. Valahogy most megint fölém kerekedett, vagy csak én vagyok kicsit tele már vele. Nem is tudom. Megzavar a sok hülye érzés. Hisztissé tesznek a felesleges gondolatok, az agyon agyalt baromságok. Mindezek helyett egyszerűen csak az életemet kellene élnem, mert nem tudhatom, meddig tart még. Persze, tudom én, hogy nem szabad ilyenen gondolkodni, nem is teszem ezt, csak néha-néha magától bevillan, s ez a betegség alátámasztani látszik ezt a kósza, együgyű kis gondolatkezdeményt. No de sebaj, erős leszek, és jókedvű :)
2011. december 15., csütörtök
És már megint csak a nyűgök
Fáradt vagyok, és rettenetesen magányos. Ettől féltem, mióta Viktorral vége lett. Attól, hogy eljön az az idő, mikor már nem tudom mással magyarázni ezt az érzést, ami bennem van most, mint a magánnyal. Sejtettem, hogy egy idő után ezzel is meg kell küzdeni, azt hiszem, mondható, hogy ez törvényszerű. Ahhoz képest, hogy valójában még az egyedüllét is szokatlan volt nekem, megbirkózni a magánnyal, hatalmas feladat. Féltem ettől, nehezen viselem, fájdalmasan érint. Néha úgy érzem, hogy nem nagyon bírom sokáig. Félek, hogy nem leszek, nem vagyok elég erős, s felőröl ez az egész. Pedig erősnek kell lennem. Ki kell bírnom. Hiszen ez is elmúlik, ezt is megtanulom kezelni, s aztán majd olyan lesz, mintha soha nem éreztem volna ilyet. Ne gondold, hogy ez azért van, mert nincs mellettem egy társ. Persze, tagadhatatlan, hogy ez is közre játszik, de ez magában nem okozna ilyen érzést. Sok a teher a vállamon, s nincs senki, aki kicsit cipelné velem néha ezeket a terheket. Még olyan szintig sem, hogy meghallgatna, megölelgetne néha. Belefáradtam. Olyan végsőn elkeseredetten, feladóan, minden mindegy érzősen. Valahogy pihennem kell, s nem csupán fizikailag. Csak az a baj, hogy nem tudom, hogyan pihenhetne a lelkem, hogyan kapcsolhatnám ki az érzéseimet. Talán még több könyv kell, még több zene, amiknek a segítségével elbújhatok, elterelhetem a figyelmem. Kitalálom, megoldom, ügyes kislány vagyok...
2011. december 9., péntek
Éjszakázás
Idióta hormonháztartás. Utálom. Felborul miatta a nyugalmam, megzavarja a gondolataimat és az érzéseimet. Még abba is belekavar, hogy az éjszakáimat olyan jól töltsem, ahogy általában, magyarul: nem tudok aludni. Most is itt nyervogok ahelyett, hogy az igazak álmát aludnám, mint egy doromboló kiscica. Pedig olyan fáradt vagyok, hogy legszívesebben napokat aludnék át, ha tehetném. Nagyon nehezen viselem azt a sötétséget, pedig még csak most kezdődött. Ó, istenem, sosem lesz vége...
2011. december 6., kedd
Vasálarcos
Ma megint összetört a szívem, vagy inkább az apró kis darabok még kisebbekre szakadtak. Nem szabadna ezt éreznem, nem lehet, hogy ezt érzem, hiszen annyira biztos voltam benne, hogy ez nem történhet meg, hisz nem is történt semmi, hiszen érthető minden. Örülnöm kellene. Örülök is, valahol belül tényleg örülök is. Mert így nem lesz rossz, nem történik rossz, nem kell belehalnom. Tudom én, hogy így a magány lesz az, ami felőröl, s felmerül a kérdés, hogy melyik a jobb. Na igen, ha normális teremtmény lennék, akkor azt mondanám, nem mindegy hát, mi nyuvaszt ki? Jöjjön az a rossz. De mivel a normálistól messze vagyok, azt mondom, inkább a magány gyűrjön maga alá, mert annak még a gondolatát sem tudom elviselni, hogy megint csalódnom kell egy olyan emberben, akit kivételesnek érzek, tudok. Emésszen fel inkább az a magány, de így legalább tudom, hogy nem kellett csalódnom, nem bántott, nem hazudott, mindkettőnkre gondolt, mikor döntést hozott, tudom, hogy nem veszített az értékéből, sőt. Egy nyavalyás mókuskerék ez az egész, hiszen ettől a tudattól az első érzés pokoli, hisz még jobban zokog a lelkem, hogy nem tudhatom legalább kicsit mellettem. Ma nem csak a lelkem zokogott. Sírtam, nagyon sírtam. Könnyek nélkül, olyan fájdalommal, amiről magam is alig akartam elhinni, hogy létezik. Bebizonyosodott, hogy létezik, s nem kell Dunát rekeszteni a könnyekkel. Utálom, hogy nem jönnek a könnyek, mert szeretném, hogy néha lássa valaki, mennyire gyötrődöm, milyen kegyetlenül fáj itt belül valami. De vasálarcos vagyok. Nem jönnek azok a könnyek, s szép lassan belehal a szívem ebbe az életbe.
2011. november 29., kedd
Tanulás
Ma ébredtem rá igazán, hogy nem szabad túlbecsülni senkit sem. Amikor azt gondolnám, hogy találtam egy embert, aki nekem jó tulajdonságokkal rendelkezik (vagy legalábbis azt hiszem), s kezdem elhinni, hogy nincs veszve minden, akkor az élet (vagy nevezzük bárhogy) beletesz egy csavart, s bizonyosságot nyer az, hogy óvatosan kell még jó irányba is ítélkezni. Csak érteném már meg, miért jó az, ha elhiszem, hogy nem lehet jó embert találni. Mindenképpen hozzá kell fűznöm, hogy az én értékrendemnek megfelelő embert. Erre meg lehet kérdezni, miért, olyan kivételes az értékrended. Természetesen nem, nekem nincs benne semmi különös, de a kapcsolatteremtéseimből levont következtetések szerint a legtöbb ember másképpen gondolkodik. Ez nem baj ugyan, de attól tartok, így kénytelen vagyok megbékélni azzal a tudattal (még ha ez nehéz is), hogy nem lesz körülöttem sok olyan ember, aki az értéket látja bennem, s fordítva. Ami pedig a legfurcsább, hogy olyan emberben, aki megérdemelné a megbecsülést, nem veszem észre azt, amit pedig annyira szeretnék látni. Vagy csak utólag. Bár, jobb későn, mint soha. Igen, igen, jól sejted, felfedeztem valakit, aki egyre inkább felkelti az érdeklődésemet. Azt még nem tudom, milyen szinten teszi ezt, s azt sem, meddig fog ez ez érdeklődés részemről eljutni, de majd ez is kiderül, ahogyan mindig megtörténik a végkifejlet. Mindenesetre érdekes. Nem is elemezem ezt tovább, mert megint zátonyra fut az ezzel kapcsolatosan levezetett minden gondolatom. Most megpróbálom más oldalról megközelíteni. Mondjuk, hagyom, had sodorjon magával ez az ismerkedés, ez a tapasztalatszerzés. Ha meg tudom tenni, akkor csak megfogalmazom a történéseket, ha lesznek egyáltalán, s az agyalást arra kis időre korlátozom, amennyit az a bizonyos megfogalmazás igényel. Hmm, ez jól hangzik. Meglátjuk, mennyire lehet kivitelezhető.
2011. augusztus 19., péntek
Egy kis depizgetés
Azt hiszem, valahogy ma sem vagyok a legjobb pillanatomban. Szokás szerint megint nem tudom az okot, vagy újra csak a szokásos havi rendszerességgel visszatérő női nyűgre foghatom. Ami nem is lenne olyan nagyon félrevezető, mert valóban így lehet. Mint már annyiszor, sokadszorra újfent megállapítom, lelkileg megvisel kissé ez az állapot. Előjönnek segítségével a buta kisebbségi komplexusaim, amiket még mindig nehezen viselek. Úgy tűnik, ezektől soha nem lehet megszabadulni, esetleg csak időszakosan elbújnak, de mikor azt hiszed, megszabadultál tőlük, alattomosan támadnak. Ilyenkor kicsit nehezen viselem az egyedüllétet, és szinte pánikrohamot kapok, ha arra gondolok, ez vár rám életem elkövetkező időszakában. Ilyenkor sokkot kapok, ha arra gondolok, hogy a lányok sem sokáig enyhítik az egyedüllét gondolatára kialakuló félelmeimet. Mennyire utálom ezeket az ostoba gondolatokat, de képtelen vagyok elkergetni őket...
2011. augusztus 11., csütörtök
Tapasztalatszerzés :)
Itt a következő próba pasival kapcsolatban. Nem tudom, mennyire emlékszel, vagy tudod, hogy nekem általában fiatalabb pasikkal voltak kapcsolataim, még, ha csak pár hónappal is, de akkor is fiatalabbak szoktak lenni. Azt azért ne gondold, hogy ez szándékos részemről, mert nem, csak valahogy mindig így alakul. Most azonban megismerkedtem egy idősebb férfival, egy jóval idősebb férfival. Eddigi pályafutásom alatt a legidősebb pasi hét évvel volt idősebb nálam (kettő volt ilyen), s velük sem sikerült jól megértetnem magam. Az egyik végtelenül önző volt a másik pedig gyáva, egyik sem nekem való. Most erre itt ez a pasi, aki az apám lehetne. Nem volt még ehhez hasonló tapasztalatom, valahogy taszít ez a dolog. No, de sebaj, gondoltam, ezt is ki kell próbálni, hátha eddig rossz embereket vonzottam be, s mégis ez az érett korosztály lenne jó nekem, s talán jobban meg is tud érteni. Most vasárnap lesz két hete, hogy ismerem, de ő úgy csinál, mintha az egész életemben ott lett volna. Nehezen viselem, hogy rám telepszik, hogy minden időmmel el kell számolnom, és hogy számon kéri, ki, miért fontos nekem. A múlt héten majdnem minden estét együtt töltöttünk, ide - oda mászkáltunk, ismerőseinek bemutatott, mint a párját (már ez zavart, de udvarias kislány révén, csak hallgattam lehajtott fejjel). Már csütörtök felé járt a hét, mikor kivettem egy szabadnapot, mikor végre egyedül lehetettem, csak magammal, és a dolgaimmal. Már akkor tudtam, hogy ez az ember sok lesz nekem, s éreztem, hogy bajban leszek, ha intimebb helyzetbe tereli a dolgokat, ami lássuk be, óhatatlanul bekövetkezik előbb - utóbb. Be kell vallanom, tetszett a társaság, amibe belekóstolhattam általa (művész társaság, ő is egy művész), de most azt gondolom, annyira nem fog hiányozni, ha vége szakad. Márpedig vége lesz. Úgy tűnik, nem hiába nem kedvelem az idősebb korosztályba tartozó férfiakat, valahogy túl merevek nekem, vagy én vagyok hozzájuk túl eszetlen, vagy irányíthatatlan. A majdnem harminc év korkülönbség mindenen meglátszik. Mikor néztem, ahogy becsoszog a kávézóba rendelni még egy kört, felmerült bennem a kérdés, mi a fenét keresek itt. Mikor bemutatott valakinek, mint a párját, akkor legszívesebben azt mondtam volna, hogy nana, ott azért még nem tartunk. Mikor meg akart puszilni, mindig hárítottam. Ezen a héten már elég drasztikusan kerültem az urat, szinte menekültem előle. Persze nem érti a dolgot, s eszébe se jut, hogy nem velem van a baj. Felmerülhet a kérdés, miért nem mondom meg neki a konkrétat, és hagyom az egészet a fenébe. Hmm, ez egy jó kérdés. Valószínűleg ezt fogom tenni, de nem úgy, hogy kettesben vagyunk. Ennek okára is van magyarázatom. Azt hiszem, ha ilyen kényes kérdésről kettesben beszélnék vele, akkor agresszíven reagálna, s erre még csak esélyt sem akarok adni neki. Nem tudom, hogy reagálnék arra, ha megütne, vagy ilyesmi. Eddig még ez is kimaradt az életemből, s bevallom, nem is áll szándékomban ezt beiktatni. Nem is értem, hogy keverhettem magam ilyen helyzetbe... Mindezek mellé időközben elindult valami egy másik pasival, olyannal, aki jobban passzol hozzám, fiatalabb nálam :) Vele valahogy jobban érzem magam, az értékrendünk is sokkal közelebb áll egymáshoz, és valahogy az egész másabb. Nagyokat nevetünk, vidám vagyok vele, egy picit sem félek tőle, és akarom, hogy hozzám érjen. Nem nyom agyon a törődésével, mégis figyel rám. Lehetek önmagam vele, s azt hiszem, ez kell nekem... Nem hiába, bolond vagyok :)
2011. július 26., kedd
Megkérdezte...
...valaki, egy beszélgetés alkalmával, hogy mik a céljaim és terveim az elkövetkező életemmel kapcsolatban, pasikkal kapcsolatban. Természetesen hímnemű kérdezte, gondolom olyan szándékkal, hogy kipuhatolja, vajon be tud e palizni egy pár kóbor numerára. Magától értetődik, hogy olyan választ kapott, amilyet hallani szeretett volna, de a kérdésének köszönhetően feltettem magamnak is a kérdést. Ha az őszinte választ adtam volna meg neki, akkor biztosan sokkot kapott volna, már csak azért is, mert magam is ejtettem pár könnycseppet, mikor megértettem a válaszomat. Úgy tekintek az előttem álló évekre, mint az eddig meghozott döntéseim súlyos következményére. Azt szeretném, hogy a lányokat biztonságba tudva, elmehessek Elvis után a Marsra... A baj az, hogy elveszett a hitem. Buta módon nem valami megfejthetetlen istenben hittem, hanem abban, hogy vannak a világon emberek, akik az én értékrendem szerint jónak születtek, és azok is maradtak, vagy legalább azzá váltak, de attól tartok, nincs ilyen. Édes istenem, elveszett a hitem. Hogyan élhetnék hit nélkül?...
2011. július 21., csütörtök
Női dolgok
Délelőtt volt egy kis időm pihenni, s annyira belemerültem, hogy sikerült elaludnom. Igen, igen, jól sejted, most egy álom elmesélése következik, de ne félj, nem megyek bele a részletekbe, nehogy valami olyan következménye legyen, amit magam is megbánnék. Szóval, ez az álom azért érdemel szót, mert nem szokásos részemről. Az álomtartalom erősen erotikus jellegű. Az történt ugyanis, hogy elővettem egy férfiasságot (igen nagy férfiasságot) ábrázoló olyan tárgyat, amit a nők használnak vágyaik kielégítésére, vagy esetleg segédeszközként. Jobban belegondolva férfiak is használhatják, de ez most egy mellékvágány lenne. Visszatérve az eredeti szálhoz, elővettem azt a bizonyost, és rákészültem egy orbitális maszturbációra. Az álmomban egy masztira készülve arról kezdtem fantáziálni, hogy szexelek egy pasival (akinek kivételesen láttam az arcát, de így utólag nem emlékszem, ismertem e), és közben egy nő telepedik elém, akit olyan természetesen kezdek kényeztetni, mintha mindig ilyet csinálnék. Még erre sem ébredtem fel. Végig fantáziáltam a jelenetet addig, amíg a férfi olyan helyen jutott el a csúcsig, hogy mindketten (a lánnyal) élvezhessük annak gyümölcsét. No, erre ébredtem fel. Gondolhatod hogyan keltem, és a mellé megint csak értetlenkedve néztem magamra. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem szoktam erotikusat álmodni. Eddigi pályafutásom alatt (vagy legalábbis azóta, mióta említésre érdemes tudattal rendelkezem) csupán csak kétszer fordult elő, hogy ilyen kaliberű álomra ébredtem. Az a két álom sem volt ennyire élethű, ilyen részletekig menő. Természetesen a jelentése nem kétséges. Minden érzékszervem éppen úgy, mint az agyam és a testem intimitásra vágyik. Nem is csoda, hiszen az átlagosnál több elismerésre, pozitív visszajelzésre, léleksimogatásra van szükségem. Ne hidd, hogy ez szándékos, hisz az ember arról sem tehet, ha éhes, vagy ha szomjas. Ez sem másabb, csak veszélyesebb. A léleknek legalábbis... Lehet, kezdek becsavarodni. Lehet, kellene keresnem egy régi, jól bevált ismerőst, aki jó nagy férfiassággal rendelkezik... Ehh, mazohistább vagyok ennél...
2011. július 20., szerda
Ma...
...olyan felfedezést tettem, ami nagy meglepetést okozott. Az is lehet viszont, hogy nem a felfedezés maga okozta a meglepetést, hanem az, hogy annyira nem is viselt meg a ráébredés erre a dologra. Megfogalmaztam magamnak, hogy nincs a világon olyan ember (egyetlen egy sem), akinek minden fenntartás nélkül magamat adhatnám. Amúgy sincs körülöttem sok ember, de még velük kapcsolatban is mindig meg kell fontolnom, mit, hogyan mondok vagy teszek. Volt egy ember talán, akiről azt hittem, előgondolkodás nélkül nyilváníthatom ki a bennem lakozót, a felmerülő buta ötleteket, gondolatokat. Hát, tévedtem. Talán az az oka ennek, hogy ez a valaki nem is ismer engem. Azt hiszi, hogy tud rólam mindent. Úgy gondolja, tudja, milyen vagyok, ismeri a jó és rossz oldalam, pedig közben gőze sincs rólam egy kicsit sem. Az utóbbi időben, ha elkap a fecsereghetnék, magamról beszélek neki. Arról, hogy működöm igazán. És ő csak mered rám tátott szájjal, csak hebeg - habog, s azt mondja, negatívan látom magam. Először próbáltam megmagyarázni neki, hogy ő látja rosszul, és én nézek magamra reálisan, hozzá képest főleg. Az a baj az egésszel, hogy a magamról elmondottak alapján ő rögtön ítéletet mond fölöttem, próbálja magával megértetni valahogy, ami nem fog menni, mert ő nem olyan, mint én. Nem érti, hogy amit elmondok, az nem negatív, egyszerűen csak ilyen. Nem érti, hogy nem kell neki megértenie, nem kell tudnia átélni, csak el kellene tudnia fogadni. Ehelyett inkább elintézi azzal, hogy int egyet, s azt gondolja, megint hisztizik, rosszul látja, alábecsüli magát. Közben pedig (bárcsak hinne nekem), ő becsül alá, látja rosszul, értékel le. El sem hiszi, fel sem fogja, mennyi minden lakik bennem, amit ki sem nézne belőlem, még úgy sem, hogy én folyamatosan próbálom közvetíteni felé. Mind a mellett, hogy ezt pontosan tudom, meg is döbbentem azon, hogy nem vág földhöz ez a felismerés. Össze kellett volna esnem kicsit, meg kellett volna riadnom, félnem kellene. Az, hogy nem érzem ezeket, azt jelenti, hogy kezdem elfogadni az egyedüllétet, a magányosságot a további életemre. Vagy talán már bele is törődtem... Ha olvasná ezeket a gondolatokat, biztosan összeráncolt szemmel nézne rám, s a fejét ingatná, de nem hinné el, mennyire komolyan beszélek. Pedig tudnia kellene ezekből a hideg fejjel kiejtett végtelenül őszinte szavakból, hogy ez nem kamu, nem színjáték, nem játszmázás... Megértem őt kicsit talán. Ha elhiszi, hogy tudok így beszélni, hogy tudom így látni magam, akkor szembesülnie kellene azzal a lehetőséggel, hogy nincsen szívem, és az nem lehet, már csak azért sem, mert látta, tudja, hogy van szívem... Ez a hatalmas ellentmondásosság még engem is megriaszt néha, s ha másért nem, ezért, meg tudom érteni, hogy mindenki nyúlcipőt húz, ha rájött mennyire nehéz velem. Tőle sem várok mást már. Talán eleinte vártam azt a mást tőle, de rájöttem, túlzott kívánalom volt ez részemről. Igyekszem, hogy ez a megértés ne vesszen el belőlem, és mivel még ilyen áron sem akarok mindenféle maszkot magamra aggatni, viselem a következményeket...
2011. június 30., csütörtök
2011. június 27., hétfő
Értékes ember
Nem is tudom, mi van velem… Újfent. Beszélgetek egy pasival, s közben másvalakin jár az eszem. A pasi áradozik, hogy mennyire örül nekem, míg nekem igazából szinte semmit nem jelent, szimplán csupán időtöltés, vagy még inkább az idő elütése. Ez a másvalaki megmagyarázhatatlan indokok miatt kering a fejemben. Nincs rá semmi magyarázat, és teljesen ésszerűtlen. Összezavart. Véletlenül összefutottunk egyszer csak, s olyan dolgokat mondott, amit nem is értettem igazán, de mégis ennek hatására, az egyre hangosodó vészjelzés és az összes kétségem ellenére, olyat tettem, amit sosem szoktam. Amire ő úgy reagált, amit nem vártam volna. Nem történt semmi baj, csak csalódást éreztem. Nem mintha másra kellett volna számítanom, de talán a szívem mélyén mégis kicsit mást akartam. De nem történt semmi baj, ügyesen a helyemre rakott. Aztán megint összefutottunk. Azt nem tudom, mennyire volt véletlen, vagy esetleg szándékos, nem is számít. Olyanokat mondott magáról, amitől elgurult a gyógyszerem, s haragos lettem. Bántani akartam, és bántottam is úgy, hogy miután kimondtam, el kellett fordulnom, hogy senki ne lássa a könnyeket a szemem sarkában. Aztán magamra lettem mérges, és ezért is őt akartam bántani, és bántottam. Most már bánom, hogy így viselkedtem. Legszívesebben bocsánatot kérnék, és elmondanám, mennyire sajnálom, de haragudtam rá, mert egy ember, akit ennyire értékesnek látok, és aki akármennyire is, akárhogy is fontos nekem, nem beszélhet így magáról. És bocsánatot kérnék azért is, mert rajta töltöttem ki a magam iránt érzett haragot. Haragudtam magamra, mert ilyen érzéseket váltott ki belőlem, és mert nem tudtam parancsolni a könnyeimnek, és egyáltalán magamnak. Legszívesebben bocsánatot kérnék, de valószínűleg nem fogom megtenni...
2011. június 17., péntek
Freud hatás
Most, hogy megint Freudot olvasok, elkapott az analizálhatnék, s főleg az álomfejtés, mint az egyén lelkébe látás lehetősége. Krúdy féle álomfejtés is érdekes, de inkább csak gyorsnak, és felületesnek mondanám Freud tudományos álomfejtéséhez képest. Szerintem mindenki ismeri az osztrák tudós munkásságát annyira, hogy tudja, Freud szerint az egész életünket a szexualitás mozgatja, átszövi és meghatározza. Nincs ez másképpen álmainkkal sem. Minden álom visszavezethető valamilyen szexualitással kapcsolatos élményre (legyen az akár pozitív, akár negatív), vágyra. Tagadhatjuk ezt, de nem sok értelme lenne, mert egy ügyes gondolkodó simán bebizonyítja, hogy tagadásunk felesleges.
Hogy gyakoroljam a freudi álomfejtést, egy közeli barátnőm álmát veszem górcső alá, hogy ezáltal magamat is megvizsgáljam abból a szempontból, mennyire vagyok fogékony az ilyen fejtegetésre. Csak bízni tudok abban, hogy nem lövök akkora bakot, és hogy az emlegetett barátnő sem veszi túl komolyan szavaimat.
Az álomnak, amiről szó van, nincs komoly álomtartalma. Nem visszatérő álom, így máris le lehet vonni néhány következtetést. Mondjuk azt, hogy nagy valószínűséggel nem fogok általa semmilyen komoly gyermekkori traumát, elfojtást felfedezni, feloldani (ez amúgy sem menne, hiszen butuska vagyok hozzá). Egy olyan egyszerű álomról van szó (már ha lehet egy álmot egyszerűnek nevezni), ami egy be nem teljesült vágyat próbál beteljesedetté tenni, ha másképpen nem, hát az álom segítségével, ugyanis az álom az ébren be nem teljesedett vágyat dolgozza fel, és teljesíti be, amennyire telik tőle, s ily módon szabadul meg a tudattalan a be nem teljesedés okozta teher alól.
Az álom a barátnő szavaival: Fekszem az ágyon, aludni akarok, de valahogy nem megy. Mellettem megszólal a telefon, felveszem. A vonal másik végén egy ismerős hang, örülök neki, s hallgatom szavait. Nem tudom, mit mond, mert nem értem a szavakat, vagy talán nem is hallom, és csak tudom, hogy beszél, de nem bánom, mert nem a mondanivaló tartalma a lényeg. Egy szót sem szólok, csak hallgatom. Úgy érzem, órák óta beszél, de én mégsem akarom, hogy abba hagyja. Nem is fejezi be, s mikor valami felébreszt, úgy kelek, hogy azt kívánom, bárcsak sose keltem volna fel ebből az álomból.
Hogy is kezdjem?... A. (így hívom mostantól a barátnőt) erőlteti az alvást, forgolódik az ágyban, de bármit tesz, nem jó. Ebből kiindulva valami másra vágyik. Mivel az ágy ad helyet általában a szexuális együttlétnek, szimbolikus jelentést lehet tulajdonítani ennek, főleg úgy, hogy az álomban sem az alvásra használja, hiába is akarja azt. A telefon megszólal, s a másik végén az ismerős hang csak beszél. Úgy is lehet ezt értelmezni, hogy A. befogadja a hangot, ahogy egy férfit is magába fogad az együttlét alkalmával. Egyértelműen ez a lényege szerintem, mert a mondanivalónak annyira nincs jelentősége, hogy az álmodó maga sem tudja, miről beszél a hang. A beszélő kiléte egyértelmű, A. tudja, kinek a hangját hallja, (meg is nevezte, csak nem akartam ennyire belemenni) ami annyit jelent, hogy konkrét személlyel függ össze a vágyakozása. Olyannyira, hogy az álomból sem akar felkelni, csakhogy megakadályozza a végét. Az álom minden szava freudi szemmel nézve egy egész vágyakozás halom, szinte minden szava visszavezethető a szexuális vágyakozásra. Viszont felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire nyílt, és egyértelmű az álom, akkor miért nem egy együttlét az álom, szimbólumok nélkül. A válasz egyszerű, nekem legalábbis, mert ismerem a hátteret. A. vágyakozása ellenére már régen elhessegetett magától minden lehetőséget B. úrral való közelebbi ismeretséggel kapcsolatban. Megmagyarázta magának, miért nem szabad ezt a vágyakozást megélni, mondhatni elfojtotta ilyen irányú késztetéseit. Az álomélmény előtt pár nappal történt pár olyan dolog, aminek következménye ez az álom lett. Megmagyaráztuk, megbeszéltük. Lehetne még mélyebben fejtegetni, de akkor olyan mélységekbe jutnék, ami már túllép a publikusság keretein. Nem is A. miatt (ő talán még élvezné is a helyzetet, kissé exhibicionista), hanem inkább azok miatt, akik akaratukon kívül belekerülnének ebbe a helyzetbe. Érdekes dolog az álomfejtés (az már másik kérdés, mennyire lehet helytálló a gondolatmenet) :)
2011. június 14., kedd
Már megint agyalás
Kavarognak bennem a buta gondolatok és az érzelmek, amik lehet, nincsenek is, csak én tulajdonítok neki nagyobb figyelmet a kelleténél. Azt hittem eddig, hogy tudok olvasni a sorok között, és hogy a virágnyelv megértése sem okoz gondot. Szokott is menni, a hétvégén viszont valahogy mégsem értettem. Talán azzal magyarázhatom, hogy nem számítottam ilyen megnyilvánulásra, mert hát megbeszéltük már egyszer a kettőnk helyzetét, és én le is zártam, megoldottnak nyilvánítottam magamban. Ezért nem értettem az egészet, és ezért játszottam a szokásos incselkedő játékot, ahogy eddig mindig, ha találkoztunk. Eszembe se jutott, hogy másra gondolna, vagy az, hogy részéről másról lenne szó. Viszont, mikor azt mondta, hogy olyat fog mondani, amit sosem szokott, akkor kicsit megszeppentem. Őőőő, álljunk csak meg egy pillanatra, lehet, hogy valamit nem vettem észre, gondoltam magamban, s csak bámultam értetlenül. Mikor megkérdezte, értem e, csak bólintottam, hogy igen, de utólag belegondolva, semmit sem értettem. Azt hittem, szimplán szexről beszél. Attól tartok, még most sem értek semmit, és talán ezért kavarog a fejemben az egész, de nem akarok ezzel foglalkozni. Nem akarom, hogy felőröljön, és azt sem, hogy a sok agyalás miatt olyat tegyek, amit amúgy eszemben sem lenne megtenni. Ha valaminek történni kell, akkor úgyis meg fog történni, ha pedig nem, akkor agyalni is kár rajta. Ezt a mondatot akár végmondatnak is tekinthetem. Itt hagyom az össze-vissza buta gondolataimat, s lesz, ami lesz...
2011. június 5., vasárnap
Kirándulás
Tegnap találkoztam egy pasival. Már nem az első találkozónk volt, s úgy terveztük, elmegyünk kirándulni. Üröm felé a Pilisbe. Valahol Óbudán találkoztunk délelőtt. Azért én ez előtt a kiruccanás előtt felhívtam arra a figyelmét, hogy nem vagyok ehhez szokva, nem szoktam ilyen túrákat tenni, és vigyáznom is kell az ízületeimre, na meg amúgy sem vagyok egy gyorsasági bajnok. Abban bízva, hogy felkészítettem a felkészületlenségemre, elindultunk. Nem tudom, jártál e már ott, de elég meredek út vezet arra. Nekiindultunk hát, a nap hétágra sütött, az út meg csak emelkedett, és emelkedett. Valahol középtájon a csúcshoz képest, szóltam, hogy ez a tempó kicsit gyors nekem, de szerintem neked is az lett volna. Felszaladni egy meredek dombon mindenféle bemelegítés, gyakorlat nélkül szerintem veszélyes. Nekem legalábbis mindenképpen, ahogy ez utólag ki is derült. Már majdnem feljutottam, már majdnem megvolt, abban az eszeveszett tempóban, mikor éreztem, baj lesz. Kezdett elsötétülni a világ, és bármennyire nem akartam, be kellett látnom, hogy a szervezetem kezdi feladni, mert az teljesen biztos, hogy nem az ég borult sötétbe. Nem volt mese, meg kellett állnom, le kellett ülnöm egy kőre, hogy megnyugtassam hevesen tiltakozó szervezetemet. Még felnéztem, hogy az úriember, aki erre a kellemes sétára (rohanásra inkább) invitált, vajon merre van. Láttam őt, jó messze tőlem, töretlenül, vissza se nézve előre haladni. Jó, nem gond, gondoltam, rögtön összeszedem magam, és megyek utána, ha letér az útról, biztosan megvár. Mert már azt is tudhatta rólam, ha akarta, hogy nem vagyok egy jó tájékozódó képességű ember, főleg ott, ahol szerintem még a madár se jár. Mikor újra kisütött a nap, vagyis megúsztam sikeresen ájulás nélkül, felkerekedtem, s próbáltam utolérni. Felvettem a saját tempómat, s már nem is volt semmi gond, még akkor sem, ha ezután még legalább félóráig hideg verejtékben úsztam, s az egész testemet libabőr borította a fejem búbjától a lábujjam végéig. No de a lényeg az, hogy összeszedtem magam, és haladtam előre. Elértem egy elágazóig, de sehol senki nem várt. Nem tudtam mitévő legyek, maradjak-e a főúton, vagy sem. Végül arra jutottam, hogy maradok az úton, s ha ez a kedves ember úgyis ott hagyott, akkor nincs értelme még nagyobb kalamajkába kevernem magam. Míg az úton álltam, s tanakodtam, merre haladjak tovább, megállt egy autó mellettem, s megkérdezte, merre van Üröm. Óóó, azt én is szeretném tudni, mondtam neki, valami olyan elkeseredéssel, tanácstalansággal a hangomban, hogy elmosolyodott, és ő világosított fel engem, merre lehet, s felajánlotta, menjek vele. Válaszom (ami az volt, hogy nem lehet, mert akkor nem találok vissza) az elveszettek rutinosságát tükrözte, s mielőtt vigyorogva elment, megint elmondta, arra előre kell menni. Mindenesetre ő nem tudta, hogy igazából nekem nem célom eljutni erre az Üröm nevezetű helyre. Így aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy társaság hiányában, a már ismert útra térek vissza, immáron a nekem megfelelő módon, és különben is, lefelé biztosan könnyebb alapon. Hát ne gondold. Főleg, hogy apró kavicsokkal van teleszórva az út. Ennek köszönhetően ügyesen el is csúsztam, s igen nagy szakadás keletkezett a bőrömön úgy térd tájékon. De legalább csak az egyiken. Dőlt a vér. És szerinted volt nálam zsebkendő? Jól sejted, hogy a fenébe lett volna. Az úr ugyanis elfeledte indulás előtt megmutatni azt a Lidl-t, ahol elméletileg élelmet, és egyéb szükséges dolgot szerezhettem volna be. No, sebaj, a tenyeremmel törölgettem enyhén szalonképes állapotúra szegény térdemet, s töretlenül haladtam tovább, vissza a menedéket jelentő hév megállóba. Abban már teljesen biztos voltam, hogy nem szeretem a Pilist. Már a domb alján jártam, mikor véletlenül felfedeztem egy kis boltocskát, megbújva az út mentén. Betértem hát, s felszereltem magam egy csomag zsebkendővel, és cukros üdítővel. Mikor leültem a hév megállóban, már semmi bajom nem volt, csak azon gondolkodtam, hogy vajon minden túrázó így viselkedik, s vajon ott hagyja a másikat a kellemetlen helyzetben? Amúgy meg is érteném, de ő akart velem aludni, vagyis elég erőteljesen intim helyzetbe kerülni. Hogy képzelte? Hogy gondolta? S felmerül még egy igen kedves kérdés, mégpedig: mi a büdös fenét képzelt rólam? Nekem kellett volna felvennem az ő tempóját? Egy rutinos, minden hétvégén 40, 50 kilométereket gyalogló túrázóét én? Aki nem is olyan régen még menni is alig bírt? Lehetne mentsége, ha eltitkoltam volna előtte, de elmondtam, tudta (ha csak nem feledte el már akkor, mikor elmondtam). A másik érdekesség, ami felmerült bennem, hogy mi lenne, ha ezek után esetleg lenne közöttünk valami, akkor minden adandó alkalommal, mikor szükségem lenne rá, elszaladna? A kérdés szimplán elméleti síkon merült fel, mert ezek után kizárt, hogy én egy ilyen emberrel aludjak együtt. Az ilyen ember a szememben sok mindennek nevezhető, csak férfinak nem, és mea culpa, de csak férfival áll szándékomban együtt aludni. Azt a pasit, aki megállt érdeklődni, ezerszer inkább férfinak tekintettem. Ezen, és hasonló dolgokon rágódtam, mikor az aluljáróban (a 109-es busz megállójába szerettem volna eljutni) összefutottam Brigivel. Nagyon meglepődtem, s rögtön el is panaszoltam neki, hogyan jártam. Végül az lett a vége, hogy felmentem hozzá, és pár órát ott töltöttem. Beszélgetés közben szóba került az a pasi, aki nekem olyan maradandó, emlékezetes élménnyé varázsolta az esküvőjüket (mármint Brigiékét). Sokszor eszembe jutott azóta, s mikor haza értem tegnap, elolvastam azt a bejegyzést az esküvőről újra. Életem egyik legjobb, legemlékezetesebb, legszebb élménye volt. Biztos voltam benne, hogy Rolandnak (úgy döntöttem, így nevezem) is sokszor eszébe jut az az este, éjszaka, délelőtt, és ez nagyon jó érzés. És már nem is fontos, hogy a pasinak nevezett puha pöccsel, féreggel, tetűvel találkozzak, vagy egyáltalán észrevegyem őket. Ha eszembe jut ez a férfi (mert ő a férfi a szememben), már tudom, hogy egy percig sem kell sajnálnom azokat a semmiket, senkiket, akik az utamba akadtak, és hála istennek gyorsan el is tűntek. Egy cseppet sem érdekel, kit bántok meg ezzel, s kit nem. Na, most lehet ítélkezni :)
2011. május 30., hétfő
Hétvégén...
...anyámhoz utaztunk, szokás szerint. Húgomnak örömet akartam okozni, és elvittem neki azt a nadrágot, amiért már olyan régóta rágja a fülemet. Szívesen adtam neki, hisz nekem túl nagy, és talán sosem lesz jó, de azért mégis nehéz szívvel váltam meg tőle. Néha talán a szokottnál is erősebben kötődöm a tárgyakhoz, és ez annyira nem tetszik. Végül is neki adtam. Nem bántam meg. Olyan örömmel próbálta meg, és ez minden elengedési nehézségemet feledtette. Egész jó volt a hétvége. Anyámnak is a szokottnál jobb volt a kedve, csak néha tört elő belőle a zsörtölődős oldala. Szóval, mondhatom, hogy jó volt ez a hétvége.
Viszont van valami, ami kicsit aggasztani kezdett, de nem tudom, mennyire lehet erről beszélni...
2011. május 26., csütörtök
Regény
Dánieltől kaptam egy könyvet, hogy olvassam el, és mondjak róla véleményt. Egy moldáv lányról szól, aki 14 éves korában kiszakad az otthoni nyomorból egy pap segítségével, aki hamis ígéretekkel hitegeti, majd egy barátjával megerőszakolja, s prostitúcióra kényszeríti. A könyv lényegében a prostik életét mutatja be. A luxuskurva életétől kezdve az utolsó, lecsúszott kurva nyomoráig. Bemutatja, mennyire összefügg a droggal, a maffiával, a korrupcióval az életük, s igazából mennyire kiszolgáltatottak mindezeknek. Teljes mértékig tudtam azonosulni a főhőssel, annak ellenére, hogy nekem azért kicsit jobb sors jutott, még akkor is, ha nyolc éves koromtól kezdve ki voltam téve a férfiak kényének-kedvének. Még akkor is, ha nyolc éves koromban az a pasi csak azért nem bántott jobban, mert mikor előkerült volna a szerszám, én bátran elszaladtam, s elbújtam. Még akkor is, ha tizenkét évesen majdnem a Palatinus hullámai között leltem halálom, mikor egy pasi kemény férfiasságát nekem nyomva beleüldözött az úszóknak fenntartott részbe, elérve ezzel azt, hogy másik lány társasága nélkül semmilyen medencébe nem mentem. Még akkor is, mikor tizenöt évesen annyira féltem attól a pasitól, aki a buszmegállótól hazáig követett pár lépésnyire mögöttem, hosszú, fekete kabátban, és kalapban, hogy soha nem féltem még úgy, és utána még legalább egy óráig otthon ülve remegtem a félelemtől. Még akkor is, mikor anyám egyik pasija csak azt akarta, hogy picit fogjam meg a farkát. Szóval, igen jól bele tudtam élni magam az egészbe, s megfogott ez a regény. Mellesleg úgy van megírva, hogy az is tud azonosulni a könyvben szereplőkkel, akit nem értek ilyen atrocitások. Azt gondolom, hogy nagy siker vár rá, ha kiadásra kerül.
2011. május 25., szerda
Őszinteség, bizalom
Amikor bizalomról beszélünk, akkor a legtöbben azt gondolják, ez csak akkor lehetséges, ha őszintén beszélünk mindenről. Vagyis mondj el mindent, ami veled kapcsolatos, add ki magad teljesen, nem maradhat aprócska kis titok sem, mert hát hogy bízhatna a másik így. Szerintem ez egy nagy butaság. Igenis, mindenkinek joga van ahhoz, hogy titkai legyenek, hisz mindenki életében vannak olyan dolgok, amiket ő maga is szívesen elfelejtene, vagy egyszerűen csak nem akar beszélni róla. Ha valaki fontos valakinek, akkor nem mond el olyanokat, amiről tudja, hogy fájdalmat okozna a másiknak. Ha mégis fájdalmas dologról beszélek, az azért van, mert magamnak akarok könnyebbséget, a saját vállamról akarom levenni a terhet, s abból valamennyit a másik nyakába varrni, ami által kicsit könnyebben cipelem a súlyt, vagy teljesen meg is szabadulok tőle, miközben észre sem veszem, hogy mekkora fájdalmat okoztam a másiknak. Végtelenül önző hozzáállás, még akkor is, ha nem ismerjük ezt be. Magyarázhatjuk az egészet azzal, hogy a másikkal akartunk csak őszinték lenni, de ez önáltatás csupán, és mentegetjük magunkat, mert ha nem ezt tennénk, akkor megint egy teherrel több lenne rajtunk azért, mert fájdalmat okoztunk. Viszont, ha ez valóban így van, felmerül a kérdés: akkor hazudjak? A világért se. Inkább ne tegyünk olyat, ami a másiknak fájdalmat okozna, vagy ha mégis megtettük, akkor viseljük a velejáró terhet és következményt...
Azt álmodtam ma, hogy bombanő vagyok :)
2011. május 23., hétfő
Visszautasítás
Pár héttel ezelőtt megismertem egy urat. Nagyon jókat beszélgettünk, de féltem. Tanakodtam, vajon mit is akar, mit keres. Nem kellett sokáig várnom arra, hogy megtudjam. Szerencsére nyílt lapokkal játszott és korrektül. Elmondta, hogy igazából nyitott kapcsolat érdekelné, amit azzal magyarázott, hogy neki nem való az elköteleződés, mert ő magányos farkas, és nem igazán szeret és tud monogám életet élni. Elfogadó emberke lévén, megértően viselkedetem, és az egyenességéért cserébe elmondtam neki, hogy viszont én nem ezt akarom. Nem tudok és nem is akarok osztozkodni, nem akarok a keddi barna lenni a hétfői szőke után. Próbált meggyőzni arról, hogy rosszul látom, és a semmin agyalok. Mindenesetre megbeszéltük, hogy még beszélünk erről. Azért is akartam ezt, mert át akartam gondolni, amiket mondott, és megvizsgálni magam, hogy nem lenne-e jó nekem egy ilyen kapcsolat, vagy minek lehet nevezni. Átrágtam magamban, minden oldalról, de bárhogy is törtem a fejem rajta, ez nem menne nekem. Ha nem viszek bele érzelmet, akkor hamar megunom, és játszom a másikkal csúnyán, ha pedig érzelmek ébrednek, akkor felőrlöm magam mondván, tudtam, mibe vágtam bele. Egyik lehetőség sem tetszik, és magamat ismerve, nem vagyok képes másféle hozzáállásra, így ma eljött annak a beszélgetésnek az ideje, mikor mindezt vele is megosztottam. Gondolom annyira nem örült, hogy ezt a numerát kénytelen kihagyni, de tiszteletben tartotta, amit mondtam. Mi mást is tehetett volna... Megköszöntem neki, hogy tisztességesen játszott, és nem hazudta az arcomba, amit hallani akartam volna azért, hogy ő megkaphassa, amit akart volna, mint ahogy ezt annyian teszik. Újfent jó döntést hoztam :)
2011. május 20., péntek
Öltözködés
Tegnap és ma azon ügyeskedtem, hogy visszacsalogassam azt az énemet, aki annyira szeretett csinosan felöltözni. Az elmúlt félév szürke egérkedése erőteljesen rányomta a bélyegét a csinosságra. Este elhatároztam megint, ha törik, ha szakad, akkor is minit veszek fel, és azt az új magas sarkút, amit a hétvégén szereztem be. Reggel már azon győzködtem magam, hogy nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet, mert biztosan meg fogok fagyni. Vacilláltam vagy félórát, de igenis győzött az elhatározás. És nem is volt olyan rossz, hideg sem. Szép lassan talán visszajön a rendes én :)
2011. május 17., kedd
Ma...
...kicsit hisztis hangulatban vagyok. Azt hiszem jobb is lenne, ha aki tudna, elkerülne, nem szívesen sértenék meg bárkit is. Na és persze ez nem lehet, mert éppen ilyenkor jön mindenki (kis túlzással mindenki) a fontos megbeszélendőivel, amire naná, hogy kissé ingerülten reagálok, és már itt is a sértődés. Én meg egy vállrándítással elintézem, s azt gondolom, hiszen tudod, milyen vagyok, te akartad. És valóban nincs bennem megbánás, vagy lelkiismeret furdalás, és valóban nem érdekel, hogy megsértettem. Aggódnom kellene e miatt? Lehet...
2011. május 9., hétfő
Álmodozás
Miközben szokásos hajnali forgolódásaimat végeztem, az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha valaki ott feküdne mellettem, és érezné, értené a gyengédségre vágyásomat. Nem azon izgulna, hogy elégedett vagyok e a méreteivel, és a teljesítményével. Nem azon dolgozna ezererrel, hogy sok orgazmusban legyen részem (ne értsd félre, az jó nekem, csak nem mindig arra vágyom), és nem éreztetné, hogy az igyekezetéért cserébe tennem kell. Tudná, érezné, hogy érintésre vágyom, simogatásra, ölelésre, kedves szavakra, vagy bármilyen szavakra, amikből gyengédség árad. S mikor felébredek az éjszaka közepén, akkor észrevenné, megölelne, simogatna, és nem csupán csak arrébb húzódna. A karjaiba zárna, hozzám bújna, hozzá bújhatnék, biztonságban érezhetném magam végre, és nem kellene többé soha a könnyeimmel küzdenem, miközben a másik boldogan szuszogva az igazak álmát alussza mellettem...
Elérkezett...
... az ideje a levél olvasásnak. Nagy levegőt vettem, és megnyitottam. Nem volt benne bomba, semmilyen szempontból. Biztosan hatással volt rá a bejegyzés, amit ezzel kapcsolatban írtam. Szinte látom is, hogy reagált, mikor elolvasta a levelet (kissé dühösen), s aztán akkor, mikor elolvasta a bejegyzést (talán értetlenkedve). Természetesen nem akart bántani. Hát persze, hogy nem. Hmm, aki valaha fontos volt az embernek, azt nem akarja bántani, és nem is fogja sehogyan sem. Ő sem teszi. Azt valóban nem bántja, aki valaha fontos volt, de azok közé én nem tartoztam egy percig sem. Óóó, nehogy félre értsd, nincs ezzel gond, hisz nem lehet megfelelni mindenkinek, csupán, mint tényt említem. És különben is, egy szavam sem lehet, hiszen nem akar terhelni a gondjaival, ami nekem szimplán olyan, mintha azt mondta volna, hogy semmi közöd hozzá. Jobban belegondolva, igaza is van. Amúgy meg miért most mondaná el a gondjait, amikor régen sem vont az ilyenekbe bele, igyekezett egyedül kezelni őket... No de, nem is nyafogok, megértem inkább, és törődöm a saját dolgaimmal...
2011. május 5., csütörtök
Dilemma
Tegnap vagy tegnapelőtt (vagyis kedden) hajnalban kaptam megint egy levelet, de még nem volt bátorságom kinyitni. Nem mintha levélbombától kellene tartanom, csak félek, hogy olyan stílusú lesz a tartalma, ami olyan tettet provokál ki belőlem, amit lehet, utólag megbánnék, vagy még fel sem készültem rá. Ezért gondoltam, várok. Nem is tudom, mit várok ettől az időhúzástól. Talán közömbösséget? Nem tudom. Azt hiszem, vagy remélem, imádkozom érte, hogy az idő gyógyít. Bután és alábecsülve ezt az érzést, azt hittem, hogy túl vagyok rajta, de rá kellett ébrednem, még bennem lakik valahol mélyen. Mint egy alattomos vírus, ami újra életre kel, mikor már azt hiszed, megszabadultál tőle. Hogy mi a dilemmázás oka? Most így ezen gondolkodva, magam sem tudom. Hiszen mi történhet? Legfeljebb lesz még egy kicsit kellemetlen estém, és megteszem, amit kell, még ha nem is tetszik. Még egy lépcsőfok a gyógyulás felé. Még akár jó is lehet...
2011. május 3., kedd
Kicsit...
...elkeseredett lettem a nap végére egy köszönöm, megvagyok üzenetnek köszönhetően, pedig a mai napom olyan jól sikerült. Csak pár óra kellett volna, hogy jó érzésekkel bújjak ágyba, már csak azért is, mert ez a nap az én napom. Ennek a napnak rólam, a jókedvemről kellene szólnia. Rólam is szólt, olyan sok mindenkinek eszébe jutottam, olyan jól esett. Erre egy köszönöm, megvagyok ellopja a csillogását, könnyet csal a szemembe. Hogy lehet ilyen jéghideg, közömbös pár szó? És befészkeli magát ez a gondolat a fejembe, és nem értem, hogy lehet az, hogy ilyen hatással van rám, hiszen tudnom kellett volna, talán tudtam is... Bárcsak soha ne találkoztam volna vele, vagy ne lettem volna annyira naiv, hogy elhiggyem a csalón kiejtett nagy szavakat. Bárcsak megértettem volna, előre láttam volna, miről is szól ez az egész, és elszaladtam volna... Bárcsak eltüntethetném, bárcsak kitörölhetném...
2011. április 23., szombat
Feléledés
Tegnap kiderült, hogy nem vagyok jó lánya anyámnak. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy csak tátottam a szám a meglepetéstől, nem gondoltam, hogy így gondolkodik velem kapcsolatban. No de most megtudtam hányadán is állunk. A kirohanás után gondolkodóba estem, mi is lehet az oka, hogy ilyen rossz színben lát engem. Szerintem nem adtam erre okot, s igen erőteljesen félreért mindent. Ha nem anyámról lenne szó, akkor azt mondanám, irigy vagy féltékeny, de mivel az anyám, nem mondhatom ezt. És igazából nincs is oka rá, főleg az utóbbi időben, meg amúgy sem...
Egy kicsit jobb hír, hogy visszatért a vágy az életembe. Erotikus álmaim vannak, ami annyira nem jellemző rám. És talán ennek köszönhetően, ha az utcán járok, más szemmel nézek a férfiakra. Persze ez nem azt jelenti, hogy könnyű prédába mentem át, sőt. Egyszerűen csak újra észreveszem a jó pasikat, szemet legeltetek, s örömmel öltözöm újra nőnek. Ebben nincsen semmi rossz, sót, örülök neki. Újra élet költözött belém...
2011. április 19., kedd
Gyógyulgatás
Annamarival töltöttem az egész délelőttöt. Tegnap, mikor jelezte, hogy ráér, nem volt kedvem, de most már örülök, hogy így alakult. Nagyon jót beszélgettünk, megnyugtatott, hogy kiönthettem neki a szívem. Elpanaszoltam a bánatom, és ő mellettem állt, megértett. Nagyon jó érzés volt, hogy van valaki, akire számíthatok. Aztán mikor hazajöttem, egy régi ismerős talált rám, egész délután beszélgettünk. És ráadásul a nap is sütött, jó idő lett. Mindezek ellenére mégis szomorúnak éreztem magam. Nem úgy szomorúnak amitől sírni kell, hanem olyan mélyről jövően, agyonnyomósan. Olyan magam elé bámulósan, végtelen ürességgel, el nem múló fájdalomérzettel... De sebaj, egy kis szomorúság nem a világ vége. Lényeg, hogy jól vagyok, túl vagyok rajta, megemésztettem, vagy legalábbis jó úton haladok... Azt hiszem...
2011. április 18., hétfő
Hardveres probléma
Most már biztosra veszem, hogy az asztali gépünknek alaplapi problémái vannak. Ma olyan szép kék halál érte utol szegényt, amilyen a nagy könyvben megvan írva, és utána felszólítás nélkül újraindult. Gyanús, nagyon gyanús. Lehet, hogy holnap délelőtt elviszem egy szervizbe, azt hiszem van is itt egy a közelben. Ha aránylag kevés ráfordítással meg lehet menteni, akkor megpróbálom. A szervizben legalább rendesen megcsinálják, és nem kell hálálkodnom... Fázom... Unbelievable... Mikor lesz már olyan idő, mikor nem kell fáznom?... Nincsen jó hatással rám az estefelé közeledés. Valahogy levert leszek, és szomorú. Legszívesebben átaludnám az elkövetkező napokat, heteket...
Eltelt...
...az egy hét, amit annyira akartam. Nagyon jó, és jobban is vagyok. Igaz, néha még elfog a szomorúság, és könnybe szökik a szemem, de nem baj. Szerencsére egy csomó régi ismerős jelent meg körülöttem, és nem hagynak egyedül, nem hagyják, hogy buta dolgokon rágódjak, s talán így majd túllépek ezen az egészen. Vagy ha azt nem is, de legalább talán csillapodik a fájdalom, és majd megszokom. Hát persze, hogy megszokom...
2011. április 17., vasárnap
Semmiség
Legalább egy órával az indulás előtt elkezdtem készülődni, hogy biztosan olyan ruhát találjak, amiben tetszem, és amiben ha meglát, büszkén mutatkozik velem. Végül talán sikerült, elégedetten néztem meg magam a tükörben századszor is. Elindultam hát. Moziba mentünk, hárman. Egy aranyos kis rajzfilmre. Szerintem jó volt. A moziból hozzá mentünk heverészni, beszélgetni. Az ajtóban én voltam az utolsó, aki még mindig a cipő levételével küszködött. A gyerek berohant a géphez, ő meg utána, és akkor meghallottam, ami agyonsújtott. Halkan, suttogva mondta a gyerkőcnek, hogy szeretlek. Álltam ott, mint akibe a villám csapott, és küzdöttem a könnyeimmel, a cipővel, és a fájdalommal, és azon járt az eszem, mi a fenét keresek én itt. Miért hívott engem ide... Ugye érted, hogy csak azt szerettem volna, hogy nekem is ezt sugdossa a fülembe? De persze nem tette, és tudtam is, hogy nem fogja talán sosem, ezért is omoltam össze. Ráadásul észre sem vette, hogy ott az ajtó mellett a sarokban haltam bele ebbe az egészbe... És mikor kinyitom a szemem egy ilyen rohadt álom után, értetlenkedve kérdezem, miért nem a szép dolgokról álmodom... Tegnap megkérdezte valaki, hogy hiányzik e, és mi, vagy miért, ha igen. Ő vagy az érzés, hogy valaki van mellettem. Azt kellett válaszolnom, hogy ő, minden nyűgével együtt... De semmi baj, jól vagyok, megvagyok, egyre jobban, elmúlik ez is...
2011. április 15., péntek
Bolond álmok
Mióta elment, arra várok, mikor hallok felőle újra. Tudtam, tudom, hogy felesleges ezen gondolkodni, úgy sem fog megtörténni, és ennek tudatában jó mélyre elástam ezeket a gondolatokat. Mikor álltam a villamosmegállóban, azt mondogattam magamban, mindjárt utánam jön, és azt mondja, hülye vagyok, ne haragudj, hát persze, hogy szeretlek, de nem jött. Aztán azt gondoltam, majd este, munkából hazafelé menet felhív, és kéri, hogy találkozzunk, hogy elmondhassa, rájött, mennyire hiányzom, és igazam volt, tényleg kellünk egymásnak, de nem hívott. Erre ma azt álmodom, hogy telefonon mondja el, hogy megbánta, és hiányzom. Hiába minden gondolat, álom, vagy kívánság, nem történhet meg. Miért is történne? El kell nyomni magamban ezeket a gondolatokat, különben becsavarodok. Ez a hülye álom olyan valósághű volt, hogy kicsit felborította a jól kitalált módszeremet a menekülésre, de sebaj, újra kezdem. Nagy levegő, mosoly, és pozitív gondolatok...
2011. április 14., csütörtök
Szélvihar
Tegnap sikeresen összeszereltettem a megvásárolt bútorlapokat, persze azért nem volt olyan zökkenőmentes, mint amilyennek lennie kellett volna, mert természetesen az egyik alkatrész helyett másikat vettem meg, aminek az lett a következménye, hogy az ajtókat nem lehetett a helyére tenni, és persze mehetek vissza az üzletbe csereberélni. Nem is értem, hogy gondolhattam, hogy egyszerűen megoldom. Mindezek ellenére pozitív volt a tegnapi nap. Egy csomó régi ismerős talált meg és érdeklődött, mintha valaki valamilyen fórumon közzé tette volna, hogy összetört a szívem. Persze tudom, hogy ez csak olyan felületes udvariaskodás, de mégis jól esik, nem beszélve arról, hogy a figyelmemet teljesen eltereli a nyűgömről. Helyre jövök, jól leszek, minden jó lesz. Szép lassan meggyőzöm magam arról, hogy így kellett történnie, így a helyes, és minden alkalommal figyelmeztetem magam erre, mikor az merül fel bennem, hogy valahogy újra kezdeném, vagy folytatnám. Most még oda kell figyelnem magamra, a gondolataimra, és tudatosan irányítani, szinte erőszakosan olyan dolgok felé fordulni, ami nem az érzésekről szól. De majd elmúlik ez is, és szépen csordogál az életem, nyugodtan hömpölyögve, ahogy szeretem. Most így végig gondolva, vajon mit szeretnék, mi múljon el? Az érzéseket szeretném kiölni magamból, vagy csak ezt az egy érzést, vagy igazából mi a fenét is akarok?... Amire most a legjobban vágynék, az nem kivitelezhető, hát vesszen az összes érzés...
2011. április 12., kedd
Jó reggelt :)
Úgy tűnik, hogy a reggeli és az esti rituáléim közé bekerül az észosztás is, mint állandó tevékenység, de azért öröm az ürömben, és mindenki örülhet, hogy csak itt szórom szét zsenialitásom magjait, vagy mutatom be, milyen is egy igazi nő, amikor éppen rinyál, hisztizik, vagy nyafog. Bár most egyiket sem fogom prezentálni. Most egyszerűen örülök, hogy tudtam aludni az éjjel. Igaz, többször fel kellett kelnem, mert a kisebbik gyerek majdnem egész éjszaka a wc előtt térdelt. Óóó, nem kell semmi rosszra gondolni, csak elrontotta a gyomrát. Amúgy is gyomorfájós fajta, könnyen esik meg vele az ilyen, ha nem vigyáz. Mindenesetre remélem, hogy ez valóban csak gyomorrontás. Ma itthon maradt, így mégsem mehet iskolába. Én pedig örülhetek. Tudod, az alvás miatt... Elmegyek ma Odettal a suliba leadni valami papírt. Jó lesz, mert kimozdulok és talán attól gyorsabban megy az idő, és a figyelmem is helyes irányba terelődik. Megpróbálom majd rávenni, hogy üljünk be valahova enni, vagy nézzünk be egy könyvesboltba. Azzal is telik az idő, és kevesebbet kell itthon ülnöm. Nem is az itthon levéssel van a bajom, hanem az agyalással, ami a következménye. No de nem kéne rinyálással elrontanom ezt a reggeli örömöt, elég, ha este sír a szám :)
Békakirályfi
A békát nem lehet szeretni, csak a királyfit, aki elbújt jól belül, akit észreveszel, mert nem bújhat el előled teljesen, és megszereted. Megszereted, mert elhiszed, hogy a csúnya béka csupán a felszín, ami azért kell, hogy védelmet nyújtson a kegyetlen világ ellen. De jaj neked, ha a megpillantott királyfi csak délibáb... Hmm, érdekes nézőpontja a kapcsolatok kiértékelésének, de talán találó...
Kimozdultam ma. Elmentünk a suliba, és leadtuk a nyilatkozatot, megkérdeztük a kérdezni valót. Aztán gyalog mentünk vissza a hévig. Jó volt, pedig még az eső is elkezdett esni. Jól éreztem magam a bőrömben, nem volt bennem rossz érzés. Nyugodt voltam, és úgy éreztem, ez látszik is. Talán még mosolyogtam is. És ez jó. Igen, ez jó.
2011. április 11., hétfő
És...
... itt az este. A csúnya sötétség, amitől mindig is féltem. Most éppen azért, mert nem tudom, hogyan tudok, vagy éppen nem tudok aludni majd. A hétvége óta ez megint nem megy a legkönnyebben, de mondjuk már megszoktam, hiszen időközönként fel-felbukkan ez a dolog. Ráadásul még az agyam is pörög ezerrel, mintha muszáj lenne neki. De ma jól kitolok magammal. Egész nap nem hagytam, hogy elnyomjon az álom, és a lefekvést is addig fogom húzni, ameddig csak bírom. Ha akkor is forgolódás vár, akkor hagyom a fenébe, és legfeljebb nem alszom... Szép nap volt a mai, azt hittem sosem lesz vége. Legszívesebben előre tekerném az időt egy héttel legalább, hogy túl legyek ezen a nyűglődésen, ezen a magamat őrlöm belülről dolgon. Persze, tudom én, nem kellene, hogy így legyen, de nem tudok kibújni a bőrömből. A legnagyobb baj, hogy az időt sem tudom előre hajtani, hát kénytelen vagyok végig zongorázni ezt az egészet. Pedig nem akarom. Nem akarom azt az üresség érzést, ami ezután vár, és utálom a hiányérzetet, amitől apró gombóccá ugrik össze a gyomrom. Igazából elveszíteni sem akarom... De nincs más, elfogadom, belenyugszom. Megadtam magam...
Reggel...
... nyolc óra van, én meg nem hogy aludnék, itt üldögélek. Azért nincs olyan nagy baj, az éjszaka sikerült aludni. Keveregnek a fejemben a gondolatok, és a szívemben az érzések. Néha bevillan a gondolat, mi lesz velem így hirtelen nélküle, de aztán megnyugtatom magam, hogy nem lesz gond, és rövid idő múlva újra nyugodt lesz az életem. Nincsen semmi gond, lehet, hogy jobb is így. Inkább egyedül magányosan, mint olyan valaki mellett, aki nem szeret, még akkor is, ha tudja mindenem, hogy ez lehetett volna az igazi, és pont nekem lett kitalálva. Viszont nincs mese, el kell fogadni, ha nem működik a másik részéről. Én pedig egy erősen elfogadó alkat vagyok, még ha nem is értem, hogyhogy nem látja, nem érzi, amit én. Így hát elfogadom. Ez van... És ugye jól látom, hogy egyedül lenni sem olyan rossz. Ezelőtt is jól megvoltam, remélem, most sem lesz másképpen. Miért is lenne másképpen?... Itt vannak a fotók az asztalon. Olyan örömmel nyomtattattam ki Odettal, mikor megtaláltam őket a fényképezőgépen, és úgy akartam örömet szerezni, hiszen az az ember van rajtuk, akit a világon a legjobban szeret, erre itt hevernek a képek az asztalon. Hát, ez sem sikerült... Lányok jófejek voltak, adtak egy ollót, hogy vagdossam szét, álljak bosszút, de én nem akarok bosszút állni. Miért is tenném? Nincs okom rá, nem haragszom, csak csalódott vagyok. Lehet, hogy szimplán csak magamban csalódtam, nincsen ehhez senkinek semmi köze, és nem szól ez másról, csak rólam, még ha önzőn hangzik is. Hát fel a fejjel, mosolyogva, csak előre nézve. Ügyes kislány vagyok...
2011. április 4., hétfő
Túl sok...
...at aludtam ma napközben, s valahogy most nem sikerül álomba ringatnom magam. Kénytelen vagyok napközben is szunyókálni, mert éjjel is csak rövid időre sikerül elaludnom, s minden mozdulat felébreszt, olyan fájdalommal jár. Elhiheted, hogy már cefetül unom ezt az egészet, és még annak is örülnék, ha valami tragikus dolog derülne ki, csak tudjak már valami biztosat, és lehessen már sejteni, hogy mikor lesz vége. Belefáradtam, és estoy solo. No literalmente, porque siempre hay alguien a mi alrededor, mi corazón noes el único curioso, y esto es quizás aún peor que el dolor.Tal vez deberíamos hablar de eso, pero no sé cómo, y no es seguro que podría ser mejor, porque puede ser queyo soy un poco codicioso, o simplemente quieresdemasiado, o demasiado a pensar en las cosas que no debería...
Túl sok...
...at aludtam ma napközben, s valahogy most nem sikerül álomba ringatnom magam. Kénytelen vagyok napközben is szunyókálni, mert éjjel is csak rövid időre sikerül elaludnom, s minden mozdulat felébreszt, olyan fájdalommal jár. Elhiheted, hogy már cefetül unom ezt az egészet, és még annak is örülnék, ha valami tragikus dolog derülne ki, csak tudjak már valami biztosat, és lehessen már sejteni, hogy mikor lesz vége. Belefáradtam, és egyedül vagyok. Nem a szó szoros értelmében, mert mindig van körülöttem valaki, csak ide belülre nem akar senki beférkőzni, s ez talán még a fájdalmaknál is jobban megvisel. Talán beszélnem kellene róla, de nem tudom, hogyan tegyem, és abban sem vagyok biztos, hogy attól jobb lehetne, mert lehet, hogy kissé telhetetlen vagyok, vagy egyszerűen túl sokat akarok, vagy túlkombinálom azt, amit nem is kéne. Mindenesetre az az egy biztos, hogy sorvadozik a lelkem, szeretgetésre, dédelgetésre, szeretetre vágyom. Pont, mint az a haldokló, akit minap láttam a tévében. Tudta, hogy vége, és nem is akarta, hogy másképpen legyen, csak érintésre, közelségre vágyott, mikor azt kérte a mellette lévő embertől, hogy vegye ölbe, és ringassa, mint egy kisbabát, s talán ettől nem érezte olyan nagyon egyedül magát az utolsó e világon töltött percekben...
2011. április 1., péntek
Voltunk...
...vásárolni, és még ma este össze akartam dobni a kaját, de mire hazaértünk, már nem nagyon volt kedvem nekiállni a főzésnek. Belegondoltam, hogy utána a konyhát nem illik szétrobbantva hagyni, meg mennyi lesz az idő, mire minden elkészül, így közvéleményt kutattam, hogy kinek mennyire fontos, hogy még az este folyamán főtt ételt egyen. Jó fejek voltak a csajok, s megértőek, így most itt ülhetek, és kiírhatom a butaságokat a fejemből... Fáradt vagyok, pedig ez az érzés totálisan indokolatlan, mert egyáltalán nem terhelem le magam. Foghatnám a dolgot a nyavajára, ami elhatalmasodott felettem, vagy a bogyókra, amit beszedek azért, hogy csillapítsam a fájdalmaimat, de már nem tudom, mi minek a következménye... Azt hiszem, hogy kicsit az is megvisel, hogy munkahely váltásra kényszerültem, annak ellenére, hogy tervbe volt véve, csak talán nem ilyen hirtelen és módon. Ezért lehet az, hogy még több törődésre vágyom, és ha elhanyagolva érzem magam, akkor azt olyan tragikusan élem meg, mintha nem lenne nagyobb baj az egész világon. Ennek következménye, hogy védekezni kezdek ez ellen az érzés ellen, és zaklatom a lányokat, anyámat, és aki az utamba kerül, azzal, hogy buta fecsegéssel igyekszem magamra vonni a figyelmet. Ha nem sikerül, akkor még mélyebbre süllyedek a letargia mocsarában. Merre ebből a kiút? Biztosan meglelem, hiszem máskor is voltam instabil lelkileg, s megoldódott szép lassan az egész. Ahora no será otra cosa...
2011. március 22., kedd
Az éjjel...
...megint álmodtam. Busszal utaztam valahova, és mikor leszálltam róla, nagyon szép havas táj tárult elém. Emberek mászkáltak mindenfelé, pólóban, és én csodálkoztam, hogyan csinálják, hogy nem fagynak meg. De aztán rájöttem, hiába havas minden, valóban nincs hideg. Reggel, mikor felkeltem, megnéztem az okos könyvben, hogy vajon mit is jelenthet egy ilyen álom. Meglepődtem, csak egy szó volt mellé írva, mégpedig az, hogy magány. Néztem egy percig magam elé bután, ezt nem jelentheti, hiszen nem vagyok magányos. Ez az álom nálam most nem jelentheti ezt. Vagy mégis, csak nem veszem észre? Hmm... Vajon mit mondana erre egy pszichoanalitikus?
2011. március 19., szombat
Tegnap...
...megnéztem, mit is jelent, amit az orvos véleményképpen a papírra írt. Lehet, jobban jártam volna, ha kegyes tudatlanságban maradok, mert megtudtam a kutakodás eredményeként, hogy nincs másról szó, mint hogy a szervezetem ki akar nyírni. Ez kicsit megijesztett, de jobban belegondolva, igen hatékony módot választott, bár lehet, inkább nem hatékonynak kellene nevezni, hanem kínzásokkal telinek, mert fájdalmaim azok vannak rendesen. Na de nem fogok elkezdeni nyafogni emiatt, hiszen fájdalmaim már évek óta vannak, s eddig sem nagyon sírt a szám, csak néha (itt legalábbis). Mondhatni akár meg is szokhattam volna ennyi idő alatt, vagy most, hogy végre valaki meg tudta mondani, mi is ez a nyavalya, meg is gyógyít, vagy legalább a fájdalmakat elmulasztja. Nagyon örülnék, ha végre (akár csak egy rövid ideig is) úgy tudnék lemenni a lépcsőn, hogy nem pisilek be a fájdalomtól...
2011. március 16., szerda
Mérgelődés
Azt hiszem, kezd elmenni az eszem, mondhatni szokás szerint. Úgy tűnik, hogy kezd előbukkanni az igazi énem. A hétvégén először fordult elő, hogy látványosan mérgelődtem. Felöltöztem csinosba, tudod, olyanba, amiben látszik, hogy csaj vagyok, de neki nem tetszett. Igazából azt gondolom, hogy csak azért nem, hogy ellent mondjon nekem, és még véletlenül se kelljen azt mondania, hogy tévedett, és tényleg jó lehet egy rövidnadrág. Úgy mondott negatív és lesújtó ítéletet, hogy szinte rám se nézett. Én meg dühös lettem. Nem is értettem miért, hiszen akár lehetne ilyen véleménye is, de biztos vagyok benne, hogy ez csupán csak csakazértis játék. Azt hiszem, bajok lesznek közöttünk abból, hogy ennyire meg akar változtatni, ennyire korlátok közé akar szorítani. Azt hittem, hogy be tudom magam kényszeríteni ebbe a szerepbe, és hogy nem lesz gond azzal, ha meg kell változni, mert hiszen, miért lenne az rossz nekem. De az a baj, hogy önfejű vagyok, és ez a tulajdonság nem ereszt. Mindezek mellett pontosan tudom, hol a helye egy nőnek, mik a feladatai, kötelességei és a többi, de azt is tudom, hogy egy férfinek milyen feladatai vannak. Elfogadom ezeket a buta, konzervatív kreálmányokat, sőt, egyet is értek a legtöbbjükkel, de akkor mindenki teljesítsen a saját térfelén maradéktalanul. Viszont bármennyire is egyetértek ezekkel a dolgokkal, a világ az ellenkezőjére nevel már elég régóta, s ennek következménye, hogy kicsit nehezen fogadom, mikor meg akarják mondani, hogy mit, hogyan csináljak. Talán ennyire kis gyámoltalannak látszom, hogy mindenki azt hiszi, így kell velem viselkednie, annak ellenére, hogy azért egyedül is elnavigálom az életemet. Követek el hibákat, hozok nem túl jó döntéseket, de ki nem. Azt gondolom, azért nem kellene úgy bánni velem, mintha kisgyerek lennék. A másik része a dolognak pedig az, hogy ha nem vagyok jó úgy, ahogy megismert, akkor miért erőlködik velem, miért nem mondja azt, hogy ez neki nem megy. Sosem fog tudni olyan szinten megváltoztatni, hogy ne találjon hibát, én meg nem akarok guminő lenni, sem bólogató kiskutya az autó kalaptartóján. Annak ellenére, hogy ezt mondom, mégis bólogatok, még. Mert szeretem őt. Jól érzem magam vele, még akkor is, mikor az érzékeny lelkemet úgy sérti meg, hogy észre sem veszi. De félek, mert érzem, hogy ez az érzés egyre csak halványodik. Minden egyes szóval, amivel megbánt, halványabb lesz a rózsaszín ködöm, és ez félelemmel tölt el, mert nem akarom elveszíteni, hiszen szeretem... Csak talán nem minden áron...
2011. február 26., szombat
Csak így estefelé
Szombat van, és jobban elfáradtam, mint mikor végig dolgozom a napot, ráadásul olyan, mintha semmit nem csináltam volna. Ez benne a legszörnyűbb. Mi a fenétől vagyok punnyadt, ha nincs is látszatja. Ez a több műszakosdi valahogy nem megy nekem, a pudingságom lehet rá a magyarázat, már ha ez lehet az. Ideje lesz most már ellátogatni az orvoshoz, csak azt nem tudom, mit fogok csinálni akkor, ha tanácstalanul vonogatja majd a vállát. Viszont azt sem tudom, mit teszek, ha valami komoly dologra tapint rá. Na de kár ezen buksit törni, kiderül, aminek ki kell.
Kell keresni valami új könyvet, ami leköti a figyelmem, ha éppen nem csinálok semmit, és aludni sem tudok. A Szilágyi könyvet nem olvastam végig, mert valahogy nem tetszett a stílusa, meg pár dologban nem is értettem vele egyet, pedig az kellett volna ahhoz, hogy tovább tudjam olvasni. A varázslós könyvvel is besokalltam kicsit. Biztosan eltelített az első három kötet, de majd folytatom. Viszont most vagyok a bajban, nem tudom, mit vegyek le a polcról, de lehet, hogy nem is fontos annyira könyvet bújni, de akkor meg, ha akad egy kis szabadidőm, olyan dolgokról agyalok, amik végképp nem vezetnek jó irányba. Ez meg már megint agyalás...
Eltűntek a szavak a fejemből. Itt ülök a gép előtt, és keresem azokat a szavakat, amik nem is olyan régen ott bent dübörögtek, és az őrületbe akartak kergetni. Most, hogy megszabadulhatnék tőlük, elbújtak, nincsenek meg. Ülök itt, kezemet a meleg billentyűzeten nyugtatva, és csak bámulok kifelé bután az arcomból, gondolatok nélkül. Hát, nem a legfelemelőbb érzés...
2011. február 11., péntek
Szomorúan
Megint pszichológiai könyv került a kezembe, s persze rögtön magamra vetítettem a benne olvasottakat. Volt benne egy rész, ami arra ösztönöz, hogy tegyünk fel kérdéseket önmagunknak önmagunkról, azért, hogy lássuk, mennyire ismerjük a benünk lakozót, és arról, milyen a kapcsolat, amiben vagyunk, vagy egyáltalán, milyen párra lenne szükségünk. Mit várunk tőle, mit tudunk adni neki. Napok óta szeretném megcsinálni ezt a listát, de nem volt merszem hozzá. Nem is tudom, mi az, amitől félek, amitől ennyire félek. Hiszen mi történhet? Semmi rossz, legfeljebb jobban megismerem magam, ami ugye, nem is rossz... Sírtam ma... Sokszor sírok mostanában... Vajon mi a baj velem? Mit csinálok rosszul? Vagy egyáltalán mi az, amit tennem kellene? Hogyan kellene éreznem? Hogyan kellene jól csinálnom?...
2011. február 4., péntek
Busz felé menet
Tegnap, ahogy ballagtam a buszra, egy pár ment el mellettem. Gondolom mentek haza a munkából. A nő mondta a pasinak, hogy menjenek be a boltba valami kajáért, amit enne. A pasi azt mondta, virslit kíván, és valahogy hozzá tette, hogy egész nap nem evett semmit. A nő erre rákezdett, és osztani kezdte. Hogy persze azért cigiztél, és kávéztál is, majd jól tönkre megy a gyomrod és hasonlók, és hogy ennek nyomatékot adjon, még érdekesen a pasi felé lendítette a táskáját. Hallgattam őket, és tátva maradt a szám, főleg, mert a pasi csak tűrte, egy szót sem szólt. Nem értettem, nem értem, hogyan tudnak emberek egymással így beszélni, és főleg, egy nő egy férfival. Sosem mondanék ilyet a pasimnak, inkább odafigyelnék, hogy minden reggel vigyen magával kaját, hiszen én vagyok a nő, aki gondoskodik a szeretett férfiról. Mindig ingatom a fejem, mikor látom, hogy felcserélődtek a szerepek, és a nőből férfi, a férfiből nő lett. Tudom én, hogy nem könnyű. Legyen az akár nőnemű, akár hím, de azért vannak olyan dolgok, amik nem szabad, hogy megváltozzanak, és nem azért, mert konzervatívan gondolkodom (bár, nem tagadom, sokszor az vagyok), hanem mert úgy lenne helyes, ha nem változna, és akkor érezné mindenki úgy magát, ahogyan kell... Nekem nem kell ilyen élet, nem akarok ilyen emberek között élni. Ez nem az én világom... Lassan megszokom majd a magányt. Nem lehet az olyan rossz, csak talán néha, mikor besokal az ember, de azt is biztosan el lehet viselni valahogy... Úgy tűnik, naivan hittem, hogy két ember között lehet megértő, egymást támogató, törődő szerelem, de lassan fel kell ébrednem, és el kell fogadnom, hogy nem létezik ilyen...
2011. január 27., csütörtök
Pozitívan
Tegnap, nem is emlékszem, mennyi idő után, találkoztunk. Alig vártam. Elképzeltem, hogy hozzám ér, megölel, és én mondom, még, még, még, ne engedj el. Tele volt a fejem mindenféle olyan gondolattal, ami mindennek nevezhető, csak pozitívnak nem. De mikor megláttam, és megölelt, akkor elfelejtettem az összeset. Úgy hiányzott, úgy akartam, és úgy örülök, hogy ma megint érezhetem... Olyan szép gondolatok kavarogtak a fejemben, miután tegnap elköszöntünk, de így leírva már nem is tűnik olyan egetrengetőnek. Csak olyan egyszerűnek, pedig nem voltak azok...
2011. január 23., vasárnap
Egyedül vagyok
Nem tudom, mi van velem, de egyedül érzem magam. Rossz értelemben egyedül, mondhatni magányos vagyok. Biztosan nem kéne, és megint minden hülyeséget összeszed az agyam, de hiába győzködöm magam, mégis egyedül vagyok. Nem érzem, hogy szeretve lennék, és nem azért, mert nem töltünk minden percet együtt. Nem vagyok annyira buta, hogy ne tudnám, hogy ezt nem lehet, és amúgyis, az meg a ló másik oldala lenne, valószínűleg ugyanígy rinyálnék miatta. Megértem a gondokat, sőt, talán túl sok mindent megértek, de ezért cserébe várnék valamit. Valami olyat, amitől érzem, hogy ugyanolyan fontos vagyok, mint a többi dolog, ami van. De igazából nem érzem ezt, hanem inkább azt, hogy a sor végén kullogok. Amikor megismertem, éreztem, hogy fontos vagyok, szinte minden percben. Tudom, hogy azóta megváltoztak a dolgok, történt egy pár negatív dolog, de azt hittem ezen túlléptünk már. Sejtettem, hogy nem lehet visszahozni azt a régi időt, és talán, ha semmi rossz nem történt volna, akkor is itt járnánk. Vajon én tehetek róla? Túl sokat szeretnék? Vagy megint agyalok... Túl korai még, hogy könnyeket kelljen lenyelnem, mikor ott fekszik mellettem, mert nem érzem a szeretetét. Biztosan hálás, és talán szopni is jól tudok, meg ilyenek, de azt nem tudom, hogy ez mennyire elég. Ne értsd félre, megvagyok őrülve érte. Úgy nézek rá, mint a teremtés koronájára, de ha ez a magányosság hosszú időre belém költözik, akkor elveszik ez a szerelem... Amit nem akarok, mert érzem, abba belehalok...
2011. január 14., péntek
Fáradt vagyok
Nagyon hosszú volt ez a hét. Pihennem kell, különben a helyzet kilátástalanná fog válni a munka szempontjából, és ezt egy fikarcnyit sem engedhetem meg magamnak. Szeretnem kell ahhoz, hogy jól tudjam csinálni, de ha nem pihenek, akkor utálni fogom. Szóval, nincs mese, pihennem kell, s fogok is, csak még egy kis türelem... Így a hétvégéhez érve a hangulatom eléggé szélsőséges spektrumokon szaladgált fel - le. Az egyik pillanatban a letargia és a rosszkedv legkegyetlenebb zugaiban forgolódtam, olyan érzéseket átélve, amiket annak sem kívánok, akit nem szeretek. A következő pillanatban pedig, mintha semmi nem történt volna, mintha nem kínoztak volna azok az érzések, és olyan vidámság és elégedettség kerített hatalmába, amitől úgy éreztem, hogy enyém a világ, és bármi rossz kerül is elém, nem árthat nekem, mert erős vagyok és sérthetetlen, és különben is, nincs is rossz a világon. Nem is tudom, hogyan magyarázzam a dolgot. Ha nem rólam lenne szó, akkor talán depresszióra gyanakodnék, de mivel ez nem másról szól, nem tudom mire vélni, nem tudom megfejteni. Aggódom csak, és félek, hogy megbolondulok, de lehet, hogy csak felesleges agyalás az egész, ami nem is lepne meg, ismerve magam. Lehet, hogy csak a hormonjaim űznek csúnya játékot velem. Kétféleképpen szokta a szervezetem jelezni a női baj eljövetelének idejét. Van, mikor kaját követel, s annyit kell ennem, hogy magam sem hiszem. Szeretem, mikor ez a verzió kerít hatalmába, mert enni jó dolog, az ízlelés az egyik legcsodásabb találmánya a természetnek. Pár napig tart csupán csak, de jó kedvet generál az egész, mert hát az evés egy teljesen hatékony örömforrás. Mikor viszont a mostani állapotot választja az agyam, akkor kevesebb az örömöm. Ilyenkor, még ha akarom, akkor sem tudok enni, mert csak rosszul leszek tőle. Ma például elkövettem azt a hibát, hogy erőszakkal magamba tömtem az ételt, és még most is rosszul vagyok. És ráadásul jönnek a hangulatingadozások, a megmagyarázhatatlan dühkitörések, vagy nevető rohamok, bár inkább a dühkitörés jellemző. Addig nincs baj, míg ezeket nem valakin vezetem le, hanem csak magamat kínzom. Azt azért sejtem, hogy kívülállóként sem jó ezt a pár napot végig élni velem, lányok mesélhetnének biztosan... Hiányzik Gábor... Hiányzik az érintése, a simogatása, mindene, és az állat jó szex... Alig várom, hogy vasárnap hajnal legyen, és csengessen az ajtón. Úgy szeretném, ha végre hozzám bújna, megsimogatna. Alig várom... Olyan nagyon szeretném belesuttogni a fülébe, hogy mennyire szeretem, és milyen sokat jelent nekem, de tudom, úgysem teszem, mert gyáva nyúl vagyok...
2011. január 5., szerda
Bolond vagyok
Eljött az új év, ugyanolyan hideggel, mint amilyennel a múlt évet elhagytuk. Igen, igen. Szokás szerint fázom, és nem tudom, mikor lesz vége. És igen, jól sejted, jól érzed, jó kedvem sincsen. Megint sikerült addig agyalnom, addig gondolkodnom, míg baromságokat találtam ki. Hogy mi a baj? Magam sem tudom. Hisz nincs is baj. Talán csak annyi, hogy bolond vagyok...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)