Fény

Üldögélek. Türelmesen, nyugodtan. Várakozzom. Arra várok, hogy haza érjen velem a járat, és elbujhassak a világ elöl a megszokott dolgaim közé. Oda, ahol mindennek ismerős énillata van, ahol minden azért van, hogy én lehessek... Bambulok. Nem gondolok semmire, vagy arra, hogy vajon, ilyen az, mikor nem gondolok semmire? És mi az a semmi? És a minden? Vagy a bármi? különben meg mi a francért teszek fel ilyen hülye kérdéseket? Nem tudom. Jobban tenném, ha inkább a fényt figyelném, ahogy játszik a strasszokon, szegecseken, a  szivárvány színeit elővsalogatva a kis kövecskéket felhasználva. Szeretem ezt a bakancsot. Olyan szép, olyan különleges. Nekem való, mindenkinek való lenne... 

Ballagok. Nyugodtan, komótosan. Hallgatom csoszogós lépteim zaját a házfalakról visszaverődni. Sosem sietek, most sem. Mégis mindjárt otthon találom magam. Kerülővel kellett volna jönni, még nagyobb kerülövel...

Főleg címtelen

Feküdt az ágyon, mindkét kezét a feje alá téve, és bámulta a mennyezetet. Nem gondolt semmire, mégis mindenen járt az esze. Azon morfondírozott, hogy le kéne festeni a plafont, mert ez a fehér olyan semmilyen. Lehetne valami jó színe, valami színes. Azt ne kérdezd, konkrétan melyik lenne az, mert arról gőze sem nagyon volt, valahogy mégis jó ötletnek tűnt. És mi lenne, ha rajzolna egy pókot a sarokba, valami bazi nagyot. Meg is tenné, ha tudna pókot rajzolni. Ugyan még sosem próbálta, de meg volt győződve róla, hogy nem menne, vagy nem lenne felismerhető, viszont mit számítana, hiszen ő maga tudná, mi van a sarokban. Az asztalra pillantott. Látta a gondosan elkészített csíkocskát, megnyugtatta a gondolat, hogy ott van tőle karnyújtásnyira. Nem mintha egy percig is idegeskedett volna, elvolt a gondolataival, ami a pókrajzolás praktikusságáról éppen arra váltott, hogy valamit kéne kezdeni a feje fölött lévő polccal. Méregette minden oldalról, amennyire így fektében lehetséges volt, és azon tűnődött, ha a macska felugrik oda, előfordulhat-e, hogy leszakad. Mert ha igen, akkor nem fog örülni az, aki éppen alatta üldögél a tragikus pillanatban. Fóbiája lehet a valakire rázuhanni képes dolgoktól, ez a polc is ijesztő lett hirtelen, mint a gyilkos fa, ami kifordul a földből, hogy végzete legyen valakinek, aki körülötte lebzsel pont. Lehet, kényelmesebb lenne (csapongott tovább), ha áttelepedne a babzsákba, onnan még a tévét is bámulhatná, feltéve, ha talál benne bámulásra érdemeset... Felült inkább, a térdére könyökölt, és méregette a vonalkát, ami az asztalon pihenve várta. Az ujjai közé vette a szívószálat, játszott vele, közben figyelte, hogyan árad szét a bőrén a bizsergető érzés. A tarkójától indult, és szép lassan az egész fejbőrét uralma alá vonta. Behunyta a szemét, és átadta magát ennek az érzésnek. Szerette, jól eső volt. Aztán mikor tovaillanni látszott, az asztal fölé hajolt, és a szívószálat a megszokott módon használta. Mély levegőt vett, hosszan bent tartotta, aztán hátra dőlt az ágyon, hogy újra szabadjára engedje a gondolatait.

Hétvége

Furán éreztem magam. Bűntudatom volt. Azért, mert nem látogattuk meg már hónapok óta, és most éreztem rajta, hogy tényleg örül nekünk. Ritkán fordul elő ez az érzés, de mikor mégis, mindig felüti a fejét bennem a kétely azzal kapcsolatban, hogy nem én vagyok-e az oka annak, hogy a kapcsolatunk többnyire zátonyon pihen. Természetesen tudom, hogy minden interakció az összes, benne résztvevő hozzáállásán múlik, ezért balgaság lenne, ha nekiállnék magamat korholni. Viszont az is eszembe jutott, hogy lehettem volna kicsit tapintatosabb is vele… Aztán, ha ebbe gondolok bele, arra a végeredményre jutok, hogy annak nem lett volna semmi értelme, mert az ellenkezőjét értem volna el annak, mint amit szerettem volna. Láttam számtalanszor, hogyan él vissza ilyen tapintatossággal, egyre bátrabban feszegetve a határait, majd, hogyan adja meg a szerencsétlen áldozatnak a kegyelemdöfést, pedig nem is érdemelt ilyen csúfos bánásmódot, hiszen csak figyelmes igyekezett lenni. Azt hiszem, jó messzire száműzöm nyomban ezt a kétség ébresztette bűntudatot, mert az egész nem más, mint felesleges önmarcangolás, ráadásul semmi okom büntetni magam. Azért sem, mert sosem vagyok bántó, ellenséges, kegyetlen ok nélkül. Minden esetben ő generálta a konfliktust, míg én csak kiálltam magamért. Minden esetben az igazat adtam elő, ami neki fájdalmat okozott, nem is tudott szembenézni vele, még akkor sem, ha még ezekben az esetekben is erősen visszafogtam magam rávaló tekintettel. Szóval, önostorozás elhessegetve jó messzire, és inkább örülök, hogy végre összehoztunk egy olyan közös hétvégét, amibe nem kavart bele semmi harc. Ez a mi kapcsolatunk, az anyukámé, és az enyém…  

Fészekhagyás

Ahogy üldögéltem itthon ma, egymagam, eszembe jutott, hogy vajon hogyan fog alakulni az életem pár év múlva, vagy sok év múlva. Addigra vajon teljesen egyedül maradok? Hogy fogom viselni? És hogy fogom tudni szabadjára engedni a nekem fontosokat? Fogós kérdés… Amióta az eszemet tudom, problémám volt az elengedéssel. Mindig erősen ragaszkodtam valakihez, vagy valamihez, akitől, amitől úgy éreztem, erősebb leszek, és biztonságosabb is lesz a körülöttem lévő világ. Emiatt, a beteges ragaszkodás miatt, a legtöbb emberi kapcsolatomat taccsra vágtam, és attól féltem sokáig, hogy a lányokkal kapcsolatban is elkövetem ezt a hibát. Igaz, hogy már régen ráébredtem arra, hogy az elengedés megtanulása fontos leckéje az életemnek, és tanulom is egy ideje, de nem tudom, jó úton haladok-e. Kemény harcokat vívtam önmagammal, a bennem lakó birtoklóval, és tudom jól, hogy vár még rám pár menet. Nem akarom elkövetni azt a hibát, amit oly sok szülő a környezetemben. Figyelem csak, hogy velem egykorú szülők, és javában nagymama korban lévő anyukák hogyan keserítik meg kamasz és felnőtt gyerkőcük életét a szeretet jegyében. Én nem akarom ezt tenni. Nem fogom ezt tenni… Emlékszem, mikor merült fel először bennem, képes leszek-e hagyni, kirepülni a fiókáimat. Oviba jártak még csak. Megrémített, sokkolt a gondolat, hogy egyszer eljön az idő, mikor nem óvhatom, vigyázhatom őket. Attól a felismeréstől kezdve igyekszem úgy terelgetni őket, és főleg magamat, hogy ne kelljen félnem az elengedéstől. Arra gyúrtam, gyúrok, hogy képes legyek meghagyni nekik a döntés lehetőségét még akkor is, mikor tudom, hogy a vesztükbe rohannak. Erőért rimánkodom akkorra, mikor összetörten, gyötrődve kell látnom őket. Erőért rimánkodom akkorra, hogy erőt adhassak, hogy kapaszkodó lehessek…  El sem hiszed, milyen nehéz aggódás nélkül randizni engedni a kicsi lányomat. Elengedni egy fiúval, akiről tudom, hogy arra hajt, hogy olyan dolgokat tegyen vele, amiket nem lehet tenni egy cserfes, loknis hajú, kicsi lánnyal, aki azt énekli a homokkupac tetején állva, hogy kék a ceme. Mert nekem ő mindig az a kislány marad. Nagy mázli, hogy ezzel a felismeréssel nem mostanában kellett szembenéznem először, és a múló éveket arra is használhattam, hogy megemésszem ezt, és felkészüljek rá, már amennyire erre fel lehet készülni. Azt is elhatároztam, hogy az én lányaim büszkék lehetnek majd rám; szégyenkezés nélkül vállalhatnak fel anyjukként; mindig, bármiben számíthatnak rám, amit csak tenni vagyok képes; és tudni, érezni fogják a szeretetemet. Nem, nem a rájuk telepedő, zaklató, kisajátító, önző szeretetet, hanem a másikat. Az igazit. Az önzetlent, a feltétel nélkülit, az őszintét, az elfogadót. És nem azért, mert én hoztam világra őket, hanem azért, mert kiérdemeltem azzal, amit életük során tanítani igyekeztem nekik. Azt kérdezed, mi vár akkor rám az idő múlásával? Magány és egyedüllét? Nem tudom, hazudnék, ha mást állítanék, de azt tudom, hogy szeretet fog körülvenni, és egy kövér macska dorombol majd az ölemben :)

Selejtesség átírva

Este, miután hazaért, beáztatta magát egy jó nagykád forró vízbe. Nagyon régen csinált már ilyet, és ez most eszementül jól eső érzés volt. Belecsúszott a vízbe úgy, hogy alig látszott ki valamije, és nem gondolt a világon semmire. Végre egy kicsit sem fázott. Olyan jól érezte magát, hogy talán el is szunyókált egy rövid időre. Aztán erőt vett magán, és kiszállt, mikor a lányok addig nyaggatták, hogy nem tehetett mást. Már bánta kicsit, hogy beígért nekik egy közös filmnézést. A film, ami várt rá, a randiztam egy szupersztárral című. Sejtheted, mennyire lelkendezett, de nem volt mit tenni, az ígéret, az ígéret.  

Miközben a haját szárította a tükör előtt, megint észrevette, hogy a kulcscsontja az egyik oldalon nagyobb, mint a másikon. Látványosan és tapinthatóan. Időről időre észrevette ezt a hibát magán, mégsem tudott napirendre térni fölötte. Igazán megszokhatta volna már, hiszen nem először vizsgálta meg a jelenséget. Viszont előfordulhat az is, hogy erre hivatkozva kénye - kedve szerint intézhette úgy, hogy középpontba kerülhessen, vagy az is lehet, hogy érzékenyebb állapotban van, mikor szemet szúr a probléma, és ez az oka annak, hogy minden alkalommal úgy érinti meg a felismerés, mint mikor először figyelt fel rá. Na, igen, ez a hátránya ennek a fránya jobb agyféltekei dominanciának. Ez a sok érzékenykedés, hisztisség, macerásság, kibírhatatlanság. És, ennek örömére, jaj annak, aki körülötte van, mikor tombol a jobb agyfélteke :) 

352. nap

Drága Herceg!

Haragos vagyok, és szomorú is, de jobban mérges, csak úgy tombol bennem a düh. Anyukád miatt. Az előbb hívott azzal a kérdéssel, hogy befizettem-e már a bankba a pénzt. Február másodika van, reggel kilenc óra, és ő azt kérdezi tőlem, befizettem-e a pénzt, miközben nagyon jól tudja, hogy nem a legjobb az anyagi helyzetünk. Aztán felhívta a figyelmem arra, hogy nyolcadikáig be kéne fizetni, és mikor közöltem, hogy nem biztos, hogy menni fog, csak hallgatott. Szinte láttam az arcát, és hallottam az elégedetlenkedő gondolatait (mert szólni nem mert), és szép lassan ment fel bennem a pumpa. A hallgatást azzal a mondattal szakította meg, hogy akkor megint rossz fizetők leszünk. Erre én feleltem hallgatással, és összeszorítottam a szám, hogy visszatartsam a feltörni készülő dühömet… Nem vagyok képes tenni ez ellen az érzés ellen. Mélységesen sért, elmondhatatlanul sért a viselkedése, és a hozzám állása. Ha elmondhatnám neki ezt, akkor elmondanám, de összeomolna, ha őszintén beszélnék vele.

Elmondanám neki, hogy mélységesen bánt, ahogy bánik velem. És azt is, hogy nem hiszem, hogy volt olyan nő eddig a fia életében, aki ilyen szinten kiállt mellette, és ennyire szerette. Sért, hogy csak addig voltam jó neki, míg azt hitte ugráltathat, és nem csak engem, még a hülye lányaimat is. Sért, hogy nem értékeli a fia iránti érzéseimet, tetteimet. És sért, hogy rivalizálni próbál velem, és az is, hogy a hátam mögött megpróbál befeketíteni a szemedben… Végtelenül sért, mindent, amiben hiszek, érzek, teszek. Olyan fokú tiszteletlenséget érzek részéről, amit minősíteni sem vagyok képes. Ezt senkinek, még a saját anyámnak sem vagyok hajlandó lenyelni. De mélylevegőt veszek most, és elfojtom a haragom, és abban reménykedek, ha hazajössz, keményen helyre teszed anyádat… Azért van bennem félelem ezzel kapcsolatban. Attól félek, mentegetni próbálod majd (ahogy teszed most is), és engem kérsz arra, hogy hagyjam figyelmen kívül. Ha így lesz, az baj lesz, mert nem leszek rá képes, és sokat fogunk veszekedni emiatt. Sőt, megkockáztatom, a kapcsolatunk is rámehet…    

Bízz a szerelemben

Nem szeretem a romantikus filmeket. Nem szeretem, hogy csöpögős, és könnyes még akkor is, ha megpróbálják humorral, vagy más frappánsnak tűnő valamivel feldobni az egészet. Igazából mindegy, hogy sikerül-e, vagy sem, a lényegen mit sem változtat. Nyúlik a nyáltól, és egy kis dráma után az egész világ utópiába költözik. Brrr… Ám, most ez a film tetszett. Pedig a szokásosnál is jobban távolt áll tőle minden élethűség. Azért, mert nem hiszem, hogy létezik a világon olyan család, ahol mindenki hiperszuper okos, és megbízható, és gondtalan, és sikeres. A vityilló a tengerparton, hírnév a család minden tagjának (komolyan, még a kölyköknek is). Nem létezik ilyen valóság. A Földön legalábbis. Mégis tetszett… Aztán eszembe jutott, mikor a suliban arról tanultunk, mekkora jelentősége van egy poronty életében a meséknek. A királylánynak, a királyfinak, a három próbatételnek, aztán a végén a boldogan éltek, míg meg nem haltak örömének. Ez a film pont egy ilyen tündérmese, amibe ügyesen belecsempészték a manapság aktuálisan kedvelt (vagy nem kedvelt) dolgokat, úgy, mint a füvet, a kokaint, és a szexet. Mikor vége lett, rögtön újraindítottam, és azon töprengtem, miért teszem ezt. Tetszett, hogy szinte éreztem, mennyire összetart a család, hogy mennyire szeretik egymást, és hogy a feltétel nélküli elfogadás csak úgy süt a másfél óra szinte minden percéből. Vizslattam, kutattam magam, és nem értettem, miért nem a szokásos lekicsinylő érzés munkálkodik bennem, ami ezekkel a filmekkel kapcsolatban belém rögződött (elítélendő előítéletre hajazva), és majdnem megijedtem, mikor újra azon kaptam magam, hogy tetszik ez a mese. Második nézésre is. (Azért ne aggódj, még egyszer azért nem fogom elindítani, hiába három a magyar igazság.) :)

Kivétel nélkül mindenkinek ajánlom ezt a filmet. 

Nem...

...erre a világra való. Újra és újra ezt kell megállapítania, megint és sokadszorra. Nem erre a világra való. Nincs mese, meg kell értenie ezt, el kell fogadnia valahogy. Hiába minden, egyszerűen nem találja a helyét. Mindenfelé kereste már, mindent megpróbált már. Néha, egy – egy pillanatig úgy érezte, mintha talált volna valami kis zugot, ahonnan ő hiányzik, de folyton csalatkoznia kell, mert nem az ő helye egyik sem...