Tánc

Hogy is van ez? Ez a táncolás valakivel. Úgy képzelem, akkor kezdődik, mikor a szemek egy pillanatra beleakadnak egymásba, mintha egymás felé lépnének egy lépésnyit, de csak óvatosan, mint egy ijedős kis jószág, aki kész menekülőre fogni az első gyanús jelre. Biztosan így kezdődik el úgy igazán a tánc. A szemek néma összevillanása jelzés mindkét fél részére, és bíztat a következő lépésre. Olyan ez, mint mikor a táncparkett szélén a férfi a nőhöz lép kérve a kezét, mosolyogva felteszi a szabad egy táncra kérdést, amire a nő nyújtja kacsóját a férfinek, és mosollyal az arcán igent mond. Ám azért nem zajlik le olyan gyorsan, mint ahogy  gondolnák, és még véletlenül sem szabad sietni, kapkodóra fogni. A parketten, a felkérés után is eltelik egy kis idő (igaz, pár lépésnyi csupán), míg a férfi a terem közepére vezeti a nőt, hogy aztán egymáshoz érjenek, és ráhangolódjanak a zene ritmusára. Egyetlen lépést sem szabad kihagyni, mert megbosszulja magát. A keringő első pár lépése még nem magabiztos a partnereknél. Rá kell érezniük egymásra, meg kell bizonyosodniuk arról, hogy a másikra bízhatják magukat. A férfinak éreznie kell, hogy a nő hagyja vezetni magát feltétel nélkül, a nőnek pedig azt, hogy a férfi képes őt biztonságosan vezetni. Egy darabig figyelni kell a partnert, milyen tempóban, milyen ütemben igazítja lépteit a zenéhez, aztán egyszer csak azt veszik észre, hogy az egymást követő mozdulatok mintha automatikusak lennének, mintha ezer éve ismernék egymást. Valahogy hasonlóan képzelem az udvarlást is, és ahogy a keringőből sem lehet kihagyni egyetlen sasszét sem, úgy az udvarlásnak a lépcsőfokait sem lehet kihagyni, vagy átugorni. Türelmesen meg kell várni azt a táncpartnert, aki hasonló tempóban lépked, mint a kiszemeltje, és nem minden áron, önmagunkat megerőszakolva, magunkra erőltetve egy olyan ritmust, ami távol áll tőlünk. Nem kell minden kérőnek kezet nyújtani, és nem kell mindenkit táncba vinni. Szerintem úgy lehet csak élvezetes egy tánc, ha a partnerek játszi könnyedséggel tudnak egymásra hangolódni. Mit gondolsz? Lehet, hogy jól gondolom, vagy legalább kapiskálom a dolog lényegét? Érdekelne a véleményed.    

Film

Filmet nézek. Az istenek és királyok címűt. Mózes életéről. Nem mintha nem láttam volna sok feldolgozást erről a prófétáról. Nem is értem, miért nem léptem tovább egy másik filmre. Na jó, meg kell hagyni, szép, akár még romantikusnak is mondható mese, de attól még mese, akkor is, ha sokak szemében ez a vélemény egyenesen istenkáromlás. Hmm, már csak ilyen hitetlen és gyarló vagyok. Gondoltam, kifejtem a témával kapcsolatos véleményemet, de még azelőtt meggondoltam magam, mielőtt belekezdtem volna, mondván, minek szót fecsérelni erre, hisz nem gondolom most sem másképpen, mint bármikor.

Viszont a film érdemel véleményezést. Meg is állapítottam, hogy jó hosszúra sikeredett, és gondolkodás nélkül középkategóriásra értékeltem. Az tetszett, ahogy a tíz csapást bemutatta (még, ha a tízből kettőt mintha elsinkófáltak volna), úgy, hogy nem volt észrevehető, miféle csodatechnikát használtak. (Biztosan használtak számítástechnikai fortélyt, már csak a gigászi méretek, és az emberek sokasága láttán, akik felsorakoztak a filmen.) Másrészről a Vörös - tenger kettéválasztására a mai, rohadtul okos emberiség sem képes bazi erős számítástechnikai eszköz nélkül :) Miközben néztem, ahogy átkelnek elég gyorsan a kettévált tengeren, arra gondoltam, hogyan voltak képesek ennyire gyorsan (a hajnal sem telt el belé) haladni a 300 kilóméter széles medren. Ja, igen, kiment a fejemből, hogy a Szuezi csatorna legkeskenyebb része csupán 300 méter... Én balga :)

Zárójelben, és alig hallhatóan azért megjegyzem, hogy ennek az istennek nincs szíve, kegyetlenül szívtelen...