Az élet igazságos, mondom ezt sokszor. Többnyire akkor, mikor valaki keseregve elpanaszolja, milyen szörnyűséges dolgok történtek meg vele. Hiába látom rajta, azt várja tőlem, hogy megerősítsem őt abban, milyen szemét az élet, amiért ilyen kegyetlen módon elbánt vele, ám nekem nem megy ezt mondani. Nem támad fel bennem a sajnálat, nem érzek késztetést arra, hogy szánalomból segítséget nyújtsak. Azt mondom inkább, hogy az élet igazságos, és megkérdezem, nem gondolkodott – e el azon, vajon, mi volt az, amiért ilyen árat rótt rá a sors. Nem mintha hinnék az eleve elrendeltetettben, vagy a felsőbb hatalomban, inkább azt gondolom, hogy minden történés valami korábbi tett következménye… Az élet igazságos. Nagyon sok embert bántottam meg ezzel a rövidke mondattal, pedig nem is ez volt a célom. Sokáig nem értettem, miért veszi mindenki zokon a szavaimat, hiszen csak azt mondom, amit gondolok, ami szerintem az igazság. Nem emlékszem, mennyi időbe telt, mire elkezdtem megérteni őket, és azt sem tudom, mennyi embert sértettem meg ez alatt az idő alatt, bár igazából nem is nagyon érdekel, nem fontos információ. Aztán egyszer csak jött a villanás. Tudod, az, amelyik olyan, mint mikor a sötétségből világosba lépsz, és meglátod azt, ami mindig ott volt körülötted karnyújtásnyira, csak nem vetted észre. Ez a villanás elég volt, hogy meglássam, hogy megértsem: az igazság fáj. Számtalanszor elmondtam magamban ezt a pár szót, mintegy ízlelgetve betűről betűre. Az igazság fáj, az emberek pedig nem szeretik azokat a dolgokat, amik fájdalmat okoznak nekik. Nem szívesen néznek szembe azzal a ténnyel, hogy az életükbe keveredett rossz dolgokat csak maguknak köszönhetik. Harag ébred bennük, ha valaki a szemük közé hányja tapintatlanul azt, hogy ők a hibásak. Rám lesznek dühösek, mert nem vettem észre, vagy nem akartam észrevenni, hogy bujkálnak. Azon fáradoznak, hogy elrejtőzzenek az igazság elől, én meg pofátlanul, és a legnagyobb egyszerűséggel az arcukba lököm, esélyt sem adva semmiféle menekülésre. Naná, hogy mérgesek. Ennek az új ismeretnek a birtokában már nem is csodálkozom azon sem, hogy nem sorakozom fel a legnépszerűbb emberek között…
2014. január 24., péntek
2014. január 21., kedd
Már...
...régen nem furdalta az oldalát a kíváncsiság ezzel
kapcsolatban, és már régen nem hajtotta belül az a valami, ami nem engedte
lankadni egy percig sem, és igazából már nem is tartotta fontosnak, hogy választ
kapjon a kérdésére. Arra a megválaszolhatatlan kérdésre, hogy: mi végre teremtődött
erre a világra? Már arra sem emlékezett, hogy sikerült-e akár csak egyszer is
lehetséges válasz közelébe jutnia, és nem is zavarta, hogy nem emlékszik. Pedig
eleinte nagyon foglalkoztatta ez, mintha valami múlna a válaszra találáson…
Magától értetődő, hogy felmerül a gondolat, hogy vajon
milyen történés eshetett, aminek hatására ez a fontosnak mondható dilemma képes
volt lényegét veszíteni. Az is lehet, hogy nem is történt semmi, csak az idővel és
a sok önvizsgálat eredményeképpen átértékelődött az egész. Eljött az idő, mikor
már nem kellett a bizonyosság arról, hogy nem is olyan rossz, mint amilyennek
gondolja magát, és már nem volt szüksége arra sem, hogy kicsikarjon bárkitől
olyan megnyilvánulást, amit arra használhat, hogy bizonyítsa önmagának, hogy igenis jó, és képes megfelelni.
Sokáig könny szökött a szemébe, mikor napokig nem
szólalt meg a telefonja. Ilyenkor mindig azzal a gondolattal gyötörte magát,
hogy senkinek sem hiányzik, senkinek sem fontos, senki sem szereti. Aztán, hogy
ezt a kellemetlen érzést elhallgattassa, ott beül, még elkeseredettebben
igyekezett megfelelni valakinek, vagy mindenkinek a környezetéből. Hiába volt minden
igyekezet, nem érezte jobban magát. Az agyában a gondolatok szinte
követhetetlenül, megállíthatatlanul kergették egymást. Figyelte, vizsgálta önmagát
kitartóan. Szép lassan kezdett átlátni saját magán, elkezdtek kitisztulni a
zavaros részletek, megérteni vélte, hogy a miért született a világra kérdésre a
választ nem feltétlenül neki kell megválaszolni, hanem talán az utána jövőknek.
Azoknak, akiknek valamilyen módon hatást gyakorolt az életére. Kapizsgálni
kezdte, hogy nem kell félnie önmagát adni, és nem kell félni akkor sem, ha
valakinek nem nyeri el a tetszését. Egyre többször merte felvállalni a
hiányosságait, és a benne lakozó sötét oldalt. Megtanult őszintén bocsánatot
kérni, mint ahogy megbocsátani is. Megbocsátani önmagának…
Elkezdte az életét saját értékrendjének megfelelően
élni és alakítani akkor is, ha sokszor szélmalomharcnak érezte is. Eldobálta az
álarcokat, amiket hosszú időn keresztül gyűjtögetett. Nem sajnálta az
elfecséreltnek tűnő időt sem, amit a maszkok összeszedésével töltött. Úgy
érezte, hogy minden lépés, amit meglépett, szükséges volt, mert csak így
válhatott olyanná, amilyenné végül mostanra vált, és csak ezen az úton
keresztül haladhat afelé, aki majd lesz, lehet. Hazugság lett volna, ha azt
állítja, hogy nem félt, nem fél. Nem csak, hogy fél, de retteg, mégis, ennek az
érzésnek a dacára is, ezután is az egyik lépést a másik után teszi majd meg, fáradhatatlanul, fel nem adva. Eszébe sem jutott tagadni azt sem, hogy egyre
többször ütötte fel a fejét a gondolat, ami gonosz kis ördögként sugdosta a fülébe,
hogy talán egyszerűbb lenne feladni, elmenekülni, ám hiába kerülgette ez a
csábítóan könnyűnek látszó lehetőség, nem hajtott fejet előtte. Nem tudta, mi
vár még rá. Abban sem volt biztos, hogy mindig lesz ereje a következő lépéshez,
csak azt tudta, hogy most még nincs itt az ideje annak, hogy bedobja a
törölközőt…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)