Éhség

Régen történt velem olyan, mint tegnap este. Eszeveszett módon elkapott az éhség. Próbáltam elodázni, még akkor is, ha tudtam, felesleges erőfeszítés, mert úgysem fog sikerülni. Természetesen nem is ment. Csak azt értem el vele, hogy még inkább mardosott ez az érzet. Olyannyira, hogy nem is tudtam már másra gondolni. Beadtam a derekam. Ettem. Kicsi idő elteltével újra kezdtem érezni azt a mardosó, zaklató érzést. Ezúttal már nem húztam az időt. Megtettem, amit kell, hogy minél előbb szabadulhassak. Na jó, kis túlzás az, hogy annyira szabadulni akartam. Mert alapvetően szeretem magam így is jól érezni, és amit kívánok, azt örömmel megadom magamnak. Bele voltam merülve ebbe az új könyvbe, és mikor harmadjára is félre kellett tenni kicsit, akkor már meg sem lepődtem. Kielégítettem az éhségérzetemet, aztán újra a könyvnek szenteltem teljes figyelmem. Reggel, mintha este mi sem történt volna, farkaséhesen ébredtem. Mosolyogva ingattam a fejem, miközben arra gondoltam, micsoda feneketlen bendő :)

Valahonnan a valamikorból (j'ai pris)

Állunk ott a tömegben, a zene szól. Tetszik. Körülöttünk emberek mászkálnak, táncolnak, énekelnek, jól érzik magukat. Állok ott, mellette, és szerintem sugárzik rólam, hogy vonz engem, hogy megfogott. Valamitől vezérelve oldalra fordítom a fejem, és megdöbbenek, mert egy ürge bámul rám olyan félreérthetetlen pillantással, olyannal, amitől félelem költözik a döbbenet mellé. Mikor rámeredek csodálkozó arckifejezéssel, el sem fordítja a tekintetét. Ijedten fordulok vissza a színpad felé, és észrevehetetlen apró lépéssel még közelebb húzódom hozzá. Egyszer - kétszer még odapillantok esetlenül, hátha én vagyok túl paranoid, és olyat láttam, ami nincs is, de sajnos nem tévedtem. Akárhányszor odanézek, mindig összeakad a tekintetem az övével, és ez nem tetszik. Aztán már nem nézek oda, úgy teszek, mintha nem tudnám... Nem, abból a megvilágításból, amit gondolhatsz most, meg sem vizsgáltam a kérdést, mert nincs bajom azzal, ha megnéznek, sőt, ha olyanom van, még tetszik is, de az ilyen tekintettől megijedek. Nem tudom megmagyarázni, milyen az az ilyen, hiába is kérdezel... Kicsit később egy pár keveredik elénk, aztán mellénk, vagy mi melléjük, nem tudom, de mindegy is. Mikor előttünk álltak néztem is őket egy pillanatig, és arra gondoltam, milyen jó lehet nekik, hisz egymásra találtak. Aztán mikor mellénk kerülnek, akkor érzem, hogy néha - néha hozzám ér valaki. Arra fordulok, s látom őket. A férfi öleli a lány derekát, így a keze az én derekam magasságába kerül. Azt hiszed, hülye vagyok, igaz? Nem csodálkozom, én is azt hiszem néha. Mondom is magamnak: bolond vagy, és amúgy is tömeg van, kénytelenek összeérni az emberek. Letudom ennyivel, és megint közelebb húzódom hozzá. De aztán újra és újra érzem. Nem foglalkozom vele. Tudod, mikor kezdem érteni, hogy megint nem csap be a megérzésem? Mikor ők nem a koncertre figyelve ringnak egymás karjában, hanem intenzívebb beszélgetésbe kezdenek (vita), ami után jó egy méter távolságra lépnek el tőlünk (az úr enged, ezáltal beismer). Feléjük pillantok lopva. Úgy érzem, a lány észrevette, hogy túl közel vannak... Megértem, hogy betegnek gondolsz. Hidd el, nekem is megfordult már nem egyszer a fejemben ez, de eddig még sosem fordult elő, hogy becsaptak a megérzéseim, pláne az ilyenek. Van hozzá szemem, meglátom az ilyen apróságoknak tűnő dolgokat, és mintha légy lennék, aki ott döngicsél körülöttük, s minden szavukat hallja, úgy tudom, mi zajlik. Tudom, hogyan támad a csaj, és azt is, mivel védekezik majd a pasi, és már az elején tudom, hogy a pasi behódol az esti, megkapható, esetleg felkínálkozó (utópisztikus vágyak) punci reményében. Mégis hiába megannyi bizonyosság arról, hogy jól látom, amit látok, mégis minden alkalommal azzal győzködöm magam, hogy rosszul látom, nem láthatom jól, hiszen ők együtt, és tisztelet (ha más nem is), meg minden... Ááá, most meg azt gondolod, el vagyok szállva magamtól? Szomorúan veszem tudomásul, hogy még nem sikerült kicsit sem megismerned, hiába hagyom, hogy nyúlfarknyit beleláss a fejembe. Ha sikerült volna, akkor tudnád, hogy erről szó sincsen. Egyszerűen csak reálisan látom magam külsővel kapcsolatban pont úgy, mint tulajdonságok tekintetében, vagy az emberi kapcsolatok függvényében, vagy bármilyen más szempontból nézve...

Film

Ráleltem egy filmre a gépen ma. Meg akartam nézni, de vacilláltam. Nem csoda, hiszen eddig akárhányszor láttam, mindig ugyanazt váltotta ki. Tudtam, hogy milyen hatással lesz rám, ha rászánom magam, és abban nem voltam biztos, hogy akarok szomorúságot, ilyen mélységes szomorúságot. Bizonyos szemszögből nézve a film nem is szomorú (győzködtem magam). Gondolhatnám azt is, hogy ha valaki tudott filmet készíteni egy ilyen érzésről, akkor biztosan átélni is át lehet, és így okoskodva azt kell mondani, hogy akkor nincs veszve minden. Nekiültem hát, minden tudás, kétség ellenére mégis, és megnéztem a filmet. Tudod, emlékeztetnem kell magam bizonyos időközönként, hogy azért, mert nem láttam vágtázó gazella csapatot, még nem jelenti azt, hogy átaludtam az életem. Visszatekintek néha-néha az életemre, s ha rossz passzban vagyok, mikor ezt teszem, akkor úgy tűnik, mintha nem is éltem volna, pedig nincs ez így. Olyan dolgokat éltem át, ami nagyon sok embernek nem adatott meg. Időről időre meg kell néznem ezt a filmet, hogy emlékeztessem magam erre. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem kell sajnálkoznom az életem felett, és hogy nem csak becsapom magam azzal az érzéssel, miszerint jól vagyok magammal, magamban lényeges elégedetlenkedés nélkül... Húú, ez most elég szánalmasnak hangzó eszmefuttatásnak tűnhet... Pedig csak olyan bizonyosságra vágyom, olyan bizonyosságot szeretnék, ami csak egyszer adódik egy ember életében... Ez a mondat motoszkált bennem a film végére, és hiába az optimista szemlélet, elöntött az a mélységes szomorúság, ami miatt hezitáltam. Nem a vágy miatt, hanem a be nem teljesülő vágy miatt...

Reakció

Ha bátor lennék, akkor ezt nem ide rónám fel, hanem megosztanám azzal a személlyel, aki megihletett, de hát nem vagyok bátor. Egy kérdés indította az eszmefuttatást, mégpedig az, hogy: miért nem találod a nagy őt? Fel sem merült az a szimpla lehetőség, hogy mert (mondjuk) nincs olyan, hanem egyértelműen le lett fektetve feketén - fehéren, megmásíthatatlanul, hogy a hiba a másik készülékében rejtőzik. Természetesen az a másik nem is lehet más, mint nőnemű, hiszen mindegyik rossz, gonosz, számító perszóna (fúj, fúj, fúj) :) Öt menüpontba lett összeszedve a válasz, ami mentén haladva rá lehet mutatni olyan pontokra, amit biztosan elbaltáz a kedves nagy ő után eszeveszettül kutató nőszemély. Szerinted meg tudom oldani, hogy ezen a vonalon haladjak és fűzzek hozzá mindenféle okosságot? (nem biztos, hisz csak az alantas oldalbordaság jutott) Na de nézzük, íme az első pont.

Magasak az elvárasaid

Mert hótziher, hogy magasak, hiszen mindenkinek olyan elképzelései vannak arról, őt ki érdemli meg, hogy arra nem találok olyan hasonlatot, ami rendesen tükrözné, mekkora lehetetlenség az igény. Persze ez a hozzáállás nem jellemző másra, csak a nőstényekre, és az még véletlenül sem fordulhat elő, hogy te nézegetsz olyan pinásokat, akikhez akkor sem érsz fel, ha kétméteres létrára mászol, mert hát te tökéletes vagy a hibáiddal együtt is, vagy azok miatt főleg. Aztán, ha e tökély ellenére mégis begyűjtöd ügyesen a kosarakat, akkor kitalálsz valami bugyuta fikázást, de az eszedbe se jut, hogy magadnak tükröt tarts. Igazad van, egyszerűbb másnak.

Félsz az elköteleződéstől

Hát persze, rohadtul, piszkosul, mert hát a nőcik ilyenek, mindig is ilyenek voltak. Manapság meg aztán pláne képtelenek ilyen dologra. Úgy tűnik, nagyon gyorsan, s hatékonyan tanulnak a teremtés koronáitól. De gondolom, te nem így látod, mert a hímek mindig bátran vetették bele magukat egy kötöttségekkel teli kapcsolatba úgy, hogy azt egy pillanatig sem érezték nekik kikészített csapdának.

Félsz a csalódástól

Legalább annyira, mint te. Minél jobban bizonygatod, hogy te mennyire nem vagy fostos, nekem annál kajánabb lesz a hülye vigyor a képemen, mert tudni fogom, hogy nem is engem győzködsz igazán, s nem is nekem kellene elhinni, mennyire tökös egyede vagy az alfa-hímek csoportjának. És még ennek ismeretében is végig hallgatom a hadoválásodat, de már mindketten tudjuk, hogy erőlködésed felesleges, mert jelentéktelenné váltál...

Türelmetlen vagy

Igen, az vagyok akkor is, mikor kergetsz a cukrászdában az asztal körül kezedet a bugyim felé nyújtogatva. Igen, jól látod, már a tököm tele vele, hogy ennyire nem tudsz várni. És tudod mit? Egy fikarcnyit sem érdekel, hogy hülye picsának tartasz. Pont annyira tojok rá, mint te arra, hogy mekkora pöcsnek gondollak.

Elégedetlen vagy magaddal

Még jó hogy, különben olyan magasan hordanám az orrom, hogy csak na, és akkor meg az nem tetszene. Amúgy mit gondolsz? A legtöbb pasi miért tőlem várja azt, hogy önbizalma fejlődjön? Nem lehet, hogy az önbecsülésért mindenkinek magának kell megharcolni? Igen, rajtam ott a súlyfelesleg, cserébe lehet önértékelési problémád. Mit szólsz? Jó alku, igaz?

Szerinted ki változzon hát? Hogy lásd, mekkora kompromisszumokra vagyok kész, mit szólnál, ha megegyeznénk abban, hogy mindketten változzunk kicsit...

Mi...

... a fene van? Aludni akarok, ne ébressz fel! Nem érted?... De hiszen nincs itt senki rajtam kívül... Ki keltegetne akkor?... Sötét is van... Jesszus... Ez a bizsergés, ez a lüktetés olyan, amivel képtelenség együtt aludni. Kénytelen vagyok elkönyvelni, hogy ebből ébredés lesz. Kicsit nyűgösen ugyan, de lassan belenyugszom, hogy kelni kell. Még sosem fordult elő velem, hogy ilyen álom miatt hagyom félbe az alvást az éjszaka kellős közepén. Na jó, párolog el a hiszti, megadom magam, s döntök végül. Hagyom elhatalmasodni magam felett ezt az érzést, hagyom, hogy a fantáziám olyan irányba lóduljon, amilyen irányba csak akar. Érzem is, hogy érdemes megadni ezt a szabadságot, már nincs is más körülöttem, mint a fantáziám finom szüleményei. Abban is biztos vagyok, hogy nem kell sok idő, s megnyugodva, megelégedve az álmok világa felé veszem majd az irányt. Apró mozdulat, és még apróbbak aztán, szinte még mozdulatlanság, de elég. A fantázia e minimális mozgással olyan hatással van, hogy a szívdobogás felgyorsul a lélegzetvétellel együtt, megfeszül húrként, ami ilyenkor szokott, majd egy pillanat múlva lélegzet elakad, mintha soha többé nem kéne friss belőle, de szép lassan mégiscsak megmozdul a mellkas, hogy kipréselje magából a nem odavalót. Aztán az a kis mozgás elcsitul, a fantáziaképek semmivé foszlanak, s ahogy a szív dobogása a szokásos tempót veszi újra fel, felsejlenek álomország határai. Szinte mosolygós az elszenderedés, nyugodtan, elégedetten, szinte észrevétlenül...

Gyász

Tegnap tragikus eseményt voltunk kénytelenek átélni. Este, a porció osztásnál az egyik családtagunk gyanúsan hallgatagnak bizonyult. Hiába lobogtattunk jobbnál jobb falatokat csábosan, hiába hangoskodtunk, zörgettük a rácsokat, csak nem jött elő rejtekéből a drága. Felébredt bennem a gyanú, nem is ok nélkül. Tudod, nem taglózott le a történés, vártuk már ezt a pillanatot. Kedvencünk igen erősen belépett abba a korba, ami testvérek között is aggastyánnak minősíti őt. Már a memóriája sem volt a régi, előszeretettel harapdált bele kenyéradó gazdája kezébe, s a gömböt se hajtotta úgy, mint régebben. Tegnap este megtörtént az elkerülhetetlen, hörcsögkettő (született: Charlie) kománk úgy döntött, meglátogatja hörcsögegyet a rágcsálók mennyországában. Erről a halálesetről kivételesen nem én tehetek, rendesen gondját viseltem (viseltettem). Ne vigyorogj így, komolyan mondom. A nagy melegben is adtam neki lédúsabbnál lédúsabb nyalánkságokat. Na de mindegy, megesett, ami megesett. Összeszedtük az apró testet, szomorúan ejtettünk pár kedves szót, eltemettük, majd irány a bolt, s gyásznasit szereztünk. Míg hazaértünk a vásárlásból, még meséltünk pár vicces történetet az eltávozottról. Ne gondolod, hogy nem lehetnek ilyen történetei egy ilyen apróságnak. Filmet tettünk a tévébe, kinyitottuk az összes nasit (jól bevásároltunk), csipegettünk, nevetgéltünk, izgultunk a filmen, néha megjegyeztük: szegény, szegény hörcsögkettő, aztán a nagy gyászolásba belefáradva elszenderedtünk...

Este...

...üldögéltem a kicsike toronyszobácskában, a hosszúhaj létrát gondosan kilógattam az ablakon, elrendeztem szépen, ahogy kell, ahogy azt egy magára valamit is adó királylány szokta tenni. Egyszer csak motoszkálást hallottam az ajtó mögött. Kinyílt az kis ajtó, s ott állt a sárkány. Megijedtem (cefetül). Végem van, gondoltam, most már biztosan sült hosszú hajú lesz belőlem, de mázlim volt. A kis ajtón az a bazi nagy test nem fért be (mégis van isten). Ijedten néztem körbe azért (biztos, ami biztos alapon), mit tehetnék, hova bújjak, merre szökjek. Nincs kiút, nincs menekvés, szembe leszel kénytelen nézni ezzel most, mondtam magamnak, és kezdtem előkészíteni a sokszor hatékonynak bizonyuló fegyverem, a könnyet (keményen kellett akarnom, mire előjött egy alig látható). És akkor bebújt az ajtón a sárkány legkedvesebb feje, s beszélgetni kezdett velem. Szép lassan elpárolgott a félelem (a satnya bigyóval együtt a szemem sarkából), kicsi nyoma sem maradt, s a helyébe kíváncsiság költözött. Felemeltem a fejem, néztem rá, s hallgattam őt érdeklődve, aztán reagáltam, a szemébe nézve beszéltem hozzá. Félelem nélkül beszélgettünk… Mikor elment, felálltam, s megkerestem az ollót az asztalon. Rövidre vágtam vele a hajam. Behúztam az ablakból, hogy majd egy hajbirizgálónak jól eladom, s úgy megtollasodok, hogy az csak na… Hmm, azért ezzel a tollasodással óvatosan, nehogy csirkének nézzen a sárkány gonosz feje… Jaj, de sok baja van egy királylánynak :)

Reagálás 2

Elhiszem, hogy a tapasztalatok legtöbbször kellemetlenül érintenek, de akkor is sajnálom, hogy a királylány negatív előjelet kap a szemedben. Nekem a királylány az a mosolygós, kedves, aranyos leányka, aki tud hinni, aki nem másoktól vár bizonyosságot arról, hogy ő bizony a koronás ifjú lány. Egy igazi királylányt nem lehet agymosni, olvashat bármilyen cosmoizét. Tudod, azt hiszem, pont az a lényege az egésznek, hogy rálelj a sok álkirálylány között az igazira, és hogy még véletlenül se legyen egyszerű, piszkosul kevesen vannak. Attól, hogy minden csaj (jó, aki nem, attól kéretik ezt a részt nem elolvasni) vágyik erre, nem jelenti azt, hogy minden pasiban a királyfit látja. Hidd el, értem, hogy két lábbal állsz a földön, és jobban meg tudod ítélni a csajok hozzáállását nálam, el is hiszem neked. Azt is, hogy sok a bolond, és azt is, hogyan működhet egy hímnemű, de hiszek abban (nevezhetsz naivnak, butácskának, vagy bárminek), hogy vannak kivételek mindegyik oldalon. Ha sosem fogom látni, tudni, akkor is. Valami ilyesmi a hit. Nekem legalábbis...

Reagálás 1

Igen, igazad van. Nem lenne helyes egy ismerkedés elején mindenféle szarságot a másik nyakába aggatni (kötözöttségekre gondolok). Ne hidd azt kérlek, hogy ez volt a sorok között elrejtve. A rejtett mondani valóm inkább az lett volna, hogy a lehetőség megadása legyen meg legalább. Társkeresés olvasatában nekem az a mondat, hogy: társat szeretnék, kötöttségek nélkül azt jelenti, hogy olyan valaki kellene, akit ugraszthatok, ha elleptek a hormonok, s nem akad jobb, és ettől hótziher, hogy jobb vagyok. De az is lehet, hogy tévedek, s a legtöbben, akik ezt a célt adják meg iránynak, igazából olyan embert keresnek, aki mindig kötetlenül beszélget velük, és az én csúnya, rossz fantáziám feltételez bele mindenféle erotikus baromságot… Ennek örömére megyek, s guglizok pár helyes fotót formás popsikról, és délceg farkakról, aztán átadom magam a masztizás (fújfújfúj) minden kellemes pillanatának…

Teszt

Főztem teát. Neeem, nem vagyok teljesen bolond. Tesztelek. Ez a teszt csak akkor végezhető, ha ilyen meleg van. Az biztos, hogy a dolog működik, hiszen valószínűleg alá van támasztva tudományosan. Igen, biztos, hogy így van, hallottam, ne nézz rám ilyen hitetlenkedve. Elég most, hogy hallottam, eszemben sincs belemélyedni a témába ennél jobban, és nem is fogok utána olvasni most, azt tuti. Arról van szó, hogy megiszom ezt a jó meleg teát (majdnem forró), és aztán elmegyek, és keresek egy lavórt, mert dőlni fog rólam a nedv. De állítólag csak tíz percig kell ezt elviselni, s aztán jön a felfrissülés. Két órán keresztül. Most gondold el. Két óránként bedobok egy gőzölgő teát, és egész éjjel a majd bepisilek érzéssel küzdhetek, de sebaj, mert elméletileg fel leszek frissülve. Segítsége a helyzetnek (mármint a bepisilősnek), hogy nem falatozok dinnyét mellé. Jól látom? Te fejet ingatsz? Most komolyan? Nem, nem is ezért szokott fájni a pocakom, és nem is tömök mindenféle összevisszaságot magamba. Hiszen most sem veszem ki a dinnyét a hűtőből... Hmm, azt hiszem, kijelenthetem, hogy a tesztelés sikeresen befejeződött, s tényleg kellemesebben érzem magam. Persze azért nem fagyok meg, de határozottan jobb :)