Karácsony

Szép dolog, karácsony második napja van, és halálra unom magam. Már szétpihentem és ettem az agyam, kínomban sem teszek mást, mint eszem. De viszont mi a fenét lehet csinálni karácsonykor... A szilveszteren agyalok... Szeretném jól érezni magam. Egy jó kis gőzleeresztős buli biztosan jól esne. Ahogy ismerem magam, nem lesz ezzel gond, csak kéne egy nagyon dögös szerelés hozzá (bár ezzel sem szokott gond lenni). Valamit ki is találtam, csak a terveimet nehogy keresztül húzzák a nem átlagos méretűekre nem gondoló fehérnemű gyártók. Viszont akkor sem keseredek, ha keresztül húzzák, lesz b tervem :)

Kétségek

Kétségeim támadtak. Utálom ezt az érzést, ezt a tudást. Mikor megcsap a kétkedés szele, annak nem szokott jó vége lenni, mert a radarjaim tökéletesen működnek, és mindig előre jelzik a problémát... Szerinted, engem formatálni kell a pasihoz? Vagy egyáltalán kell valakit a másikhoz igazítani? Hiszen, ha szeretek valakit, akkor idomulni fogok hozzá úgy, hogy közben ugyanúgy magam maradok, de ha meg kell változtatni, annak semmi értelme. Én olyannak szeretem a körülöttem lévőket, amilyenek. A nagyszájú barátnőmet éppen úgy, mint a sunyit, vagy a törődő barátot pont ugyanúgy, mint a birtokolni vágyó pasit. Ha valamit nem tudok elfogadni, akkor azt mondom: bocs, de ezt meg ezt nem veszi be a gyomrom, nem passzolunk, ezért nem rabolom az idődet. Ezért nem is akarom, hogy azért változzon a másik, mert én nyafogok miatta, nem fogok nyafogni, hiszen olyannak szeretem, amilyen. Gumibabát, vagy állandóan helyeslően bólogató valamit a boltban is tudok venni, nincs ilyenre szükségem, és nem  értem, másnak miért kell ilyen... Lehet, hogy velem van a baj?... 

Mikor elkezdenek beindulni az érzéseim, jön velük egy pofon is, pedig mindig azt hiszem a legújabbról, hogy nem így lesz, és mégis. De sebaj. Lényeg, hogy nem ugrom rögtön fejest a gödörbe, és mikor elcsattant a pofon, akkor tudok visszavenni, visszalépni. Most például azt érzem, hogy a szokásosnál is keményebbé váltam, s a nehezen lerombolt falakat sorra újraépítettem, csak most még szilárdabbra, áthatolhatatlanabbra. Ezt rombold le, ha tudod... Bár valószínűleg nem is akarod... 

Szavak

Olyan súlyuk van, amit sokszor alig lehet elviselni...

Kívánság

Azt a bárzongoristát szeretném egy kicsit, akivel a hétvégén találkoztam.

Imádom, ha tetszem

Azt az érzést, amit ez a mondat takar, nem biztos, hogy meg tudom fogalmazni... Mikor látom, hogy tetszem, az egyszerre tölt el örömmel és félelemmel. Azt hiszem, az öröm érzése érthető, hiszen mindenkinek jól esik, ha valaki érdeklődéssel fordul felé. Ha ez az öröm tiszta, akkor minden olyan jó. Nyitott vagyok, és közvetlen, mert biztos vagyok benne, hogy nincs mitől félnem, biztonságban vagyok, erős vagyok, senki nem férhet hozzám, senki nem bánthat. De a félelem vajon miért van? Talán attól félek, hogy olyat teszek, ami félreérthető, és olyan viselkedést váltok ki, amit nem szeretnék. Mikor észreveszem, hogy tetszem, és önkéntelenül összehúzom magamon a pulcsit, vagy a kabátot, abból már tudom, hogy a félelem felülkerekedett az örömön. Ilyenkor legszívesebben elbújnék, eltűnnék, mindegy hova, csak el onnan. Persze foghatnám magam és elszaladhatnék, de az sértő a másikra nézve, mert mi van, ha nem is igaz, amit gondolok, és buta képzelgés csupán részemről. S hogy ne bántsak meg senkit, nem menekülök el, de figyelek minden mozdulatomra, minden egyes szavamra, és nem teszek olyat, ami egy körömpiszoknyit is félreérthető lenne... 

Mikor leírtam a címet, azt gondoltam, hogy egy nagyon kellemes érzést írok le, de nem sikerült valami vidámra, pedig valóban jó érzés tetszeni. Erre a jó érzésre kell igazán figyelni, ez a fontos. 

Fantázia

Olvastam egy okos író könyvét, aki azt mondta, hogy a lelki simogatások igényét kétféleképpen lehet kielégíteni. Az egyik az intimitás, a valódi érintések, másik pedig a fantázia. Arra már rájöttem, hogy elég sok simogatást igényel a lelkem, ezért is szeretem, ha nagyon sok a munkám. Akikkel a munkám során kapcsolatba kerülök, úgy elégítik ki ezt az igényemet, hogy észre sem veszik. Viszont, ha ez sem elég, akkor jöhet a fantázia. Beteszek egy szép zenét, mondjuk egy olyat, amiben zongora, és hegedű társalog egymással, aztán becsukom a szemem. Olyan érintéseket érzek, amiket még sosem éreztem mástól. Ujjak futnak végig a nyakamon, a hátamon. Nem tolakodva, nem kapkodva... 

Az agy egy csodálatos találmány.

Egyedül

Ez a pár betűs szavacska a legtöbb embernek nagyon ijesztő, és félelmetes. Egyedül lenni... Valóban olyan rossz lenne? Nem vagyok erről annyira meggyőződve. Mostanában elég sokat vagyok egyedül. Főleg a nyáron volt ez így, mikor hosszabb szünidő volt. Amióta az eszemet tudom, nem voltam egyedül. Amíg gyerek voltam, ott volt anyám és a húgom, mikor ők már nem, akkor mindig volt pasi az életemben. Majd jöttek a lányok. Ezen a nyáron volt az első szünidő, mikor ők sem voltak itthon, és pasi sem volt. Először megijedtem, és elkeseredetten kapkodtam körbe, hogy kit tudnék magamhoz rángatni, de mikor észrevettem, mit teszek, akkor elkezdtem figyelni magamra, és igyekeztem megnyugodni. Sikerült. Rájöttem, hogy nem is rossz egyedül lenni. Magamba néztem, mélyen, hogy észreveszek e valami ürességet, érzek e magányt, de nem volt semmi, csak a szokásos nyugalom és béke. Aztán ahogy gondolkodtam ezen, megdöbbenve jöttem rá, hogy akkor voltam igazán egyedül, mikor olyan kapcsolatban voltam, ami nem felelt meg. Úgy örülök, hogy rájöttem, mert ennek tudatában nem megyek olyan dologba bele, amibe érzem, hogy nem kéne... 

Kitaláltam egy játékot. Amikor napló íráshoz van kedvem, akkor keresek egy szót, amit beírok címnek (a címekkel úgyis mindig bajban voltam), és leírom róla a gondolataimat. Jó játéknak tűnt :)

Kötöttségek nélkül

Amikor meghallom ezt a szószerkezetet, kicsit feláll a hátamon a szőr. Hiszen az egész életünk kötöttségek közé van szorítva. Nem lehet csak úgy élni bele a nagyvilágba. Számlákat  kell fizetni, ezért dolgozhatok, ha dolgozom, akkor felelősséggel tartozom a kezem közül kikerült dolgokért, ha ilyen felelősség nehezedik a vállamra, akkor hajtanom kell, és még folytathatnám. Aztán itt a másik része is a dolognak, ha tovább szeretném fejleszteni magam, akkor tanulni kell, és ezért szintén kötöttségekbe szorítom magam. Hogy a fenébe ne akarjak kötöttségek nélkül élni? Na és, akkor még nem is említettem a társkeresés kérdését. Hogy ismerhetek meg valakit, ha letojom, mi van vele, benne. A fejében, a szívében. Ha pedig meg akarom ismerni, akkor hogyan lehet azt kötetlenül? Az ember nem egy baba, akit rángatni  lehet kényünk, kedvünk szerint. Nekem a kötöttség nem azokat a hagyományos értelemben vett dolgokat jelenti. Én is szeretek szabad lenni, saját döntéseket hozni, de szeretnék tartozni valakihez. Szeretnék ajándékot venni valakinek, csak valami apróságot, mert eszembe jutott éppen. Szeretném anélkül felhívni, hogy azon agyaljak, vajon szabad e, jókor hívom, nem veszi e tolakodásnak, tapadós vagyok e. Ezek akkora nagy kötöttségek?...

Megint egy hétfő

Csomó dolog járt a fejemben hazafelé jövet, de itthon mindig elszállnak a gondolatok. Lehet jobb is, csak depiznék :)

Cím

Nincsen normális kapcsolat... Erre a megállapításra jutottam ma. A csajok, köztük én is, hisztisek, állandóan panaszkodnak, rátelepednek a pasira, agyatlanok, hülye picsák. Olyan dolgokra vágynak, amit egy hímnemű nem képes teljesíteni. A pasiknak az agyára mennek az idióta dolgaikkal, korlátozva érzik magukat emiatt és mindenféle baromságokat kell tenniük, hogy megkaphassák, amit akarnak, ami nem más, mint a punci. És megérkeztünk a pasikhoz. Nem érdekli őket semmi, csupán a punci. Ha megpróbálom beleképzelni magam a helyzetükbe, akkor teljesen érthető ez a hozzáállás, valószínűleg én is ezt tenném, de nem vagyok a helyükben, és sajnos csajnak születtem. Ezért végtelenül elkeserít a gondolat, hogy egy nagy puncit látnak helyettem a pasik, mert tudom, hogy ennél többet érek. És a többi csaj is, hiszen mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, a fiúknak is. Miért nem működhet bántások nélkül egy kapcsolat? Miért kell buta játszmákkal elrontani mindent?... Ehh, a fene megette... 

Sosem tudok egy jó címet...

Ma megint sétálgattam, néztem az embereket. Figyeltem a pasikat és a csajokat, a párokat. Észrevettem, hogy a pasik nem tudnak jól hozzáérni a lányokhoz. Durvák és kemények az érintések. Persze ez lehet azért, mert pasik, és hát ők ilyenek alapból. Nem tudják, hogyan kell, senki nem mutatta meg neki. Ahogy ezt észrevettem rögtön agyalni is kezdtem rajta. Végül oda lyukadtam ki, hogy nem csoda, ha sok nő nehezen rávehető a szexre, mikor a férfiak többsége azt sem tudja, hogy érjen a lányhoz, elképzelhető, hogy mennyire nem ért az olyan szexhez sem, ami a csajnak is jó. Ha pedig olyan szexben van része, ami igazából semmilyen örömöt nem okoz, akkor naná, hogy nem szívesen teszi. Erre mondani lehet, hogy miért nem mondja az a nő, mit szeretne. Ezzel nagyon nem értek egyet. Azért sem, mert ha nekem megy szinte rögtön úgy megérinteni, simogatni, hogy az jó legyen neki (anélkül, hogy elmondaná, mit is szeret), akkor joggal várhatom ezt viszont is. Nincs más titka, mint az odafigyelés. A teljes koncentrálás a másikra, akár saját magam elhanyagolása árán is. Vagy rosszul látom, és nem is így működik?... 

Elmélkedés

Hazafelé jövet egy csomó összekapaszkodó párt láttam. Mintha mindenkit elkapott volna valami betegség. Néztem őket és csodálkoztam, nem értettem. Figyeltem magam, hogyan reagálok rájuk, érzek e irigységet, vagy hiányérzetet, de nem volt semmi ilyen érzés bennem. Néztem őket, és nem lett tőlük rossz érzésem. Ez azt jelenti számomra, hogy elvagyok magammal. Ha mélyebbre nézek magamba, nincs okom panaszra. Jól érzem magam a bőrömben. Nem is értem, miért van ez a hatalmas étvágyam mostanában. Az ember akkor eszik állandóan, ha valamilyen gondja van és másképpen nem tud boldogság érzéshez jutni. Nekem ilyenre nem lenne szükségem. Kényeztetem magam, foglalkozom magammal. Ha szeretnék, ruhát veszek magamnak, ha ahhoz van kedvem, szoliba megyek, vagy étterembe, esetleg moziba, vagy színházba. Szeretem a munkám, jól kijövök a vendégeimmel, a pasikkal. Nem okoz gondot kapcsolatokat teremteni, ha erre van szükségem. Jól megvagyok a lányaimmal, bár sokszor vitázom velük, de ennek ellenére nincs gond, feszegetjük a határainkat. Elégedett vagyok a testemmel, sőt, szeretem, pont úgy, mint a lelkemet. Talán hiányzik a szerelem, de nem érzem létszükségletnek. Szeretnék néha valakihez odabújni, nagyokat beszélgetni, közös programokat szervezni, de nem szeretném, hogy bárki is rám telepedjen, szabályozzon, irányítson. Nehezen kielégíthető igények...

Kedd este

Fáradt vagyok... Pedig nem történt semmi különös ma sem a munkában sem, csupán a szokásos dolgok. Reggel alig bírtam felkelni, és mikor beértem nagy nehezen a melóhelyre, csak arra volt erőm, hogy bekapcsoljam a tévét és lefeküdtem tovább aludni. Az egész délelőttöt átaludtam. Igaz, időnként felkeltett egy telefonhívás, de szinte kiesett az egész délelőtt. Mégis most úgy érzem, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam már ezer éve. Néha azt hiszem, hogy valami komoly nyavaját kaptam el és amiatt van ez a fáradékonyság és a többi baromság. Majd jól elmegyek vért adni, és talán holnap bejelentkezek a nőgyógyászhoz is. Sőt, nem talán, biztosan... 

Szomorú is vagyok... Vigasztalhatatlanul és mélységesen szomorú... Valahogy ki kell másznom ebből...

Vasárnap

Már megint sokat agyalok, aminek nem lesz jó vége... Szuggerálom  magam, hogy nincs kombinálás, nem kell feleslegesen hülyeségekre gondolni, hiszen úgyis tudom, valami gebasz van. Ugyanúgy kell hozzáállnom, mint eddig, mert nem történt semmi. Azt is tudom, milyen dolgok következnek. Tudom, hogy mivel már szinte mindent megkapott, helyesebben fogalmazva, mindent megkapott, amit csak szeretett volna tőlem, már nem vagyok nagy szám. Egy pipa csupán. Innentől nem kell időt belefeccölni, és semmit rááldozni. Elég egy telefon, hogy jönnék kicsit... 

Arra is rájöttem, hogy pontosan úgy működök, mint egy pasi. Azt szokták mondani, egy pasit az ágyon és a hasán keresztül lehet megfogni. Na, ez rám is igaz, csupán annyi különbséggel, hogy egy ilyen dolog van, mégpedig az az ágy. Amíg nem volt semmi, csak ide-oda mászkálás, beszélgetés, mozizás, satöbbi, addig egy pasi volt a sok közül, akiről pár perc után ugrott be ki is ő, és honnan ismerem. Most, hogy már tudom, mennyire nekem való amit csinál az ágyban, rögtön jár az eszem, pedig még most is csak egy pasi a sok közül, akiről nem tudom, hogyan ismertem meg, vagy azt sem, milyen körülmények között adtam meg neki a számomat. Nem szabad nagy jelentőséget tulajdonítani annak amiket mond, mert ezek a szavak csak arra valók, hogy elvegyék az eszem és túl sok jelentőséget tulajdonítsak olyan dolgoknak, amiknek nem kéne. Igaza volt mindenkinek, aki azt mondta, kételkedni kell... Hát kételkedek. Nem okozhat gondot ez sem, hiszen olyan gyorsan tanulok :) 

Viszont könnyű eset sem vagyok, bármennyire annak is tűnök. Minden gond nélkül elfelejtem, ha nem úgy bánik velem, ahogy szerintem azt megérdemlem. Márpedig szerintem nagyon megérdemlem az odafigyelést és a törődést... :) 

Vajon a kimondott szavaknak valóban teremtő ereje van? Most, hogy leírtam ezeket a szavakat, mi teremtődött meg? Nem lehet, hogy inkább csak a megérzéseim nagyon kifinomultak, és látják azokat a dolgokat is, amit más nem enged észrevenni magának? Vagy csupán csak egy átlagos megérzésről lenne szó, s nem akarom magamat becsapni, és így talán könnyebben tisztázódhat bennem a dolog? Nagyon jó kérdések :)

...

Ma az egyik vendéggel az emberi kapcsolatokról beszéltünk, főleg a rossz irányba induló kapcsolatáról. Miután elment, elgondolkodtam, s persze (mint mindig) saját szemszögemből kezdtem nézni a dolgokat. Eléggé elkeserítő érzés kerített hatalmába, kissé kilátástalannak éreztem a helyzetet kapcsolatok terén. Értem ezt például Brigivel való kapcsolatomra, és minden más kapcsolatomra (főleg a pasikkal). Hogyan lehet jól csinálni a dolgokat? Csupán az egyszerűség lenne a titka? A nem agyon bonyolítás? Az ösztönökre hallgatás? Nem tudom...

Megint egy nap

Kissé rosszul ébredtem. Szomorúan, elkeseredetten... A szokásos nyűgjeim miatt, tudod, pasik és értékek... Elhatározásra jutottam. Mégpedig arra, hogy nem pasizom (tudom, tudom, ez megint egy olyan elhatározás, amit már pár óra múlva megszegek). Mindenesetre megpróbálom. Van még pár elvarratlan szál, őket lezárom és kész. Nem akarok azon agyalni, hogy már megint mire kellek, és hogy valóban erre vagyok csak jó. Nem kell a nyűg, nem akarok sírni, és nem kell a fájdalom, a csalódás. Elég volt... 

A fentiek ellenére jól megbeszéltem egy randit mára :) Ennyit a fogadalmakról... Bár őt nevezhetem szál elvarrásnak :) Ma majd jól megtörténik, aminek meg kell történnie, és ő is eltűnik majd, a probléma ezzel meg lesz oldva...

Este

Fáradt vagyok... 

Megnéztem egy filmet ma. Már láttam, de mégis elég érzékenyen érintett... Attól félek, utálni fogom az embereket. Alig látok olyanokat, akik normálisak  lennének. Egész életemben hittem az emberekben. Azt gondoltam, alapból  mindenki jó, és ott lapul benne, csak hagyni kell előbújni, és ha én kedves vagyok, és aranyos, akkor másból is ezt váltom  ki. Hatalmasat tévedtem. Az legtöbb embert semmi nem érdekli. A nők el vannak szállva attól, hogy nők és arra várnak, hogy körülöttük forogjon a világ. A pasik meg mind a farkuk után mennek, tekintet nélkül bárkire is. Tisztelet és odafigyelés nélkül, de persze ezeket azért elvárják száz százalékosan... El vagyok keseredve, végtelenül... 

Estefelé...

Megnéztem ma megint a Harry Pottert. Féltem, hogy így másodszorra kissé unalmasnak fogom találni, ne adj isten, el is alszom rajta, de nem történt ez, pedig éreztem a szememen a fáradtságot. Mondjuk ez nem változott, most is érzem. Viszont a film nagyon tetszett. Megbolygatott teljesen, pedig csak egy mesefilm. Lehet, hogy el kellene olvasnom a könyvet is, hogy vajon az is így vissza tudja e adni a dolgokat, mint a film. Ez a rész tele van érzelmekkel, érzésekkel. Hátborzongató módon ábrázolták az érzéseket, tulajdonságokat (vagy csak én reagálok kicsit érzékenyebben rá). A szerelemtől a baráti szereteten keresztül a gyűlöletig szinte minden érzést megmutattak. Nem gondoltam volna, hogy így el lehet játszani a feltétel nélküli bizalmat, vagy a szerelmi fájdalmat. Attól lesz számomra annyira érdekes, hogy mindemellett a film nem csöpögött a nyáltól. Volt olyan jelenet, mikor még a bőröm is libás lett... 

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám egy Harry Potter...

Csak úgy

Egy kis elalvás előtti romantikus képzelődés: 

A tenger hullámzását hallgatom, olyan kellemes. Nem bírtam aludni, s kijöttem, hogy megnézzem a napfelkeltét, nem akartam őt felébreszteni. Világosodik, de még van idő addig, hogy előbújjon a tűzkorong, ami olyan gyönyörű színeket varázsol az égre. Állok és nézem a vizet, ahogy az ég aljához ér, megölel hátulról, és a nyakamba csókol. Örülök, hogy itt van, az érintése nagyon finom. Az ajka nedves és meleg, ahogy a nyakamhoz ér. Mellettünk van egy napozó szék, leül, és magához int. Leülök elé, és ő átölelve magához húz, félig fekve kémleljük tovább az eget, szavak nélkül. Gyengéden simogat, annyira finoman, hogy majdnem elalszom a karjaiban. Ránézek, ő pedig rám. Mosolyog. Az ajkaink összeérnek. Finoman csókol. Gyengéden és puhán. Érzem, ahogy felébredek, és magával ragad a lassan velem együtt ébredező vágy. Csókol... Megfordulok, és felfedező útra indul a szám. A nyakát, az arcát végig csókolom. Pólón keresztül végig járom a mellkasát, s ahol véget ér az anyag, a hűvös kezemmel a bőréhez érek. Érzem, ahogy megremeg. Nem tudom hirtelen eldönteni a hidegtől van e, vagy az élvezettől. Lassan a póló alá csúsztatom a kezem, és végig tapintom a meleg bőrét. Újra megremeg. Megnyugszom, mert már tudom, hogy az érintésem váltja ezt ki, és ez tetszik. Próbálom a számmal is megízleli a bőrét, megvizsgálni minden centiméternyi helyet. Látom az arcán az élvezetet, annyira izgat..

Csak pár gondolat

Beszélgettem az egyik legjobb barátommal ma. Olyan dolgokat mondott, hogy csak tátottam a szám. Bajok vannak a párjával, olyannyira, hogy már arról van szó, lehet haza költözteti. Nagyon meglepett, mert ez nem látszott rajtuk. Pár napja voltunk együtt, akkor, mikor a motoros videót készítettük. Gondoltam akkor is, hogy vannak vitáik, de betudtam annak, hogy házasok, és kicsit ingerültebben reagálnak egymás dilijeire, na meg a fáradtság is közre játszhatott, de úgy tűnik nem ez volt az ok. Igazából meg is lepődtem, hogy úgy egymásnak tudnak ugrani, mint két kis kakas, mert a négy nap alatt, míg együtt voltunk a motorozáskor semmi súrlódás, ingerlékenység nem volt. Bár én más státuszú vagyok... 

Ahogy hallgattam, ahogy mondja a panaszait, felmerült bennem a kérdés: kell ez nekem? Akarok folyton azon nyűglődni, hogy a másiknak mi baja lehet és hogy találjam ki a gondolatát? Nem akarok... De ha jobban belegondolok, ha valakivel passzolunk, és nem hagyja ő sem és én sem, hogy azt a valamit (amit szikrának, tűznek, és egyéb másnak neveznek a költők) csak úgy kihunyni, akkor semmi nem lehet nyűg vele kapcsolatban. Akkor öröm odafigyelni rá, és ha kitalálja, hogy szénhidrátok nélkül akar táplálkozni, akkor olyan reggelit viszek neki, amiben nincsen ilyen. Tudom, hogy könnyű ezt mondani, és azt is, hogy azzal mentegetem magam, hogy ezt eddig azért nem tettem, mert nem jött meg az igazi, ahelyett, hogy beismerjem, mennyire lusta vagyok... 

Miközben hallgattam, eszembe jutott az a pasi, akinek egy pillanat elég volt, hogy elcsavarja a fejem. Jó lenne nekem, ha ő is így gondolna rám? Ledarálna és padlóra tenne, mert lássuk be, ha ésszel nézzük szív helyett, akkor megint a szokásos csapdámba esem, és jobban beleszeretek, mint ő belém. Aztán én csak figyelek rá, keresem, hogy tudnék örömöt szerezni, s azt venném észre, hogy azon bánkódom, mennyire elhanyagolva érzem magam, és újra magányos vagyok. 

Jaj, de az a pasi... Egy olyan pasi, aki tudom, érzem, hogy passzolna hozzám, tudna bánni velem. Megint egy ilyen :) Mióta társkeresőzöm, ő az egyetlen ezekről a helyekről, akivel kapcsolatban ezt éreztem, pedig az egy év alatt nem kevés pasival sodort össze az élet. Aztán ha ámblok nézem visszamenőleg csak azt az időt, amit itt Pesten töltöttem, ő a második, akiből kinézem, hogy van annyi vér a pucájában, hogy el tudna navigálni velem, engem. No de rá kell ébredni, hogy a szikra égetni is tud, és olyan mély sebet éget, amit nagyon nehéz gyógyítani. Viszont, ha végiggondolom, lehet nem is az fáj, hogy én érzek csak így, hanem a gondolat, hogy mit veszítettem, hogy milyen érzéseket nem élhetek át vele, és hogy nem érhetek hozzá, nem hallhatom, ahogy Triesztről beszél, és még sorolhatnám. Olyan cefet önző dolgok, vagy legalábbis annak hangzik, de mivel igazából nem vagyok önző, becsukom a szemem, és elképzelem, ahogy a Borároson beszáll az autóba, kitolat és elmegy, miközben én visszafordulok, megállok, és mély sóhaj kíséretében integetve elengedem. Még látom a kocsit, vagy azt gondolom, azt látom. Egy halvány mosoly, egy magamban elmormogott sok szerencsét neked, és visszafordulok az utamra emelt fővel, hogy senki ne lássa, most haltam meg megint kicsit... 

Végre itt a nyár...

Nézzük csak, hogy s mint vagyok ma :) Egészen jól. Meleg van, pihengetek és nem sokára találkozom Annamarival. Jó lesz, jót beszélgetünk és kajálunk, bár mostanában arra gondoltam, hogy lehet vissza kéne vennem ezekből a nagy evészetekből. Félő, hogy megárt, bár nem híztam, de jobb félni :) Lehet, hogy inkább valami mozgás kellene, viszont képtelen vagyok rávenni magam. Lusta dög vagyok... 

Tegnap sikeresen megvettem a világoskék selymet. Ma megpróbálom kitalálni, milyen ruhát is szeretnék belőle. Azt tudom, hogy kettő kéne, egy mini és egy hosszú. A hosszút olyanra szeretném, aminek az alja bő, de csípőig testhez álló, de nem tapadós. A mini meg úgy lenne jó, ha mindenhol testhez állna. Mindjárt lerajzolom...

...

Egy ideje nem jártam erre, szándékosan. Azt akartam, hogy felejtsek. Közben pedig minden porcikám azon dolgozott, hogy ne felejtsek el egyetlen emléket sem. Nem mintha olyan sok lenne... Viszont bejött volna, mert kezdtem jól lenni. Erre tegnap összefutottunk. Ebben a rohadt nagy városban... És most megint ott vagyok, ahonnan indultam. Ehh.... 

Már másodszor találkoztam Gáborral, megbeszéltük, hogy sétálni megyünk. Szeretem az ilyen mászkálásokat, mert ismerkedem a várossal és persze azzal is, akivel mászkálok. Jókat lehet beszélgetni, és nem kerül senkinek semmibe. Ez a ki hív meg kit, és ki fizet mit dolog kicsit érzékeny téma. Sosem tudom mit illik és mit nem. Ezért igyekszem úgy alakítani, hogy a lehető legkevesebbe kerüljek. Szóval, elindultunk. Szerencsére ne.m a szigetre mentünk, azt már kicsit unom. A rakparton mentünk végig az Országház felé, át a hídon, már nem is tudom merre. Az egyik kis utcán felmentünk, na és ott történt. Éppen beszéltem egy régi csalódásról, persze az utat néztem a lábam előtt, és mikor felpillantottam, megláttam. Ott volt pár méterre előttünk. Úristen, gondoltam, mit csináljak most. Balra néztem, és jobbra, vajon merre szaladhatnék, és mit fog szólni, ha meglátja velem a pasit, és ne vegyem észre, vagy csak köszönjek, mit tegyek. Ilyesmik keveregtek a fejemben, de nem agyalhattam sokáig, mert máris ott állt mellettem. Köszöntem neki, felé fordultam. Mosolygott, a szemembe nézett. Én is mosolyogtam rá, és figyeltem csak rá, szinte elfelejtettem hol vagyok és miért. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül, és Gábor felé fordultam, akartam neki  mondani, bocs, mindjárt megyek, de ő jó fej volt, félre állt. De ahogy felé fordultam, ő is odanézett és jól megnézte magának, aztán rám nézett és mondott valamit, nem is emlékszem mit, mert csak néztem rá. Láttam, hogy megnéz engem is. Szerintem jól néztem ki. Nem volt kihívó a ruhám, de azért beolvadós sem. Azt mondta, elolvasta a könyvet, és beszélünk majd, én pedig csak bólogattam és mondtam jó, és mosolyogtam. Mikor elindultunk Gáborral, vissza se néztem, csak elmentünk... Uram isten... 

Már nem éreztem ezt a fájdalmat a mellkasomban, most megint itt van. Jaj, mit tehetnék... Úgy fáj...

Egy szép nap

Úristen, úristen... Már olyan régen ittam valaki miatt. Nem is emlékszem, mikor ittam utoljára bánatomban. Talán még Balázs idejében, ami már  legalább öt vagy hat éve volt. Hmm... Most vajon miért? Ez most ennyire nagyon komoly? Nem komoly, egy kicsit sem az, de annál inkább fáj. Annyira, hogy szinte elviselhetetlen... 

Hát, egészségetekre...

Sosem lesz már nyár...

Nem tudom, mikor fogok már kikeveredni ebből a nyomott hangulatból. Azt sem tudom, minek köszönhetem. Eddig az időre fogtam, de az előbb (míg fürödtem) rájöttem, hogy megijedtem az egyedülléttől és persze ez az idő is rátesz egy lapáttal. Nem gondoltam, hogy ennyire hiányozni fognak a lányok, és hogy ilyen egyedül leszek nélkülük. Elindulok haza, de kerülőúton megyek, hogy a lehető legkésőbb érjek haza, de itt sem akarok maradni, mert egy idő után börtönnek érezném. Hétfőn még olyan magabiztos voltam, azt gondoltam, nagyon jól elleszek, és semmi gond sem lesz. Óriásit tévedtem. 

Közben jött ő, és azt hittem ha gyorsan belekapaszkodom, akkor majd nem leszek egyedül, de ez nagy butaság. Nem tehetek senkivel ilyet, nekem sem tetszene. Persze hazugság lenne azt állítani, hogy nem tetszik és nem örülnék, ha több is lehetne közöttünk, de lássuk be, erre kicsi esély van. Mindennek az okát is tudom, tökéletesen tisztában vagyok vele, és meg is értem. Ha fordított helyzetben lennénk, valószínűleg én is így döntenék (bár vagyok akkora ökör, hogy mégsem, talán mert szeretek széllel szembe pisilni). 

Örülök, hogy ráébredtem ezekre, talán így könnyebb lesz. Elviselni az egyedüllétet, vagy helyesebben fogalmazva, megtanulni jól egyedül lenni, és őt is elengedni, nem teperni. Így a helyes, mindenkinek. Ahogy Csernus mondaná, meg kell tanulnom egyedül lenni, jól lenni egyedül, hiszen az út végén így is, úgy is egyedül kell állni.

Indul az önismereti kurzus

Este elhatároztam, ha már annyi ilyen témájú könyvet olvastam, akkor belevágok, és ismerkedem magammal, felteszem azokat a nehéz kérdéseket. Na persze igyekszem is megválaszolni őket, hiszen ez lenne a lényege :) Összeírtam pár iránymutató kérdést, és nekiállok, had lássuk a medvét :)

Az első kérdés: Milyen az a pasi, akit az igazinak képzelek el? Basszus, az egyik legnehezebb kérdéssel kezdem ám. Jöhetnek a szokásos kijelentések, legyen humora, legyen okos, elfogadó, magabiztos, kedves, figyelmes, és még sorolhatnám. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek a dolgok nem számítanak, mert nagyon is fontosak, de ettől még nem lesz senki igazi, hiszen a zöldségesre is ráilleszthetőek ezek a tulajdonságok. Az én igazim engem akar, az a célja, hogy gondoskodjon, törődjön velem. És ezt nem úgy kell érteni, hogy tartson el, hanem legfőképpen érzelmileg nyújtson biztonságot. Mindemellett arra vágyjon, hogy törődjek vele, figyeljek rá. Én.

Mi a szeretet nekem? Az az érzés, mikor jó érzés önt el a másikkal kapcsolatban, nem kell félnem, és aggódnom, és azon agyalnom, hogy mit szabad és mit nem. Ha szeretet van valakik között, akkor követhetnek el hibákat (természetesen olyan hibákra gondolok, amik nem gyilkolják meg a másikat, bár olyat is lehet véteni, de azt semmilyen szeretetnek nem kell megbocsátani), mert a szeretet megértő.

Vajon meg tudom ítélni reálisan, hogy kivel illek össze? Azt gondolom, igen. Ha visszanézek eddigi életemre, mindig tudtam viszonylag már a kapcsolat elején, hogy együtt maradunk e, vagy sem. Így volt ez még a leghosszabb kapcsolatomnál is, amit talán az tartott össze, hogy jól működtek a dolgok az ágyban. Aztán végül vaknak tettettem magam és nem akartam befejezni, hiába tudtam, hogy csak az történik, amit úgyis sejtettem. Végül is mindegy, és könnyen okos az ember ennyi év távlatából, csak igyekeznem kell, hogy ezt a tudást ne feledjem el, ha megjelenik egy új szerelemnek látszó érzés. Végül is a kérdésre a válasz, igen, meg tudom ítélni.

Mit szeretnék a következő (remélhetőleg utolsó) páromtól? Hmm, mit is... Azt szeretném, hogy hagyja magát boldoggá tenni általam. Ez kicsit faramucin hangzik, hisz ki ne akarna boldog lenni. De mégis ezt kell mondanom. Lehessen boldoggá tenni, és lehessen megbeszélni vele mindent, ne kelljen félnem attól, hogy meggondolatlan voltam e, vagy sem. Igen, azt hiszem ebből a két dologból minden más következik, amit csak kívánhat valaki a párjától.

Áltatom magam? Biztosan vannak olyan dolgaim, amiben igen, és attól tartok a párkapcsolataimban is teszem ezt. Jó lenne azt mondani, hogy néha, de sajnos lehet, hogy nem csak néha. Előfordul, hogy próbálom a dolgokat úgy magyarázni, hogy azt érezhessem, amit szeretnék. Nem is tudom, minek lehet ezt nevezni. Félelem, elkeseredés? Nem tudom. Azt azért elmondhatom, hogy az utóbbi időben talán gyorsabban észreveszem, ha azon dolgozom, hogy becsapjam magam.

Ki tudom mutatni és mondani a negatív érzéseimet? Azt hiszem erre a válasz egy határozott igen. Sokszor az is előfordul, hogy gátlástalanul, tapintat nélkül mondom ki az ilyen töltetű érzéseimet, megbántva ezzel sokak érzéseit. De azt gondolom, ha így adok hangot az érzéseimnek, akkor nem kúszik el a fülek mellett, és biztosan meghallgatásra találnak.

Mitől boldog egy nő és egy férfi? Nem vagyok benne biztos, hogy a nemek között ebben a kérdésben különbséget kell tenni, és abban sem, hogy ezt egyértelműen meg lehet fogalmazni, hiszen mindenkinek mást jelent a boldogság. Szerintem az ember attól lehet boldog, ha biztonságban érzi magát mindenféle tekintetben. Vagyis biztonságos az érzelmi élete, az anyagi helyzete, és a szexuális élete. Azt hiszem ez a három dolog mindent lefed, ami csak egy ember életében szerepet játszhat. Ha ezek a dolgok rendben vannak, akkor az ember magabiztos lesz, kialakul benne a belső biztonságérzet, a nyugalom. Ettől a nyugalomtól pedig olyan kisugárzása lesz, amit mindenki észrevesz. És bár lehet, hogy ezt a változást saját maga észre sem veszi, de a pozitív visszajelzésekből egyre több lesz, amiből azért lehet következtetni. Szerintem ettől lehet boldog egy ember, vagy legalábbis én ettől vagyok az. 

Vége az önismereti kurzusnak :) 

Átolvastam az utóbbi időben írt bejegyzéseimet, és oda lyukadtam ki, hogy át kell értékelnem a dolgokat azokkal kapcsolatban, amiket írtam (vagyis a pasikkal kapcsolatban). Nem szabad elfelejtenem többet, hogy nincs velem semmi gond, és kimutatom az érzéseimet, nem játszom, mindent megteszek, hogy a jelölt (akit kiszemelek következő áldozatnak) maximális figyelemben részesüljön, és ez nem is múlik el addig, míg nem érzem azt, hogy felesleges. Mikor lesz felesleges? Akkor, amikor a másik ezt nem értékeli, vagy teljesen figyelmen kívül hagyja, ami azt jelenti számomra, hogy nem kölcsönös az érdeklődés. Vagy lehet kölcsönös, csak nem egyforma szinten és ez szintén továbblépésre ad okot. Nem baj, ha nem jön az igazi ripsz-ropsz. lényeg, hogy jönni fog, én pedig megvárom,  mert érdemes. Ennek ellenére azért megvisel, ha valakiről kiderül, hogy rossz irányba járok, szimplán azért, mert érzékeny ember vagyok, ami azt illeti (szerintem) az átlagosnál érzékenyebb. Szóval, mostantól megpróbálom így csinálni :) 

Hideg van

Hideg van, nagyon, mintha nem is nyár lenne. A kedvemre is rányomja a bélyegét, vagy csak erre fogom, bár miért fognám, hisz felesleges magyarázatokat keresni rá. Ha nincs jó kedvem, akkor nincs jó kedvem... 

Olvasom ezeket az önmegismerésre sarkaló könyveket, és egyre inkább rájövök, mennyire nem ismerem magam. Viszont, ha nem ismerem magam, hogy várhatom el mástól, hogy ismerjen? Felmerülnek olyan kérdések, amiktől a frászt kapom, mert gőzöm sincs, mi rá a válasz, és ki tudhatná, ha én sem, hiszen rólam van szó. Plagizálhatok mondatokat, szavakat a könyvekből, de annak mi értelme lenne? Nem érdemes magamnak hazudni. Aztán, ha neki állok és töröm a fejem, akkor biztosan megtalálom a válaszokat, mert már tuti megfogalmaztam párszor, csak hirtelen nem tudom, hogy erre a kérdésre is megfelel, mint válasz... 

Megnéztem ma egy filmet. Romantikus vígjátékot. Sírtam rajta. És egész délelőtt sírdogáltam. Arra jöttem rá, hogy meg kellene mondanom neki, hogy hagyjuk abba. El kellene mondanom, hogy ezt a lépést addig kell megtennem, míg bele nem szeretek, mert utána nem tudnám megtenni, pedig biztosan meg kéne, mert tudom, hogy nem én vagyok az a csaj, akit maga mellé képzelt. Főleg, hogy két nagy negatív dolog is van az életemben, amik miatt nem is várhatom el, hogy ilyen idol lehessek. Tegnap este jöttem erre rá, egy félmondatból. Érdekes módon nem éreztem kellemetlenül magam, nem hangolt le a felismerés, egyszerűen csak tudomásul vettem. Ma, a film közben jöttem rá arra, hogy ezt meg kellene osztani vele is. Na, ez már kicsit nem volt jó érzés, és végül ezért sírdogáltam át a napot, vagy inkább csak megint sajnáltam magam. Hogy tudom ezt megtenni? Meg tudom tenni egyáltalán? Még sosem fordult elő, hogy olyannak mondtam ezt, aki iránt érzek is valamit, legyen az akár a szimpátia legcsekélyebb szikrája is. Azt hiszem, a szívem szakadna bele... De akkor is meg kell tenni... Mit is mondana erre Csernus? Észrevette és tudta mit kellene tenni, és nem tette? Vessen magára, nem kötelező mindenkinek boldognak lenni, vesztesekre is szükség van. És milyen igaza van... Most úgy érzem, hogy meg fogom tudni mondani neki, mert vagyok olyan tökös, hogy fájdalmat okozok magamnak csak azért, hogy neki jobb legyen. Mert azt gondolom, így jobb lenne neki, mert egy lökést adna ahhoz, hogy helyre tegye az életét úgy, ahogyan szeretné, és egy lökés is elég a nekiiramodáshoz.

Szomorúan

A cím is elég lenne, hogy mindenki tudja a mai hangulatomat. Gondolkodtam sokat, mi is az oka, de nem tudom. Az lenne a baj, hogy a pasi egy laza mozdulatot sem tett a lerázásom érdekében? Vagy csak peteérésem van és ettől a szokásosnál is érzékenyebben érintenek a dolgok? Tény, hogy érzékenyebb vagyok, pedig normális körülmények között sem lehet érzéketlennek nevezni magam. A pasit kielemezhetem, magyarázhatom a dolgokat józan paraszti ésszel, mindenféle belemagyarázás nélkül. Miért ne lenne igaz, amit mondott? Nem is érdemel több szót, mert igazából nincs jelentősége, csupán érzékenyen érintett (és miért ne érintett volna úgy? hiszen senki nem szereti, ha csak se szó, se beszéd le van rázva), pedig szimplán csak peteérésem van (remélhetőleg, de ha nem, az sem baj). Mi a szarért tartom ezt lerázásnak? Az idióta érzékenységem tehet róla... És amúgy is, miért foglalkoztat ez a dolog ennyit, hiszen egy ilyen macerás csajnak, mint én, már rég hozzá kellett volna szoknia az ilyen megnyilvánulásokhoz. Vagy éppen ezért mégsem? Rohadtul ellentmondásos és szélsőséges vagyok... 

Sikeresen sírtam egy sort, és majd holnap folytatom a gyűrűk ura maratont, ejthetek pár könnyet még. Jól esett, holnap is jól fog esni. Megkönnyebbültem kicsit. Nincs az a feszült érzés. Nyugodt vagyok, olyan nyugodtan nyugodt. Nem érzek ürességet, nincs hiányérzetem. Igazából jól vagyok. Mosolygok, békében magammal, és talán alszom is egy jót ennek köszönhetően ma éjszaka. 

Most azon gondolkodom, hogy ezt a saját magam meggyőzése miatt írtam e, vagy tényleg így van. Hogy tudhatnám ezt meg? Valószínűleg az elkövetkező napokban ki fog derülni. Jó lesz, mert ha hallgatás lesz, akkor könnyen túllépek (de az neki sem lenne jó, mert szerintem keresve sem találhat jobb partit nálam), ha pedig nem hallgatás lesz, akkor valameddig eljuthatunk. Teljesen mindegy meddig, az biztos csak, hogy azt harmóniában, és egyetértésben fog zajlani. Szerintem legalábbis. 

Ma azon gondolkodtam, hogy vajon miért akarnám ezt a pasit. Vajon görcsösen keresgélek, és a félelmeim miatt tepernék érte, vagy inkább azért, mert azt hiszem, passzolnánk? Abból kiindulva, hogy az elmúlt egy évben egy csomó alkalmam lehetett volna arra, hogy pasit szerezzek, ha ez lett volna a cél,  és mégsem tettem, azt mutatja, nem akarok minden áron pasit magam mellé. Így, kizárásos alapon, azt hiszem, passzolnánk. Ahogy neki is elmondtam, szerintem ő tudna bánni velem, megkaphatnám, amit szeretnék, és természetesen azt adnám, amit ő szeretne (gondolom legalábbis). Azt hiszem, tudnám azt adni neki, amitől mindig jól érezhetné magát, és ő is ezt érzi az elmondása alapján. Szóval, lényegében nincs mit bonyolítani, ragozni, passzolunk. Kérdés, hogy a macerás helyzetek mennyire tudják ezt a dolgot befolyásolni. Persze bejöhet a képbe az a verzió is, ami eddig elég sokszor előjött, mikor azt éreztem, jól alakulhat. Vagyis az, hogy visszajön a régi csaj. Nyolc hónap után azért ennek elég csekély esélye van, de hát ez is lehet (mondjuk akkor ezt az infót miért ne osztaná meg velem, hiszen az lenne a korrekt és egyenes lépés, és a megérzéseim alapján ő ilyen). 

Megint oda lyukadtam ki, mint annyiszor már eddig, várakozó álláspont. Valahogy csak lesz, hiszen valahogy mindig van. Az a jó az egészben, hogy nem fáj olyan nagyon (még).

Egy álom

Szerdán volt egy álmom. Olyan intenzív volt, hogy még most is látom magam előtt, és azon gondolkodom, vajon mit is jelenthet. Bár lehet, hogy nem kell minden álomnak olyan nagy jelentőséget tulajdonítani, és mindenképpen értelmet keresni benne. 

Este volt. Álltam egy kisebb dombon, ahonnan jól beláttam mindent. Vihar közeledett, de nem nagyon zavartattam magam, csak álltam ott és néztem a város felé. Egy négy vagy öt emeletes házat figyeltem, ami előtt állt egy nagy fa. Akkora volt, hogy a házat majdnem eltakarta, fölé is kerekedett. Az egész olyan volt, mintha egy nagy reflektorral megvilágították volna, láttam minden kis részletet. A fát bámultam. Nem voltak levelei, az ágai fehérek voltak, és érdekesen kör alakba nőttek, de még a legvastagabb ág is. A szél egyre jobban fújt. Éppen azon járt az eszem, ha ez így folytatódik, akkor kidől az a fa, mikor megláttam, hogy integet nekem és kér, hogy menjek vele. Talán nem is hallottam, inkább tudtam, mit kér. Csak álltam, nem mozdultam. Arra gondoltam, ha nem jön el onnan, agyonnyomja a fa, ha kidől. Ő csak kérlelt, hogy menjek, de én csak álltam, nyugodtan, mintha valami veszélytelen dolgot bámulnék. Nem éreztem félelmet, nem jelzett a vészcsengőm. Egyszer csak odajött, megfogta a kezem, és elindultunk a sötétbe, el a fától, a széltől, nem tudtam hova, de még mindig nem féltem. És itt ébredtem fel... 

Így elmesélve nem hat olyan érdekes álomnak. Az a baj, hogy az érzések leírására nincsen eléggé kifinomulva a beszélőkém. Mindenesetre bennem mély nyomokat hagyott, és úgy örülnék, ha meg tudnám fejteni, de szerintem rejtély marad :)

Hűvös nyári este

Már megint a felszínre törtek az önértékelési problémáim. Hiába látom magam, hiába tudom, hogy nem kellene ilyen érzésekkel foglalkoznom, mégis itt vannak. Az lehet a baj, hogy minél több elismerést kapok, annál többre vágyom. Vagy csak megszoktam egy szintet, és ha az alá kerül az elismerési faktor, akkor bepánikolok, vagy egyszerűen csak szeretem, ha úgy érzem, szenvedek. 

Valószínűleg azért van ez az érzés, mert a nehéz napok következnek, bár ez nem szokta befolyásolni a hangulatomat. Most azonban úgy tűnik, mégis ezt teszi. Lehet, hogy kéne találnom egy olyan pasit végre, aki kellőképpen tud értékelni, és nem kell azt éreznem, hogy másodrangú vagyok. Az az érzésem van folyton, hogy egy bizonyos dologra mindenki alkalmasnak tart, de ennél többre nem nagyon, pedig jó fej vagyok. Tele érzésekkel, kedvességgel, szenvedéllyel, törődéssel... 

Utálok nyafogni... Ehhh... 

Megsütöm inkább a halat :)

A nagy felismerés

Gondolkodtam. Arról, hogyan is működök. 

Este a hévnél, mikor a gyümölcsös mellett elsétáltam és megéreztem az eper csábító illatát, jutott eszembe, miként is jár az eszem. Már hetek óta eperre áhítozok. Mindenhol megcsodálom a nagy, piros, hívogató szemeket. Minden alkalommal átfut az agyamon, hogy kellene szerezni belőle, de mégsem teszem meg. Miért nem? Hiszen ott van, kirakva, kívánatos és megkapható. Aztán, mikor vidékre utazom, ott van előttem karnyújtásnyira, csak annyiba kerül, hogy lehajolok és leszedem. Mégsem teszem meg. Akkor már annyira nem fontos, akkor már nem vonz, nincs benne semmi. Csak egy gyümölcs. 

Ha jobban belegondolok, így vagyok a pasikkal is. Mikor itt van az orrom előtt, akkor nem kell. Pedig olyan aranyos, kedves, és mindenben jó, de mégsem kell. 

Mikor este mentem haza a pasitól, azt éreztem, ez így jó, nem kell nekem ennél több, és haza megyek és lefekszem aludni. Az az érzés volt, mikor megkapod az epredet, amiért annyira epekedtél, de most elteltél vele, nem kell több. Olyan ne hozd közelebb, de milyen szép érzés... Hogy is írhatnám ezt le érthetőbben... 

Ürességet éreztem. Elveszett az epekedés érzése, pedig tudtam, hogy másnap újra epekedni fogok. Azt hiszem ez mindenkinél így működik, csak mindenkinél más az az idő, mikor újra visszatér az érzés, hogy epret akar. 

Vajon jó, hogy már másnap visszatér ez az érzés? Nem lenne jobb, ha kicsit tovább tartana és meg lehetne nyugodni? Telhetetlen lennék, vagy elkeseredetten kutató? Igazából mi motivál? A jó szex, vagy inkább a gyengédséget keresem? Vagy esetleg mindkettőt? És ha nem lehet mindegyik, akkor melyik mellett döntenék inkább? 

Ezeket a kérdéseket biztosan különböző hangulatokban, különbözőképpen válaszolnám meg... Úristen, milyen bonyolult...

Elmélkedés

Beszéljünk a szerelemről, arról az érzésről, amiről már annyian beszéltek. Megfogalmazták gyönyörű rímekben, könnyfakasztó regényekben és még sorolhatnám. 

Mi az a szerelem? Mitől olyan jó, és mitől lesz olyan kegyetlen fájdalmas? A tudósok szerint csak biokémia. Hormonok és kémiai anyagok kölcsönhatása, ami az agyban érdekes dolgokat generál. De ilyen egyszerű lenne csak? Ha belemászunk és megvizsgáljuk, akkor lehet, hogy más dolgokat szűrhetünk le. Más-más dolgokat, attól függően kinek a szerepébe lépünk egy kis időre. A kapcsolat elején az az eufórikus érzés olyan hatalmas erőt ad, olyan magabiztossá tesz, olyan semmihez sem hasonlítható, csak azt lehet tudni, hogy eltűnnénk, ha nem lenne. Tele a szervezet adrenalinnal, és egy szuperhős sem lehet ennél erősebb. De kell ehhez a szerelem? Ne kapjak be inkább egy extazit? Természetesen ne, de mégis, kell ez nekünk? 

Azok a fránya érzelmek, mondhatjuk, mikor megint fáj, és feltehetjük a kérdést, megérte? Na igen, erre vajon mi a válasz... Mikor eljön a fájdalom szakasza, akkor olyan nagyon rossz, hogy a szép emlékek is háttérbe szorulnak, olyan végtelen harag, csalódottság, vagy egyszerűen csak szomorúság kerekedik felül az emberen, szinte elviselhetetlen. Ilyet érezhet egy bármilyen függőségben élő ember, akitől megvonják a megszokott adagját. Egy csomó kérdés gyülemlik fel bennünk. Hogyan élem túl ezt az érintése nélkül? Mi lesz velem, ha nem érezhetem az illatát, és nem hallhatom a hangját? Hogyan szokhatok le róla? Hiszen a függő is szinte belehal, ha le kell szoknia... Mondhatnánk, hogy mindez csupán önsajnálat, és végtelen önzés, hisz nem szól másról, mint arról, mi lesz velem. De a szerelem nem tud önzetlen lenni. Kénytelen vagyok magamról beszélni, még ha róla szeretnék is, mert olyan érzés, hogy ő egy rész belőlem. Kiszakad belőlem egy darab, hogyan várhatja el bárki is, hogy ebbe kicsit ne haljak bele? Azonnal felmerül a következő kérdés, meddig lehet hagyni, hogy ilyen kis darabkák kiszakadjanak? Mikor lesz végleges a belehalás? 

És jön a többi kérdés. Jó dolog szerelem ellenesnek lenni? Az meg tud védeni? Nem veszíthet az ember túl sokat? Érdemes? 

Bárcsak meg tudnám válaszolni...

Most nincs cím

Majdnem egy év egyedüllét után, most kezdem érezni, hogy mennyire hiányzik valaki, aki ápolgatja a lelkem, és törődik velem. Egy pasi, aki nem csak a testemre kíváncsi, és miután "megvoltam" nem ballag haza, hogy mást ölelgessen. Nem várok csodát, és szerintem lehetetlent sem, nem szeretnék tökéleteset. Sőt... Nincs velem baj, nem vagyok egy hülye picsa, és a kinézetemmel sincsen gond. Az emberek megnéznek az utcán, udvarias és kedves vagyok a legszakadtabb hajléktalannal is. Korrekt vagyok és egyenes (szerintem, és amennyire csak tudok). Mit csináljak még? A fene egye meg! Elég a hisztiből! Fel a fejet, mosolyt az arcra, nem történt semmi. Tessék megrázni magad, nem történt semmi. Majd jön a következő. Nem történt semmi... 

Egy szomorú nap

Bizony, szomorú vagyok, pedig olyan szép nap volt ma. Meleg, kellemes idő, öröm volt kint lenni...

Van egy pasi valamelyik idióta társkereső oldalról, aki felkeltette az érdeklődésemet. Mire ez kialakult, szépen eltűnt. Persze ennek is megvan az oka, elrontottam. Csalódást okoztam olyannal, ami szerintem nem is volt olyan eget rengető nagy hiba, mégis ez lett. De viszont, ha így van, akkor mi a fenéért esik ennyire rosszul? Nem kellene vele foglalkozni, hiszen kicsoda ő, hogy ítéletet mondjon felettem, mikor még nem is ismer? Annyira sem, mint sok másik pasi az oldalról. És én mégis nyirvákolok miatta... Szánalmas vagyok... A fene egye meg, ezt nem lehet csinálni, abba is hagyom.

Neki álltam megnézni a Hannibál pentatológiát. Nagyon jó. Olyan régen néztem már meg, hiányzott :) A Hannibál ébredését még nem is láttam. Az a rész a Bárányok hallgatnak-nál is jobb, de nem tudja megelőzni a Hannibált. A Vörös sárkánynak meg két verzióját is megnéztem. A második verzió az első majdnem teljes koppintása, csak nevesebb szereplőkkel. Ez a rész az, ami a legkevésbé tetszik, bár ebbe is vannak jó részek. Csak mégsem olyan érdekes.

Boldog új év

Meglepetés ért ma. Reggel felhívott egy ismerős, hogy megérdeklődje mi újság velem. Azt hiszem legalábbis, hogy ezért hívott. Majdnem fél tizenegy volt, de ő keltett. Nem is ez volt a meglepetés, inkább az, hogy délután megint keresett, s felajánlotta a segítségét gyógyászati segédeszközökkel, gyógyszerekkel kapcsolatban. Ehhez tudni kell, beszéltem neki a műtétről. Nagyon meglepett, és nagyon jól esett. Azt tudtam, hogy jó fej, nem hiába szeretem :) De azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyen törődő is. Mindenesetre jó kedvre derített.

Amúgy meg felmerül a kérdés bennem, miért ilyen? Valószínűleg alapból ilyen, vagy nekem szólna? Bárcsak megérteném...

És a másik jó embert is próbálom megérteni, de biztosan én beszélek bele olyan dolgokat, amiket nem kellene. Ma például féltékenységet. Ha józan ésszel végiggondolom, csak az én agyam szüleménye az egész. Biztosan nincs benne féltékenység velem kapcsolatban, miért is lenne.

Kezdek belejönni a remete életbe Mondjuk még csak három hete (vagy két és fél) tart, de egész jól elvagyok. Biztosan az ünnepek is közrejátszottak, hiszen sokat voltam anyunál, de azért itthon is. Szóval, visszatekintve, megy ez nekem. Néha elkap a vágy, és sajnálom a régebbi időket, mikor például ott volt Brigi, de egyre kevesebbszer jut eszembe. Teljesen megszoktam az egyedül alvást is, és ki tudom várni, mikor jön egy - egy jó pasi, aki kielégíti a vágyaimat. Csúnya dolog? Az a helyzet, hogy nem érdekel. Bármilyen mélyre is nézek magamba, azt látom, hogy minden rendben. Jól érzem magam a bőrömben, és ez így van már elég régóta. Így azt hiszem, nincs okom panaszra, s ha reggel a tükörbe nézek fogmosás közben, akkor nyugodt szívvel mosolyoghatok magamra. Istenem, milyen jó érzés...