Megint boszi

Apró szobácskájában üldögélt. A függönyök szokás szerint összehúzva, védelmet biztosítva neki a kívülről benyomakodni szándékozó mindenféle ellen. Nem zavarta a sötétség sem, mert az összehúzott függönyök a fényt sem eresztették be. Kint javában tartott a hideg uralma, megdermesztve mindent, ami csak hagyta magát. Ám ebben a kis zugban ez sem érződött. A banya békésen üldögélt kedvenc székében a szoba közepén álló kis asztalka mellett, és gyengéden simogatta az ölében doromboló macskát. Csend honolt. Banya lassan felemelte a kezét, és nyugodni az üveggömbre tette. Érintésére a fehér felhőket lassan kergetni kezdte a lágy szellő. Banya türelmesen figyelte, ahogy a fellegek és a szél tánca egyre lendületesebb forgásba csapott át, majd elhalványodva, egy tiszta képnek adták át helyüket. Egy családnak látszó kis csapatot mutatott a gömb. A csapat két felnőttből (egy nőből, aki az anyának látszott, és egy férfiből, aki pedig az apának) és három kiskamaszkorban lévő lányból állt. Mentek éppen valahova. Az égen teljes erővel szikrázó nap csücsült, és a kis csapat öltözéke is arra engedett következtetni, hogy egy nyári napot láthatunk. Hova máshova is mehettek volna ezen a meleg napon, mint egy strandra. A lányok nevetgéltek, beszélgettek egymással. A felnőttek mosolyogva figyelték őket, örültek a lányok vidámságának. Ha a beszélgetésükre is figyelmet szentel banyánk, rájön hamar, hogy két lány hármuk közül nem tartozik a családhoz, így hárman ők barátnői egymásnak. Izgatottan trécseltek a lányok, miközben kivárták a sort, ami a jegyváltó ablaknál várt rájuk. Nem vette kedvüket a hosszú sor, annyira szerettek volna lubickolni a strand medencéiben. A két lány, aki nem a család része volt, vendégségben voltak ennél a kis családnál. Két, vidéki kislány, akiknek már az is nagydolog volt, hogy a fővárosban tölthettek pár napot. Az pedig, hogy eljöttek erre a strandra, nagy izgalmat okozott nekik. Sokat hallottak már erről a strandról, talán ezért is várták annyira, hogy láthassák is végre. Végül bejutottak a forgó bejáraton. Felmentek a lépcsőn az öltözőkhöz, és kapkodva átöltöztek fürdőruhába. Az egyik medence mellett, egy kisebb fa tövébe pakolták le cuccaikat. Alig várták, hogy a felnőttek útjukra bocsássák őket, és felfedezhessék az egész területet. Minden medencét körbejártak, mindegyikben kicsit meg is mártóztak. Egyszer csak harangzúgás hallatszott az egyik medence irányából. A lányok felkapták fejüket, és megiramodtak abba az irányba, ahonnan a harangszó hangja eredt. Ez a hang jelezte, hogy a medencében, ami nem messze tőlük volt, lassan megkezdődik a hullámzás. A medence egyre mélyülő, langyos vizű élménymedence volt, ahol óráról órára elindították a masinát, ami hatalmas hullámokat generált. Olyan volt, mintha a tengeren lettek volna. A hullámok csak úgy dobálták őket, hol előrébb, hol hátrább taszigálták a lányokat. Banya kedves mosollyal az arcán figyelte, milyen felhőtlenül jól érzik magukat. Igyekeztek együtt maradni az embertömeg és az öles hullámok ellenére is. Az egyik kislány valahogy mégis elsodródott a kis csapattól. Próbált visszanavigálni az övéihez, de nem ment az olyan könnyen. A hullámok nem engedtek, könyörtelenül támadtak, ám ennek ellenére mégis sikerült volna megbirkóznia velük, ha nem akadt volna más is, ami még nehezebbé tette a szabadulást. Mintha a semmiből termett volna, a háta mögött egy testet érzett. A kislány próbált utat engedni a testnek, amit hatalmasnak érzett. Akárhogy próbált kitérni az útjából, a test nem távolodott. Úgy érezte inkább, mintha rátapadt volna, mintha követné őt. Pár hullámnyi idő múltán valami furcsa keménységet érzett, ami ebből a rátelepedő testből ágaskodott, és az ő oldalának, combjának, hátának nyomakodott. Sosem történt vele ilyen. Félelem kezdett úrrá lenni rajta, és menekülőút után kezdett kutatni tekintete. A hullámok pedig csak jöttek, dobálták őt. Mögötte a test a bökdöső tartozékával a hullámoknál is könyörtelenebbnek bizonyult, hajszolta őt egyre beljebb a mélyvíz felé. A félelem kétségbeeséssé erősödött. Levegő után kapkodott. Az első korty vizet is lenyelte már. Az arcába csaptak a hullámok. Küzdenie kellett azért, hogy víz helyett levegőt kortyolhasson. A sok ember körülötte semmit sem vett észre küzdelméből, még a rátapadó test sem figyelt fel erre. El volt foglalva azzal, hogy ágaskodását a lány testéhez nyomja. Banya figyelte a kislányt, ám először neki sem esett le, minek is lehet szemtanúja éppen. Aztán hirtelen megértette, megdermedt, nyugalma kámforrá vált. Öléből a békésen szendergő cica nyávogva ugrott le, és a legközelebbi sarokba szaladt. Közben a hullámzás semmit sem enyhült, ahogyan a zaklató test nyomulása sem. Ha valaki, a körülötte lévők közül jobban figyelt volna, láthatta volna, hogyan kapkod levegő után, és azt is észrevehette volna, hogyan kergeti, űzi az a hegynyi test. Alámerült. Kapálózott a víz alatt. Az utolsó pillanatban sikerült a medence szélébe kapaszkodnia. Kibukkant a feje a víz alól. Vizet köhögött fel, és nyeldekelt, levegőt kellett juttatnia a tüdejébe. Másik keze is a medence szélét markolta, biztos kapaszkodó után kutatott. A mélyvízből egy létra vezetett ki a partra. Keze ezt a menekülő utat fedezte fel. Nem is habozott. Kapaszkodott a létra fokaiban, és gyors léptekkel felmászott rajta, maga mögött hagyva azt a testet, azzal a szörnyű valamivel. Végre kint volt a levegőn, a parton. Megmenekült. Pár percig úgy kapkodott levegő után, mintha maga sem hinné, hogy neki is jut ebből az élethez szükséges láthatatlanságból. Visszanézett a medencébe. Látni akarta azt a testet, ami majdnem elvette az életét, miközben megalázta, meggyalázta őt gusztustalanul, de hiába kutatott, mert ez a valami eltűnt az emberek megszámlálhatatlan sokaságában. Még mindig kapkodta a levegőt, de elindult mégis a medence azon része felé, ahol kis csapatát sejtette. Meglelte őket. Nevetgélve játszottak a hullámokkal. Örült, hogy nekik, főleg a testvérének, nem kellett ilyen szörnyűséges élményen túlesnie, mint neki az imént. A partról integetett nekik mosolyt erőltetve az arcára. Nem szólt nekik a vele történtekről, nem akarta kedvüket szegni. Nem akarta azt hallani, hogy azt mondják neki, hogy rosszul érezte, senki nem akarta felnyársalni semmivel sem. Talán hibásnak is érezte magát, talán attól félt, okot adott valamilyen módon erre a viselkedésre. Boszink szeme elfátyolosodott, miközben nézte ezt a kislányt, és hallani vélte gondolatait. Arcát közelítette a gömbhöz, és halk, jóságos hangon suttogta: nem vagy hibás, nem tettél semmit, nem vagy hibás. A kislány, mintha meghallotta volna a szavakat, megnyugodott kicsit. Többet nem rohant a medencébe, mikor megszólalt a harang hívó hangja. A sekély vízből kísérte figyelemmel testvérét készen arra, hogy segítségére siessen, ha szükséges. A banya szomorúan figyelte őt, miközben biztonságos távolban a medencétől várta testvérét és barátnőjét, kik továbbra is felhőtlen örömmel játszottak a hullámzó vízben. Banya tudta, hogy ez a kellemetlen élmény sokáig fogja kísérteni ezt a kislányt, aki ezután talán már nem is olyan kicsi. A cica kedvesen a lábához dörgölőzködött, halkan nyávogott egyet, mintha csak nyugtatná gazdáját. A banya levette kezeit a gömbről, lehajolt a cicáért, miközben arcán egy csillogó könnycsepp szánkázott alá. E kedves jószág újra kényelembe helyezte magát az ölében, és halk dorombolásba kezdett, mintha vigasztalni igyekezett volna ezzel könnyes arcú boszorkányunkat. 

Adaptáció

...

Sehogy sem tudott elaludni, pedig a fullasztó gázálarcot a pormaszkra cserélte, amiben normális helyzetben nem kellett megküzdeni minden korty levegőért, ám ő mégis ugyanolyan nehezen lélegzett, ráadásul a fejét majd szétszakító fájdalom kitartónak bizonyult.

Semmi holmija nem maradt, mindent az alagútban hagyott. Egy kisdarab mosószappannal gondosan lekapargatta kezeiről a piszkot, és a tartályban lévő elalgásodott vízzel alaposan megmosta. Úgy döntött, hogy mindig a szája előtt tartja a fehér szájkosarat, olyat, amilyet régen a kórházakban műtétkor szoktak viselni, hátha így enyhítheti kicsit vélt fertőzésének továbbterjesztését. Ennél többet nem is nagyon tehetett volna azokért, akik vele vannak.

Már hiábavaló lenne az alagútban elvesznie, martalékul a mindenféle furcsa teremtménynek, ám a halál közelségének érzése időgép módjára repítette vissza az időben, akkorra, mikor éppenhogy elveszített mindenkit, akit szeretett, és ez új, valódi értelmet adott terveinek, gondolatainak, az életének.

Ha tehette volna, igazi síremléket állított volna nekik, egy fejfát legalább. 

Mindannyiukat ugyanazon a napon ragadta magával a halál, mit sem törődve azzal, hogy ki hány lépést tett meg az élet rögös útján. Ugyanakkor haltak meg mindannyian: a felesége, a gyerekei, a szülei. És az osztálytársai a szakiskolából, a barátai, a kedvenc színészei és zenészei, és mind - mind, akik azon a napon dolgoztak, vagy hazaértek már, vagy éppen úton voltak valamerre.

Sokan azonnal meghaltak, de voltak, akik még pár napig próbáltak életben maradni a sugárszennyezett, szinte teljesen lerombolt fővárosban, elkeseredetten kaparászva a hermetikusan lezárt metrókapuk tövében, hátha valami csoda történik, és kitárul a kapu a túlélés lehetőségét kínálva. Voltak, akik a pillanat tört része alatt hullottak atomjaikra, de voltak, akik felpuffadtak, és elevenen mállottak szét, ahogy a sugárbetegség lassan felemésztette testüket.

Napok múltával az első felszínre merészkedők, visszatértük után, napokig nem tudtak elaludni. Neki sikerült néhány ilyen felderítővel találkozni az átszállóállomások tüzei körül üldögélve, szemeikbe örökre beleégett az utcák képe, melyek megdermedt, döglött halaktól megduzzadt folyókra emlékeztettek. Halott utasokkal teli, lerobbant autók sokasága torlaszolta el a sugárutakat, és a Moszkvából kivezető műutakat. Amerre a szem ellátott, mindenütt holttestek hevertek, míg meg nem érkeztek a város új lakói, és eltakarították őket.

Az utcákat járó felderítők, magukat kímélve, igyekeztek elkerülni az iskolákat, óvodákat, de már az eszüket vette, ha egy személyautó bekoszolódott ablakán át véletlenül elkaptak egy megfagyott tekintetet.

Egy szempillantás alatt szakadt meg milliárdnyi élet. Milliárd és milliárd gondolat maradt kimondatlan, álom megvalósítatlan, sértés megbocsátatlan. Kisebbik fia egy nagy filckészlet miatt rágta a fülét folyton, lánya nem szeretett műkorcsolyára járni, felesége elalvás előtt azt tervezgette, hogyan fognak majd pár napra a tengerre utazni.

Hirtelen rádöbbent, hogy ezek az apró kívánságok és vágyak voltak az utolsók, hirtelen rendkívül fontosak lettek a számára.

Legszívesebben mindegyiküknek sírfeliratot faragott volna, de a maga hatalmas tömegsírján egy epitáfiumot az egész emberiség megérdemelt volna. Most, mikor neki sem maradt már szinte semmije, úgy érezte, talán majd most képes lesz meglelni azokat a megfelelő szavakat, amik nekrológként elkísérhetik a világot utolsó útján.

Még csak nem is sejtette ebben a pillanatban, hogyan fognak összeállni, mi módon fűzi majd össze a gondolatokat, de már érezte, hogy a történetben lesz hely minden nyughatatlan léleknek, minden érzésnek, és minden csepp tudásnak, amiket olyan gondosan gyűjtögetett össze az elmúlt huszonegynéhány évben, és lesz benne hely saját magának is.

Mikor fent virradni kezd, lent pedig megélénkül majd az élet, és újra felsorakoznak a kereskedők portékáikkal, addig jár közöttük, míg szert nem tesz egy üres füzetre, és egy golyóstollra. Nem késlekedhet, mert, ha nem veti mihamarabb papírra az előtte délibábként felsejlő regényének körvonalait, akkor elenyészhet, és ki tudja, meddig kell ebben az ő sivatagában várakoznia a távolba meredve, és reménykednie abban, hogy a forró homokból, és a hullámzó levegőből újra előtűnik elefántcsonttornya.

Lehet, hogy nem is maradt elég ideje...

Elég egyetlen pillantás az örökkévalóság végtelen sötétségébe, hogy igyekezni kezdjen az ember, gondolta, miközben, talán saját jelentéktelenségének felfedezése hatására, önkéntelenül mosolyra húzódott a szája. Inkább felidézte magában a lány szépen ívelt szemöldökét, alatta a két, tengerkéken fénylő sugarat, az összeharapdált ajkait, gubancos haját, megint elmosolyodott, és elhatározta, holnap valami mást is vesz majd.

...

Játék a vízzel

Elnyúlt a kádban, miközben a forró vizet magára engedte. Figyelte a testét, hibák után kutatott rajta. Ráncokat, oda nem illő foltokat, és olyan nyomokat, ami az idő nyomait lenne hivatott világgá kiabálni. Lehet, hogy az elfogultság okozta, de nem talált semmi olyan jelet, ami aggódásra adhatna okot. Ahogy magára engedte a vízsugarat, látszott, hogy még mindig olyan a bőre mindenhol, mint a selyem: sima és puha, csillog a víztől, és csillogó marad akkor is, miután a víz már nem segíti ebben. Mostanában nem olyan barna, mint régebben szokott, de ez sem válik kárára. A testének egyetlen részén sincs felesleges domborulat, vagy horpadás. A száguldó vízsugarak elárulnák ezt nyomban. Megtörnének a túlságosan kidudorodó akadályokon, és összegyűlnének mélyebb árkokban, de akadály nélkül futnak végig a testén, és apró zuhatagként hullnak alá ott, ahol teste határai vannak. Ahogy figyeli a víz útját, egy fürge patak jut eszébe, ahogy apró dombokon, lankás völgyeken oson tova megállíthatatlanul, könnyedén, játékosan. Lassan elhiszi végre, hogy nincs baj a testtel, ami adatott, hiába igyekezett az évek alatt tönkretenni, semmibe venni, meggyalázni, kiszolgáltatni…. 

Séta

Ahogy ballagok az utcán, valahogy mindig belém hasít a szomorúság. Nézem az embereket, és próbálom kitalálni, a sok – sok arc mögött milyen élet lapulhat meg. Biztos vagyok benne, hogy nagyon ritkán sikerül a valóságot meglátni, de nem azért mert vak vagyok, hanem mert a legtöbb esetben a fürkészett arc maga sem tudja, mit kezdhetne az életével. Fura ezt leírni, és gondolom olvasni sem egyszerű, viszont megérteni a legnehezebb. Én azért csak – csak kimerészkedem az utcára, és kémlelem a szembejövő arcokat. Az idős párt, akik lassan ballagnak valahova, kissé csoszogva, és egymás kezébe kapaszkodva. A gondosan válogatott, kifinomult ízlésről árulkodó öltözékük sokkal többet mesél el róluk, mint az arcuk. Igaz ugyan, hogy fogják egymás kezét, de valahogy ez nem az érzéseikről mesél, inkább csak elesettségükről, ami miatt egymásba kapaszkodnak. Elsétálunk egymás mellett, és én abban reménykedem, hogy közelebbről az arcuk beszédesebb lesz, és csak azért nem vettem ezt előbb észre, mert a szemem megpróbált becsapni. Hiába fordulok feléjük, mikor melléjük érek, hiába kántálom magamban azt, hogy: kérlek, kérlek, had lássam, minden azt igyekszik alátámasztani, hogy nem a szemem fordult ellenem. Gondolatban megrázom magam, és útjukra bocsátom őket, és már azt az új arcot kutatom, aki a lépcsőn lépeget lefelé. Egy kutya ballag mellette szabadon. Nem szalad el, nem kíváncsiskodik semerre el, csak ballag a gazdája mellett. A gazdi, mit sem törődve ebével (annak biztos tudatában, hogy nem kell aggódni miatta), gondolataiba mélyed, és maga elé meredve halad célja felé. Ha az öltözékéből kellene kitalálni, milyen személyiséggel is rendelkezhet, azt állítanám, hogy egy olyan emberről van szó, aki vidám, elégedettséggel teli, színes életet él, de már megtanultam, hogy ez csak a külső, ami nem lehet mérvadó mostanság. Ha mondjuk, felpillantana, és egy mosolyt látnék átsuhanni az arcán, akkor öröm fogna el engem is, vagy ha csak megsimogatná a kutyuskáját csupán a simogatás kedvéért. De nem történik ilyesmi, csak annyi, hogy eltűnnek a látóteremből mindketten. Lehajtott fejjel lépkedek felfelé a lépcsőn azzal áltatva magam, hogy a megbotlás elkerülése végett figyelem ennyire, hova lépek. Felérve a lépcsőn egy csomó ember jön felém, megy el mellettem sietve. Legtöbbjük fiatal nő, lobogó hajjal, lendülettel teli léptekkel, időjárásnak megfelelően sötét ruhába öltözve. Többnyire egyedül sietnek valahova, ám, ha mégsem egyedül, akkor is némán. Ritkán látom, hogy beszélgetnek egymással, pedig szeretném sokszor. Szívesen figyelek olyan járókelőket, akik beszélgetnek egymással. Az ő arcukon legalább van élet…     

Mosdó és kádgyalázkodás

Mikor rövidnek mondható időhatárok között sokadszorra találkozom ugyanazzal a témával, kissé elgondolkodom. Az első kérdés, ami felmerült ez esetben, az volt, miért gondolják annyian, hogy ha kitudódik ez az infó, akkor bizony legalább többszörös karóba húzás lesz a megtorlás. Egy kis mosdógyalázás fáradt olaj leengedése által nem tűnik halálos véteknek, már csak azért sem, mert jobban belegondolva, alkalmas eszköz birtokában ugyanúgy gyalázkodnék, mint minden rendes eszközzel rendelkező. Én személy szerint... Vagy még jobban belegondolva, már régen a purgatórium legszörnyűségesebb bugyraiban kéne élveznem a kénkő minden gyönyörét, mert bizony kádat már gyaláztam meg ily módon (persze eszköz hiányában a lehetőségeimhez igazítva a tevékenységet). Igaz, hogy összekentem a lábam az olajammal, de képzeld, a világon semmi bajom nem lett tőle. Vagy undorodnom kéne attól, ami egy pillanattal előbb még szerves részem volt? Nem hinném... De tessék csak nyugodtan botránkozni, és ujjal mutogatni galádságom ecsetelése közben. Lehet bátran fújogni, eltávolodni, nem hat meg, sem kívül, sem belül, inkább elárulom, hogy akár mérget is lehet venni arra, hogy a gyalázás ilyetén módjával nem hagyok fel. Azt hiszem, kedves mosdógyalázó barátom, lehet, jó ötlet lenne, ha mi, gyarló gyalázók összetartanánk, és néha napján feléledő jó szokásunktól senki rinyaáriájának hatására sem válnánk meg.

Mit tudom én, miért címtelen

Elégedetten nyúlt el a kényelmes fotelban, sokszor szenderedett álomba karjai ölelésében… Nem tartozott sosem a tárgyakat gyűjtögetők táborába, nem függött ezektől a szerzeményektől, de azért akadt pár kedvenc közöttük. Az esetek többségében a funkció határozta meg, milyen bútorokkal vette körül magát, persze azért az is fontos volt a praktikusság mellett, hogy szemet gyönyörködtessenek a tárgyai. A saját szemeit legalábbis mindenképpen. Így került hozzá ez a minden érzékszervnek kedveskedő, heverészésre csábító fotel, és vált lassacskán a legkedveltebb élvezeti cikkévé. Nem, egyáltalán nem érezte túlzásnak ezt a titulust, már csak azért sem, mert mikor beletelepedett, kivétel nélkül mindig kellemes érzések, gondolatok vették át a hatalmat az agya felett, aztán már nem volt szükség sok időre ahhoz, hogy az érzékszervei egymás után, szépen sorban megadják magukat ennek az, akár hedonistához is méltán illő érzésnek. Számtalan kellemesen eltöltött órának volt tanúja ez a bútordarab, mégis az első szükséges pillanatban gondolkodás nélkül intene búcsút ennek a kellem halomnak, mindenféle érzelmi vihar kitörése nélkül. Ámbátor, jobban belegondolva, vajon mi lehetne az a történés, ami egy széthentergett karosszéket követel zálogul? Egy ravaszul megszervezett és kivitelezett ufó orvtámadás alapos indok esetleg, vagy mégsem. És ha inkább mégis… Meg hát nem is kellene megorvtámadni, hiszen szépen kérésre ajándékba adná egy ufónak. Na, igen, a jó szívének köszönheti, ha egyszer tárgyak nélkül marad…

Ott tartott éppen, hogy tökéletes elégedettséget sugározva szanaszét, kényelembe próbálta ficánkolni magát. Abban biztos volt, hogy aludni nem fog, de nem bánta, sőt, inkább úgy gondolta, egy jó kis álmatlanság még jól is képes hatni rá. Alapjában véve elmondhatta magáról, hogy a mormota leckét vehetett volna tőle álomországgal kapcsolatosan, annyira jó alvókával látta el a bőkezű természet. Szinte semmilyen testhelyzet vagy körülmény sem zavarta, ha idejét érezte az alfába menésnek. Nincs kecmec, ha alfa hív, akkor menni kell, és ő tette is, amit tenni kellett. Általában. Egyszer aztán a sors megelégelte a sok durmolást, és bemutatta neki a szert. Eleinte gyanakvó pillantások kíséretében méregették egymást, és biztosan kudarcra ítéltetett volna az ismerkedésük, ha nem jelenik meg a színen a kíváncsiság oly méretes lendülettel, amivel szemben a gyanakvásnak nem, hogy incifinci, de még fikarcnyi esély sem jutott, ezért, hogy zavarát legalább körömpiszoknyit enyhítse, szépen csendesen elszenderedett valamelyik sarokban. Ők ketten pedig, ő és a szer, egymás megismerésének érdekében bátran belevágtak az ismerkedés módfelett kényes, és nehéz rituáléjába. A kezdeti botladozásokat fürgén felváltotta az összehangolt együttműködés, aminek következtében az álmatlanság befészkelte magát mellé, igen, oda be. Bele a kényelmes fotelkába. Óóó, ne aggódj, semmiféle galibás fennforgás nem esett, még a lehetősége sem merült fel. Így történt hát, hogy ő barátságot kötött a szerrel, mély és hosszan tartónak tűnő barátságot… A fentiek ismeretében gondolom, nem lep meg, hogy a csinos kárpitba öltöztetett karfás közvetlen közelében álló asztalkán ott terpeszkedett a szer, és lerítt róla, mily alapos gondossággal rendezték mutatós vonalkákba, nem elfeledve a szükséges kellékeket sem. Bizonyosan elkottyantottam már figyelmetlenségemben, hogy ő kedveli, ha mindent mindig a megszokott helyén talál. De vessél csak egy futó pillantást körbe, vagy csupán az asztalkára. A közel egyforma sávokra, mellettük a szívószál, kártyalap helyére. Jegyezd is meg, és oda is tedd majd vissza, ne korbácsoljunk feleslegesen kedélyeket…

A lépre csalható férfiak...

...tól könnybe lábadt a szemem. A mondanivalótól, a jelentéstől. Attól, amit nekem mondott, jelentett. Szomorúság telepedett rám szavai súlyától, és olyan mélyre szerettem volna süllyedni szégyenemben, amilyen mély nincs is talán. Szégyelltem magam az egész női nem helyett...

Legszívesebben tiltakoztam volna, hogy nem, nem kell kihasználni senkit se ezért, se semmiért. Még, ha az a másik ezt is tenné, akkor sem; és akkor sem, ha egy életen át csak sérelmek jutottak is osztályrészül...

Halkan, nagyon halkan megkérdeztem volna, hogy: ne definiáljuk újra a kurva szó jelentését a mai szabados világ hatásai miatt?...

És lehajtott fejemet felemelve, szememből a lecsorduló könnycseppel mondtam volna: nem, nem szabad mindent, és nem, ez nem győzelem...

Naná, hogy címtelen

Kiejtette kezéből a szívószálat az asztalra, ahova már kipakolta a következő adagot, hogy ezzel se kelljen szöszmötölni, és így is elősegíti a második nagy belégzés zavartalanságát. Rutinos mozdulatokkal dolgozott. Az erre a célra alkalmas eszközzel széttördelte a nagyobb, összetapadt darabkákat. Gondosan ügyelt arra, hogy a por valóban por legyen, és csinos kis vonalba rendezte az egészet. Teljes elégedettsége kedvéért pár mozdulattal tökéletesítette művét, aztán hátradőlt, kényelmes pozitúrába ficánkolta magát az öreg fotelben, kicsit talán várakozón, de cseppet sem türelmetlenkedve. Nem volt kétség benne, tudta, hogy nem kell sokat várni. Az érzés nem robbanásszerűen érkezett, sosem úgy szokott, csak apró jelekből tudta, hogy egymásra találtak. Vidámnak, energiával telinek, tettre késznek érezte magát. Úgy érezte, újra képes visszatalálni a többi ember közé. A szer elhitette vele, hogy képes kommunikálni, kapcsolatokat kialakítani, a társadalom, vagy legalább a körülötte lévő mikrotársadalom életének részévé válni. Az arcán mosoly terült szét, ahogy lassan elhatalmasodni érezte testében az energiát, az erőt. Már dolgozott is az agya visszafoghatatlan lendülettel. Jöttek, egyre csak jöttek a jobbnál jobb ötletek, és örült ennek. Úgy érezte, életre kelt, újra élet költözött belé, hogy újra lüktet ereiben a vér. Előrehajolt, felvette újfent a szívószálat. Mélyen szívta be a levegőt is a porral együtt, és amíg tüdeje nem kezdett követelőzni, visszatartotta a lélegzetét. Már nem várt, nem kellett. Lendületesen kezdett bele az előtte álló pár órába... 

Utazási megrázkód(tat)ás

Tömegközlekedem szokásomhoz híven. Szépíthetném úgy ezt a tevékenységem, hogy azt állítom, hogy szocióképeket figyelek meg, de nincs kedvem ezt mondani, még akkor sem, ha tényleg figyelgetem a tisztelt utazóközönséget. Mondhatni, ezen alkalmakkor élem társadalmi életem túlnyomó részét. Bámészkodom hát. Ha már társadalmi életet élek, akkor tegyem rendesen alapon még elmélyültebben tekingetek szanaszét. Az egyik megállóban (a világért sem árulnám el, melyikben) egy fiatal pár kerül a látóterembe. Öt perc nem sok, de annyi sem kell és azt kívánom, bárcsak ne lettem volna ennyire figyelmes. A villamos szinte üresen tátong, ezért, ha akarnám sem tudnám nem látni, amit látni kényszerülök. A lány leül egy ülésre (olyanra, amit rendes körülmények között egy fő vesz igénybe), a fiú pedig  mellé telepedik (oda, ahova más a csomagját, furkóbbja a lábait pakolja fel). Mikor újra feléjük fordulok, a fiú már a lány ölében ül. Önkéntelenül kapom vissza feléjük a fejem, és lehet, hogy még a döbbenet is az arcomra telepedik. Közben a fiú feláll (istenem, add, hogy helyet cseréljenek, rimánkodom), a lány kényelmesebb helyzetbe tornázza magát és engedi visszaülni ölébe párját. Kissé dugámba dőlök, és szomorkásan intek pápát a gyorsan távolodó reménynek, ami még hagyta pislákolni azt a kis lángocskát azzal kapcsolatban, hogy a hagyományos férfi - női szerepek nincsenek véglegesen halálra ítélve. Aztán, hogy ne hagyjam magam sokáig ezen töprengeni, öndorgálásba kezdek, amiért botor módon hinni mertem, hogy jó lehet nekem zenehallgatás és könyvbe mélyedés nélkül a bkv csodálatos járművein...

Beszélgetés

Ült ott előttem a szőnyegen. A legkisebb szobába húzódtunk el, hogy nyugodtan beszélgethessünk, úgyis olyan ritkán találkozunk. Egy kis kanapé fért be ide, és bár elfértünk volna ezen ketten is, mégis a szőnyegre telepedett, szembe velem. Gondoltam, hogy így fog tenni, így egyenesen a szemembe tudott nézni a beszélgetés alatt. Az emberekről beszélt, és arról, mennyire nem érti a viselkedésüket. Lehajtotta a fejét, és elcsendesedett pár pillanatra. Mikor újra felnézett, azt mondta: már csak a lányok miatt van lelkiismeret furdalásom néha,  mert erre a világra hoztam őket. Azért, mert arra kényszerítettem őket, hogy egy ilyen világban éljenek... Elszorult a torkom, ahogy hallgattam a szavait, igazából nem is tudnék nevet adni az érzéseknek, amik akkor a hatalmukba kerítettek. Ilyen szívet tépő szavakat nem emlékszem, mikor hallottam utoljára valaki szájából. Az egészet csak mélyítette az, amit e szavak kimondása közben az arcáról olvastam le. Sírni tudtam volna... de csak bután össze - vissza hebegtem...

Új címtelen

Elég hosszú idő után újra eszébe jutott a szer. Azt próbálta kitalálni, hogy vajon a szokásos módon fogadná-e a szervezete, érezné-e a tisztán töltött idő hatását, esetleg gyorsabban és erőteljesebben hatna rá? Nem tudott választ adni a kérdésre, vagy talán nem akart, hisz ismeri már önmagát annyira, hogy ilyen egyszerű kérdésekre képes legyen megfelelni. Ha jobban belegondol, igazából nem is mozgatta annyira a kíváncsiság a témában, csak bámult ki a fejéből, olyan sehogyan, olyan unottan. Nem dolgozott benne az az erő, ami mindig a hatalmába keríti, ha a szer a gondolatai mozgatója. Hiába van péntek, most nem kergeti az a belülről hajtó valami. Persze, hogy ez sem tetszik neki igazán, vagy inkább nem érti a helyzetet... Mintha a szomorúság összefogott volna ellene minden egyéb, vidámnak nem nevezhető érzéssel. Ezen a szer sem segíthetne, töprengett letargikusan, aludni kéne Csipkerózsikásan sokat. Amúgy meg, mi is most a baj, hisz eddig azt akarta, hogy elmuljon az a hajtó, lüktető érzés, erre most meg hiányzik. Mi a büdös franc ez az egész? Vagy ez is a szer miatt van, derült fel a gondolatra. Ezzel is egy kibúvóra lelve, felmentve magát minden felelősség alól... Ám de, nincs menekvés. Önmaga elől sehova sem bújhat el az ember. Elbódíthatja magát mindenféle szerrel, de előbb-utóbb szembe kell nézni. Elkeseredett a szokásosnál is jobban, ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejében, szinte észre sem vette, annyira önkéntelenül nyúlt a szer után...

Csendben

Hallgatta, milyen lelkesen mesél az a lány. Fiatal, még minden előtte áll, és tele van még hittel, és mindennel, amitől nem hiszi, hogy bármi rossz várhat rá. Lelkesen mesél a fiúról, aki őt akarja, aki még sosem, senki iránt nem érzett olyat... Ilyet, amit most, ő iránta. A lány persze elhiszi ezt, hiszen a lányok dolga az, hogy el tudják hinni ezt. Meg sem fordul a fejében, hogy ez bármikor is fájdalmas lesz. Hogy is fordulna, hiszen hisz... Sunnyogva mereng kifelé az ablakon, és olyan csontig hatoló sajnálatot érez, amilyen mélyet a legszeretettebbéért sem lenne képes érezni. Összeszorítja a szemét. Nem akarja útjára bocsátani a felszínen bugyogó, kövér könnyeket. Úgy segítene, olyan nagyon kérné, legyen óvatos,  de tudja, felesleges minden szó, mert a lány még nem érti azt a nyelvet, amit beszél... Mégis csak sír... Zsigerből jövően, belehalósan. Csacsogó kislány, mit is érne a tudással? Ő is tud, megtanulta, sőt, mi több, megértette, elfogadta. Mégis zokog, mert a benne lakó fiatal, hittel teli kislány még mindig hiszi, hogy neki is van helye itt valahol, és minden egyes alkalommal, mikor meglátja, hol is van az a hely, amit neki szántak, összetörik, meghal kicsit, mert meg kell látnia, hogy a hely, amit szeretne és ami jutott, fényévekre van egymástól... Nincs mód arra, hogy ezt a tudást bárkivel is megossza az ember, egyszerűen csak megvárja,  míg belehal...

Édes lehelet

Nem jellemző rám mostanában, hogy reagálhatnékom támad imitt - amott olvasott összevisszaságok hatására, most mégis meglegyintett az ihlet édes lehelete.

Érdekesnek tartom, mikor valaki más bőrébe képzeli magát, és magyarázatokat kovácsol annak a másiknak a tetteire, és mindezt úgy teszi, hogy kétségbe se vonja azt, amit kiokumulált. Nem igazán érted, miről is hadoválok, ugye? :) No, akkor belevágok a sűrűjébe, csak hogy tisztán láss. Olvastam volt nem régiben egy véleményt, miszerint az érett nők félrelépésének oka az önigazolás, a félelem az öregedéstől, és az a gondolat, hogy lemaradtak valamiről, amit azonnal pótolni kell. A véleményező szerint ezek az érett nők úgy orvosolják ilyetén problémáikat, hogy fiatal fiúkák karjaiba vetik magukat. Ahogy ezt olvastam (többször átfutottam a sorokat), olyan érzés kerített hatalmába, mintha az úriember önmagából kiindulva alkotta volna meg e teóriát (esetében a fiatal fiúk karjai tejszagú leánykák lábaivá alakulnak át). Ez a gondolat csak tovább erősödött bennem, ahogy magamévá tettem további sorait. Ugyanis azt is megtudtam, hogy az ifjonc nők pedig hormonjaiktól vezérelve teszik ezeket a félrelépéseket, merthogy (fejtegette) ők sem működnek másképpen, mint ellenkező nemű társaik, vagyis: el tudják választani a szexet a szerelemtől. Nem sok kellett, hogy könnybe lábadjon a szemem. Ilyen gyönyörűséges projekciót még nem láttam...

Mindazonáltal a fentebb leírtak ellenére mégis azt gondolom, hogy némi nemű igazság rejtőzik abban az állításban, hogy minden (vagy majdnem minden) férfiúi bűn a nők rovására írható, csak megtoldanám annyival, hogy a nők pedig a férfiaknak köszönhetően olyanok, amilyenek. A férfi ugyanis formálja a nőt (általánosságban pont úgy, mint személyre szabottan is, mondjuk egy kapcsolatban), és a nő pedig alakítja a férfit, még akkor is, ha ez ellen sokan körömszakadásig tiltakoznak. Ismeri valaki azt a közmondást, hogy: egyik kutya, másik eb? A nemek közötti civódásra, felelős keresésére maradéktalanul igaznak mondható, bármekkora közhely is. Már csak az lehet itt vitaalap, hogy ki legyen a kutya, és ki az eb...

Ha nem bánod, megosztom veled azon gondolataimat is, amik akkor ébrednek, mikor az ember legjobb barátai (a kutya és az eb) nekiállnak egymásra acsarkodni. Amondó vagyok, hogy a gyáva egyedek azok, akik ilyesmibe kezdenek, ugyanis ők gyávák ahhoz, hogy önmaguknak beismerjék (esélyes, hogy mást nem is érdekelne) gyengeségüket, esendőségüket, sebezhetőségüket, és tudod, amelyik kutya ugat, az nem harap (hogy maradjunk a közhellyé avanzsált közmondásoknál). Óóó, tudom, tudom, a legmelósabb meló szembenézni önön gyarlóságunkkal, kegyetlen és gyötrelmes, de az érte járó fizetség sem alamizsna... Nem tudod, mi jár az ilyen melóért? Pedig egyszerű. Önbecsülés, önbizalom, mellé a tiszteletadás, alázat, elfogadás képessége (önmagunk és mindenki más iránt). Felbecsülhetetlen értékű jutalmazás, szerény véleményem szerint...

Ide, a lábjegyzetbe, még bepötyögném azt, hogy ti, bátrabbak, akik túl vagytok ezen a kemény munkán, örüljetek, hogy ennyire megmutatják magukat a gyávák. Így nem okozhat gondot elkerülni őket. Nem kell időt pocsékolni az ilyen fikahegyek gyűrűjéből leskelődőkre... 

Látszani, nem látszani...

...ez itt a kérdés. Mindenki arra a képességre vágyik, amelyiket nem birtokolja. Ez a humanoidok örök elégedetlenségének az eredménye: sosem jó, ami van. Sokféle mód van arra, hogy eltűnjön az ember a kíváncsi, fürkésző szemek elöl, mégsem adatik meg mindenkinek ez a kiváltság, ám, akinek mégis, az a háta közepére sem kívánja. Pedig minden rosszban ott rejlik számtalan jó is, aminek a megtapasztalásához, tudatosulásához ki kell fejleszteni a látás képességét... 

No, de, a témának nem ez az iránya késztetett penna ragadásra, hanem inkább a segítő szándék annak kapcsán, hogyan lehet a láthatatlanság egyik hátrányát többé- kevésbé ép bőrrel megúszni. Ez a hátrány pedig nem más, mint maga a láthatatlanság, ami a metró nevezetű tömegközlekedési eszközön hatványozódva képes megmutatkozni. Következménye a sarokba préselődés furcsa érzése. Hiába igyekszik az a szerencsecsomag nem látszó felhívni magára a figyelmet, meddő erőfeszítés. Aztán jön a lábfej talppal való inzultálása, ami meglehetősen kellemetlen, megkockáztatom, még akár fájdalmas is képes lenni. Hiába a hangos sziszegés, jelezvén, hogy: hé, itt vagyok ám. A kedves láthatatlan kénytelen - kelletlen menekülőre kell, hogy fogja a dolgot, vagyis csak fogná menekülőre. Mivel sarokba lett préselve, helyzete kilátástalannak látszik. Normális fajok esetében ilyenkor fordul elő az, hogy a kutyaszorítóba került egyed elkeseredett támadásba lendül a szabadulás reményében. Láthatatlanunk is kétségbe esve igyekszik rálelni a kiútra, de hiába minden mocorgás, toporgás egy helyben, a hurok egyre csak szorul. A tülekedő, bepréselő egy percre sem tágít, szinte rátapad a feszengő láthatatlanra, aki már feladott minden reményt a szabadulással kapcsolatban. Hirtelen azonban ötlet villan át eszeveszettül megoldás után kutató agyán. Hát jó, gondolja, ezt akarod?Akkor simuljunk össze, és egy tyúklépésnyit a tapadó felé lép. Hozzáér. Először csak éppen hogy, aztán egyre több helyen, egyre hosszabb időre. Közben azon töpreng, hol is látta ezeket a védekező technikákat. Lehet, hogy nem is látta sehol, csak elméje mélyéből szülője aggódó okítása derengett fel segítőn? Igen, valószínűleg valami hasonló történhetett. Sejti, hogy szülője nem csak ezt az információt ültette el benne, hanem számtalan másikat is, amikről nem is hitte, hogy megmaradtak benne...

Láthatatlanunk a mélyen belül felgyülemlett feszültségtől egy hatalmas sóhajtással szabadul, és, talán joggal is, hagyja, hogy lassan eluralkodjon rajta a győzteseknek járó büszkeség érzése. Nem baj, hogy láthatatlansága továbbra is megmarad. Nem is akarja igazán elveszíteni ezt a képességét. Egy a lényeg, mégpedig, hogy már tudja, nincs félnivalója a láthatóktól...

Hablaty

Te féltékeny típus vagy? – tették fel neki a kérdést. A túlhatározottan és túl gyorsan érkező nemleges válasz gondolkodóba ejtett. Mi is a féltékenység? Ez az érzés nem szól másról, csak arról, aki átéli éppen. Nem, nem a párról szól, nem a kapcsolatról. Csak arról, akit gyötör. Kiért küzd, szomorkodik, könnyezik ilyenkor az ember? Azért a másikért, akiről azt hiszi, nélküle létezni nem lehet? Ugye nem lepődsz meg, ha azt mondom: nem, nem azért? Hanem saját magáért. Önmagát sajnálja, siratja ilyenkor az ember. Küzd azért, hogy továbbra is birtokában tudja azt a másikat, akit a szeretet szent nevében a tulajdonának tekint. Szerény véleményem szerint ebben a helyzetben pont a szeretet az, ami nincs jelen. Bizony, nincs jelen, mert, ha az ember szeret valakit, akkor azt úgy szereti, ahogy van. Akkor a szeretlek szó után nincs egy ha, de, csak, és semmilyen másik kötőszó sem, egyedül csak a szó maga: szeretlek. Ha az ember szeret valakit, akkor tiszteletben tartja őt, elfogadja őt, figyel rá, s mindezt nem valamiért cserében teszi (de még csak nem is a viszont szeretetért), hanem azért, mert jól esik neki mindezt megélni azzal, aki felé irányul ez a szeretet. Ha az ember szeret valakit, akkor ez az érzés nem szűnik meg a miatt, ha a másik nem viszonozza ezt. Ó, igen, ez esetben jön a fájdalom, és minden egyéb, ami ilyenkor szokott, de ez a kín nem jogosít fel semmire a másik ellen, hiszen a szeretet nem tüntethető csak úgy el. Meg kell érteni, hogy nem lehet az egész világot a keblünkre ölelni, és azt is, hogy bennünket sem szerethet mindenki. El kell fogadni a másik érzéseit, és tiszteletben tartani azokat, bármik is legyenek. A pakliban mindig benne van a veszteség érzés megtapasztalásának a lehetősége, és nincs mese, az embernek ezt is meg kell tapasztalni (a mázlistáknak nem sokszor), hiszen hogy értékelhetné mindazt, amije van, ha nem ismeri a veszteség érzését. A féltékenység talán nem más, mint menekülés ez elől az érzés elől, mert míg a féltékenység érzésével foglalkozik az ember, nem kell szembenéznie azzal, amivel végül mégis csak szembe fogja találni magát: azzal, hogy az érzései viszonzatlanul maradtak. Ez fáj, cefet bitang mocskosul, a szeretet mindezek ellenére mégsem múlik el… Tisztában lenni önmagunkkal, reálisan látni külső és belső értékeinket… Mennyire nehéz feladatok is ezek. Lehet, hogy nem is kivitelezhetőek. Ha az ember szereti magát, akkor azért nem képes rá maradéktalanul, ha pedig gyűlöli, akkor pedig azért. Nem hiszem el azt, hogy az ember képes önmagát hideg fejjel, az érzéseket mellőzve szemlélni… Érdekel téged, hogy a sok – sok paradoxon közül, amit ismerek, melyik az, ami viszi a pálmát? (Ha nem szeretnéd tudni, hunyd le a szemed, vagy birizgáld meg az ikszet ott a sarokban, mert pár pillanat múlva birtokodba kerül ez az információ óhatatlanul.) A következő az: reálisan, gondolkodva (vagy akár reálisan gondolkodva) és szívből, lélekből választani társat. Gyönyörű szép…         

Mi...

...ez, ami kavarog itt belül? Mi ez, amit érzek? És miért érzem magam ilyen végtelenül szomorúnak? Ehhez az érzéshez senkinek nincs köze, ez csak úgy magától támadt fel. De miért? Vajon hol keressem az okot? Mi módon kutassak utána? Ez lenne az ellenkezője annak a jóérzésnek, ami akkor kerít hatalmába, mikor a nekem kedvesben gyönyörködöm? Lehet az, hogy azért cserébe ezt is éreznem kell időről időre? Hogyan lehet az ilyen elmondhatatlan szomorúságot átvészelni? Lehet egyáltalán ép ésszel megúszni?... Fáradt vagyok... Belefáradtam az életembe. Már nem is tudom, mi az, amiért mégis élek nap nap után. Azért, mert muszáj? Mert felelősséggel tartozom?... nem is tudom...

Értetlenül

Vidáman bátrat gondolt és a gondolatot következetesen tett is kísérte. Pocakvillantós felsőt vett fel a hazavezető útra. Ahogy ballagott, néha – néha kétség ébredt benne az ötlet okosságával kapcsolatban. Furcsán nézték és sokan, főleg a fiatalabb kategóriába tartozó csajok. Nem értette. Hirtelen ötlettől vezérelve egy kirakatban leellenőrizte, minden rendben van-e az öltözékével, nincs-e ételmaradék az arcán valahol, vagy nem mered-e égnek a haja. Sehol semmi bibi, minden a helyén. Utolsó lehetőségként pocakvizsgálatot tartott. Tűnődött: vajon szép vagy csúnya? Bármennyire akarta, nem tudta csúnyának bélyegezni. Egy pocakot látott, semmi különös. Lapos, mégis gömbölyű; hurkás kinövésektől mentes; rajta a bőr selymesnek hatott és pont megfelelően barna színben pompázott; a köldök kicsi, kerek, nem kidudorodó. Semmiképpen sem érdemelt csúnya jelzőt, inkább a helyes halmazba osztotta volna, esetleg az átlagosba. Mégis egymás után bámulták meg a leánykák. Egyszer azt is felfedezni vélte, ahogy két nőszemély összesúg, és hol az egyik, hol a másik méregeti rosszalló tekintettel. Az sem zavarta őket, hogy látványosan feléjük fordult, és a szemükbe nézett, jelezve, hogy tudja, hogy róla van szó. Nem értette. Nem értette, miért zavarja őket ő és a pocakja. Hiszen ő csak egy szürke kis incifinci, aki csendesen meghúzódik egy aprócska zugban, sokszor szinte láthatatlanul… nem kéne így öltözködnie? Nem, az nem menne. Túl büszke, túl dacos ahhoz, hogy hagyja magát ilyen szinten manipulálni. Az értetlenség zavarta igazából, ami munkált benne. Nem értette, hogy a fiatal lányok miért veszik észre őt, és a tartozékait. Hiszen ifjak, mi kellhet még? Ha mégis kell valami, miért nem tesznek azért, hogy nekik is legyen? (mondjuk, habzsol háp helyett csak kicsit meg kéne mozgatni a burkeszt, ez nem nehéz) Úgy érezte, sohasem lesz képes megérteni…     

A rendes nő...

...ről beszélt. Magyarázta kézzel - lábbal, hogyan viselkedik, gondolkodik egy ilyen homosapiens nőstény. Figyeltem rá - esküszöm - egy darabig, elég sokáig is. Miközben figyeltem, gondolatok éledtek a fejemben, amik egyértelműen üres bámulásra alacsonyították a figyelmemet, de azért még a fejemet is oldalra fordítottam enyhén (érezze csak az az áhított figyelmet). Közben azon fáradoztam, hogy megválaszoljam a kérdést, ami kinyírta ezt az odaadó figyelmet. Nem, nem hiszem, - morfondíroztam - hogy komolyan gondolja... Egy rendes nő nem ilyen. Egy rendes nő tudja, hol a helye, nem is okoz gondot neki elfogadni ezt. Nem tör férfiúi babérokra, nem akarja egy ellenkezőneműnek sem bizonyítani, hogy jobb a férfinépnél. A párjára felnéz, szereti és tiszteli. Sosem (mondom, semmilyen körülmények között sem) teremt olyan helyzetet, ahol rossz színben tűnik fel a szeretett férfi, sőt, inkább támogatja, segíti őt, minden helyzetben kiáll mellette... Azt mondják, emancipáció van. Szerintem ez hülyeség. Egy kapcsolatban alá és fölérendelési viszonynak kell lenni, és az a helyes, mikor ez úgy alakul, hogy a férfi a főnök, nem pedig a nő. Erős kétségeim vannak afelől, hogy egy nadrágot hordó nő (értsd jól) szerethet úgy egy tutyi - mutyi férfit, ahogy szeretnie kellene egy egészséges kapcsolatban (naná, hogy te tudsz kivételt mutatni, de mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt). Az oka egyszerű. Ha a nő az, aki azokat a dolgokat csinálja, amit a férfinak kellene (eltartja a családot, külvilág felé reprezentál, irányít, stb.), akkor nem lesz képes felnézni a másikra. Nem lesz képes arra, hogy tisztelje, hiszen az ilyen férfi nem képes problémamegoldásra (látszólag). Ha pedig nincs tisztelet, csodálat (ezt is értsd jól, ha lehet), akkor ott vágy sincs. Abban a pillanatban, ahogy ezek eltűnnek, bekövetkezik a kapcsolat halála visszavonhatatlanul. Ennek a szemléletnek a tükrében én igen is bevállalom az alárendelt szerepet, és csillogó, csodáló tekintettel akarok felnézni a férfire, aki a vágyaim netovábbja. Örömmel akarok térdelni előtte és lesni akarom minden kívánságát amellett, hogy tiszteletben tartom őt, amennyire csak tőlem telik. Kívánni, vágyni akarom minden pillanatban. És akarom, hogy irányítson, hogy kerekedjen fölém. (Ha nem tudnám, hogy félreérted, az is mondanám, hogy akarom, hogy igázzon le. De ezt tekintsd ki nem mondottnak, mert úgysem tudod úgy érteni, ahogy gondolom, és belekötsz szimplán azért, hogy kötekedhess.) Akarom, hogy vigyázzon rám, a figyelmem középpontja legyen. Ezektől leszek képes nőnek, ízig - vérig nőnek érezni magam mellette, és ezektől fogja ő királynak (újra csak jó értelemben) érezni magát mellettem. Amondó vagyok, valami ilyesmi a hosszan tartó, jó kapcsolat titka... Legalábbis az én hosszú kapcsolatom titka valami ilyesmi lesz :)

Morfondír

Ballagtam, kezemben a könyvvel. Jó könyv. Régen került a kezembe olyan iromány, amit alig bírtam letenni. No, de nem is ez a lényeg most. Szóval, ballagtam a könyvvel. Két megálló séta a következő tömegközlekedési eszközig, ami a szállításomat intézte. Sétálhatnékom volt. Nagyon régen volt már ilyen jó az idő, és nagyon régen voltam ilyen hangulatban. Sétáltam hát, és olvastam (igen, menet közben). Egy aluljáróhoz érkeztem. Mintha egyszerűen csak ott teremtem volna, úgy belemerültem a könyvbe. Hirtelen kellemes illat csapta meg az orrom. Felnéztem. Évek óta nem jártam erre, futott át az agyamon. Persze (fűztem tovább a gondolatot), hiszen csaj vagyok, aki egyedül, férfitársaság nélkül nem jár ilyen kétes helyeken, vagy legalábbis nem szívesen (kerestem is más lehetőséget, mielőtt lemerészkedni kényszerültem, de semmi járható út nem tűnt szembe). Az illat irányába fordultam, egy gyrost sütő és árusító hely ontotta magából a sült hús finom illatát. Ilyen helyre miért ne mehetne egy csaj? – méltatlankodott a másik hang, onnan belülről. Egy csajnak nem biztonságos itt – kántálta amaz. Gyorsan végigszaladtam gondolatban életem történésein, nem történésein, és megállapításra jutottam. Én tényleg csak akkor jártam kétesnek mondható helyeken, ha férfi oldalán volt alkalmam megjelenni. Azt kérdezed, mi számít kétes helynek? Minden olyan vendéglátóegység ebbe a kategóriába tartozik, ami aluljáróban van (aluljáró fóbiám van), és minden olyan hely, ahol italkimérés folyik (a kricsmitől a kocsmán át a bárig, és ilyen ez a gyros-os is). Az ilyen helyeken a csajok férfi nélkül vagy veszélyben vannak, vagy megbélyegzetté válnak. Azt mondod hülyeség? Lehet, hogy igazad van, én mégis mindig ennek megfelelően viselkedtem, és kerültem az ilyen és ehhez hasonló helyeket, ha egyedül (vagy lányok társaságában) voltam. Betudtam ezt a gyávaságomnak. Most ébredtem csak rá arra, hogy ez a nőségemből adódó ösztönös viselkedés (ne hidd, hogy érdekel, hogy fennhangon kacagsz). Persze tévedhetek, de szeretnék nem tévedni…     

Vasmarok

Nem is olyan régen megéreztem rajtad, hogy érdekesnek találsz. Engem, a szürke kis senkit. Nem is olyan régen még azt mondtad, mindig olyan embert, nőt kerestél magad mellé, mint amilyen én vagyok. Egy pillanatig sem kételkedtem a szavadban, mert amit mondtál, összhangban volt azzal, amit éreztettél velem. Most mégis könnyek homályosítják el a szemem. Mikor veszett el pillanatra a képességem, amitől érezhettem azt az összhangot? Mikor romlott el a megérzőkém? Hogy engedhettem ezt? Hogy történhetett?...  Minap, mikor ott aludtál mellettem, néztem az arcodat. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Még sosem éreztem ilyet. Olyan volt, mint mikor a gyomor környékén hideg vasmarok kegyetlenül szorongat belülről, csak kicsit följebb, a szív tájékán. Pillanatra meg is rémített, mi több, nem csak egy villanásig. Olyannyira, hogy elkaptam a tekintetem az arcodról. Aztán értettem csak meg, hogy ez volt a szeretet. Ez volt a feltétel nélküli, önzetlen szeretet megnyilvánulása, amire mindig vágytam. Lassan feléd fordítottam újra a pillantásom, és az érzés újra ott volt, de már nem ijesztett. Néztelek és boldog voltam. Legszívesebben felébresztettelek volna, hogy megosszam ezt veled, de csak mosolyogtam. Képzeletemben megsimogattam az arcod, és boldog nyugalomban néztem tovább a filmet... 

Kérdések

Igaz a gondolat, miszerint nem vagyok fontos?

Hogy lehetne igaz ez a gondolat? Nem, nem igaz. Csak a magányom és az ön marcangolhatnékom mondatja ezt velem.

Igaz a gondolat, miszerint minden fontosabb, mint én?

Nem, nem lehet igaz ez a gondalt. Ha kijelentené ezt, akkor lehetne igaz csupán, így csak spekuláció és önsanyargatás. Jobban belegondolva, tudom jól, hogy nem igaz ez a gondolat. Azt is tudom, hogy a maga módján fontos vagyok neki, és nem csak azért, hogy kielégítsem a szexuális igényeit.

Hogy reagálok, ha elhiszem ezt a gondolatot?

Belehalok. Összetörök. És sírok. Még magányosabb leszek ettől, mint előtte, és úgy érzem, hogy nem szeretet, amit érzek iránta, hanem gyűlölet. Ha elhiszem, hogy ez a gondolat igaz, akkor csendesen szenvedek, és gyötröm magam addig, míg szinte elviselhetetlen fájdalmat nem érzek.

Ki lennék e nélkül a gondolat nélkül?

E nélkül nyugodt lennék, és jó kedvű. Nem csillogna könny a szememben, és nem kéne éreznem a gyűlölet mardosását. Nem félnék, nem fájna, és nem kínoznám magam folyton. Ha nem támadna ilyen gondolatom időről időre, akkor élném az életem magamnak, értem, velem. Nem zavarna, ha nem akar velem lenni, nem érdekelne, miért tartja velem a kapcsolatot, és nem kérdeznék magamtól mindenféle ostobaságot, inkább jól lennék, és boldog lennék.

Fordítsd meg a gondolatot!

Nem vagyok elég fontos magamnak. Nem törődöm eleget magammal. Nem hallgatom meg magam úgy, ahogy szerintem jó lenne. Nem szeretem magam…

Megfordíthatnám a gondolatot úgy is, hogy ő nem elég fontos nekem, de ez nem igaz és újra kéne kezdenem a kérdések feltevését. De felesleges újra kezdenem kérdezni, mert tudom, hogy ő fontos nekem. Annyira fontos, amennyire fontos lehet valaki, aki iránt feltétel nélküli szeretetet érzek…

A szeretet maga

Már most, ebben a pillanatban is szeretet vagy. A szeretet pedig nem keres semmit. Úgy teljes, ahogy van. Nem akar semmit, Nincs szüksége semmire, és nem ismeri a kellene szót. Mindene megvan, amit szeretne, éppúgy, ahogy szeretne. Ezért, amikor azt hallom az emberektől, hogy szeretnek valakit, és elvárják, hogy a másik viszontszeresse őket, tudom, hogy amiről beszélnek, az valójában nem szeretet. 

Néha előfordul, hogy úgy tűnik, aprópénzre váltottad a szeretetet, és becseréled egy pillanatnyi gyötrő gondolatra. Ilyenkor teszel egy kis kirándulást az illúziók világába. Mert paradox módon a szeretetet éppen azzal veszítheted el, ha a nyomába eredsz. De - és ez nagyon fontos - csak a vele kapcsolatos tudatosságod szűnhet meg, maga az állapot soha. Ez utóbbi nem lehet kérdéses, mert mi mindannyian szeretet vagyunk. Ez rendíthetetlen, mozdíthatatlan, örök tény. Ha felülvizsgálod a gyötrelmes gondolataidat és kitisztítod az elmédet, a szeretet magától beáramlik az életedbe; még ha akarnál sem tehetnél ellene semmit. 

A szeretet mindent összekapcsol, feltétel nélkül. Nem retten meg semmilyen rémálomtól, és nem akarja elkerülni, sőt várakozással tekint elébe, hogy aztán akkurátus vizsgálatnak vethesse alá. A szeretet általi kapcsolódásnak nincs más módja, csak ha megszabadulsz a feltevéstől, miszerint akarsz valamit a partneredtől. Amint ez sikerül, átélheted a valódi összekapcsolódást. Ez pedig olyan érzés, mintha megnyerted volna a lottóötöst. 

Ha mégis úgy érzem, hogy akarok valamit a páromtól, egyszerűen elmondom neki. Kérek. Ha nemet mond, és én nem vagyok képes elfogadni ezt, akkor egyértelmű, hogy rendet kell tennem az elmémben. Hisz tudom, hogy a valóságban már mindenem megvan. Mint mindannyiunknak. Ezért is van, hogy ilyen kényelmesen ülök itt: nem akarok tőled semmi olyasmit, amit nem akarsz megadni nekem. Még a szabadságodat sem, ha te magad nem akarod. Még a békédet sem. A te megtapasztalt igazságod teszi lehetővé, hogy kapcsolódjam hozzád. Ezáltal érintesz meg, és ez az érintés olyan bensőséges, hogy könny szökik a szemembe. Hozzád kapcsolódtam; nincs más választásod. Ez az, amit újra és újra átélek, vég nélkül, és könnyedén, a lehető legtermészetesebb módon. Ez az igazi szeretet. 

A szeretet nem tagad le semmit: egyetlen fuvallatot, cseppet vagy porszemet sem. Úgy szereti önmagát, ahogy van, és minden pillanatban örül, ha a jelenléten keresztül felvállalhatja és megélheti ezt - minden tekintetben, határok nélkül. Mindent és mindenkit magába foglal és átölel: a gyilkosoktól kezdve a szenteken át a kutyákig és macskákig. A szeretet olyan tágas, hogy beszippant és felperzsel. Semmit sem tehetsz ellene. Csak egyet: éled; ugyanis te magad vagy a szeretet. 

(részlet Byron Katie és Michael Katz könyvéből)

Megint egy címtelen

Morfondírozott. Azon, szerezzen-e a szerből, vagy hagyja az egészet a fenébe. Kicsit elkalandoztak a gondolatai. Azt próbálta kitalálni, hogy amit érez, az vajon a szer okozta hiány jele, vagy egyszerűen csak a mehetnékje támadt fel péntekre való tekintettel. Hirtelen nem tudta azt sem, hogyan deríthetné ezt ki. Azt tudta csupán, hogy valami cefetül hajtja belülről. Olyannyira, hogy alig tudott nyugton megülni a fenekén. Menne, maga sem tudta, hova, csak valahova, valamerre, ahol történik valami, ahol érezheti, hogy van élet körülötte. Sejtelme se volt, miért érzi úgy, hogy semmilyen életet él, hiszen sok mindent mondhatott az életéről, de azt nem, hogy élettelen. Akkor talán mégis lehet, hogy a szer hiánya az, ami gyötri? Kideríthetetlen. Túl sok ideje már, hogy a világtól elvonultan telnek a napjai, és talán ez sincs jó hatással rá... Végül döntött. Elfelejti még egy kicsit a szert, a nélkül is jó tudja érezni magát, és ezt úgy tudta eladni magának, hogy kétkedés nélkül elhitte ennek a gondolatnak az őszinteségét. Aztán teltek a percek, az órák, és időről időre eszébe jutott a szer. Vitába szállt önmagával és egyszer arról győzködte magát, hogy nincs szüksége rá, egyszer pedig arról, hogy mennyivel jobban érezné magát, ha hagyná, hogy hatással legyen az agysejtjeire. Nem lehet tudni, mikor dőlt el igazán a kérdés, de végül győzött a szerellenes propaganda. Mikor már egyértelmű volt, hogy nem beszerezhető, megnyugodott. Fáradtnak érezte magát, ahogy hazafelé igyekezett az esőben. Utálta ezt a nyúlós, nyirkos, se meleg, se hideg időt. Már a műnapozás sem pótolta az igazi napsütést, és az egész rátelepedett mindenére, mint valami fojtogató, átlátszó gyilkos. Nyugodt és fáradt volt, de fogadni mert volna rá, hogy mégis kínlódva fog álomba szenderedni. Fázni kezdett eszeveszettül. Nem emlékezett, mikor fázott utoljára ennyire. Didergett, szinte vacogtak a fogai, még akkor is, mikor már otthon volt a meleg takaró alatt. Nyugodt volt és fáradt és halott a lelke...

Mondd, sírtál...

...már könnyek nélkül szívet tépőn? - kérdezte - Nem is hiszed, hogy lehet olyat? Pedig de, nagyon is lehet. Mikor először történt meg velem, magam se nagyon hittem, de aztán újra és újra megismétlődött, így megértettem, elhiszem végre, és már tudom, hogy a könnyek nélküli zokogás a leggyötrőbb fájdalom megnyilvánulása. Legyél vidám, és adj hálát mindegy kinek, amiért nem ismered ezt... - és elcsendesedett a hangja... 

Ez is címtelen

Hiányérzete támadt, és egyre csak gyötrődött tőle. Nem a szer hiányzott, arról gondoskodik, ha szükségét érzi, hanem az a szabadságérzet, amit akkor érzett, mikor péntek esténként elindultak az éjszakába. Még csak sejtelme sem volt, hogy meddig fogja kínozni, de méltán kezdhetett volna aggódni attól félve, hogy nem egykönnyen szabadul. Zakatoltak a gondolatok a fejében megoldás után kajtatva, de egyszerűen reménytelennek tetszett az örömteli végkifejlet. Lassan ez az érzés a mindennapjaiba is beköltözött, és belülről emésztette fel. Óhatatlanul jönnie kellett a megvilágosodásnak, miszerint ez nem kecsegtet semmi jóval, ráadásul még tanácstalannak is bizonyult olyannyira, hogy ötletei sem támadtak. Mint hab a tortán, úgy koronázta meg az egészet az, hogy a szernek köszönhetően az érzés jól felduzzadva tört elő egyre sűrűbben. Pörgött az agya teljes gőzzel, mitévő is lehetne. Ült a szobában a tévére bámulva, és érezte a belül tomboló, féktelen energiát. Arra gondolt, ebbe biztosan bele fog dögleni, csak az a baj, hogy eszeveszettül lassan és kegyetlenül... Sosem hitte volna, hogy ennyire fog hiányozni. Nem csak a szórakozóhelyeket hiányolta, hanem az előkészületeket és a levezető trécseléseket is. Hirtelen megértette, hogy igazából egy jó barát után áhítozik. A megértéssel az elkeseredés is megérkezett, mert tudta, neki nem adatik meg ez a kegy. Így hát tovább bámulta a tévét türelmesen, arra várva, hogy a hurrikánként tomboló erők, ott belül, csillapodni kezdjenek...

A tömegközlekedés és én

Ma reggel utazgattam. Na, nem úri passzióból, hanem céltudatosan. A metrómegállóban ellenőrök ácsorogtak. Nem lepett ez meg, hiszen szoktak, bár inkább a bejutást akadályozzák, és nem a szabadulást, de hát szívük joga minden irányból izélgetni a hömpölygő tömegáradatot. Haladtam hát feléjük, miközben matattam a zsebemben az utazásra jogosító igazolvány után kutatva. Természetesen nem találtam meg hamar, így sikerült az egyik szigorú karhatalom tag elé tipegnem a magas sarkú csizmácskámban. Végül megtaláltam az igazolványt (naná, hisz van olyanom), és bemutattam tisztelettel. Erősen meglepődtem, mikor az úr megszólalt (azt azért sejtettem, hogy tud beszélni), és fitogtatni kezdte tudását azzal, hogy megkérdőjelezte az igazolványom hitelességét. Valami számokról hadovált, és arról, hogy így nem érvényes, és irkáljam be, mert így aztán jól megbüntethetne (aha, gondoltam, te nem megbüntetni, hanem jól megpakolni szeretnél), és akkor biztosan meg lennék sértve. A rögtönzött erkölcsi példabeszéd alatt végig a szemébe néztem, és mikor elhallgatott, biztosítottam róla, hogy jól látja, ha megvágna, piszokmód megsértődnék. Mielőtt utamra indultam, a lelkemre kötötte, hogy pingáljam a számokat a megfelelő helyre, én persze bólogattam bőszen, hogy igen, majd ezt fogom tenni (miközben arra gondoltam, hogy persze, persze, majd ha te előtte a szádba veszed azt, amire gondolok). Fél percig még dohogtam magamban, de nem tovább. Hagytam inkább, hogy ennek a kis incidensnek még az emléke is homályba merüljön. Körülbelül félóra alatt elintéztem az intézni valót, s visszatértem a metróba utazási szándékkal (nem hiába, a tettes mindig visszatért a tett színhelyére). Az úr, akit volt szerencsém az előbb megismerni, éppen beszállt egy metró kocsiba, és én, mint jól nevelt provokatőr, ugyanoda tityegtem, odafigyelve arra, hogy kénytelen legyen észrevenni. Észre is vett. Vigyor terült szét az arcán, és éreztem, ahogy alaposan megvizsgál a szemével. Ekkor már tutira tudtam, hogy az előbbi kötözködés amolyan meghúzom a copfod, mert tetszel ovis udvarlási forma akart lenni. Pár megállót utaztunk együtt, de végig éreztem magamon a mustráló szemeket. (nem, nem is voltam kihívóan öltözve.) 

Probléma

Eddig azt hittem, hogy a problémák többnyire nem belőlem fakadnak, de lassan kezdem megérteni, hogy szinte csak belőlem erednek. Igazából nincsenek problémák. Én generálom őket, és mikor sikerül elcsípni valami olyat, ami kellő módszerek bevetésével problémává alakulhat, akkor rámozdulok, és addig nem engedem, míg egy bazi nagy probléma nem kerekedik belőle. A módszer a hibátlanra fejlesztett agyalás, helyesebben a túlagyalás. Hergelő és gerjesztő hatása fokozza a hatékonyságát, ami azt jelenti, hogy nem létezik olyan helyzet, amiből ne lehetne problémát létrehozni. Hogy ezt miért jó? A kérdés kiváló, a válasz pedig egyszerű, miszerint: ez nem jó. Viszont nehéz nem így működtetni az agyam, mert egy női agy nem nagyon ismer más működési módot. Azért ne gondold, hogy mentegetném hőn szeretett agytekervényeimet. Eszemben sincs ilyet tenni, csak ténymegállapítást eszközöltem :)

Sokadik valami

Azt mondta, úgyis csak álmokat kergetek. Hirtelen nem értettem, mire gondol, és első felindultságomban azonnal ellenkezni akartam, mondván, az álmokat meg kell valósítani, és az csak természetes, hogy ez a kergetésükkel kezdődik. Aztán elszámoltam háromig, és énem lázadó fele lecsillapodott, lehajtott fejjel megadta magát. Az agysejtjeimen végigszaladt ez a félmondatocska. Az axonok csak úgy izzottak, ahogy a szinapszisok száguldoztak köztük ezzel a gondolattal. Elszomorodtam… Mint annyiszor mostanában a nagy felismerések alkalmával, pedig már igazán megszokhattam volna ezt… El kell ismernem, bármennyire nem tetszik nekem, hogy tényleg álmokat kergetek csupán. Teketória nélkül elhitetem magammal azt, ami szerintem enyhíti a félelmeimet. Nagyon szeretném megérteni, elfogadni a tudatot, miszerint az ember egyedül éli az életét. Én is egyedül élem az életem. Nem kéne ettől félni, mert ez így lett kitalálva, és nincsen benne semmi rossz. Értenem kéne, hogy nem attól leszek más, vagy több, vagy esetleg mindenkinél különb, mert sokan vannak körülöttem, hanem magam miatt… Álmokat kergetek inkább, és hiszem, hogy van a világon legalább egy ember, akivel összepasszolunk úgy, mint a puzzle darabkák. Megdöbbent a felismerés, mennyi félelem lakik bennem. Igyekszem helytállni, és a kötelezettségeket felvállalni, erősnek lenni, de közben belül úgy félek, mint egy agyon gyötört csemete. Vajon ezek a félelmek abból fakadnak, hogy meg akarok felelni másoknak? Nem, ezt nem hiszem, mert akkor valószínűleg körülvenném magam egy csomó emberrel, akik mind – mind arról lennének hivatottak biztosítani, hogy jobb, szebb, okosabb, stb. vagyok… Igaza lehetett, álmokat kergetek… Hiszek… Valaki istenben hisz, valaki a lélekvándorlásban, valaki az alkohol jótékony hatásában, és még sorolhatnám. Én pedig abban hiszek, hogy nem vagyok egyedül…

Megvilágosodás

Azt hiszem, rájöttem. Megértettem végre, mivel magyarázható ez a rengeteg hó, ami ma is megpróbálta ellepni az országot. Biztosan a világot is. (Naná, hogy a világot is.) Esetleg az is lehet, hogy más országokban másképpen nyilvánul meg, azért, hogy ne legyen nagyon gyanús a dolog. Mert képzeld el a bazi nagy pánikot, ami akkor törne ki, mikor hó esne a busmanok fekete kobakjára. Szóval, arra jöttem rá, hogy ez egy idegen faj inváziójának az előszele. Na jó, lehet, hogy jó szándékúak, csak óvatosságból intézik így a dolgot.  Ilyen időjárást generálnak, hogy megbénítsák az embereket, és az életüket. Ha megtörtént a bénítás, akkor színre fognak lépni, és leigázzák a világot, vagy átadják a tudásukat nekünk, embereknek. Hogy miért tennének ilyet? Ki tudja. Talán a vízért, vagy új életteret látnak a világunkban, esetleg csak gonoszkodásból, vagy azért, mert annyira segítőkészek, hogy csak na. A hóba, még az előtt, hogy leesett, valami szert csempésznek, és ha elérkezettnek látják az időt, akkor valami úton – módon aktiválják azt. Tudod, úgy, mint valami nanorobotot. Neeem, dehogyis olvastam túl sok sci-fit, és nem is néztem sokat belőlük, de ha szerinted hülyeségeket beszélek, akkor tessék, mondj jobbat, ha tudsz. Mi a nyavalyáért esik ez a mocskosul sok hó? És ne gyere nekem valami időjárási hadovával, mert az nem tetszene. Túl egyszerű, és unalmas magyarázat lenne, pontosan tudom, te is elcsépeltnek éreznéd. Másrészről most már tutis tuti, hogy valami földönkívüli izéről van szó. A sült kolbászom (amit a nem régen felfedezett piacon vásároltam) eszeveszettül sós. Ez nem lehet véletlen. Ugye már te is belátod, hogy itt valami sci-fibe illő dologról lehet csak szó… Pont most, mikor érzem, hogy nőni kezdtek a cickóim. Nem mintha kicsik lettek volna eddig, de valami miatt mégis nőni kezdtek...

Címtelen

Kíváncsi volt, vajon addiktív-e a személyisége. Valószínűleg nem látja önmagát teljesen reálisan, és ezért őszinte csillogással a szemében mondaná, hogy: dehogy vagyok olyan. Hiába határozott a természete, bármennyire is ellentmondásos is az állítás, mégis pont azt engedi feltételezni, hogy bizony ő függőségre hajlamos példány. Ha gondolkodna ezen, és merné bevállalni azt, ami van, akkor be kellene ismernie ezt a tényt. Meg kéne tennie a beismerést, már csak azért is, mert vitathatatlan tény, hogy az elmúlt egy évben folyton be volt tépve. Ha valaki egy egész évig, majdnem mindegyik napon tudatmódosítót használ, egyértelműen nevezheti magát függőnek attól a szertől. Ő is. Tudta ezt magáról ő is, és még csak annyira mélyen sem kellett volna magában kutakodnia az információért, csak nem akart foglalkozni ezzel. Jól érezte így magát. Miközben arra várt, hogy megszólaljon a telefon, az jutott eszébe, vajon mennyire vágja haza a szervezetét a szerrel. Nem mintha egészségmániás lenne, és az is biztos, hogy a testével nem igazán bánik kesztyűs kézzel, hiszen azért van, hogy használva legyen, ráadásul eszében sincs túl sokáig rontani a levegőt ezen a nagy gömbön. A révedezésből a telefon hangja rántotta ki. Pár szót váltott csak a túloldalon lévővel, s már pattant is. Beleugrott egy kényelmes cipőbe, és sietve elviharzott. A szokott helyen már várta az ismerős autó, az ismerőssel a kormánynál. Vidáman üdvözölték egymást, mint mindig, és trécseltek a szokásos dolgokról, miközben csereberéltek. Mindketten megkapták, amit szerettek volna, és már engedték is útjára a másikat. Miközben bandukolt hazafelé a zsebében azzal, arra gondolt: milyen jó lesz majd holnap a hatása, talán még jó kedve is lesz. Hazaérkezett. Valami hülye sorozat ment a tévében, nem kapcsolta ki, mielőtt indult volna. Kellett neki ez a háttérzaj (hisz többnyire nem is figyelt rá), ettől mintha nem lett volna annyira egyedül, vagy legalábbis nem kellett szembesülnie magányával. Bebújt az ágyba. Magával vitte az éppen aktuális olvasnivalót, pedig sejtette, hogy nem nagyon fog belelapozni, és csak az ágy mellé száműzi, hogy reggel újra visszatehesse a táskába. Elhelyezkedett kényelmesen, és csak bámulta a képernyőt, miközben nagy gondot fordított arra, hogy figyelmen kívül hagyja össze – vissza csapongó gondolatait… 

Az orgazmus...

...a természet egyik legcizelláltabban megtervezett és legpompásabban összehangolt jelenete; anatómiailag és fiziológiailag egyaránt evolúciós csúcstermék. Mindkét félben mindaz hiánytalanul megtalálható, amire a másiknak szüksége van. Hőmérséklet, nyomás, csapadék – minden kellék együtt van a villám elcsattanásához, hogy egy katartikus kisülésben felszabaduljon mindaz az izomerő, fizikai, kémiai, elektromos és pszichés kreatív energia, ami kikívánkozott belőlük. Kifogástalan működés esetén mindketten kitisztult tudattal, gondoktól és görcsöktől megszabadulva térnek magukhoz, hogy üdén és frissen új életet kezdjenek. Valaki egyszer azt mondta, hogy az emberiség csak a szeretkezést követő tíz percben tekinthető normálisnak, megint más pedig azt, hogy minden egyedül töltött éjszaka időpocsékolás.

A két nem kétféleképpen jut el ebbe az állapotba. A férfiaknál a pénisz hegye, azaz a makk a legérzékenyebb rész, melynek kellő időben történő birizgálása azonnali és kissé kellemetlen ejakulációhoz vezet. Ezen a ponton akár egyet is érthetünk de Sade márkival, aki minden partnerét figyelmeztette: „Ne piszkáld a makkomat!” (Jóformán egész életművében ez az egyetlen elfogadható tézis.) A nyél már kevésbé csiklandós, és sokkal kényelmesebb élvezetet is ad. A legérzékibb rész persze a nyél és a makk találkozásának tájéka, a gyűrű, ahol az orgazmus ravasza lakik. A nőknél is hasonló a helyzet, a klitorisz jóval érzékenyebb, mint a hüvely fala, s ingerlésre oly nagyszerű orgazmusokat tud produkálni, hogy sok nő mind a tíz ujját megnyalja utána. A legkéjesebb pont itt is a csikló és a hüvely találkozásánál található.

Lenyűgöző a férfi – és a női orgazmus összehangoltsága. A nő hüvelye és csiklója pontosan ugyanabban a ritmusban mozog, mint ahogyan a férfi ágyéka hullámzik, s a prosztata kontrakciók elindította ondó spriccel. A jelenség egy reflexes izommozgás következménye, amely egészen addig tart, míg az egyik vagy másik partner reflexei ki nem merülnek. A még működőképes fél ezután is folytathatja a kontrakciókat – főleg, ha már kielégült partnere feltétel nélküli elismerésére pályázik. Az ínyencek némi időeltolódással állítják be az orgazmusukat, kettőzött gyümölcsét szakítván így le a gyönyöröknek, de a legtöbben együtt szeretnek elmerülni az elsöprő eksztatikus élményben.

A döfködés és megragadás szabályozza és állítja csörgőre az aktusban résztvevő felek óráját. A prosztata vezényel a kilövésért felelős görcsöknek, a klitorisz pedig a hüvelynek, melyet egyszerre irányít és hangol össze saját ritmusával. Az evolúció csodája, hogy a két időmérő szerkezet hajszálpontos összehangoltsággal működik: a másodperc négyötödeként egy lüktetés. Az órák fogaskerekei a gerincvelő ejakulációs központjában vannak, vagyis ugyanaz az ideg dolgozik mindannyiunkban, legyünk zsákállatkák, csigák, vagy hárfázó angyalkák.

(Erik Berne: Szex a szerelemben című könyvéből)

Nyelni, vagy nem nyelni

A kérdés, hogy jobb e lenyelni, avagy kiköpni, esetleg elkerülni azt is, hogy az orális szex során kilövellő ondó a szájba kerüljön, nagy valószínűséggel csak a nőknek okoz dilemmát Nagyítóval kellene olyan férfit keresni, aki ellenezné ezt, vagy olyat, akinek ne esne jól. Minden másban érdemes partnerünket minél jobban megismerni, kitapasztalni, egyedi szokásait, vágyait elfogadva idomulni hozzá, de ebben az egyben a férfiak döntő többsége hasonlóan vélekedik, vagyis szeretik, ha párjuk lenyeli, de erre nem minden nő hajlandó. Tudjuk, hogy nem ezen múlik, hogy valaki jó-e az ágyban vagy sem, de a mögöttes jelzések azt mutatják, hogy a férfiak vágyálmaiban a nő egyáltalán nem irtózik a spermától, sőt inkább kedveli, és azt sem bánja, ha bármely testrészébe kerül belőle. Azt mondja a fáma, hogy vannak bizony olyan nők is, akik a felláció alatt felizgulnak, esetleg el is élveznek, és ezzel komoly vetélytársaivá válnak azoknak a hölgyeknek, akik ugyan normális esetben ideális barátnőnek, feleségnek bizonyulnak, de idegenkednek attól, hogy ondót vegyenek a szájukba.

Hosszas keresgetések során találhatunk olyan kutatási eredményeket (ezek azért nem kell feltétel nélkül készpénznek venni, de mindenképpen elgondolkodtatnak), amik azt mutatják, hogy azokban a párkapcsolatokban, ahol a nő a szexuális szokásokat kiegészíti a férfi orális izgatásával, lényegesen nagyobb az egymással való elégedettség és kevesebb a megcsalás. Egy pszichológus ezt azzal magyarázná, hogy a férfi számára a partnere szájában történő magömlés élvezete a másik által való teljes elfogadásban gyökerezik, a kilövellt váladék ízének, szagának elfogadása pedig a férfi egész lényének, férfiasságának elfogadásával egyenlő. Az orgazmus pillanatában az ondó lenyelése arról tanúskodik, hogy a partner teljes mértékben hajlandó magába engedni, feldolgozni, megemészteni a sűrű folyadékot. Már jó ideje tudományosan kimutatták, hogy mi kerül ilyenkor a véráramba: semmi olyan, ami káros lehet. Az ondó ugyanis csupa olyan naturális anyagot tartalmaz, ami alapjában véve egészséges, olyat, mint: víz, cukor, kalcium, magnézium, B12 és C-vitamin, cink, és még sorolhatnánk. Ebből kiindulva sokan elég táplálónak tartják, és egész jó fehérjeforrásnak. Egyes vizsgálatok azt is kimutatták, hogy az ondó olyan hormonokat vagy hormonhatású hatóanyagokat tartalmaz, melyek javíthatják a kedélyállapotot és csökkenthetik a depresszió esélyét vagy mértékét, ha az ondó a nyálkahártyán keresztül jut a szervezetbe. Összegzésképpen elmondhatjuk sem a női, sem a férfi nemi váladék nincs káros hatással a szervezetre.

Más kérdés, hogy kellemes-e, ízlik-e a partner testnedve. És ez már inkább a biokémia vagy talán a metafizikainak nevezhető vonzalom területe, hogy két ember miért választja ki egymást, miért vágyik a másik testére, és miért pont az ő testének az ízére, szagára indul be. Nem véletlen, hogy az amúgy táplálónak vélt nemi folyadék nem került be az étkezési vagy konyhaművészeti kultúrába, a genitáliák és más, hasonló mirigyalapú testrészek által kibocsátott nedű ugyanis köztudottan nem nevezhető ízesnek, étvágygerjesztőnek.

Szexológusok több okot is felsorolnak, hogy egyesek miért ódzkodnak az orális szextől és a váladékok megízlelésétől. Ok lehet például az a félelem, hogy partnerünk számára kellemetlen és undorító lehet nemi szervünk íze vagy szaga. Vagy éppen fordítva, hogy az ő íze vagy szaga hat ránk taszítóan. Amennyiben ez tartósan fennáll, és büdösnek, rosszízűnek érezzük partnerünk ondóját, nem pedig nemi éhségünket fokozza, és mindez nem alapvető tisztálkodási hiánynak tudható be, akkor indokolt lehet a gyanakvás, hogy valami esetleg nincs rendben (nemi betegség, az őszinte vonzalom hiánya, pszichés zavarok okozta természetellenes izzadás). Merthogy normális esetben, egy jó kapcsolatban a szexuális izgalom során keletkező testnedvek illata inkább bódító, ajzó hatású a partnerre, és testünket áthatva megsokszorozzák a testi és lelki gyönyört. Persze vannak olyan esetek is, ahol valamilyen trauma vagy múltbeli rossz tapasztalat miatt a partner viszolyog, erősen vonakodik a szájában bekövetkező magömléstől. Sosem tudhatjuk, kinek milyen szexuális tapasztalata volt vagy nem volt, ezért az ilyesmivel, különösképp még mielőtt megerőszakolnánk partnerünk torkát, ajánlatos különféle finom felfedező technikákkal kísérletezni, és türelemmel viseltetni eme nyúlós, sikamlós dolog iránt. Ha például eleinte még nyoma sincs annak, hogy partnerünkben ott lakozik az oboázásra való hajlandóság vagy netán kiemelkedő tehetség, nem szabad elhamarkodottan azt feltételezni, hogy a partner nem képes a fellációra, mert szopni mindenki tud, ezzel kezdte az életet minden csecsemő, az orális tevékenységgel. Persze azt, hogy kedvesünk jól csinálja, sőt mi több, mosolyogva, saját akaratából, nem pedig szívességből, ne adj' isten kényszerből le is nyelje, az már a kapcsolat harmóniáján, a résztvevők kölcsönös egyetértésén múlik.

Tény, hogy a sperma - fiziológiai folyadék lévén - ízre és illatra egyénenként változó, és függ az egészségi állapottól, az általános kondíciótól, sőt az elfogyasztott élelemtől is. Enyhén lúgos kémhatása miatt kissé keserűnek, savanykásnak vagy sósnak, szaga meg enyhén dohosnak hathat, ám köztudott, a sperma íze és szaga némiképp befolyásolható. Az ananász, a kivi, az erdei gyümölcsök, a zeller, a petrezselyem például csökkenthetik a kesernyés ízt, viszont a hús, a hal, az alkohol, a kávé és a cigaretta rontanak az íz világon. A lényeg azonban valójában az, hogy élvezetes és kielégítő legyen a magömlés mindkét fél számára, ne csak a férfi, a nő is örüljön a partnere által kieresztett vágy- és örömcseppeknek. Egyébként meg nem kell állandóan nyelni, az is nagyon izgató tud lenni, a férfinak meg különösen imponáló, ha a friss ondó egy része, akár a szájból kicsurogva a testre kerül, akárhova is, és ezek után akár szét is kenhetjük, mert bőrápoló hatásairól is regél ám a fáma.

Békeidő

Ülök egy ágon. Egy szép hosszú ágon, és fel, le… Mivel egy szellő hintáztatja az ágat… Pihengetek, és eszemben sincs egy szőrpamacshoz hasonlítani. Inkább egy lustálkodó kétlábúról vettem példát, aki éppen élvezi a fel – lelibegést. És nézelődöm. Itt húzódik közvetlenül alattam valami határ. Ha az egyik lábamat tenném le, akkor ott lennék, ha a másikat, akkor pedig itt. Te tudsz ilyet? Naná, hogy nem... Süt a nap. Kellemesen melegíti a bőrömet, ahol megérint. Nem is emlékszem, mikor volt alkalmam így süttetni magam a nappal, ugyanis elég régóta dúlt az utolsó világháború (a harmadik, egészen pontosan). Pár hete csupán, hogy kitört a béke, és még szokatlan ez a nyugalom, ez a csend. Ahogy hintázom az ággal, halk nesz csapja meg a fülem (nem, nem, nem az ág törött le alattam). Össze – vissza lépkedők zaja ez, és széttörő gallyak reccsenései a nagy bakancstalpak alatt. Egy kisebb csapat közeledik felém az egyik lábam oldaláról, kétségem sincs e felől. A hangzavar egyértelműen erről árulkodik, nem is beszélve a halk mormogásról, ami megadja az egésznek a basszust. A csapat lassan közeledik, és a dörmögésből egyre sűrűbben lehet megérteni egy – egy szót. Ahogy fülelek, a másik lábam felőli oldalon mocorgó árnyakat vélek felfedezni. Biztos rosszul látok (áltatom magam), hisz vaksi vagyok, de ez most azon kivételes pillanatok egyike, mikor nem csap be a szemem. Az alakok lassan, de biztosan közelednek, pont úgy, mint a csörtetők az ellenkező oldalról. Mikor a csapatok észreveszik egymást, megdermednek, a beálló csendben pattanásig feszülnek az idegek. Összeszorítom a szám, és lopva leselkedek hol egyik, hol másik csapat felé, miközben azért rimánkodom, hogy eszükbe se jusson birokra kelni egymással.

- Kik vagytok? – hangzik valahonnan a bizonytalan kérdés. A feszültség oldódni látszik, s ahogy én ficeregni kezdek a kedvenc ágamon, úgy a csapatok is mozgolódnak, tekingetnek ide – oda, s bár óvatosan ugyan, mégis közelednek egymáshoz.

- A NTMAN* hadosztály 42. szakaszának a maradékai vagyunk, Nemsemmi őrmester. – bátorodik fel kissé a csörtetők látszólagos vezetője. (Tudnod kell, hogy a háború során újra életre kelt a kézszorítás rituáléja, így történhetett, hogy az őrmester a kezét nyújtotta a másik csapat vélt irányítója felé.)

- Szembenéz hadnagy, a NÁNYHA**-ból. – barátian kezet ráznak, én pedig erősen gondolkodóba esem, hogy ilyen helyzetben, mi is lenne az, amiről szerintem diskurzusba kezdenének. Biztos beszélnének arról, merre mennek, mi a céljuk, és talán néhány csatáról is szót ejtenének. Egy ilyen párbeszédhez (attól tartok) túlságosan nőci vagyok, kérlek hát, vedd át a stafétát, és rittyents egy csinos kis beszélgetést :)

*nemtudommianeve hadosztály

**nevezdátnyugodtanhaakarod hadosztály

A telepata

Gőze sem volt róla, hogy ilyen képességekkel rendelkezik. Agyament véletlen folytán jött rá az egészre, és mikor történt, azt kívánta, bárcsak ne így lenne. Azt mindig tudta, hogy az átlagosnál nagyobb empátiával rendelkezik, mégis sokkolódott, mikor megértette, ez több kicsit annál. Hogyan is kezdődött? Idióta előérzetekkel. Mintha valaki szólt volna onnan mélyen bentről, hogy: mit szólsz a változáshoz? Értetlenkedve kapkodta a fejét ide – oda. Akarta volna érteni, akart volna magyarázatot. Valami olyat, ami elfogadható, ami semmi újabb kérdést nem vet fel, ami egyszerű, és logikus. Természetesen ilyen megoldás nem volt, hiszen akkor nem lett volna ilyen bonyolult az egész, és nem is agonizált volna ekkorát. Úgy történt, hogy egyszer csak mintha tudta volna. Mintha tudni vélte volna azt a valamit, ami olyan idegen volt neki. Nem is csoda, hogy idegenkedést érzett, mert nem a saját gondolatai voltak ezek. Mikor egyedül volt a gondolataival, az önmagából fakadó gondolataival, akkor nem támadt ellenérzés, akkor nyugalom honolt a belsejében, és harmónia. Abban a pillanatban, ahogy ez a tudás ott termett, felborult a rend, és ezt a káosznak tűnő valamit nem tudta kezelni hirtelen. Megijedt. Veszettül kattogott a szívecskéje, legszívesebben elbújt volna. Nem jó érzés belemászni valaki más fejébe, nem tetszett neki. Tiltakozott is eszeveszettül, de hiába. Hát jó, – mondta a belső hang – nincs mese, szembe fogok nézni ezzel az egésszel. Lehajtott fej, levegő lassú tüdőbe juttatása, a lesz, ami lesz gondolat villámgyors átsuhanása, és nekiveselkedés… Nem lesz ezzel semmi gond érzettel a nyugalom szépen lassan elhatalmasodni látszott a rémületen, újra birtokba véve megszokott helyét… Titokban tartotta képességét, és fejlesztette, amennyire ezt egyedül lehetséges. Minden lehetőséget megragadott a gyakorlásra. Nem is kellett sok idő, és megszokta az érzést, ami a más fejében járkálást követte. Nem volt kétsége afelől sem, hogy hamar eljön annak az ideje, mikor hasonszőrűek társasága után lesz kénytelen nézni, de nem akart még erre gondolni. Még egy kis ideig nem akart ezzel foglalkozni…

Barátbúcsú

Menni kell. El kell indulni, biztatta magát a fiú, s öklömnyi gombóccá ugrott össze ott gyomortájékon az összeugrani képes, mikor arra gondolt, hogy ezt valahogy meg kell osztania azzal, aki eddig mindig mellette állt. Nem volt benne biztos, hogy meg fogja érteni őt, de azért reménykedett, hiszen eddig sosem okozott csalódást. Mindig megértette a döntéseit, és támogatta is a kivitelezésben. Igaz, hogy még sosem fordult elő olyan, hogy búcsúzásra kényszerült. Bizony, bizony, eddig sosem kellett elválniuk egymástól. Azért afelől nem volt kétsége, hogy egyszer ezzel is szembe kell néznie, és nem csak neki, hanem négylábú barátjának is. Mikor felröppent az akadémián az a kósza sutyorgás, hogy a pilóta szakosok át lesznek vezényelve abba a csatába, vagy bármilyen csatába, akkor csak somolygott. Fel sem merült benne, hogy e pletyka realizálódni is képes, az meg aztán pláne eszébe se jutott, hogy búcsúznia kell esetleg véglegesen. Mikor aztán megtudta az indulás pontos idejét, sokáig tépelődött arról, vajon mi lenne a helyes döntés. Barátja nem volt átlagos a fajtájabeliek között, kiváló műszaki érzékkel bírt (ne is nézz ilyen fura képpel rám, már nem az őskorban vagyunk, ahol a négylábú tudatlanságra kárhoztatott). Hasznát vehette volna (még így is, hogy nincs neki szembefordítható hüvelykujja), ha hajóját sérülés éri, mert az biztosan fogja érni. A csaták már csak ilyenek. Végül is úgy döntött, hogy nem kockáztatja legjobb barátja testi épségét, bár azzal is tisztában volt, hogy nem kellene megfosztani őt a döntés lehetőségétől. Abba bele sem gondolt, hogy nem is tudja barátját pórázon rángatni, mert van annyira önfejű, és makacs, hogy amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi, ha törik, ha szakad. Össze kell szednie magát, és elbúcsúzkodni (vagy legalább beszélni vele erről). Jó lenne, ha most nem lenne nála a beszédet érthető formátumúra konvertáló kütyüje. Akkor nem értené a szemrehányó szavakat, már az is éppen elég, hogy a szeméből kiolvassa a gondolatait. Szedd össze magad – utasította önmagát, miközben figyelte barátját, ahogy komótosan lépkedve közeledik felé. Köszöntötték egymást a szokásos módon (ne kérdezd, az milyen, mert ebből a távolságból azt nem sikerült megfigyelni, tudod, hogy vaksi vagyok, nem csak kifogásból). Beszélgetnek. Látom, vagy látni vélem, és egyre hevesebbnek tűnik a társalgás. Ha közelebb mennék, biztosan hallanám jól, pontosan, hogyan is zajlik ez a szóváltás. Szerinted osonjak közelebb? Vagy küldjem inkább a kémlelő eszközt? Mit gondolsz? El sem hinnéd, milyen komoly kukkoló mütyüröket lehet beszerezni...