Hosszú idő óta új címtelen

Becsukta a szemét, és a szívdobogására koncentrált. Tenyerét a kulcscsontjára tette, közel a nyaki verőeréhez, hogy még erősebben hallja, érezze, milyen ütemre dolgozik a kis szívecskéje. Megnyugtatta ez a lüktető érzés, maga sem tudta volna megmagyarázni, miért, de nem is akart ezen töprengeni túl sokáig. Számított arra, hogy álomba ringatja ez a hang, ám megértette gyorsan, hogy jobb, ha nem erőlködik, ma sem jut el álomországba. Második éjjel érte ébren, mégsem kellett harcolnia a fáradtsággal. Jótékony hatása ez a szernek, emiatt is kedvelte. Délután volt még, mikor az utolsó kis vonalkát is magáévá tette, talán ezért is készült rá olyan gondosan a szendergésre... Nem érezte rosszul magát, nem száguldoztak nyugtalanító gondolatok a fejében, és nyoma sem volt sehol a keserűségnek. Mondjuk, kacagásra sem fakasztotta semmi, valahogy mégis jól érezte magát. Nyugodtnak, békésnek. Annyira, hogy biztos volt benne, hogy ebből a világon semmi nem lenne képes kirángatni. Újabb adag jó érzéshullám öntötte el ezeknek a gondolatoknak a hatására, és mosolyként az arcára is kiült. A távkapcsoló után nyúlt, hátha a csatornák közötti szörfözés álomba segíti...

498. nap

kedves Herceg!

Üldögélek, és bambulok ki a fejemből, miközben a találkozásunk perceit igyekszem felidézni pillanatról pillanatra, és a barátság is, mint olyan, eszembe jut. Igen, jól sejted, Kriszti kapcsán. Természetesen eszem ágában sincs meg kérdőjelezni másokat (őt sem) semmilyen téren sem, barátság szempontjából sem, csak eszembe jutott, hogy vajon te is ugyanúgy szó nélkül hagynád-e az epés megjegyzéseket egy baráttól, velem kapcsolatban. Gondolom sejted, hogy Kriszti folyamatosan epés megjegyzéseket tett Majáról. Mondjuk ez meg sem lepett, mert csak a szokásos módon tette (már, ha mondhatom ezt), de mikor hazafelé menet benéztünk az aldiba, csúnyább megjegyzései is voltak. Célozgatott arra, hogy Andris vihetne neki ajándékot (gyerekeknek vásárolt), egy sampont. Én megkérdeztem, hogy nem venné-e zokon és célzásnak, mire Kriszti válasza az volt, hogy lehet, de azért nem ártana, ha néha megmosná a haját. Nem is ez a gonoszkodó megjegyzés lepett meg, hanem az, hogy Andris nem szólt erre semmit, hanem inkább csendben eloldalgott. Kissé megrökönyödtem, és rögtön az jutott eszembe, hogy vajon, te is szó nélkül hagynál ilyen rosszindulatú megjegyzést velem kapcsolatban. Persze rögtön megnyugtattam magam azzal, hogy te biztosan nem engednél ilyen beszédet. Remélem, nem értesz félre, nem akarom Krisztit bántani, de annyira naiv sem vagyok, hogy ne tudnám, hogy a hátam mögött rólam sem beszél másképpen, bár senki mást sem említ pozitív felhanggal a háta mögött. Aztán az is eszembe jutott, hogy elmondanád-e egyáltalán, ha rákérdeznék erre. Majd az villant be, hogy nekem ilyen barát sosem kellene, akkor sem, ha soha nem lenne senki, akihez szólhatnék, de lehet, hogy velem van a baj, és túl sokat várok el az emberektől. És nekiálltam vitázni magammal mondván, hogy nem, még sem várok el sokat, csak annyit, amennyit én is adok. A barátommal pedig őszinte vagyok még akkor is, ha nekem kellemetlen, és még véletlenül sem vagyok rosszindulatú vele. Te mit gondolsz erről? Majd, ha itthon leszel, erről is diskurálhatnánk. Jó? :)         

Háború

Férfiak és nők… Örökös harcban állnak egymással. Elkeseredetten, meddőn. Mintha valami ellentmondást nem tűrő parancs követelné, valahonnan a láthatatlanból ezt az állandó csatározást még akkor is, mikor már sejtik, tudják, hogy más módszerre lenne szükség, és mindennél jobban vágyják a békét, vagy legalább a tűzszünetet. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy előbb – utóbb mindkét fél ráeszmél arra, hogy egymás nélkül nem létezhetnek, csak olyan cefetül nehezére esik akármelyiknek megtenni az első lépést a békepipa felé, holmi eltúlzott emancipációs zagyvaságot, vagy megtépázott férfiúi büszkeséget emlegetve. Szánalmasan versengnek azon, hogy ki képes jobban megbántani, legyalázni a másikat, pedig biztosan érzik a lelkük mélyén, hogy békét kötni lenne jó. Mintha nagyon nehéz lenne elfogadni a másikat olyannak, amilyen, és nem azt szajkózni unásig, hogy: nem értem, miért olyan, amilyen, és miért nem olyan, mint amilyennek én akarom látni. Vagy tényleg olyan nehéz ez? Annyira megerőltető odafigyelni egy kicsit a másikra, és észrevenni, kérdezni, ha szar került a palacsintába?... Ne gondold, hogy csupán a kapcsolatban tengődőkről beszélek. Ugyanolyan hévvel vívnak egymással az egyedülálló ellenkező neműek. A teremtés koronái arra hajtanak, hogy minél többet kaphassanak meg a nőstényből (minimális erőfeszítéssel, a lehető legtöbbször), míg a gyengébbik nem képviselői azon igyekeznek, hogy amennyire csak tőlük telik, keresztülhúzzák a számításokat (megfejelve az egészet egy kis bosszúval). Csak azt felejtik el jól, hogy ezt a háborút senki nem nyerheti meg… Ami engem illet, lehet, belefáradtam kicsit ebbe az állandó szkanderezésbe, és eszembe sincs többet faszméregetősdit játszani senkivel sem. Ne gondold, hogy nem tudom, hogy ezzel (nagy eséllyel) elintézem magamnak a továbbiakra az egyedüllétet, mert tisztában vagyok azzal, hogy az idő múlásával egyre nehezebben hoz össze a sors olyan emberrel, akivel hasonlóan működünk. Lassan elérkezik az ideje annak, hogy szembesüljek a ténnyel, miszerint mázlista vagyok-e, avagy sem, és bárhogyan is alakul, nem halogathatom tovább a gatyába rázásomat. A lelkem mélyén él a remény, és bízom a legjobbakban, viszont a kisördög sem alszik ám, de elhessegetem ezeket a gondolatokat, mondván, lesz, ami lesz…

Csak így reggel

Egyre többször kapom magam azon, hogy a gondolataim megint a hit körül forognak, és birkatürelemmel igyekszem megfogalmazni újra és újra, hogy számomra milyen jelentést hordoz. Régóta vallom, hogy nem a hit tárgya az, ami számít, hanem maga a hit, és büszke voltam, amiért képes voltam hinni. Akkor még nem tudtam, hogy az ilyen gőgért súlyos árat kell fizetni, amit kegyetlenül behajt az élet. El is vesztettem ezt a hitnek becézett drágakövet olyan gyanútlanul, hogy még most sem tudom pontosan, mennyit időztem balga homályban. Vérre menő csatákat vívtam magammal, és módszerek sorozatát tettem próbára azért, hogy saját szememet befogva, elkerüljem a szembesülést ezzel a veszteséggel. Túl sok fájdalom árán váltam csupán képessé kimondani kudarcomat, és ennél is több kín kellett ahhoz, hogy makacs önhittségem foszlásnak induljon. De most, mintha éledezni érezném lelkemben azt a hitet, vagyis nem ugyanazt, inkább nemesebbet annál… Azért kezdtem el megfogalmazni a gondolataimat, hogy a végén papírra vessem, számomra mi a hit definíciója, de úgy tűnik, újfent zsákutcába jutottam, viszont ez nem keserít, még véletlenül sem, és fel sem adom, csak kicsit hagyom még pihenni, érlelődni. Ha eljön az ideje, akkor úgyis jönnek majd a szavak, azok a szavak, amiket most csak keresgélek…

˝Ha valaki szereti a világot, abban nincs az atya szeretete. Minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és kevélység. Ez nem az atyától, a világtól van. A világ, és a kívánsága elmúlik, ki isten akaratát cselekszi, örökké él. örökké...˝ - és az ehhez hasonló idézetek csak inspirálnak ilyenfajta töprengésre :)

Szerelmi életem 33

Kényelembe helyeztem magam a billentyűzet előtt, miután elhatároztam, hogy leírom, ebben a pillanatban milyen érzések dolgoznak bennem. Nagy lendülettel vetettem bele magam, aztán természetesen, hirtelen megtorpantam. Nem kéne gondolkodni, gondoltam, csak hagyni, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. De mi van, ha nem jön? Persze, ha azon töröm a fejem, mit, hogy is kéne leírni, az nem tesz jót a szabad gondolatáramlásomnak… Ahhoz képest, hogy egy héttel ezelőtt szenvedtem, mint a kutya, most teljesen jól vagyok. Nyugodtnak érzem magam, és békésnek. Nyoma sincs sehol annak a kétségbe ejtő haragnak. Tudom jól, hogy ez a hétfői találkozásunknak köszönhető. Ha jobban belegondolok, igazából csak neked köszönhető. Annak, ahogy az első pillanattól kezdve az utolsóig viselkedtél velem, és annak a nem is tudom, minek nevezzem érzésnek, amit egész idő alatt éreztem kettőnk között… Szégyelltem magam. Mélységesen… Az összes bántó szó miatt, amit elküldtem levélben, de még azok miatt a gondolatok miatt is, amit sosem mondtam ki. Szerettem volna elsüllyedni, vagy elmondani neked, mennyire bánom, és megmagyarázni, és bocsánatot kérni. De nem tehettem, nem tettem, mert nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy a lelkemet ilyen mértékben kiöntsem mások előtt. Ha kettesben lettünk volna, eszembe sem jutott volna habozni…

Gondolkodtam azon, miért lehet az, hogy ilyen gyorsan változnak bennem az érzetek. Felmerült a kérdés: vajon ennyire labilis lennék, vagy ilyen képlékenyek az érzéseim? Csomó, ehhez hasonló kérdés kelt életre a fejemben, aztán rájöttem, hogy az ilyen agyalások tettek, tesznek bizonytalanná, de persze ez nem mentegetőzés, ne gondold, hanem egyszerű felismerés csupán. Valami olyan, ami mindig ott van az ember orra előtt, majd kiböki a szemét, mégsem veszi észre… Tudtam jól, hittem is, hogy ha itthon leszel, egy szavaddal, egy pillantásoddal helyre teszel, minden kétségemet eloszlatod, ám a kételkedés önmagamban, megtépázta ezt a tudást, hitet. Túl hosszú időt hagytam eltelni úgy, hogy nem találkoztunk. Ezt elmondhatatlanul sajnálom…

Filmes nap

Nem nagyom vagyok oda Pierce Brosnan-ért. Soha nem is kedveltem, még akkor sem, mikor ifjabb volt és 007-nek állt. A színészi képességeit erőteljesen megkérdőjelezem. Talán a magyar hangja az, ami szimpatikus benne. A nem kedvelésem ellenére ma mégis nekiültem a November Man című alkotásnak. nem csalódtam, de meglepetés sem ért, ilyen középkategóriás filmet vártam tőle, amit kaptam is. Megmosolyogtam, hogy ő is beállt az öregedő akció hősök sorába, akik eljátsszák a kiöregedett, visszavonuló, visszatérő, bosszút álló, védelmező titkosügynököt, aki olyan hiperszuperül ért a fegyverekhez is, és persze a közelharchoz is, hogy városnyi hullát hagy maga után úgy, hogy szinte csak a szempilláját rezegteti. Óóó, nincs nekem bajom az ilyen filmekkel, nehogy félre értsd, sőt, nagyon kedvelem őket, csak nem ennek az úrnak a főszereplésével. A számomra érdektelen színészektől sokkal nagyobb teljesítményt, vagy valami nívósabb figyelemfelkeltőt igényelek ahhoz, hogy ne csak legyintsek a végén a lagymatag szó kíséretében. Ezt a November Man-t nem sikerült jelentékenyre kerekíteni, pedig happy end is lett a vége, és mindenki megmenekült, akinek meg kellett, és minden szemét hullamódba ment. Nem is tudom bővebb lére ereszteni ezzel a filmmel kapcsolatban :)

Szerelmi életem 32

Őszintén szólva, nem is értem, miért olvasom ezt a nagyon bölcs, nőket töviről hegyire ismerő férfiembert. Biztosan szándékosan teszem, hogy háboroghasson az érzékeny igazságérzetem, mindamellett, hogy igazat is látok a szavaiban. Az, hogy időről időre mégis visszatérek a gondolataihoz, és olvasom, azt jelentheti, hogy ennek a kettősségnek az érzésére áhítozik a lelkem. De vajon miért? Mert annyira nem kellemes az érzés. Vagy inkább arról van szó, hogy az olvasottak alapján, szándékosan felkorbácsolva a dühömet, úgy érzem, joggal szapulhatom összességében a férfit? De ha nem az egész férfitársadalmat, akkor személy szerint ezt a furcsán fogalmazó teremtés koronáját, és elodázom azt, hogy szembenézzek azzal, hogy valójában ki is a haragom tárgya. Nem mintha nem tudnám. Teljesen pontosan tudom. Azért is, mert egyre sűrűbben, és hevesebben kerekedik felül rajtam, és tör ki elkeseredetten. Szeretnék ettől a megsemmisítő haragtól megszabadulni, de nem igazán tudom a módot rá. Attól tartok, addig nem tágít, míg ki nem mondom neki azokat a sérelmeket, amikről úgy érzem, hogy neki köszönhetők… Arra is gondoltam, hogy nem kéne szólni, inkább csendbe kéne maradni, de jobban belegondolva, nem lennék képes magamban tartani. Addig űzne, addig gyötörne, míg kénytelen lennék kimondani, mielőtt belebolondulnék… Én szoktam mindig mondogatni Zsuzsinak, és Dánielnek is, hogy ne tartsa magában, élje meg még a rossz, kellemetlen érzéseket is, és most én próbálok menekülni egy ilyen elől. Azért nem sokáig, mert úgyis belátom, hogy nem menekülhetek, és lesz, ami lesz alapon hagyom lezúdulni a lavinát. Szóval, nyugodtan nekikezdhetek szembenézni, megbékélni a mérgemmel ahelyett, hogy hosszadalmas önmarcangolásba kezdenék miatta. Mostantól a kívánt hozzáállás minden érzés, félelem, kétség elengedése, és sodródás az árral egy rutinos túlélő kitartásával…  

Ol...

...vastam valahol, hogy igazából nincs olyan, hogy gonoszság, hanem csak félelem van. Azt magyarázta az író, hogy az embert (mindet) alapvetően a szeretet motiválja, és csak azért nem tudja a jót választani, mert haragszik. Haragszik a másikra a saját félelme miatt, amiért nem képes szembenézni önmagával, amiért hárítja a felelősséget. Vagyis azért haragszom rá, mert nem merek szembenézni azzal, hogy az én felelősségem az, ami történt közöttünk, vagyis én vagyok a hibás… Az őszinte, és zsigerből felszakadó reakcióm erre az, hogy ez faszság, de eszementül nagy. Ecsetelhetném mélységekig boncolgatva, konkrétumokra kitérve, miért is nem értek egyet ezzel az állítással (esetemben legalábbis), de nem hiszem, hogy erre szükség lenne. Mondjuk, a nem egyetértésemmel nem azt akarom mondani, hogy az a gonosz, aki bánt, hanem csak azt, hogy rajta állt, és bukott… Jobban belegondolva, az jutott eszembe, lehet az is, hogy az író másképpen definiál szavakat, mint jómagam. Például a gonosz szót. Az én olvasatomban a gonosz szó azt jelenti, hogy egy személy szándékosan, tudatosan, akár előre eltervezetten bajt, fizikai vagy lelki fájdalmat okoz, vagy akar okozni más élőlénynek. (Ha rosszul tudom, és nem ezt jelenti, akkor kérlek, világosíts fel.) Az ilyen hozzáállást nem menti fel holmi félelemre való hivatkozás, mert bármennyire gyáva vagyok szembenézni önmagammal, ez nem jogosít fel arra, hogy kompenzálásképpen bántsak másokat. Persze, értem én, hogy emberből vagyunk, és az ösztöneink, a gondolkodás nélküli reakcióink ilyen viselkedést kívánnának tőlünk, de van az emberi faj mögött kétezer év, mialatt megtanult (vagy tanulgatott) szocializálódni, és ezt a társadalmi nevelést egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni (ha másért nem, azért, mert parancsolat, hogy ártó szándékkal ne közeledj embertársaid felé). (Utalva ezzel az író egyik másik állítására, miszerint parancsnak engedelmeskedni jó.) Másrészről, ha mégis sikerül mély levegőt venni, és megvizsgálni, miért is tette velem azt, amit a másik, akkor rájövök, hogy mindig lehet magyarázatot találni arra, hogy felmentsem a nekem ártót. Ilyen alapon felcsaphatnék valami szentnek, aki lépten - nyomon hagyja magát leigázni (akár a szó szoros értelemben is). Visszatérve saját példámhoz, mondhatom, hogy nagy hiba lenne, ha a történtekért magamat hibáztatnám, főleg annak ismeretében, mennyi mindent tettem meg érte, értünk, sokszor a saját jó érzetem ellenére is…    

484. nap

Kedves Herceg!

Lehet, hogy ez lesz az utolsó levél, amit itt, így írok neked. Lehet, hogy nem is kéne megosztanom veled ezeket a gondolatokat, de úgy érzem, ha nem adom ki magamból valahogyan, akkor megbolondulok. Azt már látom, tudom, hogy veled nem oszthatom meg, mert nem érted, miről is beszélek, hiába igyekszem nem túlbonyolítani… Mérhetetlen harag dolgozik bennem. Haragszom rád. Nem is azért, mert elhagytál, vagy legalábbis nem azért, amiért fizikailag elhagytál. Azt gondolom, azt gondoltam, hogy az érzéseim irántad erősebbek annál, hogy egy kis idő képes legyen kikezdeni, és mellé biztos voltam abban, hogy hiába vagyunk távol, lélekben nem fogsz elhagyni, és mindig tudni fogod, mit mondj, vagy tegyél, hogy az esetleges kétségeimet szertefoszlasd. Egy ideig ment is ez, de jobban belegondolva, azért ment, mert állhatatos voltam, és bármire képes voltam a kapcsolatunkért. De telt, múlt az idő, és az egyre többször felmerülő aggodalmaim elhessegetésére nem volt már elég az egyedüli harcom. Hiába kértem, könyörögtem segítséget tőled, te fittyet hánytál. Természetesen megértem, hogy neked sem könnyű. Ne hidd, hogy nem tudom, hiszen ismerlek, ismertelek, tudom, mennyit szenvedhettél. Mégis azt vártam volna tőled, hogy értékeld az áldozatomat, hogy elismerd mindazt, amit tettem értünk, és hogy kiállj mellettem mindenkivel, bárkivel szemben. Igen, bárkivel és mindenkivel szemben. Anyáddal, apáddal, barátaiddal, munkatársaiddal, exfeleséggel szemben. De te cserbenhagytál engem, elárultad az érzéseimet minden alkalommal, mikor rossz érzéseimnek hangot adva te engem csitítottál, és semmibe vetted a sérelmeimet. Összetörted a szívem minden alkalommal, mikor olyan szavakat írtál le nekem, amikben te sem nagyon voltál képes hinni, mikor olyan érzésekről beszéltél, amikről magad sem hitted, hogy érzed, csak akartad érezni, hogy a valakihez tartozás érzése megkönnyítse kicsit a szar helyzet túlélését. Megértem, hogy az idő nem kegyes, főleg, ha érzésekről van szó, hiszen a jó érzésekért, a szeretet érzéséért kő keményen meg kell dolgozni nap, mint nap, sőt, talán, óráról órára. Nagyon sokáig küzdöttem értünk egyedül. Az hagyján, hogy a szüleid úgy bántak velem, ahogy, de az, hogy te is elhagytál, cserbenhagytál, elviselhetetlen gyötrelmet okozott, és okoz még most is… Él bennem egy nagyon halovány remény azzal kapcsolatban, hogy képes leszel megszabadítani a rossz érzésektől, ha hazajössz, de attól tartok, ez a reménysugár csak azért él bennem, mert nem vagyok képes teljesen feladni a reményt… Holnap, elméletileg, találkozni fogunk. Hosszú idő óta először. Csodát várok ettől a találkozástól a szívem mélyén, miközben rettegek attól, hogy megint csalódást fogsz okozni… Pedig te voltál az a férfi, akit az igazimnak tartottam. Az a férfi, akiről azt hittem, neki teremtődtem, és azért éltem, hogy megismerhessem. Belehalok százszor és ezerszer abba az érzésbe, hogy tévedtem, és halálért rimánkodom…

Kedves herceg, valószínűleg sosem fogod ezt a levelet olvasni, nem is akarom, hogy tudd, hogy ilyen érzések voltak bennem, és valahol mélyen a szívemben remélem, hogy pár nap múlva írnom kell egy olyan levelet, ami pont az ellenkezője ennek…     

Szerelmi életem 31

Olvasgatok mindenféle okosságot, hogy lekössem a figyelmem, vagy még tovább fejlesszem magam önismeretileg, bár közben talán meg is kérdőjelezem ennek a fejlődésnek a szükségességét, hiszen a tudatlanság szabaddá tesz, vagy mi a szösz. Végül is mindegy is, a lényeg az, hogy olvasom ezeket a nem is tudom minek nevezhető dolgokat, és vizsgálom magam általuk, és próbálom kikezdeni azokat a ténynek ható (talán valóban tények is) bölcseleteket. Egyikbe sem sikerült istenigazából belekötni, attól tartok. Sőt, inkább csak önmagamba... Hirtelen az az érzésem támadt egyszer csak, hogy baj történt, kicsit elszaladt a ló velem, és megfeledkeztem arról, milyen fontos is gyakorolni az alázat mesterségét. Upsz… Elfelejtettem alázatos lenni, maradni. Elhatalmasodott rajtam a büszke gőg... Sokkolt ez a felismerés, és még most is ennek a hatása alatt vagyok, és nem tudom, mit is kéne tennem, vagy hogyan, hogy helyre billenjen bennem ez. Vele kapcsolatban is. Be kellene fogni a szám, és nem kimondani a bennem fortyogó érzéseket? Meg kellene várni azt a kis időt, ami még hátra van, és figyelni, hogyan is alakul? Át kéne értékelnem mindazt, amit megtettem értünk címszó alatt, és lehet, nem kellene elvárnom érte elismerést? Nem tudom, képes vagyok-e arra, hogy ennyire önzetlenül tudjak ennyi mindent adni, áldozni, feláldozni magamból… Azt mondta az okos ember, hogy a Nő (igen, a nagybetűs) gond nélkül megteszi ezt, sőt, minél veszélyesebbnek tűnik, annál bátrabban teszi meg, annál bátrabban veti bele magát azokba a karokba, és bízik gondolkodás nélkül. Kicsit elbizonytalanít ez. Elbizonytalanít abban, ahogyan látom magam, ahol látom magam. Kételkedni kezdtem magamban, abban, hogy jól látok dolgokat. Eddig biztos voltam abban, hogy eljutottam arra a szintre, ahol meg tudom élni a nőségemet mindenféle kudarcélmény nélkül, és ahol megfelelően képes vagyok kezelni, érteni, elfogadni a férfit szintén anélkül, hogy bármi felém irányulót, vagy nem megnyilvánulót kudarcként értékeljek… Elkenődök a gondolattól, hogy birokra keltünk egymással, és csatázunk feleslegesen, de a legjobban az szomorít, hogy én tehetek róla. Úgy érzem, ez a lépés végzetes lesz számunkra, és bár én kezdtem bele, de az ő felelőssége sem csekélyebb, mert hagyta, hogy belemerüljünk. Az ő dolga lett volna a helyemre tenni, ha már nekem nem sikerült időben észre venni, hogy rossz irányba erőlködöm. Az ő dolga lett volna lelket önteni belém, és az én negatív hozzáállásom ellenére is erősíteni, lelkesnek maradni velem kapcsolatban, és tudnia kellett volna, hogy mennyire nehéz erősnek maradni egyedül. Félek, valamelyikünk túl nőtt a másikon… Hát, puff neki…  

...

Pár nap, és elérkezik a pillanat, mikor a kisebbik lányom is nagykorúvá avanzsál. Ezen túl nem mondhatom egyikükre sem, hogy édes kislánykám. Ami azt illeti, kicsit sokkolt ez a gondolat, mikor egy rövidke mondat erejéig összeállt a fejemben, és felfogtam az értelmét. Elhomályosította a szemem egy könnycsepp hirtelen, vagy nem is annyira hirtelen, csak eddig nem voltam hajlandó észrevenni a valós jelentését. A történet fontossága hatványozódik attól az apróságtól, hogy már egy hónapja bele van cseppenve az életünkbe az a fiú, aki eléggé türelmesnek, és kitartónak látszik (eddig) ahhoz, hogy esélye legyen megszabadítani a kicsikémet az ártatlanságától. Nem kalkuláltam bele az elengedésre készülődés folyamatába ezt a lehetőséget, és attól tartok, majdnem két vállra fektetett. Balga módon azt hittem, többé – kevésbé felkészültem, de alábecsültem ennek a jelentőségét… Beszélnem kell neki olyan dolgokról, amikről eddig ritkán beszéltünk. Mondjuk, ez nem okoz gondot nekem, ám láttam rajta, hogy neki viszont igen. Azt hiszem, fél. Meg is értem, miért… Sok mindent mondanék neki el legszívesebben, de nem zúdíthatok mindent a nyakába, és azt hiszem, ez meg engem rémít meg alaposan. Lehet, hogy ez az utolsó, elrugaszkodó lépése ki a fészekből, amiben segíthetem azért, hogy ne essen arccal a sárba. Összeszedem magam, és amit csak tudok, megteszek, elmondok neki segítségül…

Térkép a csillagokhozt...

…úgy indítottam el, hogy nem igazán tudtam, mivel is fogok szembenézni, mert csak annyi volt róla, hogy egy jólétben élő családról lesz szó, ahol nincs minden rendben. Hmm, enyhén szólva nincs rendben. Régen láttam már ennyire beteg filmet. Főszereplő apa és anya, kik testvérek, és két közös tinédzser gyerekük. Gondolom, a szülők beltenyészete hivatott magyarázni, hogy a gyerekek furán működnek. A végére a gyerekek kinyírnak pár, útjukba kerülő embert, köztük a szüleiket is, és egymás segítségével öngyilkosok lesznek. Aztán vége. Én meg azt kérdeztem magamtól, mi értelme volt ennek az alkotásnak. És, hogy válaszolni tudjak a saját kérdésemre, megkerestem pár kritikát. Abban említették Cronenberg Cosmopolis című filmjét, mint testvér filmjét ennek. Így már kicsit jobban értettem a mondanivalót, bár azt nem tudom, miért készített egy ugyanolyan témájú filmet a rendező (mert mindkettőt ő rendezte). Egy percnyi töprengés után úgy döntöttem, eszemben sincs erre a filmre több időt fordítani.

Hogy ajánlom-e, vagy nem? Ez jó kérdés. Ha szeretnél látni pár jól bemutatott, brutális gyilkosságot, és hozzá tartozó elkorcsosult személyiségeket, akkor ne habozz, de ennél többet még véletlenül se várj :)