Kétségek

Kétségeim támadtak. Utálom ezt az érzést, ezt a tudást. Mikor megcsap a kétkedés szele, annak nem szokott jó vége lenni, mert a radarjaim tökéletesen működnek, és mindig előre jelzik a problémát... Szerinted, engem formatálni kell a pasihoz? Vagy egyáltalán kell valakit a másikhoz igazítani? Hiszen, ha szeretek valakit, akkor idomulni fogok hozzá úgy, hogy közben ugyanúgy magam maradok, de ha meg kell változtatni, annak semmi értelme. Én olyannak szeretem a körülöttem lévőket, amilyenek. A nagyszájú barátnőmet éppen úgy, mint a sunyit, vagy a törődő barátot pont ugyanúgy, mint a birtokolni vágyó pasit. Ha valamit nem tudok elfogadni, akkor azt mondom: bocs, de ezt meg ezt nem veszi be a gyomrom, nem passzolunk, ezért nem rabolom az idődet. Ezért nem is akarom, hogy azért változzon a másik, mert én nyafogok miatta, nem fogok nyafogni, hiszen olyannak szeretem, amilyen. Gumibabát, vagy állandóan helyeslően bólogató valamit a boltban is tudok venni, nincs ilyenre szükségem, és nem  értem, másnak miért kell ilyen... Lehet, hogy velem van a baj?... 

Mikor elkezdenek beindulni az érzéseim, jön velük egy pofon is, pedig mindig azt hiszem a legújabbról, hogy nem így lesz, és mégis. De sebaj. Lényeg, hogy nem ugrom rögtön fejest a gödörbe, és mikor elcsattant a pofon, akkor tudok visszavenni, visszalépni. Most például azt érzem, hogy a szokásosnál is keményebbé váltam, s a nehezen lerombolt falakat sorra újraépítettem, csak most még szilárdabbra, áthatolhatatlanabbra. Ezt rombold le, ha tudod... Bár valószínűleg nem is akarod... 

Szavak

Olyan súlyuk van, amit sokszor alig lehet elviselni...

Kívánság

Azt a bárzongoristát szeretném egy kicsit, akivel a hétvégén találkoztam.

Imádom, ha tetszem

Azt az érzést, amit ez a mondat takar, nem biztos, hogy meg tudom fogalmazni... Mikor látom, hogy tetszem, az egyszerre tölt el örömmel és félelemmel. Azt hiszem, az öröm érzése érthető, hiszen mindenkinek jól esik, ha valaki érdeklődéssel fordul felé. Ha ez az öröm tiszta, akkor minden olyan jó. Nyitott vagyok, és közvetlen, mert biztos vagyok benne, hogy nincs mitől félnem, biztonságban vagyok, erős vagyok, senki nem férhet hozzám, senki nem bánthat. De a félelem vajon miért van? Talán attól félek, hogy olyat teszek, ami félreérthető, és olyan viselkedést váltok ki, amit nem szeretnék. Mikor észreveszem, hogy tetszem, és önkéntelenül összehúzom magamon a pulcsit, vagy a kabátot, abból már tudom, hogy a félelem felülkerekedett az örömön. Ilyenkor legszívesebben elbújnék, eltűnnék, mindegy hova, csak el onnan. Persze foghatnám magam és elszaladhatnék, de az sértő a másikra nézve, mert mi van, ha nem is igaz, amit gondolok, és buta képzelgés csupán részemről. S hogy ne bántsak meg senkit, nem menekülök el, de figyelek minden mozdulatomra, minden egyes szavamra, és nem teszek olyat, ami egy körömpiszoknyit is félreérthető lenne... 

Mikor leírtam a címet, azt gondoltam, hogy egy nagyon kellemes érzést írok le, de nem sikerült valami vidámra, pedig valóban jó érzés tetszeni. Erre a jó érzésre kell igazán figyelni, ez a fontos.