Zuhanyozás közben azon
morfondíroztam, mi mindent kell csináltatnom magamon, hogy megfeleljek egy mai
trendi nő kritériumainak. Kozmetikusnál miket kell kiszedetnem, a fodrásznál
milyen frizurát varázsoltassak a fejemre, mikor és hányszor kell még szoliba
mennem ahhoz, hogy megfelelően szép barna legyen a bőröm, és a többi hasonló nyalánkság. Aztán hirtelen
eszembe jutott egy barátnőm, aki pár évvel ezelőtt azt mondta, mennyire unja
már ezeket a dolgokat, és mennyire nem akar már szép és csinos lenni. Milyen jó
lenne, ha úgy lenne jó, ahogy van, mindenféle csinálgatás nélkül. Akkor nagyon
nem értettem, miért mondja ezt. Most viszont teljesen értem már miről
beszélt, és meg is értem, mit érezhetett. Eléggé nagy teher, hogy mindig tenni
kell magammal valamit, hogy elnyerjem a tetszést. Pedig nem is arról van szó,
hogy mindenki tetszését kívánnám magaménak, hanem csak egynéhány emberét. Egyetlen
ember sincs, akinek úgy lennék megfelelő, ahogy vagyok… Nem olyan régen azt
gondoltam, hogy létezhet olyan, akinek megfelelhetek mindenféle változtatás
nélkül magamon, de most kicsit úgy érzem, becsaptam magam. Úton útfélen
elvárásokkal találkozom. Mintha állandóan csak nekem kellene produkálni magam
azért, hogy tetszést nyerjek el, ám cserébe semmit sem kapok… Aztán arra
gondolok, hogy el kéne fogadnom, hogy mindenki esendő ember, és remény sincs
arra, hogy lehet kivétel. Nőként annak is örülnék, ha csupán egy kivétel lenne.
Az, akivel összekötni szándékozom az életem. Mikor először felmerült bennem,
hogy esély sincs arra, hogy van kivétel, sokkot kaptam, és ahogy ízlelgettem
ezt a tényt, szépen lassan elhatalmasodott rajtam az elkeseredés, majd
beszivárgott a fejembe, a lelkembe a reménytelenség érzése, amit a félelem, a
rettegés váltott fel… Ami azt illeti, unom már ezt a sok félelmet. Szeretnék már
szabadulni tőle, csak nem tudom, hogyan
tegyem. El kéne még valamit fogadnom, megértenem, vagy kimondanom? Nem tudom…
