Te
féltékeny típus vagy? – tették fel neki a kérdést. A túlhatározottan és túl
gyorsan érkező nemleges válasz gondolkodóba ejtett. Mi is a féltékenység? Ez az
érzés nem szól másról, csak arról, aki átéli éppen. Nem, nem a párról szól, nem
a kapcsolatról. Csak arról, akit gyötör. Kiért küzd, szomorkodik, könnyezik
ilyenkor az ember? Azért a másikért, akiről azt hiszi, nélküle létezni nem
lehet? Ugye nem lepődsz meg, ha azt mondom: nem, nem azért? Hanem saját
magáért. Önmagát sajnálja, siratja ilyenkor az ember. Küzd azért, hogy továbbra
is birtokában tudja azt a másikat, akit a szeretet szent nevében a tulajdonának
tekint. Szerény véleményem szerint ebben a helyzetben pont a szeretet az, ami nincs
jelen. Bizony, nincs jelen, mert, ha az ember szeret valakit, akkor azt úgy
szereti, ahogy van. Akkor a szeretlek szó után nincs egy ha, de, csak, és
semmilyen másik kötőszó sem, egyedül csak a szó maga: szeretlek. Ha az ember
szeret valakit, akkor tiszteletben tartja őt, elfogadja őt, figyel rá, s
mindezt nem valamiért cserében teszi (de még csak nem is a viszont szeretetért),
hanem azért, mert jól esik neki mindezt megélni azzal, aki felé irányul ez a
szeretet. Ha az ember szeret valakit, akkor ez az érzés nem szűnik meg a miatt,
ha a másik nem viszonozza ezt. Ó, igen, ez esetben jön a fájdalom, és minden
egyéb, ami ilyenkor szokott, de ez a kín nem jogosít fel semmire a másik ellen,
hiszen a szeretet nem tüntethető csak úgy el. Meg kell érteni, hogy nem lehet
az egész világot a keblünkre ölelni, és azt is, hogy bennünket sem szerethet
mindenki. El kell fogadni a másik érzéseit, és tiszteletben tartani azokat,
bármik is legyenek. A pakliban mindig benne van a veszteség érzés
megtapasztalásának a lehetősége, és nincs mese, az embernek ezt is meg kell
tapasztalni (a mázlistáknak nem sokszor), hiszen hogy értékelhetné mindazt,
amije van, ha nem ismeri a veszteség érzését. A féltékenység talán nem más,
mint menekülés ez elől az érzés elől, mert míg a féltékenység érzésével
foglalkozik az ember, nem kell szembenéznie azzal, amivel végül mégis csak
szembe fogja találni magát: azzal, hogy az érzései viszonzatlanul maradtak. Ez fáj,
cefet bitang mocskosul, a szeretet mindezek ellenére mégsem múlik el… Tisztában
lenni önmagunkkal, reálisan látni külső és belső értékeinket… Mennyire nehéz
feladatok is ezek. Lehet, hogy nem is kivitelezhetőek. Ha az ember szereti
magát, akkor azért nem képes rá maradéktalanul, ha pedig gyűlöli, akkor pedig
azért. Nem hiszem el azt, hogy az ember képes önmagát hideg fejjel, az
érzéseket mellőzve szemlélni… Érdekel téged, hogy a sok – sok paradoxon közül,
amit ismerek, melyik az, ami viszi a pálmát? (Ha nem szeretnéd tudni, hunyd le
a szemed, vagy birizgáld meg az ikszet ott a sarokban, mert pár pillanat múlva
birtokodba kerül ez az információ óhatatlanul.) A következő az: reálisan,
gondolkodva (vagy akár reálisan gondolkodva) és szívből, lélekből választani
társat. Gyönyörű szép…
