Telefonon kellett volna elmondani

Mikor megnyomtam a piros gombot, ami azt mondja, end call, akkor jutott eszembe a kérdés. Miért is nyomja a bélyegét a kapcsolatunkra, az ami anyukáddal most történik? Megváltoznak az érzéseid emiatt velem kapcsolatban? Csak nem. Megértem azt, amin most keresztül mész, nem egyszerű dolog így látni azt, akit szeret az ember. Azt gondolom, hogy ha szeretsz engem, kettőnk miatt nem kell aggódnod. És remélem azt is tudod, hogy számíthatsz rám bármiben. Tudom én, hogy egy macsó férfi a nehézségeken egyedül küzdi végig magát, de ha mégis meggondolod, én itt vagyok. Azt is tudom, hogy nem tehetek sok mindent, sőt talán semmit, de mégis, csak tudd, hogy nem vagy egyedül.

Őszintén szólva, nem is tudom, mennyire jó ötlet ezt ide leírni. Lehet, hogy nem kéne, de viszont, lehet, hogy másképpen meg nem tudnám elmondani (tudod, gátlásosságom és a szégyenlősségem nem engedi), pedig azt szeretném, hogy ezt tudd...

Hétfő este

Szomorú vagyok. Olyan beletörődően, olyan megadóan, mint mikor felemeled a kezed, és azt mondod, ezt feladtam... Fáradt vagyok, de nem fizikailag, hanem érzelmileg, lelkileg. Nem lenne erre okom, mert mindenem megvan, amire szükségem lehet, és nem  élek rosszul. Ráadásul most itt van ez a pasi, akiért úgy odavagyok, mint még soha senkiért. Akiért úgy megváltoztam, hogy magam is a számat tátom, akiért majdnem mindent megtennék, akiért szinte remegek, ha nincs velem, és akkor is, mikor itt van. És mégis sírok, mégis valami hiányzik... Talán az a Gábor hiányzik, akit két hónappal ezelőtt megismertem, az az eszetlen, kedves, aranyos Gábor, aki szeretett engem. Aki úgy szeretett engem, ahogy akkor ő. És hiányzik az az én is, aki lettem a szeretete által. Persze tudom, hogy most is szeret, de valahogy megváltozott (ami érthető is a történtek ismeretében), és lehet, hogy ebből kifolyólag én is más lettem. Az érzéseim nem változtak, ugyanúgy szeretem, ugyanúgy kívánom, csak valahogy megváltoztunk. Félek, nagyon félek az egésztől.

Elmélázás

Fekszem, és bámulok ki a fejemből. Hideg van, fáj a vállam. Valamit megint sikerült csinálnom, ami újra betett neki... Nyugodt vagyok. Nem érzem azt a végtelen keserűséget, amit pénteken a Lurdy felé menet. Ez jobb érzés. Nincsen agyalás, és semmi félre következtetés (most ebben a pillanatban), ez jó. Tegnap délután még az járt az eszemben, hogy mi lesz, ha nem fogunk tudni beszélgetni egymással, mint régen, de az éjjel ez a kétségem is elszállt, mert szinte átbeszélgettük az éjszakát. Megkönnyebbültem ettől, örültem neki... Hú, a szex... Állat jó. Már tegnap szóba került a popsi, az este nem csak beszéltünk róla. Kicsit aggódtam e miatt, féltem, hogy fájni fog, nem esik annyira jól, de kellemes meglepetés ért. Eddig még nem fordult elő, hogy ennyire jól esett volna a popsiba bújás. Elállt a lélegzetem... És belém élvezett. Hát, még a gondolatára is megborzongok... Elmondhatom, hogy a szex még így két hónap kihagyással is egyre csak jobb lesz. Mintha csupán pár nap maradt volna ki, és mintha semmi rossz nem történt volna. Viszont abban nem vagyok biztos, hogy valaha fog úgy szeretni, mint két hónappal ezelőtt. Ezen a téren megváltozott. Nem simogatja meg az arcom, nem ölel meg úgy és annyiszor, ahogy régen, nem becézget. Remélem, hogy ez idővel változik, és ahogy látja, mennyit változtam, mennyire odavagyok érte, akkor ez is helyrejön. Persze feltéve, hogy nem jön közbe valami más gebasz, ami gallyra vághat mindent. Most azt gondolom, hogy részemről nem lehet ilyen, mert úgy megváltoztam, hogy nem teszek olyat, mitől kiakadhatna. No, de nem kell ezen töprengeni, felesleges. Megpróbálom a lesz, ami lesz elvet követni, és talán minden jóra fordul, minden úgy alakul, ahogy szeretném, és talán ráébredünk véglegesen mindketten, hogy egymásnak találtak ki minket...

Örülnöm kellene...

...és mégis sírok. Az történt, amit szerettem volna. Azt mondta, tartsuk a kapcsolatot, próbáljuk meg, most úgy érzi, nem lesz baj. De mikor azt is hozzá tette, hogy lehet, élete legrosszabb döntését hozta meg, akkor legszívesebben felálltam volna, és hazaballagtam volna. Tudom én, hogy csalódott, meg is értem, és igyekszem mindet megtenni azért, hogy valamennyire feledtessem, de az én lelkembe is belefúródott egy tüske, amiről nem is nagyon merek beszélni neki, mert nem hiszem, hogy megértené. Vagy ha igen, akkor valószínűleg egyetértene velem. Neki erre nem kellene gondolnia? Az, hogy történt, ami történ az én felelőtlen viselkedésem miatt, az indok lehet arra, hogy csak ő érezze áldozatnak magát? Nem akarom játszani a mártírt, de az én lelkemmel mi lesz? Elhiszem, hogy nem mehet minden úgy, mint ez előtt, de azért talán nem kellene ennyire úgy éreznem, hogy áldozat neki ez az egész velem. Félek, hogy át fog esni a ló túloldalára, és azt fogja elérni, hogy én fogom azt mondani, hagyjuk abba. Elfogadom a kritikát, a bírálatot a megfelelő módon tálalva, de emellett piszok érzékeny is vagyok, és nehezen viselem az állandó piszkálódást, lekezelést, és mikor azt kell éreznem, hogy kevesebb vagyok. Most táncolunk a penge élén, próbálgatva nem  leesni, és úgy kapaszkodva egymásba, hogy mindkettőnknek jó legyen. Nem egyszerű mutatvány. Talán a legtöbb páros el is vérzik ezen a ponton. Talán a mi párosunk is. De azt hiszem, most ő jön, ő fog rossz lépést lépni, és még csak észre sem veszi majd. Viszont nem kellene ennyire előre szaladni. Meg fogjuk látni, mi lesz. Lehet, hogy tévedek, és az idő talán nem negatív irányba tereli az érzéseket, és talán begyógyítja a sebeket. A mai együtt töltött éjszaka is esetleg pozitív előjelet kap majd... Csak egy kis idő kell, hiszen tudod, nekem abból annyi van, mint a tenger...

Mugli álmok

Ma, több napi álmatlanság után, végre úgy aludtam, mint egy kisbaba. Egész éjjel az Abszol úton mászkáltam, mindenféle érdekes boltokban. Még varázsoltam is, rendesen, ahogy egy varázslóhoz illik, pálcával. Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy agyonnyom a takaró. Elalvás előtt ugyanis két takaróval takaróztam be. Nem gondoltam, hogy ennyire puding vagyok. Azért álmomban legalább négy takaró alatt pihegtem (mentségemre szolgáljon), le is rugdostam valahogy magamról, aztán kicsit később nem csak álmomban. No de, legalább kialudtam magam. Ez is valami, és ezentúl inkább felöltözöm fázás ellen, hagyom a másik takarót az ágy szélén, legurulás elleni védekezésnek :)

Nyafogás (vagy mi)

Nem szeretem a gondolataimat, most ebben a pillanatban főleg nem. Szomorú leszek tőlük, és könnycseppeket követelnek, és ez nem jó, nem tetszik. Persze, nem lehetnek mindig vidám dolgok az ember fejében, de néha azért talán jó lenne. Biztosan mindenkinek van erre (mármint arra, hogy elűzze az ilyen nem szeretem gondolatokat) jól kidolgozott taktikája, amit minden gond nélkül alkalmazhat, de úgy tűnik az én módszerem csődöt mondott, már ha volt. Mondjuk biztos volt, mert azért volt, hogy mosolyt csaltak az arcomra a gondolataim, de lehet, hogy csak azért, mert akkor nem voltak rossz dolgok a fejemben. Vagy csak bebeszéltem magamnak, hogy jó, amit gondolok, vagy az is lehet, hogy most ezt beszélem be... Óóó, jesszus. Teljesen belekeveredtem a saját agytekervényeimbe, össze - vissza beszélek, vagy írok (vagy mi)... Jobban járnék, ha inkább alvással tölteném az időt, annak legalább van egy kis haszna. És az alvás kellemes dolog, feltéve, ha nem zavar bele mindenféle fura, bugyuta álom. Viszont annak a fekete, meleg, biztonságos, csendes, puha álomnak örülnék. Az jó szokott lenni, és mindig azért szurkolok közben, hogy ne legyen vége sohasem. Kár, hogy nagyon ritkán álmodom csak... Ehh, végül is mindegy, alszom inkább, hátha...

Magamnak

Figyelj, csukd be a szemed... Az ágyon ülök, háttal neked, lehajtott fejjel. Az arcomba hullik a hajam, hallgatom a zenét. A zongora lágy dallamát. Szemben egy halvány lámpa világít, érdekes árnyékot festve a falra. Tudom, hogy ott vagy valahol a sötétben, ettől nyugodt leszek, és nem félek semmitől. Nem félek semmitől, még a sötét sem ijeszt, hiszen ott vagy, hogy is merészelne bármi megrémíteni ilyenkor... Megérintesz... Érzem a vállamon az ujjaidat, finoman játszanak a bőrömön, mintha én lennék a zongora, és mintha te lennél a művész, aki kicsalja a legszebb hangokat hangszeréből. És a csalogató ujjak tovább játszanak. Nyakam felé közelednek, lassan oldalra döntöm a fejem, a másik vállamra, hogy utat engedjek ennek a játéknak. Félre simogatod a vállamról és az arcomból a hajszálakat, kiszabadítod hajam takarásából a fülem, hogy körbejárhasd, megismerhesd… Nem sietsz… Az ujjaid egy idő után megunják ezt a játékot, s visszatérnek a nyakamon keresztül a vállamra, megpihenve kicsit ott. Hirtelen gondolattól vezérelve a tenyered a gerincemre téved, végig csúszva rajta, majd eltűnik valahol az ágyon. Mély levegőt veszek, és a fejem hátra hajtom. Várom, hogy megint hozzám érj, de csak a zongora halk szavát hallom. Újra átadom magam a dallamnak. Hallgatom, ahogy a billentyűk játszanak egymással, incselkednek a háttérben meghúzódó zenekarral. Egy pillanatra felülkerekedik a zenekar a törékeny zongorán, szinte sajnálni kezdem szegényt, de nem kell, mert új erőre kap. Feléled, csak pihent kicsit, s kacagva, huncutul tovább játszik, mintha mi sem történt volna ... Érzem a tested az enyém mögött. Nem érintesz meg, mégis érzem a közelségedet, ahogy  levegőt veszel, a bőröd melegét... Megborzongok, és libabőr fut végig rajtam, mikor megszólal a hegedű, mert pont ebben a pillanatban ér az ajkad a vállamhoz. Mosolygok, suttogom halkan, annyira halkan, hogy talán nem is hallod, hogy hiányoztál. Felemeled a fejed, és ujjaid végig szaladnak az államon, végig a nyakamon, hogy megint csak a hajammal bíbelődjenek. Előkészítik az utat az ajkaidnak. Érzem is már a nyakamon a leheletedet. Az arcodat beletemeted a hajamba, hallom, milyen mély lélegzetet veszel, hogy az illatát magadba szívd úgy, hogy mindig veled maradjon. Fülemhez érkezel. Válaszul sugdosol valami kedves szépet, ami új mosolyt csal az arcomra. A hegedű meg csak dalol, csak dalol, mintha világgá akarná kiabálni boldogságát a zongorával, hogy mindenki tudja, mindenki hallja, nincs még egy ilyen érzés a világon, hogy mindenki értse, ez soha el nem múlik, senki nem veheti el, mert összefonódtak, eggyé kovácsolódtak... Átöleled a vállam, az arcunk összeér, és már érezlek, ahogy akartam, ahogy vágytam. Nem mozdulunk, nem is lehet, a zene nem engedi, a hegedű olyan szenvedélyes, hogy nem lehet megmozdulni, aztán elfárad, vagy nem is, csak nehezen jut szóhoz, mert mindent elmondott abban a táncban, amit a zongorával lejtett az előbb... Elhalkul hát lassan, a zongora kíséri, s betakarja finoman. Még mindig ölelsz, így maradunk. Így bújunk az ágyba, így ölelkezve...

http://www.youtube.com/watch?v=ZQoOuFiP-fU

A másik én

Kevés olyan filmet láttam, ahol Erika volt a főszereplő neve (vagy nem emlékszem), olyat pedig még egyáltalán nem, ahol az életmentést összekapcsolják a szexualitással... Milyen csoda az emberi agy, ahogy a ruhát levágó olló hideg érintését a szeretett ember szájának érintésével azonosítja, és a sérüléseket kereső kezeket erotikus kezek simogatásának tudja be, hogy elfeledtethesse a testtel az átélt traumát...

Volt már az a cím, hogy vasárnap?

Hazaérkeztünk. Kész katasztrófa ez a haza út, főleg, mikor valamit cipelni is kell, és általában kell, ha anyám nem éppen dührohammal küszködik. A múltkori családlátogatásunk fényében nem gondoltam, hogy most békés lesz a hangulat, de nagy csodálkozásomra, az volt. Azt sejtettem, hogy nem lesz akkora galiba, mint két hete, de arra nem gondoltam, hogy ennyire szent lesz a béke. Az új, szolidabb ékszer (tudod, a köves) nagy segítség volt, már nem is látta annyira szörnyűnek a dolgot, és még csak megjegyzéseket sem tett a szokásos gúnyos stílusában. Örültem, hogy ilyen hamar megbékélt, de mint utóbb kiderült, Gyurinak nagy szerepe volt ebben. A megérkezésünk előtt jó alaposan elbeszélgetett anyukámmal. Talán lassan megtanulja, hogyan kell bánni egy ilyen nehéz természetű nőszeméllyel, mint amilyen anyám. Mindenesetre nem irigylem... Képzeld, reggel korán, mikor éppen arra készültem, hogy a másik oldalamra forduljak, kivertek az ágyból (a húgom volt, bizony, és ez nem számít árulkodásnak), és elcibáltak Pécsre a vásárba. Húú, cefet hideg volt, pedig fel voltam öltözve rendesen. Azon gondolkodtam, hogy majd én bent maradok szépen az autóban, mire ugyanis odaértünk, elég jól bemelegedett. Szerinted hagyták? Képesek voltak kikergetni a dermesztő hidegbe. Végül is kiderült, hogy Beának mentünk bőrkabátot venni karácsonyra, ami nem gond, csak nem értettem, ehhez miért kellek én is. A dolog vége az lett, hogy nekem is vettek egy újabb kabátot, bőrből és szőrből. Hát, meg kell hagyni, nagyon szép, és ami nem utolsó szempont, sőt, a legfontosabb, jól is áll. Naná, hogy jól áll, különben észre sem vettem volna. Így most még inkább várhatom a tavaszt, mert sajnos nem télre való... Fáj a fejem, kissé nyűgös és hisztis vagyok emiatt... Milyen jó, hogy mindig találok valami indokot arra, hogy nyafoghassak :)

Este

Hazaértem. A lányok rögtön azzal fogadtak, hogy meséljek, és mi volt, és ugye nem sírok. Odaadtam nekik a csokit, rögtön befalták, hiába mondtam, hogy ki kell tenni az ablakba (ja, és köszönik szépen). Csámcsogás közben Odett megjegyezte, úgysem látja senki ilyen magasban. Na, igen, ez egy nyomós indok... Nagyon örültem neked, nagyon nagyon. Hozzád érhettem, és hozzám értél. Csak kicsit, de nem baj. Ennyi is elég ahhoz, hogy ha becsukom a szemem, érezzelek. Most már erre is gondolhatok elalvás előtt, nem csak arra, ahogy megfogod a kezem a láthatatlan kiállításon, vagy, ahogy megölelsz, mielőtt elmész innen azon a csütörtökön, mikor utoljára láttalak... Meg vagyok őrülve érted, egyre jobban, pedig azt hittem az idő múlásával majd enyhülni fog ez az érzés. De nem, megbolondítottál... Gondolkodtam a kérdésen, amit feltettél, hogy miért te. Hogy is volt a kérdés pontosan? Őőő, nem tudom felidézni. Miért te? Értelmes választ nem tudom, tudok e adni... Egyszerűen vonzódom hozzád. Tetszik minden benned, amit eddig megismertem belőled. Odavagyok az érintésedért, azért, ahogy rám nézel. Imádom, a humorodat, és mikor mesélsz, és szeretem a keménységedet, az eszedet, és a szívedet. A pocakodat pont úgy, mint a mellkasodon a szőrt, mindenedért odavagyok. Imponál, hogy tudsz velem bánni, és meglepett, hogy nem tudok veled játszani, mint macska az egérrel (de csak mert ahhoz szoktam, hogy így játszhatok, akivel akarok)... Elvetted az eszem, és nálad maradt a szívem, odavagyok érted...

Keserűség

Esik a hó... Vagy inkább már eső? Fúúúújj tél... Lehet, hogy csak az idő teszi, de ma a szokásosnál is szomorúbbnak érzem magam, és attól tartok, nagyon keservesen fogok sírni, de még így is indokolatlan ez a szomorúság, mert lesz bizonyosság, talán. Ma ugyanis megtörténik a találkozás, ami szerintem mindent eldönt. Igaza van Odettnak, és legalább lesz valami. Megtudom, hogy mi a helyzet aktuális állása, és könnyebben összeszedhetem magam. És milyen igaz, a bizonyosság, még ha negatív is, sokkal jobb, mint a hezitálás, és a saját magam őrlése amiatt, vajon mi a fene van. Ennek a mai találkozónak is meglesz az értelme, és bárhogy alakul is, mindenképpen jól jövök ki belőle, mert tudni fogom, mihez tartsam magam. Persze azért sejtem, hogy nem lesz jó, és nem fog tetszeni, amit hallani fogok, mert nem hiszem, hogy felül tud kerekedni ezen a dolgon, vagy inkább úgy kellene fogalmazni, hogy nem akar. Hogy miért nem? Talán mert rájött, hogy nem is azt érzi, érezte, amit azt hitte érez, és amit valóban érez, nem éri meg, hogy felborítsa miatta az egész életét, főleg, hogy ennyire macerás a csaj, vagy egyszerűen csak tényleg nem akar átlépni ezen. Tény, hogy valóban nem vagyok egyszerű eset, de ezt nem titkoltam, s talán annyira nem, hogy el is mondtam neki mennyire (elszoktam), de valószínűleg nem hitte el (nem szokták), s azt gondolta, túlzok. Végül is mindegy, mi az indok, de ha azt akarja mondani, amit gondolok, hogy mondana, akkor úgysem számít, mert az bizonyítani fogja nekem, hogy minden szava, amit az érzelmeiről mondott, valótlan volt. Innentől kezdve pedig nem érdemel egyetlen könnycseppet sem, egyetlen mosoly nélküli percet sem. Hogy miért gondolom, hogy rossz hírt fogok hallani? Nem tudom... Talán abból, ahogy beszéltünk, vagy talán nem hiszem el, hogy érhetek annyit, hogy ez megbocsátható legyen. Pedig még Killer is azt mondta Myrának emelt fővel, hogy nem érdekel a múltad...

Félelmek

A félelem érzelmi reakció, válasz a fenyegetésekre, veszélyekre, ami az evolúciós folyamat alatt alakult ki az élőlényeknél, mondják az okosok. Ha tényleg így van, akkor miért van félelem az emberben akkor is, mikor nincs kitéve veszélynek? Hiszen az átlagember átlagosan él, fenyegetések nélkül, a megszokott rutinokat követve, ahogy én is. Ma mégis az jutott eszembe, egy bugyuta film közben, hogy valószínűleg félelemben élek. Az a baj ezzel, hogy minden ezt az érzést váltja ki, legfőképpen az emberek, és a velük való kapcsolatteremtés. Talán ezért van, hogy kerülöm őket, amennyire csak lehet, és a minimálisra korlátozva minden kommunikációt. Ha ezt mástól hallanám, ingatnám a fejem, és győzködném, mennyire rossz ez a hozzáállás. Tudom azt is, hogy nem kellene ezt tennem, de így talán biztonságosabb, talán kevesebb a félelem, és az embereknek is jobb, ha nem kerülnek kapcsolatba velem. Talán...  

...Fázom... Mintha kint ülnék valahol, ahol nagyon hideg van. Annyira fázom... Pedig nincs hideg itt bent, vagy legalábbis nem ennyire. Mit vegyek még fel?... Azt hiszem, nem tudok kimászni a gödörből... Az elején úgy gondoltam, csak idő kell és menni fog, hisz az idő jó orvosság. Ennek tudatában elkezdtem kifelé araszolni, és akárhányszor visszacsúsztam, türelmesen újra neki veselkedtem. De ahogy múlik az idő, egyre több időt töltök a fenéken, mielőtt újra mászni kezdenék. Megijedtem magamtól, és pánikba estem, amiért nem megy. Kapálózom, rohanni próbálok, de minél inkább akarom, annál inkább nem sikerül. Mikor azt hiszem, hogy már  csak egy lépés kell, már nem is olyan rossz, és még a mosolygás is megy könnyek nélkül, és felnézek, mert azt hiszem, ott a cél, a következő pillanatban megint a sárban heverek. Már nem is mozdulok, nem pattanok fel, mint az elején, hanem azon gondolkodom, lehet jobb, ha itt maradok inkább, és megszokom ezt az érzést. Aztán oldalra fordulok, hogy ne is lássam a verem tetejét sejtető halvány fényt. A könnyek meg csak potyognak, mintha csapot nyitottak volna meg... Félek, hogy nem lesz erőm több, és ezt is feladom. Olyan nagyon akartam nem zombivá válni, de attól tartok, mégis az lettem. Győzködhetném magam, hogy nem is olyan rossz ez az állapot, de lássuk be, hazugság lenne... Lehet, hogy kevés időt adtam magamnak, de majd ez is kiderül, hiszen időm, mint a tenger...

Harry Potter maraton

Most tértem magamhoz a tegnapi és mai Harry Potter maraton után. A múlt héten elhatároztuk, hogy mielőtt elmennénk moziba, megnézzük ismétlésképpen az előző részeket. Kicsit elszámoltam magam, azt hittem tizenkét óra elég lesz ehhez a művelethez. Elfelejtettem, hogy mindegyik rész két és fél óráig tart, így az éjféli műsorzárás kettő utánra tolódott. Féltem, hogy meg fogom unni, és más elfoglaltság után nézek, de nem így történt. Igaz, hogy a bölcsek köve közben kénytelen voltam kicsit szunyókálni, kipihenésképpen a nagy rákészülést, de utána rendesen végig néztem mind az öt részt, zsinórban egymás után. Szép lassan kidőlt mellőlem mindkét gyerek, de én jól elvoltam. Ja, és reggel képes voltam időben felkelni, hogy a tízórás vetítésre időben érkezzünk. Egész jó volt ez az új rész is. Teljesen fellelkesített, és alig vártam, hogy hazaérjünk és folytathassam a könyvet, mert minél előbb az utolsó részhez akarok érni. Neki is álltam, de úgy tűnik kevésnek bizonyult az alvás, amit az éjjel produkáltam, s pár oldal után a fejemre borult a könyv. Na de majd most folytatom, töretlenül :) Teljesen rákattantam most erre, eltereli a figyelmemet a buta gondolatokról annyira, hogy szinte a könyvben élek. Már azon gondolkodom, hogy mi lesz, ha elfogynak a Potterek, még jó, hogy van egy pár lehetőség, hála a manapság olyan nagy divatnak örvendő sorozatoknak még a könyvekben is.

Nyugtalan éjszaka

Ma megint álmodtam, érthetetlenséget. Miután a szokásos időben felébredtem hajnalban, és elkezdett pörögni az agyam mindenféle butaságon, nagy nehezen elaludtam újra, vagy lehet, hogy csak elszunyókáltam. Nem hiszem, hogy tovább tartott ez a R. E. M. szakasz pár percnél, mégis olyan volt, mintha egész éjszaka ebben az álomban lettem volna. Egy társaságban üldögéltem, beszélgettem, pedig senkit nem ismertem közülük. Egyetlen ismerős arc sem volt, sőt, talán arcokat sem nagyon láttam, mégis fesztelenül társalogtam, mintha egész életemben ismertem volna őket. A sokaságban észrevettem valakit, aki nagyon jól érezte magát, táncolt, szórakozott. Aggódni kezdtem, odamentem, s kértem menjünk haza, késő van. Zsáklinnak szólítottam, de mikor ránéztem, Veronikát láttam, a szőke, hosszú hajával, a lila pulcsijában. Rám nézett ártatlan arccal (érdekes módon az ő arcát tisztán láttam, mintha valóban ott állt volna velem szemben), azt mondta mosolyogva, nem megyek haza, jó itt nekem, és elszaladt. Néztem utána aggódva, s még nagyobb aggodalom fogott el, mikor láttam, hogy Odett egyik régi osztálytársával eltűnik a tömegben. Jesszusom, gondoltam, az a lány rossz hatással lesz rá, nem szabad engedni, és elkezdtem szaladni utánuk. Újra megláttam őket, de valahogy hiába húztam bele, sosem sikerült közelebb kerülni hozzájuk, talán még kiabáltam is, hogy várjanak meg, de a nagy zajban még magam sem hallottam a hangom, pedig teli torokból ordibáltam. Láttam, hogy nevetgélnek, hátra néztek néha, gondoltam, rajtam mulatnak olyan jól, és esküdöztem, ha elkapom Zsáklint (aki nem is ő volt, vagy mi), akkor biztos, hogy soha életében nem barátnőzhet többet büntetésből, de nem kaptam el, csak felébredtem, verejtékben úszva, és nem értettem semmit az egészből... Az ilyen álmok miatt nem szeretek álmodni. Hogy magyarázzam meg? Mit jelenthet? Freud szerint az álmok az elfojtott törekvéseink kielégítései. Ha ezt figyelembe veszem, akkor vajon az lett volna az elfojtott törekvésem, hogy futhassak? A többi lehetőségbe bele sem akarok gondolni... Jung Freuddal szemben viszont azt tanította, hogy az álmoknak lehet prospektív szerepe. Ha ez alapján vizsgálom a dolgot, akkor ez azt jelentené, hogy futni fogok a villamos után? És vajon hétköznapi álomként tekintsek rá, vagy archetipikusként?... Azt hiszem egyszerűbb lesz, ha jobban odafigyelek, és időben elindulok, hogy ne kelljen futnom semmi után...

Elkezdődött...

...az ötödik hét nélküled, de én még mindig szerelmes vagyok beléd, ugyanúgy, mint akkor, mikor még minden rendben volt. Persze azért vannak változások, és a szerelem mellé más érzések is jöttek, de téged ugyanúgy szeretlek. Elromlott, elrontottam, bár lehet, jobb, hogy így történt, hiszen valószínűleg, ha nem ezzel, akkor mással rontottam volna el, mert úgy tűnik, nem olyan vagyok, mint amilyennek elképzeled a neked való nőt. Ennek ellenére mégis azt gondolom, te voltál az, aki meg tudta volna változtatni azt, ami nem jó bennem úgy, hogy észre sem vettem volna, és akartam volna. Te voltál az, akinek a kedvéért bármit megtettem volna, szinte vakon, kérdezés nélkül, ami nem biztos, hogy jó, de talán ez is a szerelemhez tartozik. Miattad egy fél pillanatra elhittem, hogy vannak még csodák, és érdemes hinni benne, és elérted, hogy úgy tekintsek rád, ahogy szerintem egy nőnek a férfira kell. És megmutattad, hogy mi az, amit soha többet nem fogok megengedni magamnak, mert azt is megtudtam, milyen az, ha eltűnik az a pici valami, amiről azt hittem, mégis létezik. Már tudom, nincsen olyan, hogy elfogadni, akkor is, ha nem értem. Már tudom, milyen szív nélkül élni... Hát ezt is meg kell tapasztalni egyszer, és tényleg lehet így élni...

Kedd

Ma sikerült megnézni A lány, aki a tűzzel játszikot. Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen még azon szomorkodtam, hogy nem tudom megnézni, most mégis sikerült, örültem. Szeretek úgy moziba menni, hogy rajtam kívül nincs senki a teremben. Olyan, mintha csak nekem vetítenék le. Úgy helyezkedem el, ahogy nekem tetszik, oda ülök, ahova kedvem van, és mindent rendesen látok, nem csámcsog, vihog, mászkál, telefonál senki. Mindig elhatározom, hogy csak így megyek moziba, így érdemes. Ami a filmet illeti, tetszett. Ugyanaz volt az érzésem, mint mikor az elsőt néztem. Egy aránylag unalmaska bevezetés után érdekesebb folytatás következett, és egy szintén érdekes befejezés. Mondjuk nem úgy végződött, ahogy vártam, de nem baj, így is tetszett. Egyre határozottabban érzem, hogy el kell olvasnom a könyvet, muszáj összehasonlítanom a filmmel. A héten valószínűleg el is indulok beszerző körútra.

Azon gondolkodtam, hogy lehet, jó lenne, ha levágatnám a hajam. Nagy dilemma ez, mert félek, mi van, ha nem áll jól, de valamit kezdenem kéne vele, mert csak lóg össze - vissza. Néha nagyon az agyamra megy. No de majd kitalálom, addig is kifestem a körmöm. Kezdetnek ez is egy jó változás :) Nem mintha annyira változnom kéne, csak lehet, ettől másképpen érezném magam, vagy valami... Mégsem festem ki a körmöm... Ehh, kicsit szétszórt vagyok ma...

Semmi különös

Fáradt vagyok... Vagy lehet, inkább csak szomorú... Olyan megmagyarázhatatlanul, hogy hiába töröm a fejem, nem tudok rájönni, mit tegyek, hogy elmúljon, vagy legalább azt tudnám, hogyan enyhíthetném, terelhetném el a figyelmem. Az van valószínűleg, hogy a havi rendszerességgel megérkező nyavaja miatt érzem a szokásosnál is cefetebbül magam, vagy ezt is csak bemagyarázom magamnak, és most már így maradok. Vagy tényleg beteg lennék? Nem tudom... Hőemelkedésem van, már nem is tudom, hányadik napja. Vajon mi a lópikulától? Nem szoktam lázas lenni akkor sem, mikor a halálomon vagyok. Egyszer volt lázam, mikor tüdőgyulladásom volt, de az sem tartott sokáig. Lehet, immunológiai vizsgálatra kellene elmennem. Holnap kérek beutalót a háziorvostól, hátha megtudom már végre, mitől vannak ezek a baromságok velem, és ezek a nyavajás ízületi gyulladások. Ennél többet már valóban nem tudok tenni, hiszen ezen kívül minden lehetséges okot megvizsgáltattam, és hiába vannak velem ezek, nem gondolnám, hogy beteg vagyok, csak hőemelkedésem van, és fáj imitt-amott... Utálom ezt a nyafogást, ehh.... Gyuri azt mondta ma reggel, hogy nem szabad feladni, nem szabad elkeseredni, mert az élet nem is olyan rossz, még télen sem. Mert a télben is vannak szép pillanatok, csak észre kell venni, és észre lehet venni. És vannak normális emberek is, még télen is, akik olyanok, amilyeneket elképzel az ember, mikor utópiára gondol. Néztem rá értetlenül, mint Harry Potter Hagridra, mikor az arról mesélt neki, hogy mekkora varázsló...

Piercing mizéria

Ma reggel megint látogatóba utaztunk a nagyihoz. Nem olyan nagy dolog általában, hiszen csak a megszokott dolgot tesszük, mint kéthetente általában, de most a szülinapi ajándék miatt (tudod, a piercing) kicsit aggódtunk, mi lesz. Tudni kell ugyanis, hogy anyukám igen erős előítéleteket táplál az ilyen minden helyen lifegő ékszerek iránt. Azokat, amik eldugott helyeken vannak, még aránylag elviseli, főleg, ha nem is tud róla, és hát hogy tudna, hiszen eldugott helyen van. Viszont, mikor ki van téve mindenféle szemek (pláne az ő szemei) kereszttüzének, azt nagyon nehezen viseli. Amikor nekem voltak ilyen mániáim, azt nagyjából jól tűrte, de Odettnél szinte sokkot kapott, és látszott rajta a csalódottság, talán tőle többet várt, vagy nem tudom, de azt sem tudom, hogy miért, hisz egy kamaszról beszélünk, és lássuk be, ha csak egy ilyen ékszer az egyetlen dilije, akkor egye fene, legyen, csak ennél jobban ne menjen el az esze. Szóval, nem hiába féltünk, oltári nagy cirkuszt csapott drága anyukám. Ehhez nagyon kiválóan ért, mondhatni taníthatná. Természetesen a szitkok az én fejemre szálltak, mondván, én vagyok az a felelősségteljes felnőtt (vagyis nekem kéne annak lenni), akinek ezt nem szabadott volna megengedni. Hiába érveltem, szerintem észérvekkel, meggyőzhetetlen volt. Mindig az, mikor elveszti az eszét a dühtől. Odett sírt, s mikor anyám elment átöltözni, hogy ő márpedig elhúz itthonról amíg itt vagyunk, arra kért, menjünk haza. Hajlottam is a dologra, s meg is említettem hányattatott sorsú leányanyámnak, hogy nem kell miattunk az utcákat rónia, majd mi elhagyjuk a terepet, mert nem venném a szívemre, ha miattunk az utcára szorulna az otthonából. Anyám attól félve, hogy az ígéretünket beváltjuk (mert annyira már ismer, hogy tudja, dacosabb és önfejűbb vagyok annál, hogy megvárjam, míg hazaér), az autóból beküldte húgomat, hogy menjek én is velük. Ismerve anyámat, eljátszottam a megfélemlített, szégyenkezve sarokba húzódó csimotát, és lelkesen rohantam, örülve, hogy mégis a csapat része  lehetek, miközben magamban kajánul vigyorogtam, és konstatáltam, a csata meg van nyerve. Innentől kezdve már nem is volt akkora baj. Volt ugyan pár rosszalló megjegyzés, sanda pillantás, de ez is majd szépen elmúlik, ahogy az idő telik. Megszokja, napirendre tér fölötte, és elfogadja, hogy a belőlem kikerülő genetikai állományba belekerültek olyan bibik is, amik már bennem sem tetszettek neki. Végül is itt maradtunk, és még ebédet és vacsorát is kaptunk, ráadásul az utóbbi időben az egyik legfinomabb vacsorát. Odettal ugyan csak a legszükségesebb kommunikációt ejtette meg, de sebaj, majd ez is elmúlik, s helyreáll a megszokott rend, csak időt kell hagyni. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy Odettet ilyen érzékenyen érinti a dolog. Azt hittem, hogy vállrándítással elintézi ezt a reakciót, de nem, úgy tűnik nagyon érzékeny a lelke, amit nem tudom, hogy a kamaszkornak lehet e betudni, vagy a kialakuló személyisége alapból ilyen. Az idő erre a kérdésre is tökéletes választ fog adni.

Selena Gomezt nézünk, varázslós csodasorozatot … Hmm, érdekes… Talán altatónak is jó lesz J

Lehet, hogy hipohonder lettem. Napok óta figyelem, hogy miféle sötét karikák ölelik körül azokat a csodálatos, meleg, barna szemeimet J Délután megkérdeztem hugit, hogy tényleg jól látom e, vagy csak megcsalnak ezek a szemek, de úgy tűnik, jól láttam. Azt a választ kaptam a kérdésemre, hogy igen erőteljesen látszanak ezek a szexepilnek nevezhető gyönyörűségek, még jó, hogy a szemem előtt illegő lencsék némiképpen eltakarják őket. Hát, szó mi szó, nem ezt a választ vártam. Ha az ember tudja magáról, hogy butaságokat beszél be magának (mint például amikor elkaptam a fertőző agyhártyagyulladást, és csodálatos módon ki is gyógyultam belőle, nagyon komoly volt, elhiheted), akkor azt tudja kezelni valahogy, és igazából jó játéknak minősíti az egészet, de mikor egy tünet (vagy valami, amit annak képzel) valóban ott van, azt nem lehet mire vélni. Na de hiába agyalok ezen, nem hiszem, hogy okosabb tudok lenni, maximum olyan következtetéseket vonhatnék le, amik közel sem fednék a valóságot, hiszen Makk Marci hozzám jár receptért. Na, most döntsd el, hogy e két véglet közül melyiket gondolom valóban komolyan (de attól tartok, mindegyik megoldást igaziból lehetségesnek érzem, és tökéletesen meg is tudom őket indokolni, ha esetleg kíváncsi lennél rá, nem hiába vagyok igen nagyon ellentmondásos emberke) J

Mágnesrúd

Tegnap, az egyik vendégemmel az emberekről beszélgettünk. Az emberek élethez és egymáshoz való viszonyáról. Miután elment, a fejemben tovább kavarogtak a gondolatok. Az elmúlt években sokfelől hallottam olyan megjegyzéseket, hogy az ellentétek vonzzák egymást, és hogy csak olyannal kezdj, aki olyan, mint te saját magad. Valahogy egyik kijelentésre sem láttam olyan példát, ami alátámasztaná ezt, sőt. Azt láttam, hogy az ellentétek valóban vonzzák egymást, ideig - óráig, s ha már két vállra fektették egymást, mindkét fél tovább áll, feltéve, ha felbír tápászkodni. A hasonlóság valóban kicsit pozitívabb, tovább elhúzható kapcsolatot jelenthet, de vérszegény. Egy idő után unalmassá válik ez a hasonlóság, és már nem lesz miért szólni a másikhoz, hiszen úgyis azt fogja mondani, amit én gondolok. Vajon akkor mi lehet a megoldás? Van egyáltalán erre felelet? Azt hiszem, tegnap megvilágosodtam, mondhatni. A mágnesrúd jutott eszembe, aminek az egyik fele kékre, a másik pirosra van festve (remélem, jól rémlik, hogy van ilyen). Ha az összepasszoló részeket közelíted egymáshoz, akkor vonzzák egymást, szinte szétválaszthatatlanul, de ha a másik oldalukkal próbálkozol, akkor sehogy nem fog sikerülni, még egymáshoz közel sem lehet rakni őket. Lehet, hogy egy kapcsolatra is érvényes ez. Két ember között is lehet ilyen, lehet, hogy mindkét félnek van olyan oldala, amit ha közel engedsz egymáshoz, akkor úgy összekapcsolódik, mintha soha nem is lettek volna külön, és kitalálják egymás gondolatait, kiegészítik egymás mondatait. Ez annyira jó, hiszen olyan, mint egy egyesülés, de sajnos nem ilyen egyszerű, mert probléma nélküli dolog nincs, főleg, ha emberekről beszélünk. Amikor azt hinnéd, hogy a földre költözött a mennyország, akkor a taszító oldalak fordulnak egymás felé, és összedől a világ. Pedig lehet, hogy ez így normális, csak meg kell tanulni kezelni ezt is, nem elfelejteni az érzéseket, amik ettől még nem változnak, lehet, hogy esetleg még erősebbé is válnak úgy, hogy észre sem vesszük. El kell tudni fogadni a másik taszító oldalát is, hiszen ez az oldal is ahhoz tartozik, akit szeretünk, és ahol vonzás van, ott taszításnak is lenni kell. Mert ugye abban egyetérthetünk, hogy nincsen tökéletes ember, isten mentsen attól, hogy legyen. Majdnem azt írtam, hogy elfogadni és megérteni, de megérteni nem mindig lehet, bármennyire is törekszik erre minden idegszálunk, viszont nem is kell. Elfogadni annál inkább lehet. Nem feltétlenül az agyunkkal, talán ez a szív dolga, mert talán a szív az, aki tud a másikra úgy tekinteni, hogy abba ne akarjon mindent belemagyarázni. Nem egyszerű...  És vajon mi ennek a konklúziója? Hogy foglalhatnám össze egy mondatba? Talán, ha azt mondanám, hogy ha megtaláltad a hozzád passzoló oldalát valakinek, akkor ne félj a másik felétől, mert így lesz igazi és egész az, ami köztetek van. És hát végső soron, nem erre az igazira és egészre vágyik minden ember?...

Hülye hormonok

Hónap közepe van, elérkezett a peteérésem ideje (persze nem a hónap közepe miatt, csak pont így alakult). Érzem is rendesen, mert beindultak a hormonjaim, ahogyan illik. Nem hagynak békén sehogy sem. Hiába próbálok másra figyelni, a gondolataim folyton visszatérnek ahhoz a képhez, amikor együtt töltöttük az éjszakát. Mikor az öledben ültem, és éreztem az ujjaidat a hátamon, a derekamon, a mellemen, és minden mozdulatba beleremegtem, és azért imádkoztam, hogy soha ne legyen vége. Feltűztem a hajam, hogy ne lógjon az arcodba, mikor hozzád hajolok, hogy érezzem a szádat a számon. Megöleltél, és sugdostál a fülembe, amitől még jobban... Sosem felejtem el... És a lábujjak... Bassza meg...

Igen, minden...

... a te hibád, mégsem tudom, mihez kezdjek nélküled... Ezt a mondatot hallottam ma egy idióta filmben, és itt köröz a fejemben, szinte kitörölhetetlenül.

Tele a fejem butaságokkal

Itt ülök a gép előtt, de igazából nem tudok mit kezdeni magammal. Krimiket töltöttem le, hogy majd azok jól lekötik a figyelmem, de nem megy nekik olyan nagyon. Tudod, mit csinálok, mikor itt ülök? Nézem, ahogy zölden világít a neved mellett a kis kocka, és a kis kör. Mikor pirosra vált, akkor próbálom kitalálni, mivel lehetsz elfoglalva, vagy ha kilépsz, akkor azt, merre indulhatsz. Mondhatnád, beteg vagyok. Lehet, hogy nem is tévednél sokat, de ha ezt teszem, akkor olyan, mintha veled lennék. Tudom, hogy ebből valahogy ki kellene lábalni, de gyenge vagyok hozzá. Persze tudom, hogy az idő majd megoldja, meg hogy valaminek úgyis történnie kell, vagy valahogy megoldódik. De nem az idő múlása miatt szuggerálom magam azokkal a mondatokkal, hanem veled kapcsolatban. Néha előbújik belőlem valami, amit nem tudom, minek nevezhetnék, és megkérdezi, miért akarod ennyire ezt az egészet, hiszen nagy eséllyel a fele sem igaz azoknak a nagy érzelmeknek, amikről beszélt, mert ha igaz lenne, akkor nem tudta volna ennyire megkeményíteni a szívét, és nem a múlt foglalkoztatná, hanem a jövő, amit veled tölthetne. Mikor ez motoszkál bennem, akkor válaszképpen ingatom a fejem, és sírva mondom ennek a gonosz hangnak, hogy ez nem igaz, és minden jól fog alakulni, és majd valamelyik reggel úgy ébredsz, hogy megkérdezed magadtól, miért nem azzal a dinka csajjal együtt alszol, és bekapcsolod a telefonod, felhívsz, és azt mondod, találkozzunk, mert hiányzol, így is kellesz, dinkán, hibásan, és én azt mondom, jó, már indulok is. Minden reggel ezzel a gondolattal kelek, és ugyanezzel fekszem, már a negyedik hete. Belemenekülök ezekbe a bejegyzésekbe, és azt remélem, hogy ha kiírom magamból, attól jobb lesz, megkönnyebbül a lelkem, de csak addig tart, amíg leírom a gondolataimat. A leírtak helyett jön másik, ami lehet, még jobban felkavar... Negyedik hét... Ajjaj... Maximum négy napig szoktam nyafogni ilyen dolgok miatt, és az agyammal simán szoktam tudni kezelni a helyzetet, és a daccal, büszkeséggel, ami mindig felszínen maradt eddig, de most ez nem működik. Negyedik hete emésztem magam, és nem hogy enyhülne, egyre erősebb, egyre rosszabb, egyre fájdalmasabb. Attól tartok, ebbe beledöglök... 

Valami akárhány

Elkezdtem olvasni a Multigáz című alkotást, hátha ez a könyv megváltoztatja a hozzáállásomat, és fenntartások nélkül tudok a kezembe venni a mai íróktól bármit. Hát, szó mi szó, eddig nem nagyon győzött meg. Nem akarom a földbe döngölni, mert azért nem olyan rossz, de valahogy nem az a kategória, ami nem hagy aludni, de ha már elkezdtem, akkor végig olvasom, hátha jó irányba fordul. Legalább mosolygok azon a pár vicces megjegyzésen, ami benne van, mert azt már sikeresen megállapítottam, hogy humora van az írónak, és ez sem utolsó szempont. Sőt, talán eléri vele azt is, hogy pozitívan nyilatkozom a műről.

Hideg van... Szokás szerint fázom, de már nem is lep meg, csak rutin mozdulatokkal felöltözöm, és tovább fázom. Rohadt tél... Persze, ilyenkor, mikor azt szeretném, hogy rohanjon egy kicsit az idő, akkor csak vánszorog, mint egy kiöregedett csiga, vagy mint én, mikor fizikai fájdalmak gyötörnek. De azért azt szuggerálom magamba mindig, mikor a hangulatom a mélypontra zuhan, hogy minden jóra fordul, és minden rendben lesz, és semmi baj nincs, hiszen ez a tél is elmúlik egyszer, kénytelen lesz...

Szokásos ügyetlenkedés

Ma szakácskodtunk Odettal. Nem készítettünk olyan dolgot, ami nehéz lenne, de valahogy megint nem alkottam emlékezeteset. A fűszerezés részét Odett mindig rám hagyja, attól fél, elrontja, pedig lehet, hogy sokkal jobban ízesítené, mint én. Az utóbbi időben valahogy nem tartozom a legjobb szakácsok közé, sőt még közepesnek sem állíthatom be magam. Elronthatta az ízlelőbimbóimat a sok kifőzdés étel, vagy csak arról lehet szó, hogy az utóbbi időben keveset állok a tűzhely mellett. Például a mai egyszerű főtt krumplit is elrontottam, pedig tudom, hogy a krumpli szereti a sót, most mégis sótlanra sikerült. Azért aranyosak voltak a lányok, mindketten azt mondták, finom lett. Képzeld, leejtettem a kajával teli tányért. Le akartam tenni az asztalra, és mielőtt az asztalhoz értem volna vele, egyszerűen elengedtem. Nem akartam, csak rosszul mértem fel a távolságot, vagy nem tudom mi történhetett. Jól összeégettem a kezem, de érzékenyebben érintett az, ahogy leesett. Még nem fordult ilyen elő velem. Odett próbált nyugtatni, és mondta, ilyen véletlen mindenkivel megtörténhet. De velem nem szokott, nem is akarom többet.

Szombat

Vásárlás közben kitaláltunk egy új játékot. Mondtam Odettnak, hogy teszek a wc papír mellé egy  tollat, és jó lenne, ha irkálnánk, vagy rajzolnánk egymásnak üzeneteket, mert hát, ha úgyis ott kell lenni, akkor töltsük hasznosan az időt. Mindegy mit firkálunk fel, bármilyen hülyeséget lehet, meg vicces dolgokat. Tetszett neki az ötlet. Kíváncsi leszek, mennyit fogunk nevetni ezen. Képzeld, még a szabályokat is kitaláltunk, persze ne gondold, hogy olyan nagy szabályrendszer kell ehhez, csak azért mondom, hogy lásd, milyen komolyan megtárgyaltuk :)

Jó volt ma hallani a hangod, hiányzott. Hiányzol... Úgy sajnálom, hogy nem vagyok felnőttebb, felelősségteljesebb, vagy keményebb. Olyan nagyon sajnálom, hogy nem vagyok okosabb, olvasottabb, és nincs nagyobb szókincsem ahhoz, hogy elmondjam félreérthetetlenül, hogy mi jár a fejemben, mi kavarog a lelkemben. Ó, bárcsak akkor legalább boszorkány lehetnék, hogy valami hókuszpókusszal rendbe hozhassak elrontott dolgokat, meggondolatlan tetteket... Sosem gondoltam volna, hogy fogok még olyannal találkozni, aki ennyire el tudja venni az eszem, és hogy így megszelídíti a bennem lakó gőgős büszkeséget, amiről azt gondoltam, mindentől, mindenkitől megvéd... Ma tizenhat percig nem voltam olyan szomorú, mit az utóbbi hetek minden percében. És ez ugye jó dolog?... Önző vagyok, amiért magamról beszélek, mikor igazából rólad szeretnék? Nem tudom, csak azt tudom, hogy nem beszélhetek rólad úgy, hogy magamról ne beszéljek, mert befészkelted magad az érzéseimbe, a gondolataimba, minden pillanatomba...

Selejtesség

Este, miután hazajöttem, beáztattam magam egy jó nagy kád forró vízbe. Húú, nagyon jól esett, olyan régen csináltam már ilyet. Belecsúsztam a vízbe úgy, hogy alig látszott ki valamim, és nem gondoltam semmire, végre egy kicsit sem fáztam. Talán szunyókáltam is egy rövid ideig. Mikor a lányok már nem hagytak békén, mert megígértem, hogy megnézünk együtt egy filmet (a randiztam egy szupersztárral címűt, nagy élmény volt), és nem győztek várni, akkor erőt vettem magamon. Miközben a hajamat szárítottam a tükör előtt, megint észrevettem, hogy a kulcscsontom az egyik oldalon nagyobb, mint a másikon. Látványosan és tapinthatóan. Időről időre észreveszem ezt a hibát magamon. Nem tudom, miért nem tértem még e fölött napirendre, hiszen ha már láttam ezt, akkor igazán megszokhattam volna már, de nem sikerül, vagy csak kicsit érzékenyebb állapotban vagyok, és ezért érint mindig úgy a dolog, mintha először látnám. Ehh, ez a hátránya ennek a fránya jobb agyféltekei dominanciának, ez a sok érzékenykedés, hisztisség, macerásság, kibírhatatlanság. No de, ennek örömére, jaj annak, aki körülöttem van ilyenkor. Most éppen a lányoknak. Mindegyiket megvizslattam, hogy velük mi újság ezen a téren, de rémülten láttam, hogy nekik egyforma mindkét oldalon. Nem mintha ez baj lenne, mert jó, ha nekik jó, csak ha mindenkinek egyforma, és nekem nem, akkor biztosan velem van a baj. Selejt vagyok, ajjaj...

Bolond vagyok

Ma is, mint mostanában reggelente, bementem a mekibe reggelizni. Van, hogy csak egy teára ugrom be, de akkor is eltöltök ott egy kis időt. Nem mintha nem tudnék magamnak teát készíteni, vagy olyan élvezetes lenne ott lenni. Nem tudom megmagyarázni, miért töltök ott időt a reggelizésen kívül. Régebben azzal magyaráztam volna, hogy embereket figyelgethetek, de manapság ez nem jellemző. Ma egy néni mellé telepedtem le, és ő beszélgetést kezdeményezett. Olyan nénike lehetett, aki az ilyen nyilvános helyeken éli ki a beszélhetnékjét, és köt mindenféle ismeretségeket, mert annyira egyedül van otthon, hogy már ez is jó, csak beszélhessen valakivel. Udvarias voltam, de gyorsan lezártam a beszélgetést, és alig vártam, hogy a zenémet hallgathassam, és a könyvembe burkolózhassak. Nem akartam beszélgetni, nem akartam semmit, csak egyedül lenni. Empatikus nénike volt, hamar megértette, mit is szeretnék. Aztán, mikor az utcán sétálgattam a munkahely felé, akkor egy pasas (valószínűleg pénzt akart tarhálni) le akart szólítani, láttam rajta, ahogy közeledett felém, és én arra sem méltattam, hogy ránézzek, ezzel mutatva neki, hogy nem vagyok nyitott kommunikációra. Szinte láttam, ahogy állt ott és nézett utánam egy percig. Pedig még a hajléktalanokkal is normálisan szoktam viselkedni, ha mást nem is, de legalább udvariasan válaszoltam...  Megdöbbentem magamon. Nagyon. Bezárkóztam. Bolond vagyok...

Öregszik a lelkem?

Azt olvastam valamelyik nap egy könyvben, hogy a lélek akkor öregszik a leggyorsabban, mikor már nem vágyik az örömre, mikor egy reggelen felébredsz, és már nem tudod, miért keltél fel. Mikor már pontosan tudod, mi következik mi után, és már nincs semmi, ami meglepetést tudna okozni, mert minden lehetőséget ismersz, mindenre számítasz, bármire fel vagy készülve, semmit nem vársz többé, se rosszat, se jót. Talán a szíved mélyén van még valami apró vágy, amit életcélnak gondolhatnál, hogy megtudj valamit, viszontláthass valakit, elmondhass valamit, amit talán már olyan sokszor elmondtál. Tudod, hogy eljön majd a pillanat, talán, de azt is tudod, hogy akkor már nem is lesz olyan fontos... Ha ez igaz, akkor lehet, hogy megöregedett a lelkem? Vagy öregszik szép lassan, végzetesen és véglegesen? Mert mintha már nem vágyakozna, mintha már nem akarna emlékezni, nem keres, és nem örül. Mintha nem vágyna az örömre, vagy csak nagyon ritkán... Nem szeretném, hogy ezeket a gondolataimat elolvasd, de el kell mondanom valakinek, és hanem nem tudom elmondani senkinek, elmondom hát mindenkinek (Karinthy szavaival élve szabadon). Nem szeretném, hogy elolvasd, mert azt gondolnád, hogy a közöttünk történtek miatt születnek ilyen buta gondolataim, és nem hinnéd el úgysem, mikor azt mondanám, hogy nem amiatt van. Ami közöttünk történt, csak az utolsó csepp volt talán, vagy az utolsó esély a szívemnek a túlélésre. Lehet, hogy ez a túlélés szó nem ide passzoló, mert félreértheted, és azt gondolhatod, hogy csak kapaszkodtam beléd, mint utolsó szalmaszálba, és megint rosszul gondolkodnál, mert a végső elkeseredésben, az eszeveszett kapkodásban, bárkibe belekapaszkodik az ember, s ilyen szalmaszállal tele van a csűr, több halomnyi szalmaboglyát alkotva, és nem kell. Már mikor megismertelek, akkor feladtam, nem tudom, lehet e mondani, hogy az életet (talán lehet, mert az embernek a kapcsolatai lesznek az élete, és kapcsolatok nélkül nem is biztos, hogy van élet), de jöttél egy kis mécsesként. Bután, felelőtlenül elfújtam a lángot, és olyan koromsötétség telepedett ide, hogy nem tudom, mi az, ami enyhíteni tudná. Nem temiattad van, csakis miattam, én tehetek róla. De akkor sem szeretném, hogy elolvasd. Nem szeretném, hogy nyafogásnak, hisztinek, vagy akár lelki terrornak gondold bármelyik szavamat, ezért leírtam ugyan, de nem fogom kitenni közszemlére. Talán majd idővel, mikor már nem bánthatnak a szavaim téged sem, és engem sem, akkor megmutatom...

Szívtelen banda vagyunk

Odett ma délután felhívott. Így kezdte: ígérd meg, hogy sírni fogsz. Ejj, mondom, ennek fele sem tréfa, vajon mi a fene történt már megint. Erősködött, hogy ígérjem meg, nem ígértem. Nagy nehezen kibökte, a hörcsög a hörcsögök mennyországába költözött, és hozzátette, ennek én is az oka vagyok, mert nem adtam neki a szünidőben zöldséget vagy gyümölcsöt, mert folyton csak Gábor miatt nyafogtam, s meg lett állapítva, hogy hármunk lelkén szárad szerencsétlen háziállat élete (ha esetleg olvasod, akkor nehogy bűntudatot érezz, csak viccelődött :)), persze a leghibásabb én vagyok, hiszen felelőtlenül halálra szomjaztattam, de legalább beismerte, hogy ő is tehet róla. Miközben ezt előadta, hallottam, hogy almát rágcsál. Elkezdtem gyanakodni, hogy annyira nem is viseli meg a dolog, megjegyeztem hát, legalább megeheted az almát, amit neki szántál, mire kitört belőle a nevetés. Rákérdeztem, valóban meghalt e, amire igen volt a válasz, mert még meg is fújogatta, de csak a bajusza lobogott. Úgyhogy nagy a gyász most minálunk :) Gondoltam akkor a hétvégén irány az állatkereskedés, egy másik hörcsögért, akinek még nevet sem adunk, mert igazán jól hallgat arra, hogy hörcsög, de tévedtem. El kell siratni először hörcsög egyet, utána jöhet csak hörcsög kettő. Azért megkértem, mielőtt megenné az összes gyümölcsöt, legyen olyan jó, és rajzolja le. Ha most is megeszi gyakorlás előtt mindet, megint nem jut be a suliba.

Megint

Képzeld, újra álmodtam, hetek óta először. Örülnöm kellene neki, hiszen ez azt jelenti, hogy újra tudok aludni. Örülök is, de mivel elégedetlenségi rohamom van, jobban örülnék, ha álmok nélkül tudnék aludni... Veled álmodtam... Próbáltam elfelejteni, de nem sikerült. Rossz álomszakaszban ébredtem fel, és talán sokszor elmeséltem magamnak, miután felébresztett és próbáltam újra elaludni. Talán nem is kéne ezen agyalnom...

A jövő héten...

... Odett tizenöt éves lesz. Hogy lehet ez, hiszen nem régen született. Nem régen még rágót ragasztott a hajába, és az ablakból figyeltem, ahogy a homokozó játékaival szalad a játszótéri homokozó felé. Nem is olyan régen izgatottan készültünk a néptáncos fellépésekre, és azon izgultam, hogy sikerült e szépen belefonni a hajába a szalagot, és az első zongora fellépésén szorítottam, hogy a lehető legkevesebbet rontson, és azon vitáztunk, érdemes e maminál maradni még egy évet. Most meg piercinget szeretne a szülinapjára a szájába, pedig még arra is emlékszem, mennyire fújjogott, mikor látta másokon az ilyen ékszereket. Nem tudom, helyes lenne e teljesíteni ezt a kérést, de valószínűleg teljesíteni fogom. Még szerencse, hogy a fültágítóról le tudtam beszélni észérvekkel... Kicsit elkeserít az idő múlása. Nem gondoltam, hogy ilyen gyors lesz. Ha belegondolok, van még jó esetben öt év, amit a lányokkal tölthetek, vagyis, amíg még szinte mindig körülöttem lesznek. Persze mindig ők lesznek az én kicsikéim, és mindig ott leszek, ha szükségük lesz rám, de ki fognak repülni, élni fogják majd a saját életüket, elkövetik a hibáikat, amiről én hiába tudom, hogy mi lesz a vége, ők akkor is elkövetik majd. Bármennyire szeretném, nem tudom megvédeni őket ezektől a dolgoktól, és nem adhatom át nekik a nehezen megszerzett tapasztalataimat úgy, hogy teljesen átérezzék, megértsék, és tanuljanak is belőle. Persze elmondhatom, el is fogom, de tudom, mit gondol a gyerek, mikor az anya a tapasztalatairól mesél. Sajnos nem vagyok egy főnyeremény, mint szülő (szülő sem), de remélem azért jó irányba indítottam el őket, valamennyire megfelelő alapokkal, és legalább egy kicsit olyan értékrendekkel, amitől jóemberekké válhatnak... Tizenötödik szülinap... És megszólal az önző én. Mi lesz velem nélkülük? Gondolnom kell erre is, hiszen, ha ez a tizenöt év így elrepült, öt év csak egy szempillantás lesz. Gyurinak tegnap előadtam ilyen irányú félelmeimet. Azt mondta, hogy akkor majd hazamegyek, és kitalálunk valamit. Ez is lehet egy lehetőség, csak nem  tudom, mi lehet még emellett... Szomorkodom... Lehet, hogy nem kellene, hiszen minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj. Ugye nem?...

Nem bírok aludni

Vasárnap hajnal van. Ilyenkor minden normális ember az ágyban van, és még véletlenül se nyitja ki a szemét legalább kilenc előtt. Én is erre hajtottam, de valahogy nem ment. Már ébren vagyok egy ideje, hiába erőltettem az alvást, nem sikerült. Így voltam ezzel az éjszaka is, csak nyafogtam, hisztiztem. Lányok meg jókat mulattak rajtam. Kíváncsian várom, hogy meddig megy ez így, mert egyszer csak tuti kiüt a fáradtság. Ennek a nem alvásnak is van ám azért jó oldala. Csend van, senki nem zavar, azt csinálok, amit akarok, de csak csendben, hogy senkit ne keltsek fel. Nem is esik nehezemre, hiszen alapjában véve csendes ember vagyok :)  

Le akartam írni, hogy pénteken mik történtek velem, miközben vártam a vonatra, és azt is, hogy megtaláltam egy csomó jó cuccomat a szekrény mélyére rejtve (és mennyire nem értettem, miért száműztem őket), meg azt, hogy anyám és húgom szerint orvoshoz kéne mennem, mert nem normális ez a fogyás. El akartam panaszolni, hogy a lány, aki a tűzzel játszik nem tudom, melyik moziban megy, mert úgy tűnik nem nagyon akarják túl sokáig játszani, és én csak ezeket a multiplexeket ismerem. És hiába van két kölyök körülöttem, egyik sem akar eljönni megnézni a gru-t, pedig én biztos elmennék velük arra, amire szeretnének. Ráadásul még hiányzol is, és éhes is vagyok... Micsoda vasárnap reggel ez...

Észhez tértem...

... egy kicsit. Kellett hozzá úgy tűnik, egy hiszti roham (persze, csak utólag látom annak, akkor komolyan gondoltam ám), és valaki, aki hatékonyan tudja ezt kezelni (mondtam én, hogy zsák és a foltja)... Anyám a hétvégén azt mondta, isten nem bottal ver, hanem Erivel. Úgy tűnik, van ebben valami...

Tegnap megint volt egy kellemes kis kalandom a bkv zrt egyik sárga gyönyörűségével. Arról már nem is beszélve, hogy a hév nem közlekedik pár napja, helyette buszok járnak. Szerintem mindenki arról álmodozik, hogy így utazhasson, hiszen ilyen pompás élményt sehogy máshogy nem lehet átélni. A barom emberek tolakodnak, nyomakodnak, hogy felférjenek, ami még talán meg is érthető, de az is a cél, hogy leülhessenek, mert tudják, hogy dugó van az úton, s nem nagyon tetszene végig állni azt a húsz percet, míg a busz célhoz ér. Ha nincs a buszon olyan kedves ember, aki hányingert keltő feromonokat ereget, akkor simán kibírható. Öröm az ürömben, hogy megúsztam, elkerültek a bűzölgő emberek, és nem kellett szédelegnem, és azon aggódnom, hogy ha elájulok, akkor vajon megtaposnak e. Valahogy nem fűlik hozzá a fogam, hogy ezt leteszteljem. De érthető, nem? Szóval, miután ezen az apró megpróbáltatáson sikeresen túljutottam, azt hittem, már nem érhet meglepetés. Valószínűleg nem is ért volna, ha nem dugdozom a fülembe a fülhallgatót, teljes hangerőre állítva a zenét. A végcélomtól pár megállóra a vezető kiszállt a vezetőfülkéből, ráadásul be is zárta a fülke ajtaját. Felmerült a gyanú, mondhatni erőteljesen gyanakodtam. A fene, gondoltam, ezek szórakoznak velem. És nem hiába a gyanakvás, elindult vissza a sárgaság. Na fasza, gondoltam, akkor a mai reggelem a városnézésről szól. Legalább jobban megismerem a városnak ezt a részét is, nem mintha meg lehetne ezt tenni járműből. Viszont a megállók neveit gyakorolhatom, s ez sem utolsó szempont. De legalább sütött a nap, az elemem se merült le, pozitívumként pedig még időm is volt erre. Még jó, hogy korán elindultam. Ma viszont már kissé félve szálltam fel arra sárga csodára, de összeszedtem minden bátorságomat, és a nagylányok dacosságával, újra próbát tettem, tudod, csakazértis. Szerencsére helyreállt a rend. A szokásos reggeli menetrendet nem zavarta semmi meg, már csak a hév közlekedésnek kell helyreállnia.

Este, hazafelé menet, bementem kaját venni a bevásárlóközpontba. Gondoltam, pár falatot magamba parancsolok. Az a baj ezekkel a kajáldákkal ott, hogy egy csomó cipőbolt, ruhabolt veszi körül. Csapdába is estem. Az egyik cipőboltból rám kiabált egy csizma, hogy velem akar jönni. Ááá, bolond vagy, legyintettem, minek még egy. Azért megnéztem, megtapogattam, körbejártam. De ott hagytam, olyan gyorsan, hogy a kajáról is megfeledkeztem... Azt hiszem, hogy vissza kell mennem, újra megnézni... Ehh...

Segítség...

Tévedtem tegnap, rettenetesen el vagyok keseredve. Ezt az érzést nem lehet elviselni... Azt mondta, térjünk vissza rá, és a lányoknak, hogy még találkozunk, és hogy szeret engem, és most meg nem akar beszélni velem, el is tűnt. Nem hibáztatom, csak jaj... Nem olyannak ismertem meg, aki a levegőbe beszél. Nem is lenne rá szükség, hiszen egyszerűbb azt mondani, hogy minden jót, bébi, továbbállok. Ebből mindenki ért, én is... Azt kérte, ne omoljon össze a világ. De hogy lehetnék erre képes, hogy lehetnék ennyire erős? Olyan dolgokat produkálok, amit eddig még soha, még akkor sem, mikor Balázzsal vége lett, pedig eddig azt hittem, ő volt az a pasi, aki a legtöbbet jelentette az összes közül. Nem gondoltam, hogy ezt lehet überelni. Napok óta nem eszem, már remeg a kezem, de ha kajára nézek, vagy csak gondolok, felfordul a gyomrom. Alig alszom, ha szól a tévé, akkor sem, ha nem szól, akkor meg azért nem. Zaklatom a hívásaimmal, érthető, ha már nem veszi fel, mikor látja, hogy én vagyok. Szinte már könyörgök, és bármit megtennék, csak újra érezhessem. Nem voltam én ilyen. Mindig büszke voltam, és emelt fővel viseltem a megrázkódtatásokat, akkor sírtam csak, mikor senki nem látta, azt sem sokáig, de ezt alig bírom elviselni. Visszasírom a kőkemény ízületi fájdalmakat, akár egyszerre az összeset, mert ez azoknál százszor rosszabb... Reggel azt gondoltam, hogy ezt a fájdalmat meg lehet szokni, csak türelmesnek kell lenni, és az is lehet (bár nem tudom, hogy mit szólna hozzá, ha olvasná ezt, elmosolyodna talán, vagy azt mondaná, na persze), hogy ráébred arra, hogy igazából, bármilyen vagyok is, egymásnak valók vagyunk, ezért talált rám. Mert ő a zsákom, és én a foltja, ez biztos...

Filmajánló

Tegnap volt egy kis időm este, és kedvem is, és megnéztem  A tetovált lány című svéd (azt hiszem svéd) filmet. Hááát, az ilyen filmeket szeretem én. Lehet, hogy valakinek túl brutálisnak tűnhet, de szerintem egy ilyen filmben minden benne van. Borzongás, izgalom, sokkolás, és még gondolkodásra is késztet, ezek mellett pedig még érzelmeket is bemutat. Az elején azt hittem, hogy ez is csak egy unalmas nem amerikai szarság lesz, de hamar elfelejtettem ezt a gondolatot. Hopp, mondom, alakul, alakul. Nem is tudom, mit írhatnék a filmről, így hirtelen... Nem vagyok egy nagy feminista (mondhatni, szerintem egyáltalán nem vagyok az), de a gyengék leigázása az erősebbek által, valahogy mindig felkavarja az igazságérzetemet, és szemet szemért alapon intézném el a dolgot, hogy helyre álljon az egyensúly. A főszereplő is valahogy így gondolkodik, és ez tetszett. Brutális, de tetszett. Lehet, hogy a könyveket is beszerzem, összehasonlításképpen. Vajon melyik a hatásosabb, megrázóbb? Összefoglalva: ezt a filmet ajánlom szeretettel megnézésre, nem lesz csalódás.

Szószátyárkodás

Öt óra múlt kicsivel, és piszok sötét van. Ez a téli időszámítás. Még kimondani sem szeretem azt a szót, hogy tél. Olyan hideg van, hiába aggatom magamra az összes ruhámat. Mindig fázom... Lehet, hogy nem jó ötlet pszichológiai könyveket olvasni, főleg így. Rögtön ön analizálok, és nem biztos, hogy ez hasznos most. Kicsit talán negatívan látom magam. Ebben csak az a baj, hogy nem hiteles  a kép, hiszen azért van bennem legalább egy icipici pozitív. Ugye van? A könyv hatására elkezdtem azon agyalni, hogy hogyan állok a megbocsátással. Kölyökkorom óta kerülget az élet olyan dolgokkal, amire nem feltétlenül lehet felkészülni, és nem is nagyon dicsekszik velük az ember, még akkor sem, ha ő a szenvedő alany. De nem is ez a lényeg. Vajon meg tudtam bocsátani? Nincs bennem harag, vagy bármilyen rossz érzés azokkal az emberekkel kapcsolatban. Ha eszembe jutnak, akkor azt gondolom, elmúlt, így alakult, talán ez kellett, hogy olyan emberré válhassak, amilyenné végül is váltam, megbocsátottam. Van valaki azonban, akinek nem tudok megbocsátani. Magamnak. Nem gondolom, hogy sok olyan dolgot követtem el, ami miatt szégyellnem kellene magam, pár ilyen van csak, szerencsére, de még ezt a keveset sem tudom megbocsátani magamnak. Ha eszembe jut valamelyik, akkor elnehezedik a szívem, és végtelen szégyent érzek. Ha találkoznék egy aranyhallal, és felajánlana három kívánságot, akkor nem kérnék mást, csak azt, hogy ezeket helyre hozhassam. Talán egyszer összefutok egy ilyen csodával, állítólag létezik, és kijavíthatom a hibákat. Vagy esetleg már találkoztam is vele, csak nem vettem észre? Na igen, ez is előfordulhat, sokszor vak az ember, és nem veszi észre azt a csodát, ami ott van az orra előtt, amit annyira szeretett volna, mert telhetetlenek vagyunk mi emberek, mindig több kell, mindig más kell. Pedig ha tudnánk, hogy az a több, az a más már régen ott van... Hmm, talán békakirályos rajzfilmet sem kellene nézem, elkezdek tőle össze-vissza hablatyolni... Már csak kicsit vagyok elkeseredve, szomorúság kezd beköltözni helyette, szilárdan befészkelődik, nem is tudom, mivel lehetne elűzni. De talán nem is akarom, hogy elmúljon. Ehh, ez hülyeség. Hogyne akarnám, de úgy szeretném, ahogy nem tudom, lehet e... Szomorúság, nyugalom, türelem és fájdalom. Ezek a szavak jutnak eszembe, mikor vizslatom a szívem mélyét. Hülye pszichológiai könyvek, nem azokkal kéne most a figyelmemet elterelni. Jobb lenne bármi más helyette. Talán vissza kéne térnem a spanyolhoz. Igen, ezt teszem. Si, lo hago...

Elkezdődött a második nehéznek ígérkező hét. Nagyon félek tőle, ahogy a mai naptól is féltem. Tegnap nagyon nehezen szántam magam arra, hogy haza utazzak, nem tudtam, hogyan fog eltelni ez a nap. De jönnöm kellett, meg kellett tudnom, el tudom e viselni az egyedüllétet így, hogy az egész napot itthon töltöm és nem merülök bele a munkába. Végül is eltelt az idő, és hasznos volt. Rendet tettem. Ügyeskedtem is, hisz nem telhet el nap úgy, hogy ne történjen valami. Jól kivágtam egy darabot az egyik ujjamból mosogatás közben. Na azért ne gondold, hogy olyan nagyot, csak olyan közepeset. Először észre sem vettem, aztán nekiállt vérezni, és kénytelen voltam figyelni rá. Most kicsit fáj, éppen csak egy kicsit.

Anyu csomagolt ennivalót mára. Szokás szerint semmi kaja nincs itthon ilyenkor, mikor ünnep van. Viszont hiába csomagolt, nem voltam éhes. Valahogy nem kellett, nem kell. Azért mindjárt leerőszakolok egy sütikét, mégis csak legyen valami a pocakomban. Ennek fényében viszont felesleges volt a kétnapi hízókúra. Az az egy kiló, amit visszadolgoztam, ma simán elpárolgott. Aggódom emiatt. Nem kellene fogynom már többet... Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ki fogok ejteni a számon egy ilyen mondatot, mint az előbbi.

Nincs cím

...But in the middle of the night, when the moon is shining bright, You're the boss...

Az anyját, ez de fáj itt...

Inkább álom

Lassan nyitotta ki a szemét, hogy legyen ideje észhez térni, és kitalálni, mi is történik vele, és hol van egyáltalán. Megszokta már ezt az érzést, majdnem minden reggel ezzel ébredt, hiába tudta, vagy tudhatta volna, hogy a kérdésre a válasz mindig ugyanaz. Hiszen hol lehetett volna, ha nem otthon a megszokott zugban, ahol minden kis sarkot ismert. Nem mozdult, olyan puhán, és melegen ölelte az ágy, hogy ezt a tökéletes biztonságérzetet nem akarta megszakítani holmi felesleges mozgással. Húzta hát az időt, amíg csak lehetett, hiszen tudta, hogy ez úgy sem tarthat örökké, és előbb-utóbb ennek is vége lesz. Körbepillantott, lehetőleg mozdulat nélkül. Vakító napsütés áradt be a szobába, valószínűleg ez volt az, ami felébresztette. Hunyorogni kellett, hogy ne vakuljon teljesen meg ettől a fényártól, ami azért kellemesen melegítette a karját és bokáját. Ahogy körbe nézett, sorra felismerte a megszokott tárgyakat, megnyugodott, nem mintha bármiféle nyugtalanság zavarta volna, de mégis. Legközelebb húzzuk be a sötétítőt lefekvés előtt, gondolta, és finoman, lassan a hátára fordult. Szét akart terülni, kicsit fürödni a fényárban, mielőtt a fürdőbe vánszorogna, hogy forró víz alá állva végre teljesen magához térjen. Szétterült az ágyon, teste egy másik test melegét érezte, s már nem is volt kérdés többé egy pillanatig sem, hol is van, mi is van. Már nem is volt fontos, hogy tudja, bárhol lehetett volna, az sem számított volna, mert ott feküdt mellette a férfi. Az a férfi. Egy kis fényben fürdés hogyan is múlhatná felül ezt az érzést? A testhez simult, átölelte. Már nem is emlékezett az előbbi nem mozdulok, mert olyan jó érzésre, mert ez az érzés ezerszer több, ezerszer jobb volt annál. Már tudta hol van, tudott mindent. A test mellette az a férfi volt, aki mindene volt, mondhatni az élete. Örömmel érintette meztelen testét, megbizsergette az összesimulásnak még a gondolata is. A férfi egyenletesen lélegzett, halkan szuszogott. Álmában simogatta meg az ölelő kart, nem ébredt fel. Nem zavarta semmi, lényeg, hogy egymás karjaiba burkolózhattak. A lány újra becsukta szemeit, élvezni akarta még egy kicsit ezt a végtelen nyugalmat, biztonságot, boldogságot. Csak még egy kicsit, gondolta, de pár perc múlva újra elaltatta a halk, egyenletes szuszogás. A nap pedig csak sütött, és sütött rendíthetetlenül, s talán az volt a célja, hogy megkavarja ezt a végtelen tökéletességet, de nem járt sikerrel. Nem járhatott sikerrel, mert ez a harmónia megbonthatatlan, még egy olyan hatalmasságnak is, mint a nap.

Centripetális mentalizáció

Ma reggel Bagdy Emőkétől ezt a szószerkezetet tanultam. Olyan szép, nem?

Hülye dombóvári klóros víz, teljesen kiszárította a bőröm. Persze én meg szokás szerint otthon hagytam a testápolót... Ehh, már megint ügyes kislány...

Fantázia

Ma hamar véget vetettem a napnak. Valahogy elment a kedvem délutánra a munkától, nem ment volna eljátszani a jó fejet. Meg be is voltam jelentkezve szőrözésre, és ez egy fontos rituálé nálam. Utána olyan nagyon tisztának érzem magam, pláne, ha nem veszek észre imitt-amott ottfelejtett szőrszálat. Mondjuk ilyen ennél a kozmetikusnál még sosem fordult elő. Szép lassan elkészültem, és elindultam. A saját tempómban. A legtöbb ember nem viseli jól az időhúzós, lagymatag, tipergős tempót, ma is megjegyezte valaki, hogy igazán mozoghatnék. Persze az ilyet meg sem hallom, még szerencse, hogy csak ritkán vagyok hirtelen haragú. Én szeretem ezt a nem kapkodós stílust, jól meglehet figyelni a dolgokat így, főleg az utcán. Az embereket szoktam nézegetni régebben, mostanában ehhez sem nagyon van kedvem. Odaértem a buszmegállóba, leültem, vártam a járművet, és nézelődtem. Ilyenkor délután akkora forgatag van ezen a környéken, hogy az hihetetlen. Az emberek rohannak, nem figyelnek semmire, senkire, olyan sehallselát dömötörök. A gyalogosok között ott cikáznak a bringások, de olyan sebességgel, hogy sűrűn elcsodálkozom, hogyan bírnak nem elütni senkit. Amilyen mázlim szokott lenni, akkor majd egyszer én leszek az a szerencsés, akit elgázol egy ilyen holtkóros, vagy egyszerre több, vagy hugit, ha beszabadul ebbe a nagyvárosba. Mondom majd Beának a hétvégén, hogy ne sétálgasson Pesten a forgalmasabb helyeken a csúcsidőben, mert tuti nem ússza meg baleset nélkül. Ő vonzza az ilyeneket. Üldögéltem ott, elmerülve a gondolataimban, bambulva, figyelve. Egy kamaszlány álldogált nem messze tőlem, zenét hallgatott és olvasott valami könyvet. Próbáltam elolvasni a címét, de nem láttam sehogy sem, pedig tudtam volna egy pár dolgot kitalálni a lányról ebből az infóból. Ahogy néztem őt, eszembe jutott a kamasz én. Valahogy ilyen lehettem én is anno. Edzőcipő volt rajta, szűk, fekete farmer, a hosszú pulóveren (szerintem) egy vékonyka kabát, és sál. Persze minden sötét színű, nehogy valami szín szökjön ebbe a téli napba, és amúgy is ennyi idősen nem kisbaba az ember lánya, hogy mondjuk, rózsaszínt vegyen fel. A fekete különben is slankít, és az fontos. Nem mintha szükséges lenne ez neki. Se nem sovány, se nem kövér, ideálisnak mondanám, de az már kövérnek számít egy kamasz szemében, hiába mondja neki bárki, hogy rosszul látja a dolgot. Elneveztem Fantáziának a lányt, úgy éreztem ez a név teljesen ráillik. Egyszer csak eszembe jutott, hogy kissé régóta ülök ott, és az a busz még sehol, ami nekem lenne jó, de Fantázia is így lehetett, mert ő sem szállt fel egy érkező buszra sem. Körülnéztem, és láss csodát, a hátam mögött egy tábla, nagy, feltűnő, narancssárga betűkkel kiabálta, hogy az a busz, ami nekem jó, egy másik helyről indul. Na, ügyes kislány, jegyeztem meg magamban, és felkerekedtem.

Összetörtem...

...amennyire összetörni lehetséges. Bűnt követtem el, nem kicsit, de azért még nem vagyok annyira rossz. Nem vagyok tökéletes, nem is állítottam ilyet soha. Tudtam azt is, hogy nem könnyű szeretni engem. Ha tökéletes lennék, akkor olyan nagyon egyszerű lenne, hiszen könnyű azért szeretni valakit, mert tökéletes. Sajnos nem vagyok tökéletes, hanem inkább tökéletlen, tele hibával. Talán ezért sem akartam tökéletes valakit magam mellé, talán nem akartam könnyű szerelmet. Talán az a szeretet értékes nekem, ami akkor is megmarad, ha a másik életében, cselekedeteiben távol jár attól a tökéletességtől, aminek a lehetőségét megláttam benne. Talán ez a szeretet, szerelem nagy próbája. Talán nincs is szerelem, és talán az ember dolga nem is ez, itt a földön... Még sosem ébredtem arra, hogy zokogok, úgy tűnik ezt is meg kell tapasztalni...

Szerelemről

Ha a szívbe költözik ez az érzés, hogyan tudjuk megfogalmazni? Hogyan lehet úgy elmondani a másiknak, hogy ő is megértse, mi is lakik abban a szívben? Ha azt mondom, szeretlek, az kifejezi azt az érzést, aminek következtében nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, meg akarok halni a hiányától, megszépülök egy mosolyától, őrültként viselkedem egy érintésétől? Nem, nem fejezi ki. Nem kellett volna kimondani, mert méltatlan a valósághoz, hisz hol van ez a szó ahhoz képest, amit érzek. Nem kevesebbet mondtam, csak valami teljesen mást, valójában semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok az érzéstől, amit kiváltottál belőlem; benned akarok élni minden pillanatban; pokolian fáj, ha nem látlak, nem érezlek; egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, gyámoltalan, boldog, és még ki tudja milyen; félek tőled, azok miatt az érzések miatt, amiket megélek; minden porcikám szomjazik utánad, mint a sivatagban szomjazó egy cseppnyi víz után. Hogy mondhatná el a szó, hogy szeretlek, mindezeket? Hiszen ami a lélekben egy gyönyörű világ, az kimondva, egyetlen szóba sűrítve, csak egy kopott, értéktelen jel. Mondd, hol keressem a szavakat, amikből pontosan azt tudod meg, ami abban a szívben lakik? Egy kicsivel sem kevesebbet. Hogyan tegyem bele az élettelen szavakba a szív minden rezdülését, dobbanását? Lehet ilyet, és csupán csak én nem vagyok képes rá?... Mondd, hogy lehet elmondani?...

Hiányérzet

Az egyik legnyomorultabb érzés, ha hiányzik valaki. Nem érted, mi is történik, miért történik, hiszen nem ezt akartad. Nem találod a helyed, nyugtalan a lelked. Hogy eltereld a figyelmed, egy könyvet veszel elő. Érdekes könyvet, ami máskor bármeddig lekötne, de most valahogy nem megy. Elolvasol egy mondatot, vagy kettőt, de már a mondat  végén nem emlékszel az elejére. Újra olvasod a sort, de valahogy nem megy a fejedbe az értelme. Még erőlködsz kicsit, hátha tudsz koncentrálni, de bármennyire akarod is, nem megy. Összecsukod hát a könyvet, magad mellé teszed, és elkeseredsz... Reménykedsz... De azt olvastad valahol, hogy a remény félelem attól, amire nagyon vágyunk, és amiben nem hiszünk, és bízunk igazán, mert a lelkünk mélyén tudjuk, hogy mi fog következni. Azért mégis reménykedsz, mert mi van, ha te látod rosszul és minden úgy alakul, ahogy alakulhatott volna az elkövetett baki nélkül. Hát persze, hogy reménykedsz, mert enélkül a remény nélkül nem is tudod mi lenne veled. Talán ez a reménykedéssel töltött idő segít, hogy ha felriadsz éjjel, keresve valakit magad mellett, ne halj bele teljesen, mikor megérted, nincs ott. És abban, hogy egyáltalán ráeszmélj, nem lesz többet a közeledben, soha többet. Könyörögsz, had reménykedhess...

Elcsesztem

Tegnap este olyan dolog derült ki, ami soknak bizonyult, és valószínűleg elrontottam vele mindent. Ostorozom magam, amiért nem viselkedtem felelősségteljesen, és ostobán széttörtem ezt az egészet, pedig tényleg nagyon fontossá vált. Viszont jobban fáj, hogy mit okoztam neki ezzel, és hogy miattam szarul van, pedig ez lenne az a dolog, amit sosem akarnék... Azt mondta, gondolkodjunk, és majd beszéljünk, de tudom, hogyan fog dönteni, amit meg is értek. Nem fog tudni úgy rám nézni ezután, ahogy eddig, és tele lesz kétségekkel, bármit is teszek, vagy mondok, de ennek tudatában sem akarnám, hogy vége legyen, viszont azt sem akarom, hogy érzések nélkül legyen velem... Elég sokat beszéltünk a dologról, de nem ment mégsem haza, vissza se tekintve. Vacsora közben úgy zokogtam belül, hogy alig bírtam nyelni a falatokat, de egy könnycsepp sem gurult végig az arcomon, csak bámultam meredten a kaját... Nem sajnáltatom magam, megérdemlem, ha többet látni sem akar, hisz mindig tudtam, a tetteknek következményei vannak, amiket vállalni kell, de beledöglök abba, amit vele tettem... Szerelmes lettem, és ha nem rontottam volna el, lehetett volna ő az... És én elcsesztem...

Vasárnap este

Ma, mikor a mekinél eszegettünk, egy öreg nénit mutatott Gábor, aki sok csomaggal pihent mögöttünk az asztalnál, rá volt írva, hogy keserves élet áll mögötte. Gábor halkan megjegyezte, csak idáig ne jusson soha az életben, s feltette a kérdést, van e olyan neki, akire számíthat. Bólintottam, igen, van olyan, s a fejemben hozzátettem, rám bármikor, bármiben. Annak függvényében, amit most gondolhat rólam, ez a gondolat kissé megmosolyogtatná, és biztosan ingatná a fejét, hogy milyen vagyok, hogy ilyenek járnak a fejemben. De ha magamat nézem egy kívülálló szemével, olyanéval, aki a veséig hatol a tekintetével, akkor úgy érzem, olyan ember vagyok, akire lehet számítani. Ez a mondat a mostani lelkiállapotomban még az én arcomra is gúnyos mosolyt csal, pedig igaz. Valóban igaz, jóhiszeműen, naivan segítőkész vagyok, hiába tudja az agyam néha, hogy butaságot csinálok. Pedig az értelemnek az lenne a lényege talán, hogy megmondja, mikor készülök butaságra. Az eszem azt is súgja, hogy a válságos pillanatokban senkire sem lehet számítani. Nincs az a rokon, az a barát, vagy kedves, vagy olyan személy, akit igazán ismersz, aki a nehéz pillanatban ne dobná el az álarcát, amivel az önzőségét titkolja, azt a nyers önzést, ami nem engedi neki, hogy melléd álljon egy jó szóval, biztató tekintettel. Tudja jól, hogy nem is várnál többet, de te is tudod, hogy ennyit sem remélhetsz a veszélyben. Mit lehet tenni hát? Nyájasan és türelmesen élni az emberek között, de nem bízni senki segítségében? Edzeni magam erőssé és magányossá, s egy percre se feledni, soha senki nem segít? Elfogadni ezt természetesnek, mert embernek születtem, és ezért semmit nem várni az emberektől? Sopánkodás nélkül hogyan lehet ezt véghezvinni?... Megborzongok ezektől a szavaktól, és tiltakozom erősen az ellen, hogy ilyen legyek. Rettegek még annak a gondolatától is, hogy nem állok azok mellé az emberek mellé, akik közel állnak a szívemhez. Ó, istenem, csak soha ne feledjem el ezt a mondatot...

...

El sem hiszem, de piszkosul megvisel, hogy azt hiszed, valamit nem mondtam el neked...

Üvegszínű könny

Szomorú vagyok, mindjárt sírok... Tudom, hogy megfogadtam, nincs agyalás, meg hasonló baromságok, de valami fura érzésem van. Nem jó fura érzésem. Természetesen pasi ügy. Gáborról lenne szó, ki másról is. Hétfő óta minden este találkoztunk, nekem tetszett, hiszen szívesen töltök időt vele. Nem hiába, odavagyok érte. Fel is öltöztem neki, szépen, nőnek, ahogy illik. Tudod, tudok csajnak is öltözni. Tudom, hogy ez nem olyan nagy dolog, de nekem tetszene, ha pasi lennék, hogy a nőm tetszeni akar nekem. Neki is tetszett, biztosan. Remélem. Ma reggel valahogy mégis olyan furán éreztem magam, mikor megkérdezte, ma is találkozunk e. Persze, mondtam, én ráérek. Valami gonosz kis gondolat fészkelte be magát a fejembe, mégpedig, hogy talán sok vagyok már egy kicsit, s pihenne már. Úgy értem, töltene kis időt egyedül már. Nincsen ezzel gond, hiszen, ha az ember sok időt tölt egyedül, akkor megszokja azt, és egy idő után hiányozni kezd, de hiába tudom, mégsem kellemes érzés. És az a barom telefonszámla azzal a sok sms-sel... Nem tettem semmi rosszat, mégis olyan cefetül mocskosul éreztem magam, mintha elkövettem volna mind a hét fő bűnt egyszerre. Tudom én, hogy még csak egy hónapja ismerjük egymást, de miért hazudnék, és miért szórakoznék más érzéseivel, főleg, mikor az én érzéseim is elég intenzívek... Túlságosan érzékeny vagyok, talán ez a baj. Ezért sírok idő előtt, ráadásul olyan dolog miatt, ami miatt talán nem is kéne... 

Tegnap este még semmi bajom nem volt. Nagyon jól éreztem magam, jókat nevetgéltünk és beszélgettünk. A szex meg egyenesen fergeteges volt. Egyre jobban élvezem, amit csinál, imádom minden mozdulatát... Hogy lehetek ennyire szélsőséges? Mintha két ember lakna bennem, és harcolnának egymás ellen, a saját igazukért. De valószínűleg egyiknek sincsen igaza, valami középút kellene, csak nem tudom, hogyan. Lehet, hogy nem is tudok más lenni. Olyan érzékenyen érintenek ezek a dolgok, hogy leírhatatlan. Ki kellene vágni belőlem ezt az érzés dolgot, nem biztos, hogy kell ez nekem...

Az ördög ügyvédje

Volt ma egy kis időm, és megnéztem az ördög ügyvédjét. Annyian mondták az utóbbi időben, hogy ez mekkora jó film. Hát, nem is tudom. Azt hiszem, láttam már ezt a filmet, de bennem nem hagyott akkora nyomot. A végén, a szabad akaratos résznél, mikor az ügyvéd fejbe lövi magát, deja vu érzésem volt. Hasonlított a jelenet a constantine-ban lévő jelenetre, csak abban az ereit vágta fel az ördög előtt, amivel persze keresztülhúzta a bugyorban lakó számításait, pont, mint ebben a lövéssel. Voltak olyan részek, amikor unatkoztam. De biztosan én nem értettem meg rendesen a film mondanivalóját, bár azért sejtem, hogy a jó és rossz közötti vívódásról szól, és talán arról, hogy a lelkiismeret mennyire tud dolgozni az emberben, na meg a szeretet. És mivel a filmnek happy end-el kell végződnie, így a végkifejletben természetesen győzedelmeskedik a jó a rossz felett, ami szerintem az életben ritkán van így, bár mondjuk egy filmnek nem célja másolni a valóságot. Ettől a filmtől meg főleg nem vártam volna, hogy boldog vége lesz, ilyen befejezéssel valahogy nem annyira hiteles. Már amennyire egy sátános, istenes (még ha nincs is benne a jó öreg) film hiteles lehet. Szumma szummárum: láttam már ennél jobb, és sokkolóbb filmet is.

A nagy beszélgetés

Megtörtént a nagy beszélgetés. Pontosan úgy, ahogy gondoltam. Ellentmondást nem tűrő hangon, fölényes és lekezelő hangnemben, eléggé pityókás állapotban előadta azt, hogy mennyire nem várta tőlem azt, ami történt. Természetesen mikor ő tett ilyet, arra mentség volt az a hatalmas nagy szerelem, amiben éppen akkor volt, és amit a világon rajta kívül senki nem érezhet. Na, és persze megkaptam azt is, hogy nem vagyok nyitott, nem nyílok meg. Lásd, mennyire nem vagyok az, hogy már nem is tettem fel azt a kérdést, hogy hogyan lehetnék nyitott, mikor  nem látom jelét annak, hogy egy icipici érdeklődést tanúsítana irányomban. Fejemhez lett vágva, hogy eldobtam őt, és simán meg is tenném bármikor, mert ezek után csak ezt tudja elképzelni rólam, csupán azért, mert egyszer nem úgy táncoltam, ahogyan ő füttyögött (elfeledve, hogyan álltam mellette az utóbbi fél évben, bármilyen tekintetben). Mindezek mellett, neki szüksége van a bulikra (nem rám, mint barátra), mert nem akar besavanyodni (mert úgy tűnik neki, hogy én ezt tettem, teszem). Mindazonáltal megért engem, de nem akar még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. Ezért megkaptam az ultimátumot, vagyis ha akarom, akkor keressem, szóljak, ha buliba akarok menni és enyém az irányítás, ami nekem annyit jelent, hogy le vagyok szarva, ha akarok valamit, majd nagy kegyesen eldönti, neki megfelel e... Nem is értem, miért visel meg ez ennyire, hiszen pontosan tudtam, hogy valami ilyesmire számíthatok tőle. De a naivságomat igazolandó, a szívem mélyén reméltem, hogy megért, és nem ilyen reakciót produkál... Nem is értem, miért siratom megint el, hiszen megtettem már egyszer, s akkor azt hittem, soha többé nem tud könnyet kicsikarni belőlem. Hát, tud... No, de sebaj, ügyes kislány vagyok, és talpra esek, mint a jó cica.  Felemelt fej, mosoly az arcon, egy mély sóhajtás, s tovább sétálás az úton...

Szülinap

Ma este elutazunk. Családi banzáj lesz holnap, születésnap. Persze szokás szerint elfelejtettem, pedig nem lenne szabad. Legalább annak a kevés embernek megjegyezhetném a szülinapját, aki hozzám tartozik. Bár mondjuk, mindenki másét tudom, csak éppen apámét nem, pedig bírom őt is, mint a többieket. Mindegy, lényeg, hogy elég rugalmasan meg tudtuk oldani a dolgot úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Valószínűleg össze-vissza fogok kajálni, egy köbméter kaját készít anyám. Már előre pöffeszkedem... Nyugodt vagyok, és vigyorgó, ugyanakkor kicsit szomorú. Úgy dobog a szívem, mintha valami felpörgető szert használtam volna. Nem is értem. Mostanában elég sok dolgot nem értek magammal kapcsolatban, még ezt sem :) Remélem nem borul fel az életem fenekestől, az annyira nem tetszene. Persze jó, ha alakulgat (mondjuk a szerelmi életem), de például a munka és a többi dolog megmaradhatna olyannak, amilyen volt. Ha az új érzések drasztikus változást idéznek elő, akkor nagy bajban leszek... Kezdek megint agyon agyalni dolgokat, ami lássuk be, sosem vezet jóra. Új szemléleti mód: lesz, ahogy lesz :)

Belső harcok

Tegnap nagy harcok dúltak bennem. Barátnőm buliba hívott, és én nem akartam, vagyis akartam is volna, meg nem is. Jó lett volna beszélgetni kicsit, de nem akartam berúgni és buliba menni, hogy amíg ő jól elvan, addig én üldögéljek, nézelődjek, piáljak, pasikat vakarjak le magunkról, magamról. De rábeszélt, nem hagyta, hogy nemet mondjak. Ez olyan hülye érzés, mert hiányzik a barátnőm, akivel átdumáljuk a hétvégét, de ez már nem ugyanaz, és ennél többre nem igazán vágytam. Tudom én, hogy ez egy szimbiózis, ami nem feltétlenül nevezhető barátságnak, de én mégis szeretem őt. Aztán haza mentem, találkoznom kellett Gabival, azt nagyon akartam. Fáradt is voltam, hiszen napok óta nem alszom rendesen, nem mintha bánnám, de azért ez nyomot hagy az emberen, rajtam meg aztán pláne. Olyan hisztis picsa leszek, hogy szinte elviselni is lehetetlen olyankor. És harmadiknak (ami nem azt jelenti, hogy a lányok az utolsó szempont, mert ez a három dolog a legfontosabb a számomra, egyformán az első helyen állnak) a lányok is képbe jönnek, mert velük is akarok lenni. Este is nagyon jókat nevetgéltünk, jól elvoltunk, jól éreztem magam. Főleg, miután Gábor is bekapcsolódott a beszélgetésünkbe. No de lényeg a lényeg, hogy lemondtam a barátnős programot, és a másik két dolog mellett döntöttem. Bűntudatom volt. Úgy éreztem, cserbenhagyom őt, rossz érzés volt. Viszont, mikor beszéltünk, és vérig sértődve letette a telefont, dühös lettem. Azt vártam volna tőle, hogy megért, és nem csinál ilyen durcás jelenetet, már csak azért sem, mert ő régebben még arra sem vette a fáradtságot, hogy lemondjon. Pár percig dühöngtem, aztán megnyugodtam, s a lelkiismeret furdalás is elmúlt. Azt gondolom, a barátság, még ha szimbióta kapcsolatról van is szó, oda-vissza működik igazán jól. Nem csak az egyik fél figyel a másikra. Ennek ellenére mégis tudom, hogy én fogom keresni őt, és bocsánatot kérni, ami nem esik nehezemre, mert tudom, hogy a viselkedésem nem volt kifogástalan. Viszont azt is tudom, hogy neki is bocsánatot kellene kérnie, amiért nem volt megértő, hanem önző és követelőző. Persze ezt ő nem így látja, s szerintem nem is nyitott annyira, hogy megértse, mire is gondolok. Lényeg a lényeg, hogy valahogy megoldottam a problémát, és utána megnyugodtam. Jól döntöttem.

Pánik

Azt hiszem, szerelmes vagyok, és be vagyok tojva. Főleg most, egyre inkább. Mikor elváltunk, elöntött a szomorúság, majdnem sírtam. Nem értettem, nem is értem. Mi a fene történik? Az eszem kiabálja, nem szabad, futás innen, a szívem meg biztat, jó lesz ez, ő lehet az. Mit csináljak?... Este valami barom jó éjt üzenetet küldött, és ő rögtön bepánikolt. Aztán meséltem neki valamit, amitől féltékeny lett. Na, akkor aztán én is összetojtam magam, hogy olyat teszek, mondok, ami elrontja az egészet. Nem tudtam, hogy mondjam el, hogy sosem csapnám be, úgy, hogy el is higgye, hiszen alig ismer, nem tudhatja milyen is vagyok... Itt az a nagy érzés, amit annyira akartam, és most rettegek tőle. Hogy lehet ez? Édes istenem, végem van, ebbe belehalok...

Ajjajjaj

Belecsöppent az életembe egy pasi. Veszélyes, erőteljesen veszélyben a szívem. Nem is értem, hiszen nem régen még olyan biztos voltam abban, hogy velem ez nem fog megtörténni, mert kicsi az esélye, hogy hozzám  passzolóval találkozom. Most meg tessék, itt van. Ma egész nap a fejemben volt, és végig villogott a vészjelzőm. Azon agyaltam, mit csináljak, hogyan védekezzek. Vagy hagyjam megtörténni, és kockáztassam a maradék élő szívecskémet? Ha az utóbbit választom, és nem úgy lesz, ahogy szeretném, vagy kiderül bármi olyan negatívum, ami megpecsételheti a nyiladozó kapcsolatot, abba biztosan belehalok. Az lenne a kegyelemdöfés a lelkemnek, a szívemnek. Meg szabad kockáztatni? Ha gyáva vagyok, és azt mondom, nincs kockáztatás, akkor nem sok időm van arra, hogy visszakozzak. Nem kell sok idő, és olyan szerelmes leszek, mint egy nagyágyú. És ezt tudva, felmerül a kérdés, vajon lehet az igazi? Tudom, hogy naív a kérdés, és költői is, de mégis fel kell tennem. Már nem akarok többet keresgélni, nem akarom többet azt mondani senkinek, hogy nem működik, hagyjuk, de hallani sem akarom ezt. Ha most szerelembe esek, akkor úgy is akarok maradni most már végig, és vele. Ajjajjaj, rohadt nagy veszélyben a szívem. Félek... Pedig lehet, hogy nem kéne. Érzem, hogy akar engem, csak engem. Minden szavából, pillantásából, érintéséből érzem. És ez jó. Viszont az is lehet, hogy ez csak belemagyarázás, felesleges agyalás... Jesszus, jesszus, jesszus.... Kívánom is nagyon, mintha cefet régóta nem lettek volna kielégítve az ilyen irányú vágyaim. Úgy viselkedem néha, mint egy taknyos tini, aki még sosem találkozott pasival... Viszont, ha valóban így van, akkor nem biztos, hogy beszélhetek visszalépésről, még ha akarnám se, mert már beleszerelmesedtem.... Lehet, hogy nem kellene félnem, és ennyit agyalni. Sőt, biztos nem kéne, de akkor is félek, nagyon félek...