Inkább álom

Lassan nyitotta ki a szemét, hogy legyen ideje észhez térni, és kitalálni, mi is történik vele, és hol van egyáltalán. Megszokta már ezt az érzést, majdnem minden reggel ezzel ébredt, hiába tudta, vagy tudhatta volna, hogy a kérdésre a válasz mindig ugyanaz. Hiszen hol lehetett volna, ha nem otthon a megszokott zugban, ahol minden kis sarkot ismert. Nem mozdult, olyan puhán, és melegen ölelte az ágy, hogy ezt a tökéletes biztonságérzetet nem akarta megszakítani holmi felesleges mozgással. Húzta hát az időt, amíg csak lehetett, hiszen tudta, hogy ez úgy sem tarthat örökké, és előbb-utóbb ennek is vége lesz. Körbepillantott, lehetőleg mozdulat nélkül. Vakító napsütés áradt be a szobába, valószínűleg ez volt az, ami felébresztette. Hunyorogni kellett, hogy ne vakuljon teljesen meg ettől a fényártól, ami azért kellemesen melegítette a karját és bokáját. Ahogy körbe nézett, sorra felismerte a megszokott tárgyakat, megnyugodott, nem mintha bármiféle nyugtalanság zavarta volna, de mégis. Legközelebb húzzuk be a sötétítőt lefekvés előtt, gondolta, és finoman, lassan a hátára fordult. Szét akart terülni, kicsit fürödni a fényárban, mielőtt a fürdőbe vánszorogna, hogy forró víz alá állva végre teljesen magához térjen. Szétterült az ágyon, teste egy másik test melegét érezte, s már nem is volt kérdés többé egy pillanatig sem, hol is van, mi is van. Már nem is volt fontos, hogy tudja, bárhol lehetett volna, az sem számított volna, mert ott feküdt mellette a férfi. Az a férfi. Egy kis fényben fürdés hogyan is múlhatná felül ezt az érzést? A testhez simult, átölelte. Már nem is emlékezett az előbbi nem mozdulok, mert olyan jó érzésre, mert ez az érzés ezerszer több, ezerszer jobb volt annál. Már tudta hol van, tudott mindent. A test mellette az a férfi volt, aki mindene volt, mondhatni az élete. Örömmel érintette meztelen testét, megbizsergette az összesimulásnak még a gondolata is. A férfi egyenletesen lélegzett, halkan szuszogott. Álmában simogatta meg az ölelő kart, nem ébredt fel. Nem zavarta semmi, lényeg, hogy egymás karjaiba burkolózhattak. A lány újra becsukta szemeit, élvezni akarta még egy kicsit ezt a végtelen nyugalmat, biztonságot, boldogságot. Csak még egy kicsit, gondolta, de pár perc múlva újra elaltatta a halk, egyenletes szuszogás. A nap pedig csak sütött, és sütött rendíthetetlenül, s talán az volt a célja, hogy megkavarja ezt a végtelen tökéletességet, de nem járt sikerrel. Nem járhatott sikerrel, mert ez a harmónia megbonthatatlan, még egy olyan hatalmasságnak is, mint a nap.

Centripetális mentalizáció

Ma reggel Bagdy Emőkétől ezt a szószerkezetet tanultam. Olyan szép, nem?

Hülye dombóvári klóros víz, teljesen kiszárította a bőröm. Persze én meg szokás szerint otthon hagytam a testápolót... Ehh, már megint ügyes kislány...

Fantázia

Ma hamar véget vetettem a napnak. Valahogy elment a kedvem délutánra a munkától, nem ment volna eljátszani a jó fejet. Meg be is voltam jelentkezve szőrözésre, és ez egy fontos rituálé nálam. Utána olyan nagyon tisztának érzem magam, pláne, ha nem veszek észre imitt-amott ottfelejtett szőrszálat. Mondjuk ilyen ennél a kozmetikusnál még sosem fordult elő. Szép lassan elkészültem, és elindultam. A saját tempómban. A legtöbb ember nem viseli jól az időhúzós, lagymatag, tipergős tempót, ma is megjegyezte valaki, hogy igazán mozoghatnék. Persze az ilyet meg sem hallom, még szerencse, hogy csak ritkán vagyok hirtelen haragú. Én szeretem ezt a nem kapkodós stílust, jól meglehet figyelni a dolgokat így, főleg az utcán. Az embereket szoktam nézegetni régebben, mostanában ehhez sem nagyon van kedvem. Odaértem a buszmegállóba, leültem, vártam a járművet, és nézelődtem. Ilyenkor délután akkora forgatag van ezen a környéken, hogy az hihetetlen. Az emberek rohannak, nem figyelnek semmire, senkire, olyan sehallselát dömötörök. A gyalogosok között ott cikáznak a bringások, de olyan sebességgel, hogy sűrűn elcsodálkozom, hogyan bírnak nem elütni senkit. Amilyen mázlim szokott lenni, akkor majd egyszer én leszek az a szerencsés, akit elgázol egy ilyen holtkóros, vagy egyszerre több, vagy hugit, ha beszabadul ebbe a nagyvárosba. Mondom majd Beának a hétvégén, hogy ne sétálgasson Pesten a forgalmasabb helyeken a csúcsidőben, mert tuti nem ússza meg baleset nélkül. Ő vonzza az ilyeneket. Üldögéltem ott, elmerülve a gondolataimban, bambulva, figyelve. Egy kamaszlány álldogált nem messze tőlem, zenét hallgatott és olvasott valami könyvet. Próbáltam elolvasni a címét, de nem láttam sehogy sem, pedig tudtam volna egy pár dolgot kitalálni a lányról ebből az infóból. Ahogy néztem őt, eszembe jutott a kamasz én. Valahogy ilyen lehettem én is anno. Edzőcipő volt rajta, szűk, fekete farmer, a hosszú pulóveren (szerintem) egy vékonyka kabát, és sál. Persze minden sötét színű, nehogy valami szín szökjön ebbe a téli napba, és amúgy is ennyi idősen nem kisbaba az ember lánya, hogy mondjuk, rózsaszínt vegyen fel. A fekete különben is slankít, és az fontos. Nem mintha szükséges lenne ez neki. Se nem sovány, se nem kövér, ideálisnak mondanám, de az már kövérnek számít egy kamasz szemében, hiába mondja neki bárki, hogy rosszul látja a dolgot. Elneveztem Fantáziának a lányt, úgy éreztem ez a név teljesen ráillik. Egyszer csak eszembe jutott, hogy kissé régóta ülök ott, és az a busz még sehol, ami nekem lenne jó, de Fantázia is így lehetett, mert ő sem szállt fel egy érkező buszra sem. Körülnéztem, és láss csodát, a hátam mögött egy tábla, nagy, feltűnő, narancssárga betűkkel kiabálta, hogy az a busz, ami nekem jó, egy másik helyről indul. Na, ügyes kislány, jegyeztem meg magamban, és felkerekedtem.

Összetörtem...

...amennyire összetörni lehetséges. Bűnt követtem el, nem kicsit, de azért még nem vagyok annyira rossz. Nem vagyok tökéletes, nem is állítottam ilyet soha. Tudtam azt is, hogy nem könnyű szeretni engem. Ha tökéletes lennék, akkor olyan nagyon egyszerű lenne, hiszen könnyű azért szeretni valakit, mert tökéletes. Sajnos nem vagyok tökéletes, hanem inkább tökéletlen, tele hibával. Talán ezért sem akartam tökéletes valakit magam mellé, talán nem akartam könnyű szerelmet. Talán az a szeretet értékes nekem, ami akkor is megmarad, ha a másik életében, cselekedeteiben távol jár attól a tökéletességtől, aminek a lehetőségét megláttam benne. Talán ez a szeretet, szerelem nagy próbája. Talán nincs is szerelem, és talán az ember dolga nem is ez, itt a földön... Még sosem ébredtem arra, hogy zokogok, úgy tűnik ezt is meg kell tapasztalni...

Szerelemről

Ha a szívbe költözik ez az érzés, hogyan tudjuk megfogalmazni? Hogyan lehet úgy elmondani a másiknak, hogy ő is megértse, mi is lakik abban a szívben? Ha azt mondom, szeretlek, az kifejezi azt az érzést, aminek következtében nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, meg akarok halni a hiányától, megszépülök egy mosolyától, őrültként viselkedem egy érintésétől? Nem, nem fejezi ki. Nem kellett volna kimondani, mert méltatlan a valósághoz, hisz hol van ez a szó ahhoz képest, amit érzek. Nem kevesebbet mondtam, csak valami teljesen mást, valójában semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok az érzéstől, amit kiváltottál belőlem; benned akarok élni minden pillanatban; pokolian fáj, ha nem látlak, nem érezlek; egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, gyámoltalan, boldog, és még ki tudja milyen; félek tőled, azok miatt az érzések miatt, amiket megélek; minden porcikám szomjazik utánad, mint a sivatagban szomjazó egy cseppnyi víz után. Hogy mondhatná el a szó, hogy szeretlek, mindezeket? Hiszen ami a lélekben egy gyönyörű világ, az kimondva, egyetlen szóba sűrítve, csak egy kopott, értéktelen jel. Mondd, hol keressem a szavakat, amikből pontosan azt tudod meg, ami abban a szívben lakik? Egy kicsivel sem kevesebbet. Hogyan tegyem bele az élettelen szavakba a szív minden rezdülését, dobbanását? Lehet ilyet, és csupán csak én nem vagyok képes rá?... Mondd, hogy lehet elmondani?...

Hiányérzet

Az egyik legnyomorultabb érzés, ha hiányzik valaki. Nem érted, mi is történik, miért történik, hiszen nem ezt akartad. Nem találod a helyed, nyugtalan a lelked. Hogy eltereld a figyelmed, egy könyvet veszel elő. Érdekes könyvet, ami máskor bármeddig lekötne, de most valahogy nem megy. Elolvasol egy mondatot, vagy kettőt, de már a mondat  végén nem emlékszel az elejére. Újra olvasod a sort, de valahogy nem megy a fejedbe az értelme. Még erőlködsz kicsit, hátha tudsz koncentrálni, de bármennyire akarod is, nem megy. Összecsukod hát a könyvet, magad mellé teszed, és elkeseredsz... Reménykedsz... De azt olvastad valahol, hogy a remény félelem attól, amire nagyon vágyunk, és amiben nem hiszünk, és bízunk igazán, mert a lelkünk mélyén tudjuk, hogy mi fog következni. Azért mégis reménykedsz, mert mi van, ha te látod rosszul és minden úgy alakul, ahogy alakulhatott volna az elkövetett baki nélkül. Hát persze, hogy reménykedsz, mert enélkül a remény nélkül nem is tudod mi lenne veled. Talán ez a reménykedéssel töltött idő segít, hogy ha felriadsz éjjel, keresve valakit magad mellett, ne halj bele teljesen, mikor megérted, nincs ott. És abban, hogy egyáltalán ráeszmélj, nem lesz többet a közeledben, soha többet. Könyörögsz, had reménykedhess...

Elcsesztem

Tegnap este olyan dolog derült ki, ami soknak bizonyult, és valószínűleg elrontottam vele mindent. Ostorozom magam, amiért nem viselkedtem felelősségteljesen, és ostobán széttörtem ezt az egészet, pedig tényleg nagyon fontossá vált. Viszont jobban fáj, hogy mit okoztam neki ezzel, és hogy miattam szarul van, pedig ez lenne az a dolog, amit sosem akarnék... Azt mondta, gondolkodjunk, és majd beszéljünk, de tudom, hogyan fog dönteni, amit meg is értek. Nem fog tudni úgy rám nézni ezután, ahogy eddig, és tele lesz kétségekkel, bármit is teszek, vagy mondok, de ennek tudatában sem akarnám, hogy vége legyen, viszont azt sem akarom, hogy érzések nélkül legyen velem... Elég sokat beszéltünk a dologról, de nem ment mégsem haza, vissza se tekintve. Vacsora közben úgy zokogtam belül, hogy alig bírtam nyelni a falatokat, de egy könnycsepp sem gurult végig az arcomon, csak bámultam meredten a kaját... Nem sajnáltatom magam, megérdemlem, ha többet látni sem akar, hisz mindig tudtam, a tetteknek következményei vannak, amiket vállalni kell, de beledöglök abba, amit vele tettem... Szerelmes lettem, és ha nem rontottam volna el, lehetett volna ő az... És én elcsesztem...

Vasárnap este

Ma, mikor a mekinél eszegettünk, egy öreg nénit mutatott Gábor, aki sok csomaggal pihent mögöttünk az asztalnál, rá volt írva, hogy keserves élet áll mögötte. Gábor halkan megjegyezte, csak idáig ne jusson soha az életben, s feltette a kérdést, van e olyan neki, akire számíthat. Bólintottam, igen, van olyan, s a fejemben hozzátettem, rám bármikor, bármiben. Annak függvényében, amit most gondolhat rólam, ez a gondolat kissé megmosolyogtatná, és biztosan ingatná a fejét, hogy milyen vagyok, hogy ilyenek járnak a fejemben. De ha magamat nézem egy kívülálló szemével, olyanéval, aki a veséig hatol a tekintetével, akkor úgy érzem, olyan ember vagyok, akire lehet számítani. Ez a mondat a mostani lelkiállapotomban még az én arcomra is gúnyos mosolyt csal, pedig igaz. Valóban igaz, jóhiszeműen, naivan segítőkész vagyok, hiába tudja az agyam néha, hogy butaságot csinálok. Pedig az értelemnek az lenne a lényege talán, hogy megmondja, mikor készülök butaságra. Az eszem azt is súgja, hogy a válságos pillanatokban senkire sem lehet számítani. Nincs az a rokon, az a barát, vagy kedves, vagy olyan személy, akit igazán ismersz, aki a nehéz pillanatban ne dobná el az álarcát, amivel az önzőségét titkolja, azt a nyers önzést, ami nem engedi neki, hogy melléd álljon egy jó szóval, biztató tekintettel. Tudja jól, hogy nem is várnál többet, de te is tudod, hogy ennyit sem remélhetsz a veszélyben. Mit lehet tenni hát? Nyájasan és türelmesen élni az emberek között, de nem bízni senki segítségében? Edzeni magam erőssé és magányossá, s egy percre se feledni, soha senki nem segít? Elfogadni ezt természetesnek, mert embernek születtem, és ezért semmit nem várni az emberektől? Sopánkodás nélkül hogyan lehet ezt véghezvinni?... Megborzongok ezektől a szavaktól, és tiltakozom erősen az ellen, hogy ilyen legyek. Rettegek még annak a gondolatától is, hogy nem állok azok mellé az emberek mellé, akik közel állnak a szívemhez. Ó, istenem, csak soha ne feledjem el ezt a mondatot...

...

El sem hiszem, de piszkosul megvisel, hogy azt hiszed, valamit nem mondtam el neked...

Üvegszínű könny

Szomorú vagyok, mindjárt sírok... Tudom, hogy megfogadtam, nincs agyalás, meg hasonló baromságok, de valami fura érzésem van. Nem jó fura érzésem. Természetesen pasi ügy. Gáborról lenne szó, ki másról is. Hétfő óta minden este találkoztunk, nekem tetszett, hiszen szívesen töltök időt vele. Nem hiába, odavagyok érte. Fel is öltöztem neki, szépen, nőnek, ahogy illik. Tudod, tudok csajnak is öltözni. Tudom, hogy ez nem olyan nagy dolog, de nekem tetszene, ha pasi lennék, hogy a nőm tetszeni akar nekem. Neki is tetszett, biztosan. Remélem. Ma reggel valahogy mégis olyan furán éreztem magam, mikor megkérdezte, ma is találkozunk e. Persze, mondtam, én ráérek. Valami gonosz kis gondolat fészkelte be magát a fejembe, mégpedig, hogy talán sok vagyok már egy kicsit, s pihenne már. Úgy értem, töltene kis időt egyedül már. Nincsen ezzel gond, hiszen, ha az ember sok időt tölt egyedül, akkor megszokja azt, és egy idő után hiányozni kezd, de hiába tudom, mégsem kellemes érzés. És az a barom telefonszámla azzal a sok sms-sel... Nem tettem semmi rosszat, mégis olyan cefetül mocskosul éreztem magam, mintha elkövettem volna mind a hét fő bűnt egyszerre. Tudom én, hogy még csak egy hónapja ismerjük egymást, de miért hazudnék, és miért szórakoznék más érzéseivel, főleg, mikor az én érzéseim is elég intenzívek... Túlságosan érzékeny vagyok, talán ez a baj. Ezért sírok idő előtt, ráadásul olyan dolog miatt, ami miatt talán nem is kéne... 

Tegnap este még semmi bajom nem volt. Nagyon jól éreztem magam, jókat nevetgéltünk és beszélgettünk. A szex meg egyenesen fergeteges volt. Egyre jobban élvezem, amit csinál, imádom minden mozdulatát... Hogy lehetek ennyire szélsőséges? Mintha két ember lakna bennem, és harcolnának egymás ellen, a saját igazukért. De valószínűleg egyiknek sincsen igaza, valami középút kellene, csak nem tudom, hogyan. Lehet, hogy nem is tudok más lenni. Olyan érzékenyen érintenek ezek a dolgok, hogy leírhatatlan. Ki kellene vágni belőlem ezt az érzés dolgot, nem biztos, hogy kell ez nekem...

Az ördög ügyvédje

Volt ma egy kis időm, és megnéztem az ördög ügyvédjét. Annyian mondták az utóbbi időben, hogy ez mekkora jó film. Hát, nem is tudom. Azt hiszem, láttam már ezt a filmet, de bennem nem hagyott akkora nyomot. A végén, a szabad akaratos résznél, mikor az ügyvéd fejbe lövi magát, deja vu érzésem volt. Hasonlított a jelenet a constantine-ban lévő jelenetre, csak abban az ereit vágta fel az ördög előtt, amivel persze keresztülhúzta a bugyorban lakó számításait, pont, mint ebben a lövéssel. Voltak olyan részek, amikor unatkoztam. De biztosan én nem értettem meg rendesen a film mondanivalóját, bár azért sejtem, hogy a jó és rossz közötti vívódásról szól, és talán arról, hogy a lelkiismeret mennyire tud dolgozni az emberben, na meg a szeretet. És mivel a filmnek happy end-el kell végződnie, így a végkifejletben természetesen győzedelmeskedik a jó a rossz felett, ami szerintem az életben ritkán van így, bár mondjuk egy filmnek nem célja másolni a valóságot. Ettől a filmtől meg főleg nem vártam volna, hogy boldog vége lesz, ilyen befejezéssel valahogy nem annyira hiteles. Már amennyire egy sátános, istenes (még ha nincs is benne a jó öreg) film hiteles lehet. Szumma szummárum: láttam már ennél jobb, és sokkolóbb filmet is.

A nagy beszélgetés

Megtörtént a nagy beszélgetés. Pontosan úgy, ahogy gondoltam. Ellentmondást nem tűrő hangon, fölényes és lekezelő hangnemben, eléggé pityókás állapotban előadta azt, hogy mennyire nem várta tőlem azt, ami történt. Természetesen mikor ő tett ilyet, arra mentség volt az a hatalmas nagy szerelem, amiben éppen akkor volt, és amit a világon rajta kívül senki nem érezhet. Na, és persze megkaptam azt is, hogy nem vagyok nyitott, nem nyílok meg. Lásd, mennyire nem vagyok az, hogy már nem is tettem fel azt a kérdést, hogy hogyan lehetnék nyitott, mikor  nem látom jelét annak, hogy egy icipici érdeklődést tanúsítana irányomban. Fejemhez lett vágva, hogy eldobtam őt, és simán meg is tenném bármikor, mert ezek után csak ezt tudja elképzelni rólam, csupán azért, mert egyszer nem úgy táncoltam, ahogyan ő füttyögött (elfeledve, hogyan álltam mellette az utóbbi fél évben, bármilyen tekintetben). Mindezek mellett, neki szüksége van a bulikra (nem rám, mint barátra), mert nem akar besavanyodni (mert úgy tűnik neki, hogy én ezt tettem, teszem). Mindazonáltal megért engem, de nem akar még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. Ezért megkaptam az ultimátumot, vagyis ha akarom, akkor keressem, szóljak, ha buliba akarok menni és enyém az irányítás, ami nekem annyit jelent, hogy le vagyok szarva, ha akarok valamit, majd nagy kegyesen eldönti, neki megfelel e... Nem is értem, miért visel meg ez ennyire, hiszen pontosan tudtam, hogy valami ilyesmire számíthatok tőle. De a naivságomat igazolandó, a szívem mélyén reméltem, hogy megért, és nem ilyen reakciót produkál... Nem is értem, miért siratom megint el, hiszen megtettem már egyszer, s akkor azt hittem, soha többé nem tud könnyet kicsikarni belőlem. Hát, tud... No, de sebaj, ügyes kislány vagyok, és talpra esek, mint a jó cica.  Felemelt fej, mosoly az arcon, egy mély sóhajtás, s tovább sétálás az úton...

Szülinap

Ma este elutazunk. Családi banzáj lesz holnap, születésnap. Persze szokás szerint elfelejtettem, pedig nem lenne szabad. Legalább annak a kevés embernek megjegyezhetném a szülinapját, aki hozzám tartozik. Bár mondjuk, mindenki másét tudom, csak éppen apámét nem, pedig bírom őt is, mint a többieket. Mindegy, lényeg, hogy elég rugalmasan meg tudtuk oldani a dolgot úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Valószínűleg össze-vissza fogok kajálni, egy köbméter kaját készít anyám. Már előre pöffeszkedem... Nyugodt vagyok, és vigyorgó, ugyanakkor kicsit szomorú. Úgy dobog a szívem, mintha valami felpörgető szert használtam volna. Nem is értem. Mostanában elég sok dolgot nem értek magammal kapcsolatban, még ezt sem :) Remélem nem borul fel az életem fenekestől, az annyira nem tetszene. Persze jó, ha alakulgat (mondjuk a szerelmi életem), de például a munka és a többi dolog megmaradhatna olyannak, amilyen volt. Ha az új érzések drasztikus változást idéznek elő, akkor nagy bajban leszek... Kezdek megint agyon agyalni dolgokat, ami lássuk be, sosem vezet jóra. Új szemléleti mód: lesz, ahogy lesz :)

Belső harcok

Tegnap nagy harcok dúltak bennem. Barátnőm buliba hívott, és én nem akartam, vagyis akartam is volna, meg nem is. Jó lett volna beszélgetni kicsit, de nem akartam berúgni és buliba menni, hogy amíg ő jól elvan, addig én üldögéljek, nézelődjek, piáljak, pasikat vakarjak le magunkról, magamról. De rábeszélt, nem hagyta, hogy nemet mondjak. Ez olyan hülye érzés, mert hiányzik a barátnőm, akivel átdumáljuk a hétvégét, de ez már nem ugyanaz, és ennél többre nem igazán vágytam. Tudom én, hogy ez egy szimbiózis, ami nem feltétlenül nevezhető barátságnak, de én mégis szeretem őt. Aztán haza mentem, találkoznom kellett Gabival, azt nagyon akartam. Fáradt is voltam, hiszen napok óta nem alszom rendesen, nem mintha bánnám, de azért ez nyomot hagy az emberen, rajtam meg aztán pláne. Olyan hisztis picsa leszek, hogy szinte elviselni is lehetetlen olyankor. És harmadiknak (ami nem azt jelenti, hogy a lányok az utolsó szempont, mert ez a három dolog a legfontosabb a számomra, egyformán az első helyen állnak) a lányok is képbe jönnek, mert velük is akarok lenni. Este is nagyon jókat nevetgéltünk, jól elvoltunk, jól éreztem magam. Főleg, miután Gábor is bekapcsolódott a beszélgetésünkbe. No de lényeg a lényeg, hogy lemondtam a barátnős programot, és a másik két dolog mellett döntöttem. Bűntudatom volt. Úgy éreztem, cserbenhagyom őt, rossz érzés volt. Viszont, mikor beszéltünk, és vérig sértődve letette a telefont, dühös lettem. Azt vártam volna tőle, hogy megért, és nem csinál ilyen durcás jelenetet, már csak azért sem, mert ő régebben még arra sem vette a fáradtságot, hogy lemondjon. Pár percig dühöngtem, aztán megnyugodtam, s a lelkiismeret furdalás is elmúlt. Azt gondolom, a barátság, még ha szimbióta kapcsolatról van is szó, oda-vissza működik igazán jól. Nem csak az egyik fél figyel a másikra. Ennek ellenére mégis tudom, hogy én fogom keresni őt, és bocsánatot kérni, ami nem esik nehezemre, mert tudom, hogy a viselkedésem nem volt kifogástalan. Viszont azt is tudom, hogy neki is bocsánatot kellene kérnie, amiért nem volt megértő, hanem önző és követelőző. Persze ezt ő nem így látja, s szerintem nem is nyitott annyira, hogy megértse, mire is gondolok. Lényeg a lényeg, hogy valahogy megoldottam a problémát, és utána megnyugodtam. Jól döntöttem.