Pánik

Azt hiszem, szerelmes vagyok, és be vagyok tojva. Főleg most, egyre inkább. Mikor elváltunk, elöntött a szomorúság, majdnem sírtam. Nem értettem, nem is értem. Mi a fene történik? Az eszem kiabálja, nem szabad, futás innen, a szívem meg biztat, jó lesz ez, ő lehet az. Mit csináljak?... Este valami barom jó éjt üzenetet küldött, és ő rögtön bepánikolt. Aztán meséltem neki valamit, amitől féltékeny lett. Na, akkor aztán én is összetojtam magam, hogy olyat teszek, mondok, ami elrontja az egészet. Nem tudtam, hogy mondjam el, hogy sosem csapnám be, úgy, hogy el is higgye, hiszen alig ismer, nem tudhatja milyen is vagyok... Itt az a nagy érzés, amit annyira akartam, és most rettegek tőle. Hogy lehet ez? Édes istenem, végem van, ebbe belehalok...

Ajjajjaj

Belecsöppent az életembe egy pasi. Veszélyes, erőteljesen veszélyben a szívem. Nem is értem, hiszen nem régen még olyan biztos voltam abban, hogy velem ez nem fog megtörténni, mert kicsi az esélye, hogy hozzám  passzolóval találkozom. Most meg tessék, itt van. Ma egész nap a fejemben volt, és végig villogott a vészjelzőm. Azon agyaltam, mit csináljak, hogyan védekezzek. Vagy hagyjam megtörténni, és kockáztassam a maradék élő szívecskémet? Ha az utóbbit választom, és nem úgy lesz, ahogy szeretném, vagy kiderül bármi olyan negatívum, ami megpecsételheti a nyiladozó kapcsolatot, abba biztosan belehalok. Az lenne a kegyelemdöfés a lelkemnek, a szívemnek. Meg szabad kockáztatni? Ha gyáva vagyok, és azt mondom, nincs kockáztatás, akkor nem sok időm van arra, hogy visszakozzak. Nem kell sok idő, és olyan szerelmes leszek, mint egy nagyágyú. És ezt tudva, felmerül a kérdés, vajon lehet az igazi? Tudom, hogy naív a kérdés, és költői is, de mégis fel kell tennem. Már nem akarok többet keresgélni, nem akarom többet azt mondani senkinek, hogy nem működik, hagyjuk, de hallani sem akarom ezt. Ha most szerelembe esek, akkor úgy is akarok maradni most már végig, és vele. Ajjajjaj, rohadt nagy veszélyben a szívem. Félek... Pedig lehet, hogy nem kéne. Érzem, hogy akar engem, csak engem. Minden szavából, pillantásából, érintéséből érzem. És ez jó. Viszont az is lehet, hogy ez csak belemagyarázás, felesleges agyalás... Jesszus, jesszus, jesszus.... Kívánom is nagyon, mintha cefet régóta nem lettek volna kielégítve az ilyen irányú vágyaim. Úgy viselkedem néha, mint egy taknyos tini, aki még sosem találkozott pasival... Viszont, ha valóban így van, akkor nem biztos, hogy beszélhetek visszalépésről, még ha akarnám se, mert már beleszerelmesedtem.... Lehet, hogy nem kellene félnem, és ennyit agyalni. Sőt, biztos nem kéne, de akkor is félek, nagyon félek...

Bűntudat

A bűntudat mindig felszínre tör, ezt hallottam valamelyik nap egy filmben. Elgondolkodtatott. E kifejezéssel egy csomó másik fontos szó ugrik be, szépen felépítve ezt a bűntudat piramist... Mikor éreztem utoljára bűntudatot? Talán a hét elején, mikor ok nélkül üvöltöttem le a fejét az egyik utánpótlásnak. Könnyen megoldható dolog, csak tudni kell kimondani, hogy bocsánat. A varázsszó után már nem is volt baj, nem volt rohadt érzésem. De olyan igazán nagy bűntudatot, olyan letaglózót, mikor is éltem át utoljára?... Nem emlékszem. Vajon ez mit jelent? Hogy nem volt ilyen bűntudatom? Ha így lenne, az azt jelentené, hogy megfelelően élek, a saját értékrendemnek megfelelően, odafigyelve másokra. Viszont, ahhoz, hogy így lehessen élni, tapasztalás kell, a tapasztalatszerzéssel az is együtt jár, hogy az ember hibákat követ el, mondhatni, nem csak együtt jár, de elengedhetetlen feltétele. Ha pedig hibákat követek el, akkor a bűntudatérzése sem kerül el. Konklúzió: volt nagy bűntudat érzésem, csak mélyebbre kell ásni.

Elmélázás

Tegnap az egyik vendégemmel a családalapításról, a párkapcsolatokról beszélgettünk. Egy negyven körüli pasiról van szó, aki eljutott abba a periódusba, mikor családra vágyik. Azt mondta, hogy a korban hozzávaló lányok között nagyon nehéz olyat találni, aki olyasmiket szeretne, amit ő. Vagyis családot, gyerekeket. Szerinte azok a lányok vagy a karrierjüknek élnek, vagy már van gyerekük, s nem akarnak többet. Elgondolkodtam, hogy vajon miért ne akarhatna gyereket egy harminc körüli nő, akinek már van. Oda lyukadtam ki, hogy nem feltétlenül azért van ez, mert nem akarja megint a kisgyerekkel járó gondokat a nyakába venni, hanem mert olyan kérdések merülnek fel, amik igen nehezen megválaszolhatók, és a tapasztalataik valószínűleg inkább negatívak, mint pozitívak. Hogy mire is gondolok pontosabban? A saját példámmal élve, ha tőlem valaki megkérdezné, hogy bevállalnék e még gyereket egy olyan férfinak, akit szeretek, akkor kicsit elbizonytalanodnék, s nem tudnám, mit válaszoljak. Felmerülnének a következő kérdések: Ha terhes leszek, és a hülye hormonjaim még jobban megbolondítanak, és a nagy pocaktól már megmozdulni sem tudok, akkor is szeretsz majd? Ha majd a baba átsírja az éjszakát, és nem lesz erőm veled foglalkozni, megérted majd, és nem játszol el egy féltékeny, hisztis kisgyereket? Ha esetleg kicsit meghízok, vagy nem lesz olyan a testem, mint előtte volt, és folyton baba szagom lesz, tudsz nőként tekinteni rám? És tudsz majd úgy viselkedni velem, hogy a szememben ugyanúgy férfi maradj, mint előtte? Ha felmerülnek problémák, akarod majd megoldani és nem menekülsz el rögtön, otthagyva engem egyedül a problémával? Biztos lehetek abban, hogy mindig mellettem fogsz állni, és engeded, hogy én is melletted állhassak? Összefoglalva, biztos lehetek abban, hogy az igazi vagy nekem, és én neked? Ez olyan kérdés, amire nem lehet tuti biztos választ adni, és olyan kemény következményekkel jár, amire az ember élete is rámehet (nem a szó szoros értelemben). Szerintem jogos kérdések, de megértem a másik félt is, aki inkább könnyebb esetet keres...

Pasado, presente y futuro

Múlt, jelen, és jövő... Felmerült bennem a kérdés, hogy az emberek többsége mennyire tud felnőni ténylegesen felnőtt korára, és mennyire él a múltban élete végéig. Gondolom, az emberek többsége nem veri nagy dobra, ha igazából a múltban él, valószínűleg ő maga sem tudja ezt pontosan. Éljük a felnőttektől elvárt életet, miközben a barátokkal, ismerősökkel a régi történetekről beszélgetünk, ami azt jelenti, hogy hiányzik az az időszak. Vajon ez azt jelenti, hogy a mostani élet ennyire nem jó, ennyire elkeseredettek lennének az emberek? Ennyire rossz lenne a helyzet? Vagy egyáltalán jól gondolom? Nem is tudom... És ebből kiindulva, milyen lehet így a jövő?...

Baromságok járnak a fejemben. Elegem van magamból...