Barát

Sejtette, hogy nem fognak leülni egymás kezét szorongatva a konyhaasztalhoz, és nem teszik fel hosszú - hosszú, már - már kínos csend után a bennük kavargó kérdéseket. Talán az is felmerült benne, hogy ezek a fránya kérdések csak az ő fejében keringenek, és csak neki lenne fontos, hogy válaszra legyenek méltatva. Néha azt érezte, ez az egész nem méltó hozzájuk, hozzá, mert ennél sokkal több tiszteletet érdemel legalább az idő, amit egymás  társaságában töltöttek el. Nem vette észre, mikor lett ilyen szálelvarrós fajta, de az lett. Ez hajtja annyira, ez űzi annyira. Hiába tudja, hogy felesleges az egész, úgy sem fog megtörténni az a leüléses megbeszélés, pedig lehet, hogy nem is rontottak el semmit, csak nem kellett volna hallgatni. Hogy miért nem hagyja az egészet a csudába? Talán, mert elhitte azt a hazugságot a tisztességességről, és az egyenességről. Hitte, hogy akad még olyan, aki ezekkel a szavakkal nem csak vagdalkozik... Forr benne a harag, de önmagára dühös csupán, végtelenül. Most még forrong belül, de szép lassan lecsillapodik majd, és túlteszi magát ezen az egész katyvaszon, csak azok a fránya falak úgy épülnek újjá, mintha varázspálcával húzná fel valaki észrevehetetlenül. De itt vagyok neki én, aki látom a lelkét, és értem, mi zajlik ott mélyen belül. Megveregetem biztatón a vállát, letörlöm a könnyeket az arcáról, és töltök egy kupicával mindkettőnknek. Ahogy koccannak a poharak, az arcáról a halvány mosoly elűzni látszik a szomorkodós felhőket. Mosolygunk, mert erősek vagyunk; mosolygunk, mert ez méltó hozzánk; mosolygunk, mert ez vall ránk; mosolygunk, mert ezek vagyunk mi... :)

Nyirkosság

Álltam a buszmegállóban, várva a buszt, mert megint útra kellett kelni még a mostoha időjárás ellenére is (sejtheted, mennyire volt kedvem hozzá). Néztem a szürke házakat, amik még szürkébbnek tűntek ebben a borongós időben. Szitált az eső szinte alig észrevehetően. Mégis minden csupa nyirkosság, nyúlósan hideg. Megérkezett a busz, és elhelyezkedem az ablak mellett, mert szeretek nézelődni. Így lett ismerősöm néhány ház, amiben mindig meglátok valami szépet, valami mást, ami odavonza a tekintetem, akárhányszor megyek is el mellette. Elszomorodva néztem a kopasz, megbarnult fákat. Kicsit olyan, mintha mind a halállal küzdenének, pedig tudom jól, hogy ez az ősz, erről szól a tél... Úgy érzem kicsit, hogy ezek a fák a lelkemet tükrözik most, és mintha ez a tél a lelkem haldoklását lenne hivatott jelképezni. Azt mondod túl borongós a hangulatom? Nem vitatom, igazad lehet. Van ötleted esetleg, hogy változtathatnék ezen? Tudnál nekem segíteni abban, hogyan csempészhetnék színeket ebbe az egyre feketedő szürkeségbe? Úgy teszek, ahogy mondod, ha csak kicsit változtathatok rajta. Figyelek rád, mondd, kérlek...

Új

Hazafelé a vonaton elszenderedtem egy kicsit. Tudod, mindig így történik, ha megmozdul a fenekem alatt valami személyszállító eszköz. Ám, most álmodtam is. Vásároltam egy üzletben és valahogy arra lettem figyelmes, hogy egy nagyon szőke, hosszú, egyenes hajú kislány szegődött mellém. Nem szóltunk egymáshoz, csak jött velem, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, úgy fogtam meg a kezét, és vittem magammal, ő pedig úgy jött velem, mintha világéletében ismert volna. A pénztárnál fizettünk. Valami ruhát vettünk, de arra már nem emlékszem, milyet. A bolt előtt megálltunk egy padnál, át akartam öltöztetni őt. Harisnyát akartam ráadni. Közben megláttam, milyen nagyon fehér bőre van (a haja színéhez teljesen passzolt), nem volt rajta egyetlen picurka anyajegy sem, vagy folt, vagy bármi, ami elrondította volna. Magamhoz öleltem valami miatt, talán ahogy húztam fel rá a harisnyát, azért. A bőröm a bőréhez ért, de nem csak kicsit, mint mikor ujjal hozzáérsz valamihez, hanem nagyon. A karommal átöleltem a testét (olyan kicsi és törékeny volt), magamhoz szorítottam, és akkor éreztem meg, milyen nagyon száraz a bőre. Halkan a fülébe is súgtam, hogy: szegény kicsi, mennyire kiszáradt a bőröd, ha hazaértünk, szépen bekrémezem neked, és megsimogattam sápadt arcocskáját. Ahogy öltöztettem tovább, a boltból kijött az eladó, és kérdezgetni kezdte, mit csinálunk ott, és nem gondolom, hogy nem helyes idegen gyerekeket csak úgy magammal cipelni, ám mikor éppen válaszolni akartam, és arra készültem, hogy védelmembe vegyem a kislányt, megszólalt a vonat hangosbemondója jelezvén, hogy hamarosan a következő állomáshoz érkezünk. Az álom úgy foszlott szerte, mintha erőnek erejével rántottak volna ki egy merengőből, ahova illetéktelenül dugtam be a kobakom. Megilletődve néztem körbe, és kellett pár pillanat, hogy megnyugodjak kicsit, hogy aztán békésen kémleljem tovább az elszáguldó fákat a vonatablakból...

Esti dilemma a semmiről

Ballagok hazafelé. A rám jellemző tempóban (ami, elhiheted, sok mindennek nevezhető, csak fürgeségnek nem) haladva, és nézelődve. Mintha nem látnám nap, mint nap legalább egyszer a környéket. Úgy tekingetek körbe, mintha valami újdonságot fedezhetnék fel, és ahogy haladok az egység felé, ahol megtömöm a pocakom egy kis rántott csirketesttel, nem lesz úrrá rajtam semminemű kellemetlenség érzet, amiért minden olyan, amilyen pár nappal ezelőtt volt. 

Betérek hát oda, és megszerzem a mai vacsorámat, és komótosan el is fogyasztom. Közben azon töröm a fejem, vajon mivel üssem el az este hátralévő részét... Aztán az jut eszembe, milyen érdekes, hogy ez az adag étel, amit itt adnak, minden alkalommal jóllakat. Sosem kell több, de sosem elég kevesebb sem. Ez így van akkor, ha farkaséhesen érkezem (mint például ma), de így van akkor is, ha csak azért térek be, mert még nincs kedvem hazaérkezni. Ugye, milyen érdekes, hogy mennyire tudják, mennyi elemózsi szükséges egy jóllakáshoz? No de, mindegy is...

Jól érzem magam most, jóllakottnak, elégedettnek. Újra elindulhatok ki, abba a hidegbe, hogy hazaérkezzek végre...

Támad az immunrendszerem...

Újult erővel, mintha az elmúlt években nem dolgoztam volna azon egy percig sem, hogy megtanuljam, hogyan ne építsem még magasabbra, és masszívabbra a falakat magam körül. Mintha nem tudnám, hogy nem kell annyira félteni magam, hisz úgysem úszhatom meg, amit annyira igyekszem elkerülni. Úgy tűnik, hiába vívtam küzdelmet magammal a nem vagy elég jó szavakat alattomosan a fülembe sugdosó kisördög ellen. Előrelátónak kellett volna lennem, és figyelni arra, hogy bármikor újra támadhat. Egy pillanatra feledkeztem csak meg erről, és már gyötör is... 

Jól sejtem, hogy nem érted, miről beszélek? Szeretnéd érteni? Figyelj hát. Arról van szó, hogy érzem, az immunrendszerem könyörtelenül támadja a testem egyes részeit, aminek következtében egyre erősödő fájdalmak ütik fel a fejüket imitt - amott. Még nem olyan félelmetes és keserves, mint amilyen képes lenni, de nem szabad figyelmen kívül hagyni. Nem is fogom, ne félj :)

Mindezek megkoronázására pár napja világgá ment a hangom. Nem, nem fáztam meg, egyszerűen csak nem jön ki hang a torkomon. Van valami, amit ki kellett volna mondanom, de nem sikerült. Rá kell ébrednem, mi is az, és nem tartogatni, visszafogni, hanem kimondani, megszabadulni tőle. Úgy érzem, nem lesz túl egyszerű. Talán nem is a kimondás fogna ki rajtam, hanem a rátalálás a kimondani valóra...

Nincs más hátra, mint neki esni és alaposan miszlikre szedni a lelkem minden kis porcikáját. Hajrá hát :)

Látni

Figyelte magát. A gondolatokat a fejében, és az érzéseket a szívében. Régi és új érzések után kutakodott, próbált felfedezni legalább valami szikrácskát azokból az érzésekből, amiket olyan nagyon szeretett, vagy felfedezni valami hozzájuk hasonlót a nemrégiben éledtek között. Figyelt, erősen figyelt. Jól esett neki, ugyanakkor meg is lepte, mikor észrevette a szemében a büszkeséget, pedig eleinte azt hitte, hogy a férfi már bánja, hogy belement a játékba. Ezután még jobban figyelte azokat a meglapuló érzéseket, vagy érzéscsírákat ott magában mélyen. Kutatott, pásztázott árgus szemekkel minden talpalatnyi helyet a szívén, mert meg akarta találni, észre akarta venni, de túl korán indult a keresésére. Ezt nem volt érdemes vitatni tovább, és elszontyolodott  kicsit, mert akarta azt az érzést. Eszeveszettül akarta... Mert annyira hiányzott, mint fuldoklónak egy korty levegő... De nem lelt rá. Akkor elkezdett a régi érzések között kutatni utána... Könnycseppek úsztak végig az arcán. Először csak finoman, lassan, komótosan haladva, aztán egymást kergetve, űzve szaladtak, eláztatva halovány arcát, reszkető ajkait. Lesütötte szemét, és patakzó könnyein át, alig hallhatóan sóhajtotta világgá pokoli fájdalmát: nincsenek sehol, még nincs semmi... Aztán, mintha (alig láthatón) megrázta volna magát, és felnézett. A mosoly azon a sápadt, szép arcon olyan volt, mint száz tragédia komor vége egy pillanatba összegyúrva. A férfit követte a tekintetével, aki felé tartott, kezében az italokkal... 

...én pedig dermedten bámultam a lányt. Nem voltam képes levenni a szemem róla. Az arcáról, vékonyka, remegő ajkáról, meleg, barna szeméről... 

Ál...

...modtam. Furcsa álom volt. Misztikus, mégis olyan valóságosnak tűnt, mintha meg is történne éppen. (Persze, persze, az álmok ilyenek szoktak lenni.) Nem én voltam a főszereplő, még így sem, hogy az egészet én álmodtam. Nem tűnt fel az álomban egyetlen arc sem, az enyém sem. Csak érzetek voltak. Kerestem, figyeltem minden felé , és éreztem a közelséget, de nem láttam sehol sem. Közelebb léptem (igazából magam sem tudom mihez), azt hittem, most megpillantom, most látni fogom, de végül mégis láthatatlan maradt, hiába éreztem annyira nagyon közel magamhoz...