Pozitívan

Tegnap, nem is emlékszem, mennyi idő után, találkoztunk. Alig vártam. Elképzeltem, hogy hozzám ér, megölel, és én mondom, még, még, még, ne engedj el. Tele volt a fejem mindenféle olyan gondolattal, ami mindennek nevezhető, csak pozitívnak nem. De mikor megláttam, és megölelt, akkor elfelejtettem az összeset. Úgy hiányzott, úgy akartam, és úgy örülök, hogy ma megint érezhetem... Olyan szép gondolatok kavarogtak a fejemben, miután tegnap elköszöntünk, de így leírva már nem is tűnik olyan egetrengetőnek. Csak olyan egyszerűnek, pedig nem voltak azok...

Egyedül vagyok

Nem tudom, mi van velem, de egyedül érzem magam. Rossz értelemben egyedül, mondhatni magányos vagyok. Biztosan nem kéne, és megint minden hülyeséget összeszed az agyam, de hiába győzködöm magam, mégis egyedül vagyok. Nem érzem, hogy szeretve lennék, és nem azért, mert nem töltünk minden percet együtt. Nem vagyok annyira buta, hogy ne tudnám, hogy ezt nem lehet, és amúgyis, az meg a ló másik oldala lenne, valószínűleg ugyanígy rinyálnék miatta. Megértem a gondokat, sőt, talán túl sok mindent megértek, de ezért cserébe várnék valamit. Valami olyat, amitől érzem, hogy ugyanolyan fontos vagyok, mint a többi dolog, ami van. De igazából nem érzem ezt, hanem inkább azt, hogy a sor végén kullogok. Amikor megismertem, éreztem, hogy fontos vagyok, szinte minden percben. Tudom, hogy azóta megváltoztak a dolgok, történt egy pár negatív dolog, de azt hittem ezen túlléptünk már. Sejtettem, hogy nem lehet visszahozni azt a régi időt, és talán, ha semmi rossz nem történt volna, akkor is itt járnánk. Vajon én tehetek róla? Túl sokat szeretnék? Vagy megint agyalok... Túl korai még, hogy könnyeket kelljen lenyelnem, mikor ott fekszik mellettem, mert nem érzem a szeretetét. Biztosan hálás, és talán szopni is jól  tudok, meg ilyenek, de azt nem tudom, hogy ez mennyire elég. Ne értsd félre, megvagyok őrülve érte. Úgy nézek rá, mint a teremtés koronájára, de ha ez a magányosság hosszú időre belém költözik, akkor elveszik ez a szerelem... Amit nem akarok, mert érzem, abba belehalok...

Fáradt vagyok

Nagyon hosszú volt ez a hét. Pihennem kell, különben a helyzet kilátástalanná fog válni a munka szempontjából, és ezt egy fikarcnyit sem engedhetem meg magamnak. Szeretnem kell ahhoz, hogy jól tudjam csinálni, de ha nem pihenek, akkor utálni fogom. Szóval, nincs mese, pihennem kell, s fogok is, csak még egy kis türelem... Így a hétvégéhez érve a hangulatom eléggé szélsőséges spektrumokon szaladgált fel - le. Az egyik pillanatban a letargia és a rosszkedv legkegyetlenebb zugaiban forgolódtam, olyan érzéseket átélve, amiket annak sem kívánok, akit nem szeretek. A következő pillanatban pedig, mintha semmi nem történt volna, mintha nem kínoztak volna azok az érzések, és olyan vidámság és elégedettség kerített hatalmába, amitől úgy éreztem, hogy enyém a világ, és bármi rossz kerül is elém, nem árthat nekem, mert erős vagyok és sérthetetlen, és különben is, nincs is rossz a világon. Nem is tudom, hogyan magyarázzam a dolgot. Ha nem rólam lenne szó, akkor talán depresszióra gyanakodnék, de mivel ez nem másról szól, nem tudom mire vélni, nem tudom megfejteni. Aggódom csak, és félek, hogy megbolondulok, de lehet, hogy csak felesleges agyalás az egész, ami nem is lepne meg, ismerve magam. Lehet, hogy csak a hormonjaim űznek csúnya játékot velem. Kétféleképpen szokta a szervezetem jelezni a női baj eljövetelének idejét. Van, mikor kaját követel, s annyit kell ennem, hogy magam sem hiszem. Szeretem, mikor ez a verzió kerít hatalmába, mert enni jó dolog, az ízlelés az egyik legcsodásabb találmánya a természetnek. Pár napig tart csupán csak, de jó kedvet generál az egész, mert hát az evés egy teljesen hatékony örömforrás. Mikor viszont a mostani állapotot választja az agyam, akkor kevesebb az örömöm. Ilyenkor, még ha akarom, akkor sem tudok enni, mert csak rosszul leszek tőle. Ma például elkövettem azt a hibát, hogy erőszakkal magamba tömtem az ételt, és még most is rosszul vagyok. És ráadásul jönnek a hangulatingadozások, a megmagyarázhatatlan dühkitörések, vagy nevető rohamok, bár inkább a dühkitörés jellemző. Addig nincs baj, míg ezeket nem valakin vezetem le, hanem csak magamat kínzom. Azt azért sejtem, hogy kívülállóként sem jó ezt a pár napot végig élni velem, lányok mesélhetnének biztosan... Hiányzik Gábor... Hiányzik az érintése, a simogatása, mindene, és az állat jó szex... Alig várom, hogy vasárnap hajnal legyen, és csengessen az ajtón. Úgy szeretném, ha végre hozzám bújna, megsimogatna. Alig várom... Olyan nagyon szeretném belesuttogni a fülébe, hogy mennyire szeretem, és milyen sokat jelent nekem, de tudom, úgysem teszem, mert gyáva nyúl vagyok...

Bolond vagyok

Eljött az új év, ugyanolyan hideggel, mint amilyennel a múlt évet elhagytuk. Igen, igen. Szokás szerint fázom, és nem tudom, mikor lesz vége. És igen, jól sejted, jól érzed, jó kedvem sincsen. Megint sikerült addig agyalnom, addig gondolkodnom, míg baromságokat találtam ki. Hogy mi a baj? Magam sem tudom. Hisz nincs is baj. Talán csak annyi, hogy bolond vagyok...