Boszi

A banya aprócska szobában lakott, a ház majdnem padlásán, ahova csak a porcicák járnának porcica kakit hagyni, ha a banya birtokba nem vette volna. Sokáig nem találta a helyét az unokájánál. Nem akart a terhükre lenni, de néha pont ezért, mégis sikerült. Egy alapos beszélgetéssel ezt a gondot ügyesen megoldották, és akkor került szóba a fenti kis szobácska, ahonnan aztán szinte kirobbantani sem lehetett kedves banyánkat. Mindig sötét volt ott bent. Nem is csoda, hiszen az ablakot egy vastag, fekete függöny rejtegette (unokája csak porfogóként emlegette a függönyt, és áskálódó pillantások kíséretében gyanúsan kerülgette egy darabig). Boszi tántoríthatatlan volt, hiába rágta a fülét az unoka, nem volt hajlandó megszabadulni ettől a drapériától. A falakon körbe, ahova csak lehetett polcokat, vagy szekrénykéket szereltek, egészen a padlótól a mennyezetig. Ha egy kis fény szabadulhatott volna be, akkor kiderült volna, hogy csinos a helyiség ezekkel a tartozékokkal. A polcok zsúfolásig tele voltak könyvekkel. Nem messze az ajtótól egy kis létra állt a polcnál, sejtetve, hogy nem régen valaki könyvért mászta meg a fokokat, és fél pillantással arrébb a fal melletti kanapén heverő könyvek egyértelművé tették, hogy nem régen itt lázas keresés hevét csíphettük volna nyakon. A szoba közepén egy kis, kerek asztalka álldogált két székkel. A székek egymáshoz és az asztalhoz közel húzva, mintha félelmüket csillapítanák egymás közelségével. Az asztalkán egy kis lámpa világított, fénye éppen csak ezt a kis helyet volt képes jól megvilágítani, de ennyi is elég volt, hogy láthatóvá váljék a szétszórtság, és ennek a látszólagos káosznak a közepén ott ékeskedett az üveggömb. Az egyik széken banyánk üldögélt, láthatóan unatkozva. A szanaszét heverő könyvek hivatottak bizonyítani, mennyire igyekezett elkergetni az újra és újra támadó unalmat. Keze a gömböcske felé indult, közelebb húzta, és kezét pihentette rajta. Gömb belsejében mintha szellő kezdett volna táncba a játékos felhőkkel, és mintha egyre nagyobb lendülettel ropták volna azt a talpalávalót, majd hirtelen szépen tisztulni kezdett a kép, láthatóvá téve egy szobácskát, ahol emeletes ágyon alvó két gyerkőckobak mutatott nyugodt, meghitt, csendéletet. Banya arcán mosoly terült el, miközben nézte a pihegve szuszogókat. Váratlanul lépések halk neszére lett figyelmes, majd meg is pillantotta a fekete ruhába öltözött betolakodót. Tétovázás nélkül lépett az alsó ágyhoz, felébresztette őt. A zajra a felső ágyon is ébredezett a kicsi, álmos arccal az ismeretlen hangok irányába figyelve. Az alul alvó fiatalabb volt a másiknál, talán ennek volt köszönhető, hogy a betolakodó figyelme felfelé terelődött, leemelte a kislányt az ágyról. A történések közepette kiderült egyértelműen, hogy leánykákról van szó, pontosabban apró leánykákról (alig múlhattak fél évtizedesek). Boszi arcán komorság árnya suhant át, s közelebb hajolva gömbjéhez, erősen figyelt. A sötét ruhás alak közben szóval tartotta a lánykát, keze mindenhol megérintette a megszeppent kis testet, egy perc nyugtot sem hagyva. Majd kézen fogta, és kifelé vezette a szobából. A kép egy pillanat alatt félhomályos tákolmányt mutatott, ami talán a házacska padlása lehetett. Megjelent az alak vezetve a gyereket, és leült egy alkalmasnak látszó helyre, odahúzva a reszkető apróságot. Beszélt hozzá, halkan és egyfolytában. Boszi egyre közelebb hajolt a gömbhöz. Először csak halkan szólt: - Menj, fuss onnan. Mikor látta, hogy a kicsi nem mozdul, kiabálva, szinte sikoltva üvöltötte: - Kicsi, fuss, szaladj. Elharsogta párszor a szavakat, és csak akkor halkult el, mikor látta, hogy a gyerek elmenekül a padlásról, le a létrán, át az udvaron, be a lakásba. Hallotta, hogy kattan a retesz, és fordul a zárban a kulcs. Megnyugodott kissé. Figyelte, ahogy a két csemete izgatottan bújik össze, főleg, mikor kis idő elteltével a sötét alak a kilincset próbálta lenyomni újra, és újra. Jaj, csak nehogy kinyissátok, sóhajtott izgatottan. Mikor a gyerekek elbújtak az anyájuk ágyában a takaró alatt, s fülüket befogva, úgy tettek, mintha nem hallanának semmit, semmit abból, amit a sötét ruhás alak magyarázott nekik az ajtón keresztül. Valami cinkoskodás szerűt adott elő, de lassan megértette, süket fülekre talál, jobb híján elment az udvarból. Boszorkány ezt látva, megkönnyebbülés mellett szomorúságot érzett, mély, sötét szomorúságot. Jobban kell figyelnem, gondolta, sokkal - sokkal jobban... - Boszi - zökkent ki gondolataiból unokája kedves hangját hallva - nézd, ki jött haza. Ahogy a mondat végére ért, már az ajtó előtt is termett, és belépett a kis szobába, karján egy méltóságteljesen, kedvesen bújó koromfekete macskával. - Ózd újra itthon van, tessék Boszi - és figyelmesen nagyanyja ölébe tette a doromboló szőrkupacot. - De jó, hogy újra itt vagy, máskor ne maradj el ilyen sokáig - dorgálta halkan, szelíden, szeretetteljesen a banya a hízelgő állatot, miközben unokája melléjük telepedett a székre...

Reggellel indul a nap

Ma is, mint általában minden nap, reggel lett, és fel kellett kerekedni teljesítendő a kötelezettségeket, teendőket. Nehéz az indulás, de segítenek a kellemes kis rituáléink, és gondosan ügyelek arra, hogy sose kelljen kapkodva futni – szaladni. Mai reggel sem mehetett volna flottabbul. Ballagtunk a tömegközlekedési eszköz irányába azt taglalva, hogy mily jó lenne, ha Bea (egyetlen és hőn szeretett, egy cseppet sem megbolondult leánytestvérem) végre megemberelné magát, és kimászna zátonyra futott kapcsolata roncsai közül. Biztos vagyok benne, hogy tudja ő, hogy ennek az izének, amiben van, már réges régen harangoztak. Persze, tudom, hogy a meleg fosból nehéz kilépni a hideg partra, de kár halogatni, egyszer csak meg kell tenni, mert nincs a világon olyan gyomor, ami mindent képes benyelni válogatás nélkül, és hát nem árt néha annak az elkényelmesedett popósannak, ha didereg egy parányit. No de, hogy ne szaporítsam a szót, erről tárgyaltunk lelkesen vonulás közben, mikor a vasúti átjáróhoz közeledve zöld mellényes rendfenntartók jelenlétére lettem figyelmes, társaságukban két biztonsági szolgálatot teljesítő, tagbaszakadt segéderővel. Láttam, hogy a közbiztonságot lelkesen, és töretlenül védő szolgálatban lévők közül az egyik tántoríthatatlanul jegyzetel, míg a másik néha odasugdos valami biztosan nagyon fontosat. Gondoltam magamban, ezek meg mi a lópikulát művelnek itt, csak nem új rend lép életbe, és a nem szimpatikus egyedeket nem engedik az állomásra behatolni. Mert akkor lehet, leszünk a bajban. Ugyanis, magam is értetlenül állok a jelenség előtt, nem mindig találtatik a pofázmányom, vagy egész lényem, más szemében szimpatikusnak. Ajjaj, kezdtem éleszteni aggodalmamat, mi lészen, ha el leszünk tanácsolva… Közben közelebb értünk, és egyértelművé vált, hogy nem szelektálás zajlik. Akkor, merült fel egy következő elmélet, számlál. Azt akarja tudni biztosan, hányan haladnak át reggel egy meghatározott időpontban ezen az átjárón. Ahogy próbáltam ezt az ötletet alátámasztani gondolatilag, elhaladtunk mellettük. Az érdektelenek hanyagságával pillantottam oldalra, és abban a pillanatban minden agyamentséget elfelejtettem. A két rendőr sorfala mögül ugyanis kikandikált egy fekete, talán a szemetesből kirángatott nejlon, és egyértelműen valamit bújtatni lett volna hivatott. Ha megfelelően lettek volna felkészülve, valószínűleg megfelelő méretű ilyet használtak volna, és nem kandikált volna ki egy edzőcipős láb a takargató alól. Hirtelen az villant át az agyamon: hmm, egész új lehet az a lábbeli, még csak nem is koszos. A következő pillanatban értettem meg igazán, mit is látok. Csendben, önkéntelenül gyorsabb lépésekre váltva rohamoztuk meg az utazás eszközének legközelebbi ajtaját. Miközben helyet foglaltunk táskáinkat rendezgetve, O. csak annyit jegyzett meg halkan: el kell költöznünk innen…

Neked jó volt?

Erre a kérdésre mit lehet válaszolni? Csak azt, hogy: naná, sosem volt még ilyen jó. Persze ugye te is érzed, hogy ez a felelet nem mindig hiteles. Fel sem foghatom, miért kell ezt megkérdezni, és tovább agyalva, próbálom kitalálni, milyen indíttatásból merül fel ez a kérdés. Mikor valamivel kapcsolatban bizonyosságra vágyom, akkor kérdezek hasonlókat. Még pedig azért, mert kételkedem abban, hogy az adott helyzetben jót tudok művelni. Vagyis, ha úgy érzem, hogy nem sikerült túl jóra a paradicsomos káposzta, akkor addig szekálom a csajokat, míg ki nem bökik, hogy finom. Kell a visszajelzés arról, hogy nem is vagyok akkora béna. Vajon más is ezért teszi fel ezt a kérdést? Ne válaszolj erre, költői státuszú, hisz mi a lópikuláért merülne fel, ha nem ezért… Tudod, nem szeretem vállat veregetve arról győzködni a szakácsot, hogy kiváló munkát végzett. Észre kéne venni, hogy többször is repetáztam az ételéből, és levonni a következtetést, majd szépen önbizalmat építeni. Ha a nyilvánvaló reakciók mellett még bizonygatnom kell valakit arról, hogy fasza volt, az kicsit beárnyékolja az örömömet. Vagy nagydolog azt várni, hogy legyen már tökös az ember, és legyen annyira tisztában magával, a képességeivel, hogy ne kelljen jutalomfalatka után kotorni a zsebben…   

Érdek, nem érdek

Sokszor eszembe jut ez, mikor egy barátnak hitt sapiens csak akkor tartott igényt a társaságomra, mikor valamiben a segítségére lehettem. Ezzel együtt elkezdtem agyalni a miért után kutakodva. Először magamba mélyedve, hátha sikerül kiindulópontot találni a magam indokait felhasználva. Mintha reflektor kapcsolódott volna fel, vált világossá, hogy az olyan barát (vagy barátnak hitt), aki csak akkor jutott eszembe, mikor szükségem lett volna rá, az nem barát volt, hanem csupán valaki, akivel érdekből tartottam fenn kapcsolatot. Nem szép hozzáállás ez, mert csak azért sem, mert az ilyen motiváció minden tiszteletet nélkülöz a másikkal szemben. Attól tartok, ha nekem sikerült ilyen elítélendő módon viszonyulni emberekhez, akkor másnak sem okoz problémát. Csak, hogy értsd, ezt az átlagosságom ténye mondatja velem… szóval, akkor elmondhatom, hogy az az egyede ennek a csodás fajnak, aki csak azért szeretne találkozni velem, hogy beszélgethessünk, az tényleg rám kíváncsi, és azt értékelnem kell. Pontosan tudom, hogy egy rendes barát kedvéért az ember sok dolgot megtesz. Támogatja őt, segíti őt, és hasonlók, de akkor sem, soha sem érzi azt, hogy ki lett használva. Hogy miért nem? Talán mert az ilyen segítős dolognál több az olyan, mikor az emberre kíváncsi az a rendes barát… nem keverem ebbe bele most a különböző neműséget, mert azt hiszem, tudod te is, hogy az ennél sokkal – sokkal bonyolultabb. Egy férfi jó barátja (aki szintén himbilimbis), és egy nő jó barátja (aki szintén repedéses) hatalmas tiszteletet érdemel, és nincs olyan ok, ami ennek a tiszteletadásnak a hiányát indokolná. Tehát kedves uram, és drága hölgyem, ha rendelkezel ilyen baráttal, senki és semmi kedvéért ne áldozd fel (szerintem), mert félő, még egyszer ilyet nem fogsz találni e pillanatnyi élet során…

Kérdezz bármit...

...vagyis essünk már túl a hülye nyűgjeiden, és haladjunk. Imádom, mikor így kezdődik egy társalgás. Tudod, miért? Mert innentől kezdve már tudom, hogy megint egy lehetőség adódott arra, hogy szórakoztassam magam a szavak segítségével :) És képzeld el, néha akkorákat döbbenek az embereken, hogy el sem hinnéd (én sem hittem volna). Tudod, egy átlagos némber vagyok, átlagos gondolkodással, átlagos értelmi képességekkel, de néha én magam cseszem le magam, amiért alul értékelem a képességeimet. Mikor azt tapasztalom, hogy egy kacifántosabb humorizációmat nem érti valaki, akkor azt mondom: jó, túlragoztam, semmi gond, de mikor a direktbe odadöfött, egyértelmű humort sem veszi valaki, akkor megtorpanok egy pillanatra. Még szerencse, hogy csak egy pillanatra :) Úgy költözik belém a kisördög, hogy szinte észre sem veszem, és jön a határok feszegetése. Minden mondatom egyre egyértelműbbé és egyre sértőbbé válik, és csak akkor hagyom abba, mikor már nincs bőr a képemen tovább alacsonyodni. Döbbenten tapasztalom azt, mikor van olyan, aki még ezt sem érti...  

Emberek között

Reggel, amiatti aggodalmamban, hogy vajon odatalálok-e a az okmányirodába, itthon felejtettem a feltöltött akkuimat. Mikor észrevettem, hogy bizony azok nincsenek velem, elgondolkodtam a visszaforduláson, de akkor elkéstem volna, és ha elkéstem volna, megint egy hónapot várhattam volna egy új lehetőségre. Tudtam, hogy nem lesz jó zene nélkül az utcán lenni. Munkába menet még nem volt gond, telefonról hallgattam dalokat. Hazafelé viszont nem tettem ezt, és eléggé meglepett, milyen érzések kavarognak bennem. Nem fogod elhinni, féltem. Basszus, féltem az utcán. Az emberektől. Egyfolytában magamon éreztem a tekinteteket, és ezek a pillantások nem kedvesek voltak. Ijedeztem minden hirtelen hangtól, és mozdulattól. Hasonlóan viselkedtem, mint az ijedt kisállat, aki idegen környezetbe kerül, csak nekem nem volt senki ismerős, akihez odabújhattam volna félve, védelmet kérve... Nem jó ez így. Nem hiszem, hogy emberek között normális dolog félelmet érezni. El kell kezdenem zene nélkül mászkálni, újra hozzá kell szokni az emberekhez, nem vadulhatok el...

Nemek közötti barátságról

Itt az ideje, hogy megfogalmazzam, mit és hogyan gondolok nő és férfi közötti barátságról. A megállapítás annyi, hogy: ilyen nem létezik. Naná, hogy meg is tudom indokolni. Ezen a tájékon voltak buktatók mindig. Nem abban, hogy ne tudnám az indokaimat felsorolni, inkább abban, hogy nem ment úgy megfogalmazni, hogy az egyértelmű legyen, vagy legalább érthető. Most megint egy bátor pillanatomban vagyok, és úgy döntöttem, teszek egy próbát a lehetetlenre újfent. Hol is kezdjem hát... Legyen az eleje az eleje. Mikor két ellenkező nemű kommunikációba kezd, egyértelműen kell lennie jelen kölcsönös szimpátiának, egy hullámhosszon mozgásnak, hasonló értékrenddel bírásnak, nagyjából egyforma, de legalább hasonló gondolkodásmódnak. Ebben, azt hiszem, gond nélkül megegyezhetünk. Ahogy az idő telik - múlik, és a felek érdeklődése nem csökken, de még csak nem is stagnál, akkor elengedhetetlen, hogy felmerüljön a szexualitás, ha másképpen nem is, témaként mindenképpen. Ahogy belemerülnek ennek kitárgyalásába, egyre többször éled fel a szexuális kíváncsiság is, és itt már nincs lehetőség arra, hogy ezt a kíváncsiságot elaltassuk holmi nem jön be külsőleg dumával. Kényessé válik a helyzet. Ha valamelyik fél nem tudja megfelelően kezelni a dolgot (márpedig nem szokott menni), akkor sértettség érzés lép színre. Nincs jó megoldás ekkor már. A visszautasítás pont ugyanúgy öli meg ezt a barátság kezdeményt, mint az, ha egymás karjaiba hullanak. Gondolom érted, hogy a visszautasítás miért lesz gyilkosa e kapcsolatnak. Igen, igen, a sértettség miatt. A visszautasított fél úgy érzi, hogy a másik jobbnak, többnek érzi magát nála, hiába nem igaz ez. Valószínűleg a sértettség nem fog megnyilvánulni semmi látványosban, csak érezhetővé válik a távolságtartás, a kimértség, ami szépen lassan azt eredményezni, hogy megszakad a kapcsolat végérvényesen. Az egymás karjaiba hullás lehet jó kimenetelű is. Úgy gondolom, akkor fordulhat elő, ha hagyják a barátságot a fenébe, és mint pár próbálnak továbbfejlődni. Ha mégis erőltetik a barátságot, akkor reménytelenül halál a vég. Egyrészről, mert a barátok nem dugnak egymással, és még sok - sok más része is van a dolognak. Röviden megpróbálom ezeket összefoglalni. Ha jó a szex, akkor az egyik legalább szerelmesedni kezd, ha nem jó, akkor a visszautasításos verzió lép életbe, a szexszel elveszik a beszélgetés szabadsága, vagyis titkok születnek egymás között. És mindegyik esetben (ha jó a szex, ha nem) az érdeklődés lanyhulni kezd, majd szépen elpárolog, mert mindent megtudtak egymásról, amit ember megtudhat egy másikról. Ha erőltetném még kicsit az agyam, biztos eszembe jutna egy - két lehetőség, de azt hiszem, a felsoroltak is elegendőnek bizonyulhatnak, és levonható a konklúzió. Vagyis: ellenkező neművel ne törekedjünk barátságra... Jaj, ne, ne mond nekem, hogy neked van ilyen barátod, már csak azért se, mert ha belemerülnénk, akkor kiderülne, hogy valamelyik állítás az általam felsoroltak közül fellelhető a barátságotokban. Onnantól kezdve pedig az én szótáram szerint az, ami közöttetek van, nem is barátság.

Őszintén hazug

Mindig csak a hiszti, mindig csak a nyafogás. Ezért is, azért is. Legyek őszinte? Legyél őszinte?... Ne legyél... Hazudsz? Hát hazudj. Szerinted kit csapsz be? Engem? Nem hiszem. A hazugságod nem rólam szól, nem nekem szól, és még csak nem is arról, hogy valami nehezen megszerezhetőt próbálsz így a magadévá tenni. A hazugságod csak rólad szól. Arról, ahogy magadat látod, ahogy magadat értékeled, és amennyire magadat fontosnak érzed. Nem kell, hogy én értékesnek lássalak, nem számít, érdektelen. Magadat lásd értékesnek magadnak. Hisz ha te nem ezt teszed, hogy várhatsz tőlem ilyet? Akkor senkitől nem várhatsz ilyet... Az igazság fájni szokott, mert kegyetlen, mert odabasz, mert ha meglátod, megérted, tetteket követel... Ne miattam aggódj. A saját fájdalmaimmal majd szembenézek én magam, és vagy túlélem, vagy nem. Nem a te felelősséged ez, nem is akarom, hogy levedd a vállamról, nem is engedem. Magadért vállalj felelősséget, és úgy hazudj, vagy ne, hogy utána ne kelljen a bocsánat, és társai szót használni. Ahogy először ezeket a betűket formázza meg az ajkad, hiteledet veszítetted, ha pedig hiteledet vesztetted, te is elvesztél...