Rémálom

Hazudtam, csak azt akartam, hogy megkapjalak testestől-lelkestől, és most, hogy már mindent megkaptam tőled, amit csak adni képes vagy, már nem kellesz. Alig várom, hogy elmenjek, alig várom, hogy máshol legyek, mert már nem vagy érdekes nekem, már nem is látlak szépnek, már nem is akarlak – mondta, és én belehaltam. Haldoklásom közben sikoltott a fejemben a gondolat: hogyan tudott így becsapni? Hol van az ő szíve? Van egyáltalán szíve?... Éreztem még az ölelését. Az olyan ölelést, amiben ott van minden érzelem, amit érezni vágytam; látni véltem még a pillantását, ami olyan szavakat suttogott, amiket nem lehet hazudni, amiket nem lehet megjátszani. Éreztem még az érintését, ami olyan húrokat pengetett meg bennem, amiket hazug érdekek sosem voltak képesek. Úgy hullott ripityára a szívem, ahogy még sohasem. Éreztem, minden apró szilánkon az esés okozta rettenet fájdalmat, és szinte már meg sem lepődtem, csak álltam ott, és viseltem, amit viselni kell ilyenkor. Már könnybe sem lábadt a szemem, már össze se facsarodott a szívem. Nem is volt már semmi, ami ilyet tudott volna tenni. Végig hallgattam szótlanul, és lehajtott fejjel hagytam elballagni… És felébredtem erre az érzésre. Erre az elmondhatatlan érzésre. Ő ott feküdt mellettem. Éreztem a testét, hallottam, ahogy lélegzik, halkan, egyenletesen, lassan. Bőréhez nyomtam az arcom, beszívtam az illatát. Remegtem, a legapróbb porcikám is reszketett, és hideg veríték lepte egész testemet. Nem tudtam sírni ébren sem, örömömben sem, hiszen csak álmodtam alapon sem…

Pár szó

Az első együtt töltött éjszaka utáni napon nem jó egyedül lenni. Olyan szomorú. Elmarad egycsapásra minden, ami előtte minden percben ott volt. Az apró, kedveskedő üzenetek, a kérdések, a válaszok, a gondolatok. Nem szeretem ezt, mert hiányérzetem támad. Nem is az a baj, hogy nyavajgok, mert megint használtak, hiszen akartam én is, nagyon is. De hiányoznak már most azok az üzenetek, az, hogy tudom, a fejében járok. Hiányoznak azok a fránya üzenetek...

A vasorrú bába meséje

Kora ősszel történt az eset. Kiruccantam a közeli kis erdőbe, mert nem serpenyőben sült szalonna ízére vágytam, és tudtam, hogy az erdőben van sütögetésre kijelölt hely. Magamhoz vettem a szükséges eszközöket. Nem hagytam otthon a szalonnát sem, ne is reménykedj ebben. Nem is telt el sok idő, és már a tűzrakó helyen üldögéltem, nyársamra tűzve a szalonnával, és kezemben puha kenyérrel. A szomszédból ismerős nénike telepedett mellém. Felajánlottam neki egy szelet szalonnát, és kenyeret. Egymás mellett üldögélve tartottuk nyársunkat a tűz fölé, néha – néha a kenyérre csöpögtetve az olvadozó szalonna csöppjeit. Nénike halkan mesélni kezdett:

Volt nekem egy barátnőm egyszer, még az özönvíz előtti időkben, és természetesen az Óperenciás hegyen, vagy valami ilyesmin. Ennek a barátnőnek volt egy szerelme. Bazi nagy volt az a szerelem, olyannyira, hogy senki és semmi nem fért ezen kívül a szívébe, de még csak a közelébe se telepedhetett senki, semmi, ennek a nemes szervnek, nem hogy bele, a szerelem mellé. Egyszer csak történt valami. Igen, igen, ez lesz az a bizonyos fordulat, amitől a mese érdekesebb színezetet kaphatna. Szóval, csak, hogy ne húzzam tovább a csigázódást a kelleténél, az történt, hogy a bazi nagy szerelem azt mondta, hogy ő ugyan nem akar tovább ez az izé lenni, és fogta a hamuba sült pogácsának valót, és nekiiramodott a szélesen nagy világnak. Az egyszer volt barátnő állt bambán, arcán erősen tükröződni látszott az értetlenség. Összeomlott, megsemmisült. Zokogva keresett fel, és kérlelt, adjam vállam segítségül, hogy bánatát elsírhassa. Nem haboztam, segédvállat nyújtottam, hiszen egy jó barát így tesz. Elkezdődött hát a bazi nagy szerelem kiheverésének időszaka, ami azzal járt, hogy találkozásaink alkalmával sírás - rívás zajlott, hol heves szitokszavak kiabálása, hol pedig mély hallgatások közepette. Így telt, múlt az idő. A sebzés az egyszer volt barátnő szívén csak nem indult gyógyulásnak, pedig azt hallottam egy másik mesében, hogy az időnek vannak hatékony gyógyfüvei, amivel nem átall élni és gyógyítani. Valószínűleg e szívsebet nem akarta orvosolni, aminek egy kicsit sem örültem. A vállam ugyanis kezdte bemondani az unalmast, és erősen szétázó állagot igyekezett felvenni utalgatva arra, hogy a sós nedvben áztatás nincs rá jó hatással. Ráadásul kezdtem unni már az állandó lélekápolást, hiába tudtam, hogy ez a gondolkodás nem méltó egy rendes baráthoz. Szerettem volna már nem csak róla folytatni építő társalgást, de unos – untalan ráterelődött a szó. Jó barát módjára kitartottam egészen addig, míg aztán egyszer csak a bazi nagy szerelem észhez nem tért, és miután több kísérletet tett más szívekben, úgy döntött, mégis az egyszer volt barátnő az ő holtodiglan – holtomiglan-ja. Az örvendezés ideje jött hát el, s bennem remény is ébredt, hogy most már vége a galád, majd kétéves időszaknak, és már csak szép idők várnak barátságunkra. Mily balga elképzelés volt ez. Ahogy a bazi nagy szerelem visszaköltözött a szívbe, úgy lett a komaságunk kiebrudalva onnan. Mondva csinált indokokkal, ócskán és pitiáner módon összetákolt provokálásokkal mélyítette, szélesítette a kettőnk közötti szakadékot az egyszer volt barátnő. Kénytelen – kelletlen megértettem, hogy kapcsolatunk egyszerű gazdatest - parazita kapcsolat volt baráti helyett, és nem értettem, bárhogy is törtem ezen a fejem, hogyan képes egy rendes barátot elhajítani valaki (mert bizony, aki hagyja a vállát ilyen csúnya módon szétázni, az nem lehet más, csak rendes barát). Aztán, ahogy egyre csak töprengtem a történteken, megértettem, hogy a bazi nagy szerelem könnyen válhat iriggyé, kisajátítóvá. Szinte észrevétlenül tesz magányossá, és úgy épít magába, hogy a régi csillogásból, mosolyból fikarcnyi sem marad… Az egyszer volt barátnő beleolvadt a bazi nagy szerelembe, elveszve teljesen. Sirathattam volna őt ezért, de nem tettem így, inkább intő példaként emlékezetembe véstem, annak érdekében, hogy elkerülhessem az önző, bazi nagy szerelmet pont úgy, mint az ilyenné válást is…

…Elcsendesedett. Szalonnámat biztonságba helyeztem, és kotorászni kezdtem a táskában. Két paradicsomot vadásztam ki végül. Az egyiket az anyóka felé nyújtottam, és szótlanul tovább szalonnasütöttünk…

Egy vívódó szemével

A nők, mi nők túlagyalunk dolgokat, lehetetlenségeket várunk el, kihasználunk, és még baszni sem vagyunk hajlandók. Mi a büdös fenét képzelünk hát?... Azért hajlamos vagyok azt gondolni, bármilyenek lennénk is mi nők, az sem lenne megfelelő…Egy nő biztosan van, aki nem szeretne mást, csupán embernek járó tiszteletet anélkül, hogy figyelembe legyen véve a repedés a lába között. És képzeld, egy nő biztosan van, aki úgy tud dugni, hogy beszarsz, ha az ember után a nőt is meglátja benne egy ember, egy férfi. Egy nagybetűk nélküli, totálisan tökéletlen baszógép, aki hajlandó látni azt, ami az orra előtt van. Egy nő biztosan van, aki nem akar megváltoztatni, aki nem kér számon, nem nyivákol faszságokon, akit még megcsalni is lehet. Mert aki ezt teszi, tiszteli benne az embert annyira, hogy úgy tegyen ilyet, hogy egyúttal nem tapossa sárba a szívét, lelkét… Nincs a világon olyan ember, aki ne érezte volna már legalább egyszer élete során, hogy használva lett valamire, hogy ki lett használva, palira lett véve, meg lett lopva a szíve, és belehalt a fájdalomba. Ez azonban nem jogosít fel arra senkit, hogy emiatt felhatalmazva érezze magát féregkénti továbbélésre. Hol marad az önbecsülés és a büszkeség? Az ember önmaga miatt nem alacsonyodhat arra a szintre, ahol meggyötörték a lelkét. A büszkeség, és önbecsülés nem engedheti, hogy szar emberré váljon, hogy egy féreg lerángathassa a mocsokba. Igen, fáj a lélek (elviselhetetlenül), de akkor is, de már csak azért is különbnek kell maradni… Sírás fojtogat, ahogy lépkedek. Siratnám az embert, az értékes embert. Nem, nem magamat. Mindenkiből az értékeset, mindenki sajgó lelkét, mindenki elveszett hitét. Siratnám a sok jót, de visszafojtom a könnyeket, felöltve a kőkeménység hazug palástját… És nem akarok ebben a világban élni. Nem tudok ebben a világban élni…

Nő

Mindenhol egyfolytában azt hallom, azt olvasom, azt látom, hogy a nők milyen mocskok, számítóak, érzéketlenek, kegyetlenek, és még sorolhatnám. Az a baj ezzel, hogy kezdem elhinni, pedig nem szabadna, mert az azt jelentené, hogy saját magamat is hasonlóan kéne megbélyegezni. És, bár nem vagyok angyalian jó, de alapvetően rossz sem. Tudok tiszteletet adni, bocsánatot kérni, elfogadni. Büszke vagyok, és figyelmes, és türelmes. Mondd meg, hogy bélyegezhetném meg magam? Persze, sehogyan sem. Gőzöm se nagyon van, hogy működnek a mai csajok (azok a mai csajok, akik éppen abba a korba kerültek, amiben már alkalmasak szaporodásra, családalapításra), de azt tudom, milyen voltam én anno. Akartam asszonya lenni a férfinak, akivel együtt voltam. Akartam gondoskodni róla, akartam támogatni őt, amiben csak szükség volt, megtettem mindet, amit csak az erőm engedett. Cserébe ő elkésett, mikor félidős áldott állapotban kiengedtek a kórházból, és ha nincs velem az anyám, ájultan kellett volna összeszednie az utcán, aztán később már a családot sem akarta fenntartani. Na jó, igaz, egyetlen hibát elkövettem: nem kívántam őt. Ennek ellenére mégis mindent megtettem, amit csak bírtam. Amikor végül szétváltak útjaink, nem raboltam őt ki, nem küldtem az utcára, és nem szakad bele abba, hogy pénzt keressen a tartásokra. Nem követelőztem, nem fenyegetőztem. Keményen helytálltam éveken keresztül egyedül. Megtanultam tiszteletet adni, elfogadni, bocsánatot kérni a büszkeségem dacára is, vagy éppen azért. A gyerekeimnek adtam át követhető értékrendet, felelősség vállalásra, tiszteletadásra, elfogadásra neveltem őket. Egyedül... Amióta foglalkoztat a párkapcsolat, arra vágyom, hogy legyen egyetlen férfi az életemben, akinek támogató, figyelmes, odaadó társa lehetek, de kivitelezhetetlen... Ha nincs rendes, normális nő a világon, akkor az a férfiak sara legalább annyira, mint a nőké az, hogy elromoltak a férfiak. Kart karba öltve csesztük ezt el, akármilyen ócska mentség találtatik bármelyik oldalon...

Úton

Állok a megállóban, pont, mint minden este. Mondjuk ilyenkor, télen már öt órakor lehet estéről beszélni, már akkor sötét van. Szóval, állok és várok az eszközre, ami haza fog szállítani. Az emberek egyre érkeznek. Érthetetlen is ez nekem, hisz ilyenkor már nem szoktak ennyien tömörödni ezen a nyavajáson. Vagy inkább úgy helyes, hogy máskor még nem? Végül is mindegy, a lényeg, hogy bitang sokan akarnak majd ülőhelyre pályázva feltolongani a kocsikba. Ej, de előre szaladtam, ráadásul érdektelen információkkal bombázlak. Szóval, állok és várok. Egy pár viharzott el mellettem, siettek valahova nagyon. Sejtelmem sem volt hova, mert a kocsik még javában kint zötykölődtek a pályán. A páros hímje rám nézett, és suhant tovább a leányzóval a karján. (Megnyomódik egy pillanatra a pause feliratú gomb.) Muszáj megemlítenem, hogy nem megbámulásról volt szó, mint mondjuk nyáridőben, ha meggondolatlanul öltözöm, hanem csak egy egyszerű pillantásról. Ezt a pillantást akár a kapucni által összeborzolódott, égnek, és minden más irányba álló hajam is kiérdemelhette. (És menjen tovább.) Pár lépés után a lány visszafordult, mintha valamit megnézne a háta mögött, de rám pillantott sandán. Tudom, mert összeakadt a tekintetünk. Nem tudom, miért tette ezt. Leellenőrizte, mit nézett a hímje, és hogy lehet-e gondot ez a valami? Először azt hittem, kacagni fognak rajtam, mert a hajam valóban erőteljesen összekuszálódott, de nem így történt. A lány ugyanis, miután sandán végigmért, a távolba nézett, és tovább csacsogott a fiúval, mintha messzire nézne valamit... Az biztos, hogy bolondok a mai nők...

Tündér

Elérkezett hát a pillanat, amitől tündérkénk annyira nagyon tartott. Nem az volt a baj, hogy beköszöntött a hideg. Már csak azért sem, mert időről időre megérkezett a zimankó, és nem okozott akkora nagy fejtörést, hogyan is vészelje ezt az időszakot át. Persze nem örvendezett neki azért, de mit lehet tenni, átvészelni csupán. Tündérke a jó idő tündére, ezt tudni illik, amiből következik, hogy tehetett volna valamit a hideg eltüntetése érdekében, de nem csinált semmit mégsem. Jogos a kérdés a miérttel kapcsolatban, és meglátod, a válasz nem is olyan bonyolult. Arról van szó, hogy nem csak ő az egyedüli tündér a világon, és mivel megértő és elfogadó teremtmény, másféle tündéreknek is hagyja az érvényesülést. Ezért, s nem másért lehetséges az, hogy néha ugyan vacogva, de elviseli a didergetőt. Na de most, ez a pillanat kicsit más lett. Valahogy olyan megmagyarázhatatlan, sokkolóan hirtelen. Csodálkozott, nem is értette, mi történhetett, hogy nem érzi a hideget. Nézegette aprócska kezeit értetlenül, vajon miért nem érezi fájón dermedtnek őket. Már a lába sem fázott. Miért nem fáznak? Még nincs itt az ideje a nem hidegnek, hiszen azt biztosan tudná, köze is lenne hozzá. Míg ezen tépelődött, leült egy padra, kezét az ölébe ejtette, és tekintete valahova a messzeségbe révedt. Már kicsit sem fázott, már semmije sem fázott. Ez a felismerés zavarta vissza figyelmét a semmiből, nem értette, mi történik vele. Mintha a hideggel megkeményedett volna nem csak a teste, de a lelke is, vagy mindene. Kereste a jókedvét, kutatott a szeretet után ott belül magában, de hiába, elveszett nyomtalanul. Egyre elkeseredettebben akart rálelni arra, amit annyira szeretett magában, de hirtelen azt sem tudta, mi is az, amit vissza akar kapni. Lassacskán elfehéredett a bőre, jéghideg márvány lett belőle. Szívén még nem hatalmasodott el a kór, még nem keményedett meg teljesen, és visszafordíthatatlanul. A padon üldögélve talált rá pár tündér az utolsó pillanatban nyújtva segítséget. Így úszta meg tündérkénk ezt az alattomos vírustámadást szerencsésen. Attól a pillanattól kezdve őrzi, félti, vigyázza jókedvét, szeretetét eszeveszettül...

Korkülönbség

Elméláztam az idő múlásán. A homokszemek mintha sokkal – sokkal gyorsabban hullanának alá azon a kis nyíláson keresztül. Pedig tudom, becsap a szemem csupán, mert úgy van kitalálva a szerkezet, hogy ne tudjon gyorsabban peregni a homok. Ez a ténymegállapítás csak ténymegállapítás. Nincs mögötte semmi nyüsszögés a korom miatt, vagy az elszalasztott lehetőségek miatt, és biztos lehetsz benne, hogy nem fogok mi lett volna ha-val mondatot kezdeni. Ne nézz rám ilyen nyakon lettél csípve pillantással, nem történt ilyen. Tudom ám, mire gondolsz. Azt hiszed, hogy probléma szembenézni az éveim számával. Pedig tévedsz, mondom, hogy nem gond ez… Visszapillantottam, míg te itt bolondozol. Érdekes, hogy a kapcsolataim egy kivételével mind fiatalabbak voltak nálam. Nem is értem, hogy alakult így, mert részemről sosem volt szempont ez… Azt hiszem, manapság nem mennék bele nálam fiatalabbal semmibe. Jaj, hogy milyen kötekedő vagy megint. Az ok nem abban keresendő, hogy a fiatalabb éretlenebb is. Sokkal racionálisabb, és logikusabb indokok vezetnek. Igazából nem is a kor számít, hanem a megélt élethelyzetek. A nálam fiatalabb pasik többnyire a családalapítás, megállapodás, megnyugvás periódusát élik, ha élik. Nem lehetek nekik megfelelő partner hosszútávon, mert én már megéltem ezeket, és eszemben sincs újra nekikezdeni egy család nevű építmény megépítésének. Azt pedig senkitől nem várhatom, hogy miattam feladja az ezzel kapcsolatos álmait. Mivel már nem jelent gondot kijönni magammal, arra sincs szükségem, hogy belevágjak valami olyanba, amiről már a kezdetekkor tudom, hogy ifjoncként fog kipurcanni. Már nem motivál, ha taníthatok, és inkább kompromisszumot kötök a kicsit kevesebb, de továbbigért, ami közel sem azt jelenti, hogy megalkuvásra is kész vagyok. A hozzáállásom nem csak a nálam fiatalabbakra vonatkozik, hanem általában a hímneműekre. Vagyis igen, a nálam idősebbekre is, akik olyan megélni valóra vágynak, amin már túl vagyok. Azt hittem eddig, hogy más is hasonlóan gondolkodik erről…

Manóba

Végre kitaláltam, mi okozza az álmatlankodós éjszakáimat. Szeretnéd tudni? Készülj fel jól, mert sokkolódni fogsz... Az történt, hogy szombaton megnéztük a hét legenda című filmet. Tudod, ez olyan rajzos. Biztosan láttad a csalogató előzetest róla két félidő között, vagy valamelyik kereskedelmi adó üvöltözős reklámblokkjában. Na szóval, megnéztük. Az egyik főszereplő Homokember volt, hogy jobban értsd, Álommanó néven népszerűbb, nekem legalábbis. Amúgy ügyesen, és költséghatékonyan oldották meg ezt a karaktert, ugyanis néma. Amúgy valóban az? A meséből nekem nem rémlett annak, és most nincs kedvem megguglizni. Viszont így nem kellett még azon is agyalniuk, ki legyen a hangadója. No, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a cselekmény bontakozása közben (ami néha kissé vontatottra sikeredett) a többiek beszélgettek róla, és elkottyantották, hogy ez a manó bizony csak gyerekeket látogat. Félpillanatig le sem esett a lényeg, de aztán menthetetlenül megvilágosodtam, és megrökönyödtem. Basszus, az Álommanó nagyon csúnyán diszkriminál. Ezért nem tudok én aludni... Látom, látom, szóhoz sem jutsz. Teljesen meg is értem a reakciódat. Láttad volna, milyen képet vágtam, mikor megértettem. Még jó, hogy sötétben voltunk...

Hablo

Cenzúrázom a gondolataimat eléggé drasztikusan mostanában. Úgy teszek, mintha nem is tudom, milyen magasröptű egyede lennék ennek a szánalmas fajnak, és kínos lenne, ha nem brillíroznám a gondolatokat ennek megfelelően. Pedig nincsen minden pillanatban csillogó okosság a fejemben. Nekem se, mint ahogy másnak se, és ez egy icipicikét sem probléma, hiába lihegem annyira agyon... Az jutott eszembe ma valamikor, hogy vajon miért nem énekeltem senkinek eddig még sohasem. Ahogy hagytam felmerülni ezt, pont annyira nem foglalkoztam vele, mikor elillanni látszott figyelmen kívül hagyás okán. Fenéken billentés jár a struccnak, hogy a feje tuti jól a homokba fúródjon. Nem mintha nem tudnám a pontos választ erre a miértre, csak felesleges lenne ezt ecsetelni bőszen, legalább annyira, mint bevallani kádgyalázó mivoltomat. Tudom jól, hogy gőzöd sincs, miről hablatyolok éppen, de nem is kell mindent érteni. A sok tudás csak teher és stressz jár érte jutalmul, úgyhogy hidd csak el nekem, jobban jársz a jótékony tudatlanság homályával... Fázom cefetül... Szinte már hiányzott a rinyaária arról, milyen szar ez a hideg, és hót ziher, hogy csak azért lett kitalálva, hogy nyekereghessek miatta, de most már csak azért sem prezentálok hisztirohamot. Kérlelhetsz, minden hiába, akkor is dacolok teljes mellszélességgel, kár is minden szó...