52. hét

Elérkezett az év utolsó hete. Ilyenkor szoktak az emberek visszanézni, s megvizsgálni az életüket, mérleget vetni az elmúlt évről, s kitalálni, mit lehetne a jövőben hatékonyabban, jobban csinálni. Mondhatnám, hogy egy évvel megint öregebb lettem, de én optimista, s pozitív embernek gondolom magam, így azt mondom inkább, hogy bölcsebb lettem egy évvel. Bölcsebb lettem, mert tudom, mert végre megértettem, hogy nem lesz vége a világnak, ha egyedül maradok. Ebből következően tudom, hogy a legjobb barátban sem szabad teljesen megbízni; tudom, hogy a másik kedvéért vállunkra vett terhet hogy lehet büszkén cipelni úgy, hogy senki ne vegye észre; egyre magabiztosabban tudok mosolyogni akkor is, ha apró darabokra törtem belül, és egyre inkább tudom, mi is a célja az életemnek. Nem tűnnek ezek olyan nagy dolgoknak, de nekem mégis hatalmasak. Örömmel tölt el, hogy reggelente a varázstükröm mosolyogva néz vissza rám.

Ünnepek előtt

Azt hittem, eddig még nem volt megjegyzésem karácsonykor, de tévedtem. Elolvastam, s nem is lehetett volna akarattal sem hülye picsásabbat írni, mint amikor azt produkáltam. Egy jó oldala biztos volt, nem nagyon volt gond az életemben. Nem mintha most lenne. Szép ünnep ez a karácsony. Tele szeretettel, örömmel, és még sorolhatnám. Ha esetleg nem vetted volna észre az iróniát a hangomban, akkor jelzem, hogy ott volt ám, de nagyon. Szeretek ajándékot adni a szeretteimnek, s ezt teszem, ha eszembe jutnak egész évben, és örülök, mikor az arcukon örömöt látok, de ez a kötelező szertartás nem nagyon tetszik. Talán nem is lenne vele gondom, ha tényleg a szeretetről, és annak ünnepléséről lenne szó. Viszont azt látom az idő múlásával egyre jobban, hogy ennek már réges régen nem ez a lényege. Nem is kell messzire mennem, elég, ha a saját családomat megnézem. Ha rajtam múlna, akkor biztosan nem így lenne, de van olyan, mikor nem lehet változtatni dolgokon, embereken, pláne, ha ők maguk nem hajlanak rá. Még szerencse, hogy a lányokkal ez nem így múködik. Talán nekik sikerült valamit megtanítani, megmutatni ebből, s talán ők nem így állnak majd hozzá. Akivel csak beszélek, valahogy úgy fogalmazza meg a karácsonnyal kapcsolatos érzéseket, ahogy én, ami azt jelenti nekem, hogy akár változtatni is tudnánk rajta, csak az a bökkenő, hogy nem tudom, mi lehet a módja. Talán más is így van ezzel. Olyan nehéz manapság élni, még akkor is, ha az embernek nincs gondja. Nem is akarok belegondolni abba, milyen lehet, ha még gondja is van. Tudom én, hogy mindenki megfáradt, belefáradt, de valahogy mégis meg kellene maradnia a jókedvnek, a pozitív dolgok értékelésének, vagy egyáltalán azok észrevételének, a szeretetnek. Azt is tudom, hogy naív vagyok, néha annyira, hogy hihetetlen. De valamiben nekem is hinni kell. Hisz tudjuk, nem az a lényeg mi az, amiben hisz az ember, hanem maga a hit. Hát én ebben hiszek. Abban, hogy az emberek majd felébrednek, észhez térnek, s nem lesz más fontosabb, mint az öröm, a mosoly, a szeretet.

Ma végre...

...elmentem, s kértem időpontot januárra. Már régen meg kellett volna tennem, de mindig halogattam. Attól féltem már, hogy el fogom hanygolni, hajlamos vagyok rá. Nem is tudom mióta (pár hete talán) azt érzem, hogy ez a nyavaja nem is olyan egyszerűen legyűrhető, mint azt én reméltem. Valahogy most megint fölém kerekedett, vagy csak én vagyok kicsit tele már vele. Nem is tudom. Megzavar a sok hülye érzés. Hisztissé tesznek a felesleges gondolatok, az agyon agyalt baromságok. Mindezek helyett egyszerűen csak az életemet kellene élnem, mert nem tudhatom, meddig tart még. Persze, tudom én, hogy nem szabad ilyenen gondolkodni, nem is teszem ezt, csak néha-néha magától bevillan, s ez a betegség alátámasztani látszik ezt a kósza, együgyű kis gondolatkezdeményt. No de sebaj, erős leszek, és jókedvű :)

És már megint csak a nyűgök

Fáradt vagyok, és rettenetesen magányos. Ettől féltem, mióta Viktorral vége lett. Attól, hogy eljön az az idő, mikor már nem tudom mással magyarázni ezt az érzést, ami bennem van most, mint a magánnyal. Sejtettem, hogy egy idő után ezzel is meg kell küzdeni, azt hiszem, mondható, hogy ez törvényszerű. Ahhoz képest, hogy valójában még az egyedüllét is szokatlan volt nekem, megbirkózni a magánnyal, hatalmas feladat. Féltem ettől, nehezen viselem, fájdalmasan érint. Néha úgy érzem, hogy nem nagyon bírom sokáig. Félek, hogy nem leszek, nem vagyok elég erős, s felőröl ez az egész. Pedig erősnek kell lennem. Ki kell bírnom. Hiszen ez is elmúlik, ezt is megtanulom kezelni, s aztán majd olyan lesz, mintha soha nem éreztem volna ilyet. Ne gondold, hogy ez azért van, mert nincs mellettem egy társ. Persze, tagadhatatlan, hogy ez is közre játszik, de ez magában nem okozna ilyen érzést. Sok a teher a vállamon, s nincs senki, aki kicsit cipelné velem néha ezeket a terheket. Még olyan szintig sem, hogy meghallgatna, megölelgetne néha. Belefáradtam. Olyan végsőn elkeseredetten, feladóan, minden mindegy érzősen. Valahogy pihennem kell, s nem csupán fizikailag. Csak az a baj, hogy nem tudom, hogyan pihenhetne a lelkem, hogyan kapcsolhatnám ki az érzéseimet. Talán még több könyv kell, még több zene, amiknek a segítségével elbújhatok, elterelhetem a figyelmem. Kitalálom, megoldom, ügyes kislány vagyok...

Éjszakázás

Idióta hormonháztartás. Utálom. Felborul miatta a nyugalmam, megzavarja a gondolataimat és az érzéseimet. Még abba is belekavar, hogy az éjszakáimat olyan jól töltsem, ahogy általában, magyarul: nem tudok aludni. Most is itt nyervogok ahelyett, hogy az igazak álmát aludnám, mint egy doromboló kiscica. Pedig olyan fáradt vagyok, hogy legszívesebben napokat aludnék át, ha tehetném. Nagyon nehezen viselem azt a sötétséget, pedig még csak most kezdődött. Ó, istenem, sosem lesz vége...

Vasálarcos

Ma megint összetört a szívem, vagy inkább az apró kis darabok még kisebbekre szakadtak. Nem szabadna ezt éreznem, nem lehet, hogy ezt érzem, hiszen annyira biztos voltam benne, hogy ez nem történhet meg, hisz nem is történt semmi, hiszen érthető minden. Örülnöm kellene. Örülök is, valahol belül tényleg örülök is. Mert így nem lesz rossz, nem történik rossz, nem kell belehalnom. Tudom én, hogy így a magány lesz az, ami felőröl, s felmerül a kérdés, hogy melyik a jobb. Na igen, ha normális teremtmény lennék, akkor azt mondanám, nem mindegy hát, mi nyuvaszt ki? Jöjjön az a rossz. De mivel a normálistól messze vagyok, azt mondom, inkább a magány gyűrjön maga alá, mert annak még a gondolatát sem tudom elviselni, hogy megint csalódnom kell egy olyan emberben, akit kivételesnek érzek, tudok. Emésszen fel inkább az a magány, de így legalább tudom, hogy nem kellett csalódnom, nem bántott, nem hazudott, mindkettőnkre gondolt, mikor döntést hozott, tudom, hogy  nem veszített az értékéből, sőt. Egy nyavalyás mókuskerék ez az egész, hiszen ettől a tudattól az első érzés pokoli, hisz még jobban zokog a lelkem, hogy nem tudhatom legalább kicsit mellettem. Ma nem csak a lelkem zokogott. Sírtam, nagyon sírtam. Könnyek nélkül, olyan fájdalommal, amiről magam is alig akartam elhinni, hogy létezik. Bebizonyosodott, hogy létezik, s nem kell Dunát rekeszteni a könnyekkel. Utálom, hogy nem jönnek a könnyek, mert szeretném, hogy néha lássa valaki, mennyire gyötrődöm, milyen kegyetlenül fáj itt belül valami. De vasálarcos vagyok. Nem jönnek azok a könnyek, s szép lassan belehal a szívem ebbe az életbe.