Mondd, sírtál...

...már könnyek nélkül szívet tépőn? - kérdezte - Nem is hiszed, hogy lehet olyat? Pedig de, nagyon is lehet. Mikor először történt meg velem, magam se nagyon hittem, de aztán újra és újra megismétlődött, így megértettem, elhiszem végre, és már tudom, hogy a könnyek nélküli zokogás a leggyötrőbb fájdalom megnyilvánulása. Legyél vidám, és adj hálát mindegy kinek, amiért nem ismered ezt... - és elcsendesedett a hangja... 

Ez is címtelen

Hiányérzete támadt, és egyre csak gyötrődött tőle. Nem a szer hiányzott, arról gondoskodik, ha szükségét érzi, hanem az a szabadságérzet, amit akkor érzett, mikor péntek esténként elindultak az éjszakába. Még csak sejtelme sem volt, hogy meddig fogja kínozni, de méltán kezdhetett volna aggódni attól félve, hogy nem egykönnyen szabadul. Zakatoltak a gondolatok a fejében megoldás után kajtatva, de egyszerűen reménytelennek tetszett az örömteli végkifejlet. Lassan ez az érzés a mindennapjaiba is beköltözött, és belülről emésztette fel. Óhatatlanul jönnie kellett a megvilágosodásnak, miszerint ez nem kecsegtet semmi jóval, ráadásul még tanácstalannak is bizonyult olyannyira, hogy ötletei sem támadtak. Mint hab a tortán, úgy koronázta meg az egészet az, hogy a szernek köszönhetően az érzés jól felduzzadva tört elő egyre sűrűbben. Pörgött az agya teljes gőzzel, mitévő is lehetne. Ült a szobában a tévére bámulva, és érezte a belül tomboló, féktelen energiát. Arra gondolt, ebbe biztosan bele fog dögleni, csak az a baj, hogy eszeveszettül lassan és kegyetlenül... Sosem hitte volna, hogy ennyire fog hiányozni. Nem csak a szórakozóhelyeket hiányolta, hanem az előkészületeket és a levezető trécseléseket is. Hirtelen megértette, hogy igazából egy jó barát után áhítozik. A megértéssel az elkeseredés is megérkezett, mert tudta, neki nem adatik meg ez a kegy. Így hát tovább bámulta a tévét türelmesen, arra várva, hogy a hurrikánként tomboló erők, ott belül, csillapodni kezdjenek...

A tömegközlekedés és én

Ma reggel utazgattam. Na, nem úri passzióból, hanem céltudatosan. A metrómegállóban ellenőrök ácsorogtak. Nem lepett ez meg, hiszen szoktak, bár inkább a bejutást akadályozzák, és nem a szabadulást, de hát szívük joga minden irányból izélgetni a hömpölygő tömegáradatot. Haladtam hát feléjük, miközben matattam a zsebemben az utazásra jogosító igazolvány után kutatva. Természetesen nem találtam meg hamar, így sikerült az egyik szigorú karhatalom tag elé tipegnem a magas sarkú csizmácskámban. Végül megtaláltam az igazolványt (naná, hisz van olyanom), és bemutattam tisztelettel. Erősen meglepődtem, mikor az úr megszólalt (azt azért sejtettem, hogy tud beszélni), és fitogtatni kezdte tudását azzal, hogy megkérdőjelezte az igazolványom hitelességét. Valami számokról hadovált, és arról, hogy így nem érvényes, és irkáljam be, mert így aztán jól megbüntethetne (aha, gondoltam, te nem megbüntetni, hanem jól megpakolni szeretnél), és akkor biztosan meg lennék sértve. A rögtönzött erkölcsi példabeszéd alatt végig a szemébe néztem, és mikor elhallgatott, biztosítottam róla, hogy jól látja, ha megvágna, piszokmód megsértődnék. Mielőtt utamra indultam, a lelkemre kötötte, hogy pingáljam a számokat a megfelelő helyre, én persze bólogattam bőszen, hogy igen, majd ezt fogom tenni (miközben arra gondoltam, hogy persze, persze, majd ha te előtte a szádba veszed azt, amire gondolok). Fél percig még dohogtam magamban, de nem tovább. Hagytam inkább, hogy ennek a kis incidensnek még az emléke is homályba merüljön. Körülbelül félóra alatt elintéztem az intézni valót, s visszatértem a metróba utazási szándékkal (nem hiába, a tettes mindig visszatért a tett színhelyére). Az úr, akit volt szerencsém az előbb megismerni, éppen beszállt egy metró kocsiba, és én, mint jól nevelt provokatőr, ugyanoda tityegtem, odafigyelve arra, hogy kénytelen legyen észrevenni. Észre is vett. Vigyor terült szét az arcán, és éreztem, ahogy alaposan megvizsgál a szemével. Ekkor már tutira tudtam, hogy az előbbi kötözködés amolyan meghúzom a copfod, mert tetszel ovis udvarlási forma akart lenni. Pár megállót utaztunk együtt, de végig éreztem magamon a mustráló szemeket. (nem, nem is voltam kihívóan öltözve.) 

Probléma

Eddig azt hittem, hogy a problémák többnyire nem belőlem fakadnak, de lassan kezdem megérteni, hogy szinte csak belőlem erednek. Igazából nincsenek problémák. Én generálom őket, és mikor sikerül elcsípni valami olyat, ami kellő módszerek bevetésével problémává alakulhat, akkor rámozdulok, és addig nem engedem, míg egy bazi nagy probléma nem kerekedik belőle. A módszer a hibátlanra fejlesztett agyalás, helyesebben a túlagyalás. Hergelő és gerjesztő hatása fokozza a hatékonyságát, ami azt jelenti, hogy nem létezik olyan helyzet, amiből ne lehetne problémát létrehozni. Hogy ezt miért jó? A kérdés kiváló, a válasz pedig egyszerű, miszerint: ez nem jó. Viszont nehéz nem így működtetni az agyam, mert egy női agy nem nagyon ismer más működési módot. Azért ne gondold, hogy mentegetném hőn szeretett agytekervényeimet. Eszemben sincs ilyet tenni, csak ténymegállapítást eszközöltem :)