Agyalás

Fáradt vagyok... Kezdek kicsit elkenődni is. A munka valahogy nem úgy megy, ahogy szokott, és ez néha erőteljesen aggódásra késztet. Nem hiszem, hogy megváltoztam volna. Nem érzem, hogy másképpen viselkednék a vendégeimmel, már csak azért sem, mert a jutalmazásomat az utóbbi időben megint ki szokták bővíteni. Ha nem lenne megfelelő amit adok, akkor valószínűleg a plusz juttatások sem lennének. Teljesen logikus következtetés, azt hiszem. De akkor vajon mi az oka ennek a pangásnak? Azért azt hozzátenném, hogy nincsen teljes pangás, csak a megszokott mennyiségem csökkent kicsit. Ez azért okoz problémát, mert úgy érzem, valami baj van velem. Megszoktam egy bizonyos adagot, és ha kevesebbet kapok, akkor elvonási tüneteim lesznek. Rettenetes... Nem is tudom, hogyan lehetne ezt helyrehozni... 

Most lesz talán ez a káma szútrás webes dolog, talán eltereli a figyelmemet kicsit, és nem agyalok annyit. Ettől a sok kombinálástól fogok egyszer teljesen befordulni. Visszatérve a káma szútrára, igazából nem is tudom, hogy mennyire tudok ebben jó lenni. Azt tudom, hogy adott témákról menni fog az írás, mert hát ugye mostanában eléggé bőbeszédű tudok lenni, de azt nem tudom, hogy ezek az írások mennyire lesznek keresettek, és mennyire lehetnek vevők az olvasók a stílusomra. Mindemellett azt sem tudom, hogy mi lehet az a dolog, amit hozzá tudnék tenni ötletelés szintjén. Ahogy beszélnek a dolgokról, meg az ötletelésekről, meg hogy érdekes tartalmak kellenek, én csak nézek és hiába töröm a fejem valamin, nem jut eszembe semmi. Ez kicsit megrémít, mert azt gondoltam, hogy egész jó ötleteim szoktak lenni, amiket nem mindig merek megvalósítani, de maga az ötlet mégis tökéletes. Azért nagyon remélem, ha belekezdünk, akkor ez is beindul.

Barátok és barátnők

Mostanában elég sokszor eszembe jut a kérdés, hogy a pasiknak miért megy könnyebben a barátkozás, mint a csajoknak. Mindamellett, hogy a nőneműek gyanakvóbbak, rosszindulatúbbak az ellenkező neműeknél, szocializálás kérdése is ez a viselkedés. Ha megnézünk, egy normális családszerkezetet, akkor ezt pontosan ki is tudjuk elemezni. A manapság elfogadott normális  család egy apából, egy anyából és egy vagy két gyerekből épül fel. Az apa feladata a családban a megfelelő működéshez szükséges viszonyok megteremtése (vagyis az anyagi biztonság fenntartása) és a család képviselete a külvilág felé. Az anyára a családon belüli (úgymond a nem publikus) dolgok intézésének a feladata hárul. Az anya (jó esetben) jól tudja kezelni  és megoldani a felmerülő konfliktusokat, összetartja a családot, megfelelő érzelmi hátteret biztosít a párjának és a gyerekeknek. Ez a szocializálás nem engedi, hogy a nőnek is akkora baráti társasága legyen, mint a férfinak. Persze azért nem kell azt gondolni, hogy a nő teljesen egyedül lavírozgat, és csak a családjára számíthat, mert akad egy-egy barátnő, aki végig kíséri az életét (jó esetben), viszont ez semmiképpen sem nevezhető baráti társaságnak. Összegezve elmondható, hogy a nő a természetét tekintve sem, és a társadalmi elvárások miatt sem alkalmas arra, hogy nagy baráti társaságot alakítson ki, az én véleményem szerint.

...és a sztrájk folytatódott...

A mai nap sem kezdődött másképpen, mint a többi, hiszen ez is csak egy dolgos hétköznap. Megpróbáltam normális idő alatt eljutni a Nyugatiig, nem is gondoltam, hogy ezzel lesz probléma, mert hát tegnap is ment. Csepeltől a kezdő lépés a hév. Ezt gond nélkül léptem meg, miközben ujjongtam, hogy nem lesz itt probléma. Lehet, hogy már a sztrájkolók is unják ezt az egész macerát. A villamosnál viszont káosz uralkodott. Jesszus, a sikeres kezdetet sokkoló vég követi, gondoltam, s mikor az emberáradat kicsit sem apadt, azért kezdtem imádkozni, hogy legalább kilencre beérjek. Nem mintha annyira rohannom kellene, de hát hideg volt, és álmos voltam, mindezek következtében pedig erőteljesen nyűgössé is váltam. Megérkezett egy sárga csoda, amit az emberek úgy leptek el, mint a méhek nyáron a virágzó rétet. Nyomakodtak, préselődtek, szitkozódtak. Néztem őket, és arra gondoltam, hogy ha nyár lenne, akkor pár emberrel biztosan többen férnének fel, az a sok ruha, amit magukra aggatnak az emberek, egy csomó helyet foglal. Ahogy álltam ott és néztem őket, nem értettem, hogy mit keresek én itt, és miért nem alszom inkább a jó meleg ágyikómban, a pihe-puha kispárnáimba burkolózva, szétterülve, kinyúlva. Késő volt a bánat, mese sem volt, ezt már végig kellett csinálni. Megvártam a következő járatot, ami (úgy tűnt) évezredek múlva érkezett csak meg, persze tele csupa jó, kellemes emberrel. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor a mögöttem álló emberek voltak olyan kedvesek, és gyengéden betuszkoltak a járgányba, figyelmesen odapréselve egy szürke kabáthoz, amiből olyan finom illatok áradtak, hogy máskor az ilyentől hányinger kerülget. Mondjuk ez a hányinger nem került el most sem, és végig azon járt az eszem, hogyan fogom kitisztítani a kabátom, és mondogattam magamban, nem veszem át a szagot. És ekkor a kabát tulajdonosa megfordult... Ó te jó ég, mit vétettem?... Végül enyhült a nyomás, az illatozó úr is elhagyta a terepet, szerintem nem csak az én örömömre, és megérkeztem a Nyugatihoz. Úgy rohantam le a villamosról, mintha nem is tudom milyen csoda várna a megállóban. Ez az utazás volt eddig a legsokkolóbb élményem a bkv-val kapcsolatban. Remélem nem fog előfordulni megint, s ha kell, megígérem bárkinek, hogy nagyon jó kislány leszek, nem rosszalkodom többet, de ilyen büntetés nem kell. Mondjuk semmilyen rossz viselkedés sem érdekel ilyen kegyetlen bosszút :)

Érzések

Érzések... A legbonyolultabb dolgok a világon, vagy arról van inkább szó, hogy agyonbonyolítjuk? Mert lényegében arról lehet szó, hogy egy adott érzéssel kapcsolatban feltett kérdésre igennel, vagy nemmel válaszolok. Ha pedig eldöntendő a kérdés, akkor nincs mit bonyolítani, csupán csak következetesnek  kell lenni, és a válasznak megfelelően cselekedni. Ugye milyen pofonegyszerű?... 

Milyenek a mai érzéseim? Kavarognak. Végtelen nyugalom lakik bennem. Nem félek, nem vagyok bizonytalan. Tudom mit szeretnék, és hogy mit kell tennem, mert odavagyok ezért a pasiért. Igazából nem érdekel, hogy mi lesz a vége, amin én magam is csodálkozom, mert általában ilyenkor szoktam elkezdeni telhetetlenkedni, de most nem érzem, hogy ettől félnem kellene. Jól szeretném érezni magam vele, bármikor, bárhogyan. Nem akarok mást, nem kívánok mást, csak az érintését, az illatát, a hangját. Figyelmet szeretnék szentelni neki a figyelméért cserébe, azt szeretném, hogy érezze, fontos nekem, mert basszus, fontos nekem. Az ölelését szeretném, és hallani ahogy szuszog mellettem, és elszenderedni mosolyogva a halk horkolásától, hozzáérni a testéhez, beletúrni a mellkasán a puha szőrébe... Jesszus... És nem agyalok azon, hogyan alakulhat, egyszerűen hihetetlen...

Üresség

Találtam az előbb egy oldalt, ahol csupa érdekes könyvet találtam, s rögtön azon járt az eszem, hogyan tudnám megrendelni őket. Valószínűleg meg is oldom, s egy csomó-csomó érdekes könyvem lesz :) Szeretem, ha találok egy ilyen oldalt, mert rögtön belemerülök a témába, csak akkor leszek ingerült, ha elbénáskodom, és nem találom a neten az adott témát. Mindemellett szeretem azt is, ha megszerettem egy könyvet, akkor azt bármikor le tudom venni a polcról, vagy attól is jó érzés önt el, ha látom, hogy a polcomon van. Ez valami beteges birtoklási vágy lehet :) 

Folytatni kellene a játékot, amit elkezdtem. Ma egész nap azon gondolkodtam, hogy mi lehetne az a szó, ami címnek és témának is megfelelne, de annyira akartam találni valami jó szót, hogy semmi nem jutott eszembe. Ilyenkor olyan üresnek érzem a fejem, pedig tudom, hogy nem az, csak egyszerűen mindenféle kavarog bennem, és emiatt a sokféleség miatt nem tudom megfogalmazni. Néha, miután mégis leírtam a gondolatokat, kitörlöm az egészet, mert a visszaolvasás után úgy érzem, hogy a leírt szavak nem tükrözik a fejemben lévő dolgokat. Mikor ez történik, akkor elkenődök, mert ráébredek, mennyire sokat kellene még tanulnom... Bár ez nem feltétlenül rossz dolog, hiszen imádok tanulni...

Pár gondolat

Elkezdtem a nyitóoldalon lévő, idegenek által alkotott írásokat olvasgatni. Érdekes gondolatokat ébresztettek bennem. Például az egyik leány arról írt, hogy milyen szívás nőcinek öltözni, vagyis kiengedett hajjal enni, miniszoknyát magas sarkú csizmával felvenni. Hmm, érdekes dilemma, s ha belegondolok a magam részéről ebbe, akkor teljesen másképpen látom a dolgot. Imádok nőcinek öltözni, még télen is, persze az enyhébb időszakban és lehetőleg azért úgy, hogy ne kapjak mindenféle nyavaját. Azt hiszem ez simán megoldható egy meleg hosszú kabáttal. Bizton állíthatom, hogy a másik nemnek tetszeni az egyik legjobb dolog a világon, s hazudik az a nő, aki nem élvezi ezt. Mondom mindezt annak fényében, hogy már átléptem a rettegett harmadik ikszet, és nem ment el teljesen az eszem, bár az is lehet, hogy soha nem is volt... 

Azt gondolom, hogy az idő, és az idő segítségével megélt tapasztalatok teszik az embert bölccsé, értékes emberré. Persze ennek feltétele, hogy megmerjük élni ezeket az elénk kerülő helyzeteket, és merjünk abból tanulni, még akkor is, ha azt érezzük, hogy a pokol legkeményebb bugyrait járjuk meg. És felmerül a kérdés, meddig tart ez a tanulás? Egy nagyon könnyű válasz jön erre: örökké. De ugye ezt tudja mindenki, és nem mondtam semmi újat? :) 

Végre megint érzem azt az érzést, amire annyira vágytam már. Azt, mikor összeszorul a torkom, és a gyomrom, és hevesebben kezd verni a szívem. Nem tudom pontosan, mi váltotta ezt ki, de azt tudtam már két hónappal ezelőtt is, hogy ez a zongorista válthat ki belőlem ilyen reakciót. És megtörtént, bár nem is történt semmi. Egy lelkes fogadtatás, egy pár percig tartó, finom érintésekkel teli tánc, figyelmes, kedves szavak, és felborul bennem minden... És azt hiszem benne is...

Egy szombat

Nem tudom mi a fene van ma velem... Hiányérzetem van...