Je suis mouillé

Ügyesen megáztam hazafelé jövet, pedig még öt percig sem tartott, míg az egyik fedett helyről a másikig értem. Persze ilyenkor nincs nálam kabát, vagy valami hosszú  ujjú, mert azt csak akkor cipelem, mikor egyértelműen jó az idő, és kilátás sincsen egy felhőre, vagy esőcseppre sem. Kissé hisztis és nyűgös vagyok ma, mondhatni inkább nagyon. De talán jobb is, hogy ezzel vagyok elfoglalva, így nincs időm a tegnap estén agyalni. Ha rákezdenék, akkor megbolondulás lenne a vége, az meg nem hiányzik.

Probleme mineur

Ma megint elromlott a mosógép. Annyira utálom az ilyen megpróbáltatásokat, mert egyáltalán nem tartozom azok közé a csajok közé, akik ezermesterkednek és minden ilyen problémát simán megoldnak. Nekem ilyenkor nem az jut eszembe, hogyan oldjam meg a dolgot, hanem az, hogy melyik ismerős pasitól kérhetnék tanácsot, vagy esetleg segítséget, és megoldást. Abban a hitben éltem, hogy így csinálja egy rendes lány :) Nincs nagy baja amúgy a gépnek, csak a szűrőjét kellene kitisztítani, valószínűleg egy ruhában felejtett papírzsepi, vagy egy kisebb bugyi a dob mögé került, és a szűrőt jól eltömítette. Halálra rémít egy ilyen bagatell probléma. Nem tudom, hol van az a szűrő, és nem tudom azt sem, hogy lehetne szétszerelni. Ráadásul még az is nehezíti a dolgot, hogy szerszám is kell hozzá. Állítólag kombinált fogó. Mi a jó fene az a kombinált fogó? És honnan szerezzek olyat? A szerszámos szekrényben semmi ilyesmi nincs, az utolsó pasi mindent kipakolt onnan, de ha lenne is benne valami, akkor sem tudnám, mi az. Este elrángatom Odettet a Tescóba, vagy holnap, és veszünk egy olyat, talán ő tudja, milyen. Előre látom, nem fog neki tetszeni, azt is nehezen viseli, hogy neki kell megszerelnie a gépet. Nem kellene neki, ha látnám, hogy legalább olyan tanácstalan a kérdésben, mint én, de ő talpraesett, nem nyugszik, míg meg nem oldja. Igaz, nyafog miatta, és dühíti, ha elsőre nem úgy sikerül, ahogy akarta, de nem hagyja, talál megoldást. Abban is biztos vagyok, hogy két perc alatt megoldja, ha szerzek olyan kombi izét, vagyis szerzünk. Hehe, kitaláltam, keresek róla képet a neten, úgy talán felismerem. Azért bennem is lakik egy kis találékonyság, apró ugyan, de akad.

Valamelyik nap edzés közben (lehet, hogy nem is a héten volt), néztem a tévét (jutott hirtelen eszembe egy videóklip megtekintése alkalmából), az mtv-re volt kapcsolva. Általában azt a csatornát nézetik az emberrel, a hangot leveszik és tesznek be valami technót, vagy rapet. No de nem is ez a lényeg, nem erről akartam pötyörögni. Szóval, teljes erőbedobással tekertem a bringát, izzadtam, és néztem a klipeket, s egyszer csak az jutott eszembe, nem csoda a mai fiatalok hozzáállása a nemiséghez, hiszen az ilyen adókon is azt látják csak, hogy egy lányon a lehető legkevesebb ruha legyen, és a lehető legtöbb fiú vegye körül. Egyik dolog ellen sincsen kifogásom, hiszen egy szép lányon a kevés ruha is tökéletes, és a fiúkkal való barátkozás is jó dolog, csak miért kell rögtön belekeverni a szexet. Ezek a klipek is azt közvetítik, hogy rögtön csókolózz, szexelj, mert attól leszel menő. Pedig egy zene azért lehet jó a nélkül is, hogy a szexet használja fel a népszerűsítésre. Vagy én lennék prűd, esetleg túlzottan maradi? Hát nem tudom... Bár a mai erkölcsi értékekhez képest biztosan az én felfogásommal van baj.

Egy kis önelemzés

Nagy hiányosságok vannak az érzelmi életemben, azt hiszem. Az utóbbi időben minden szeretettel kapcsolatos igényemet evésbe fojtom. Nem tudatosan, csak egyszerűen élvezem az ételek ízét. Tudom, hogy a pszichológiában erre biztosan azt mondanák, hogy valamilyen örömforrás kell az embernek, s jobb híján ezzel pótolom azokat az érzéseket, amikre szükségem van. Vagy megint csak belemagyarázok, s szimplán arról van szó, hogy menstruációs időszakom van... És mintha ezt már írtam volna :) Nem is baj, ha eszem, csak annyit tömjek, amennyi jól esik. Viszont jobban aggaszt az, hogy úgy érzem a lelki simogatás hiányában bekövetkező sorvadás második szakaszába léptem. Gondolom ennek is vannak szakaszai, bár nem rémlik, hogy erről olvastam volna. Az első szakaszban eljutottam a kilátástalanság érzéséig, ami azt jelentette, hogy bármilyen pozitívnak ígérkező intimitás mögött hátsó szándékot feltételeztem, na meg, hogy arra megy ki a játék, hogy fájdalmat érezzek. Ennek következménye a félelem, a szív féltése, ami után inkább elkerülök minden olyan érintkezést, aminek szerintem bántás lesz a vége. Ha mégis belementem intimitásba, s annak a vége valóban negatív lett, az még jobban megerősített abban az elképzelésemben, hogy jobb tartózkodni, kerülni a másik nem közeledéseit, vagy amennyire lehet, a két lépés távolságot megtartani érzelmi szinten mindenképpen. Most már eljutottam arra a pontra, mikor már olyan késztetéseim se nagyon vannak, hogy kilépjek az utcára. Kifogásokat keresek az indulásra, és csak nagy nehezen veszem rá magam, hogy emberek közé menjek. Elvagyok a saját magam által kialakított világban, kizárva abból szinte mindenkit. Kezdem már azokat az embereket is kizárni, akik különben nagyon sokat jelentenek nekem, de megmagyarázom magamnak, hogy nincs rám szükség, hisz megy az élete a megszokott kerékvágásban, és abba én már nem igen férek bele, ami persze nem azt jelenti, hogy nem vagyok már fontos, csak egyszerűen, nem férek bele. Ha valami miatt mégis az utcára teszem a lábam, akkor szinte látom a magam köré épített buborékot, ami nem enged be hozzám senkit, s nekem sem hagyja, hogy bármi külső tényező megzavarja a ténykedésem, a gondolataim. Azt hiszem, ez nem jó dolog. Az lesz a vége, hogy teljesen magányos maradok, s élő halottá változom...

Időről időre felbukkannak az életemben olyan emberek, akikről azt hittem, mikor betoppantak az életembe, hogy a mindeneim lehetnének. Van olyan közöttük, s a legtöbbjük ilyen, akiket végleg lezártam, mikor kiderült, mekkorát tévedtem, s végtelenül hidegen hagy, hogy újra hallok róluk. Na, szó mi szó, ez is megijeszt, mert olyan, mintha totálisan érzéketlen lennék, pedig jobban belegondolva nem így van, csak nem lépek rá ugyanarra a semmibe vezető útra még egyszer. Nem is értem meg őket. Vajon mi a fenét gondolnak rólam? No, de ezt ne feszegessük, mindamellett, hogy ez a kérdés is megérdemelhetne jó pár mondatot. Viszont, mikor olyan ismerős bukkan fel megint, akit anno lezártam ugyan, de keservesen és talán csak hazudtam magamnak, hogy lezártam, akkor betojok. Az ilyen felbukkanás megijeszt, félelem költözik belém. Hiszen tudom, ha egyszer bántott, megint fog, lássuk be, ez elkerülhetetlen. Talán nem is azért jelent meg újra, mert rám lenne kíváncsi, egyszerűen csak azért, mert olyan dolog hiányzik az életéből, amit szerinte én biztosan megtudok adni neki, mert valószínűleg már egyszer megtettem. Ha ezt megint megkapja tőlem, akkor nagy valószínűséggel, megint ugyanúgy el fog tűnni az életemből. Ami azt jelenti, hogy önző érdekektől van vezérelve, amit persze nem feltétlenül fogalmaz meg magának, sőt, nem hiszem, hogy ez tudatos lenne. És azt hiszem, nem is elítélhető, mert valahogy a víz felett kell maradni, valahogy túl kell élni, fel kell állni. Nem is ítélkezem, csak mivel én is önző vagyok, a magam érdekeit fogom szem előtt tartani, és úgy cselekszem, ami nekem a legjobban megfelel, s ha kell, más vállára állva teszem ezt meg, s ne rója fel ezt nekem senki. Nem tehetek semmit, nem tehet senki semmit. Az ember ilyen. Elfogadom, s nem török pálcát se más fölött, se magam fölött, de félni fogok az így felbukkanó ismerősöktől. Legfőképpen talán azért, mert hiába történt régen közöttünk az, ami, megint veszélybe kerül tőle a szívem, s csak kitartás kell részéről, hogy újra fájdalmat tudjon okozni, ami hangsúlyozottan nem az ő hibája, csak az enyém, mert olyan jelentést látok a dolgokba, amik nincsenek benne. Egyszer csak megtanulom ezt is kezelni, talán vagyok annyira tanulékony :)

Ki a tököm olvassa a bejegyzéseimet? :)

Bocsánat, ha a cím kicsit bántóra sikerült, nem ez a szándékom vele, de mindig, mikor bekukkantok és látom, hogy megint olvasták valamelyik gondolatomat, ez a kérdés ugrik be. Csak szimplán azért e kérdés,  mert nem tudom ki lehet az, aki pont az én gondolataimra kíváncsi, annál is inkább, mert néha még a legjobb barátnőm is a szavamba vág, ami nekem az érdeklődés hiányát jelzi (és mellékesen minősíti a barátot, vagy akár engem is). Innentől már nem nehéz eljutni egy ilyen hirtelen kicsusszanó kérdőmondatig. Viszont, ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem is baj  nekem a tudatlanság ebből a szempontból, mert így nem kell azon törnöm a fejem, hogy az olvasó melyik gondolatomat vette górcső alá, és vajon mit gondolhat róla, és ezáltal rólam is. Nem mintha szégyenlnem kellene bármit is, ami a fejemben jár, de hát mégis. Az ember nem szívesen adja ki a legféltettebb kincsét (a gondolatait) akárkinek, viszont akkor miért olyan helyen tartom ezeket, ahol bárki rátalálhat. Egy tökéletes huszonkettes csapdája...

Mi is volt az a gondolat, ami arra késztetett, hogy benézzek ma? Hirtelen kiment a fejemből az olvasásos téma feszegetése közben. Mi is volt?... Napok óta figyelem az utcán az embereket, a párokat, és azon tűnődöm, hogy a szép és nem szép fogalma hogyan definiálható, ha emberről beszélünk (legyen az akár férfi, akár nő). Nehéz kérdés, s szerintem ma már nem is tudom megfogalmazni azt, ami a fejemben kavarog...

Vissza kellett jönnöm

Sosem volt még olyan, hogy egy nap két vagy több bejegyzést írtam volna, de olvastam egy blogot, amitől elszállt az agyam, vagyis helyesebben fogalmazva, befészkelte magát a fejembe, és egyszerűen nem hagy nyugodni. Nem szeretem az ilyen beültetett gondolatokat, mert elkezdenek növekedni, és a végén akkorára duzzadnak, hogy belekergülök. A blogot egy ötven körüli nő írta a párkeresésről. Ahogy elolvastam, rögtön az villant át az agyamon, hogy ha valaki eléri a harmadik x-et, akkor lehúzhatja a rolót? Legalábbis, ha nőről beszélünk. Miért működik ebben az országban ez így? Miért a fiatalság az, ami értékelendő? Valaki megmagyarázná, hogy egy negyven éves pasinak miért jó egy tizennyolc éves majdnem még gyereklány? Mert tejszagú? Mert feszes a bőre, és szét tudja tenni a lábát? Basszus, hát ezen múlik? Ha már vége a szexnek és annak a negyvenes pasinak bemondja az unalmast a cerka (mert ezt fogja tenni, tejszag ide, vagy oda), akkor miről fog ezzel a lánnyal beszélgetni, mit fog vele csinálni? Elviszi a játékboltba barbit vásárolni? Nem hinném, hogy azt lehet rólam mondani, hogy nem vagyok nyitott, de ezt sosem fogom megérteni. Egy harmincon túli nő is lehet vonzó, csinos, értékes, és lehet selymes a bőre. És miért ne lehetne ilyen egy negyvenes, vagy egy ötvenes nő is? Miért kell a kora miatt rögtön elítélni, leírni, megalázni valakit? Ha belegondolok ebbe, akkor megértem, hogy miért van annyi kiégett negyvenes, ötvenes nő. Nem is csoda, hiszen folyamatosan olyan visszajelzést kap, hogy ő már semmire sem jó. Ha állandóan ilyen jeleket kellene vennem, akkor valószínűleg én is belemarnék úton-útfélen olyan nőkbe, akiket jobbnak látnék magamnál, vagyis szinte mindegyikbe, hiszen hogy láthatnám ilyen helyzetben bárkinél is jobbnak magam. Tudom én, hogy ez nem helyes hozzáállás, de a pozitív visszajelzésre mindenkinek szüksége van, ez éltet mindenkit, ettől lehet a vízen maradni és nem alámerülni. Lehet az is, hogy az a víz nem is víz, hanem trágyalé. Szomorúan tapasztalom, hogy nagyon kevés az olyan középkorú nő, aki képes saját maga miatt bármit is megtenni. Nem vagyok valami nagy keresztény, és majd egyszer talán azt is leírom, mit gondolok a vallásról, a hitről, vagy magáról istenről, de most mégis fohászkodom, hogy amíg élek, legyen annyi erőm, hogy magam miatt cselekedjek. Ha már nem tudom jól érezni magam a bőrömben, ha már nem tudok magamnak tetszeni, vagy nem akarok, akkor élő halottá váltam, és kérem a jó öreget, vagy a bugyorban élőt, hogy ne hagyjon itt lézengeni, a zombikkal tele a padlás, s én nem akarok ebbe a sorba se  beállni. Minden esetre elkeserítő, hogy évről évre kevesebbet érek, csak mert múlik az idő, de egy valami vígasztal. Mégpedig, hogy a mai huszonévesek is lesznek egyszer harmincon, negyvenen, ötvenen túliak, és erre a gondolatra kaján, kárörvendő mosolyra húzódik a szám...

Szívás

Meg vagyok bolondulva... Ezt időről időre meg kell állapítanom magamról, bár, hogy mentegessem magam, kitalálhatnék valamit ennek cáfolására, mert hát megmagyarázni bármit megtudok. Viszont már nem is akarok kibúvókat keresni, nincs más, meg vagyok bolondulva. Kifejtem bővebben. Az utóbbi időben, szerintem panaszkodtam ez ügyben már, a szexualitásom, mintha elmenekült volna az életemből. Na, most nincs okom panaszra, mert visszatért kegyetlenül, és ostromol kitartóan. Most, pont most, mikor senki nincs a közelemben, akit használhatnék erre a célra. Jól van na, tudom én, hogy nem szép ilyen dolgokat írni (a kihasználásos részre gondolok), de hazudjak szerelmet vagy érzelmeket, mikor olyanokat már nem divat érezni? És most jön a mentegetésem: én akarnám érezni, de más nem erőlteti ezt a témát, így hát nincs mit tenni, élek olyan lehetőségekkel, amik megvannak. Na de most még ilyen apró fénysugarak sincsenek, amik kis fényt lopnak a sötétségbe. Ilyenkor mondom azt, hogy ez aztán a tényleg nagy szívás, a lehető legrosszabb értelemben. Nem akarom magam elrendezni a dolgot, egy másik testet akarok magamon érezni, izzadtságot akarok, az övét és az enyémet, és azt hogy összekeveredjen. Suttogást akarok hallani, hallani akarom, mennyire jó, ami közöttünk folyik. Szavakat akarok, akár trágár szavakat, és hangos élvezést, vad szenvedélyt, gyors szívverést, gátlástalanságot. Gyorsan akarom kapkodni a levegőt, zihálva akarok elterülni a másik mellett a kielégülés mámorában. Mi ehhez képest egy maszturbáció?... Ej, ej, ezt nevezik talán az így járás tipikus esetének :)

Egy kis filozófia

Ma egy kedves ismerősöm arról beszélt, hogy elkezdett azon gondolkodni éjszaka, mi is az élet értelme. Ez egy folyton felmerülő, soha meg nem válaszolható kérdés. Ő sem tudta megválaszolni, csupán okozott magának egy álmatlan éjszakát. Vajon hányféleképpen lehet feltenni ezt a kérdést?  A világ szemszögéből is vizsgálhatjuk, és az egyén szemszögéből is. Bevallható, hogy az embert elsősorban a saját nézőpontja érdekli, engem is ez érdekelne. Miután felvetette ezt a kérdést, én is elgondolkodtam. Miért is élek? Hogy maradandót alkossak és ezáltal halhatatlanná váljak? Mert lássuk be, nincs más mód arra, hogy elkerüljük az elmúlást. Viszont azt is tudomásul kell venni, hogy minden ember nem alkothat olyat, ami a nevét az egész világ számára örökké élővé teszi. Be kell hát érni annyival, hogy néhány ember számára válunk halhatatlanná, és el kell felejteni azt a tényt, hogy ez sajnos nem tart örökké, hiszen egyszer az is elmúlik, akinek a szívében, eszében ott élünk. Vagy esetleg az is kielégítő lehet, ha egy utódban élünk tovább? Ez sem biztosít örök életet, hiszen ha belegondolok, én sem emlékszem még a dédszüleimre sem. Elhatározásra jutottam hát, el kell fogadnom, hogy az életem értelme csupán annyi, hogy éljek. Éljek, tapasztaljak, s a hozzám közelállóknak megpróbáljak segíteni az életet hatékonyabban élni, és ravenni őket, hogy az általam elkövetett hibákat ne kövessék el újra, hanem inkább amennyire lehet, az enyémekből tanuljanak, mert ezáltal is jobb életet élhetnek, ami nekem is köszönhető. El kell  fogadnom, hogy egy kicsit tovább élek annak a néhány embernek (barátnak, pasinak, rokonnak) a szívében, akik igazán éreztek szeretetet irántam, akikben minden kedves szó, segítség nyújtás egy maradandó alkotás. Szerintem ez jónak tűnő kompromisszum a teljes feledésbe merülés és az örök élet között.

Bote, bote, bote

Nem tudom mi van ma velem. Olyan egyedül érzem magam, olyan nagyon magányosnak. Nem is emlékszem, mikor éreztem ezt utoljára, de nem szeretem. Semminek, senkinek érzem magam. Ha belegondolok az életembe, akkor elkeseredek. Állítólag értelmes nő vagyok, intelligens, szokták mondani, de igazából nem értek semmihez. Nincs olyan dolog, amiben jó lennék, kivéve a pasikkal kapcsolatos dolgok, de abból hogyan tudnék hosszútávon profitálni. Úgy, ahogy most? Játszadozzak? Nem hiszem, hogy ez működőképes lehet, legalábbis hosszútávon. Nem csupán azért mert nem menne, egyszerűen csak azért, mert nem akarnék így élni életem végéig. Bár ki tudja, hogy meddig tarthat ez az élet, az én életem. Ha pedig tovább tekintem, még szebbek a kilátások. Meg is lennék békélve ezzel a viselkedéssel, és talán mehetne is, hiszen igazából szeretek tetszeni, de az érzelmi életem a béka seggét nézegeti. Valahogy belekerültem egy huszonkettes csapdába, és bárhogy erőlködöm, nem látok kiutat. Mikor azt gondolnám, hogy valami jó kezdődik, akkor szokás szerint pofára esem, vagy olyan dolgokat kombinálok bele, ami nincs is benne, és bárhogy igyekszem, nem tudom a helyén kezelni a dolgot. Pedig nem lenne olyan nehéz. Talán annyira vágyom már egy kis szeretetre, hogy én magam kerülök ennek az útjába... Magányos vagyok ma... Bárcsak eltörölhető lehetne ez az érzés... Olyan jól esne egy kis simogatás, gyengéd ölelgetés, akár szavak nélküli kedveskedés...