Fránya egészség

Össze - vissza szartam magam a félelemtől. Kaptam időpontot az orvoshoz, arra a bizonyos vizsgálatra. Bárkitől megkérdeztem eddig, mindenki azt mondta, júúj.  Úgy csinálok, mintha olyan nagyon bátor lennék, mintha egy vállrándítással el tudnám intézni, de belül úgy rettegek, hogy az elmondhatatlan. Persze tudom én, hogy már olyan sokan túlélték, és biztosan nem a legkellemesebb dolog a világon, de túlélhető, s legalább megtudom, hogy minden rendben van e odabent. Szerintem biztosan rendben van, de ha az orvos azt mondta, hogy ez kell, akkor kell. Azért félek talán a legjobban, mert egyedül kell szembenéznem ezzel. Ez sem meglepő, hiszen tudom, hogy az ember az életét lényegében egyedül éli, a fontos dolgokat meg pláne. Főleg az olyan zárkózott ember, mint én. Az sem csoda, hogy barátom sincsen. Nem is értem, miért csodálkozom ezen, hiszem amióta az eszemet tudom, tudom, hogy nem sok ember fog részt venni az életemben. Ne gondold, hogy ez a magam leértékelése. Ez csupán reális rálátás a dolgaimra.

Az utóbbi időben amúgy is félek ettől a nyavalyától. Mióta úgy érzem, rosszabbodott, sokat jár a fejemben, hogy mi lesz ennek a vége. Lehet, hogy csak túlagyalom, ez nem lenne meglepő nálam. De ennek tudatában sem jó érzés. Menekülök, elkeseredetten. Csak nem találom a megfelelő utat, azt amiről biztosan tudom, hogy jó irányba visz. Mondhatod erre, hogy mi lehet biztos az életben. Igen, tudom én, de azért valami olyannak kellene lenni, amiről azt hiszem, hogy helyes lehet... Ehh, mindig csak ez az agyalás...

Joe Black

Elfáradtam. Fizikailag. Érthetetlen. Úgy érzem, mintha a szemem nem is tudom, minek lett volna kitéve. Mintha valaki órákon keresztül az arcomba füstöt fújt volna. Lehet, hogy ez a pszichés fáradtság kihatása? Nem tudom. Lehet, hogy hülyeséget beszélek? Na, azt meg pláne nem tudom :)

Ha eljön Joe Black... Szeretem ezt a filmet. Tetszik a történet, az, amit végig gondolok általa. Hogy hogyan hatalmasodik el az emberen az élni akarás ösztöne, és a rettegés az elmúlástól, a homályba süllyedés lehetőségének felmerülése, és az az elől menekülés kétségbeesettsége. Nem gondoltam volna egy percig sem, hogy nyert egy legrosszabbnak filmek járó díjat. Pedig a színészek nem ismeretlen semmiségek. És zsenialitásukból adódóan nagyot alakítanak (véleményem szerint). Brad Pitt olyan színész, akit sosem kedveltem igazán, valahogy túl soknak találtam, de ebben a filmben nagyot alakít. Szerintem olyan hitelességgel játssza el a szerepét, hogy mikor először néztem meg, tátva maradt a szám. Ezt ugyanígy elmondhatom Anthony Hopkins-ről is. Rettegés a haláltól. Azon dolgok egyike, amikre az ember sosem tud úgy reagálni, ahogyan kellene, vagy ahogy szeretne... Még sosem láttam olyan jól felvett jelenetet, ami ebben a filmben a két ember közötti dilemmát ábrázolja az első találkozás után történő elváláskor. Ahogy egyik fél sem tudja, hogy adja a másik tudtára, hogy nem akarja a végét. Az elköszönés után elindulnak ellenkező irányba, de mindketten érzik, tenni kéne valamit, mert elveszik a szemem elől. S akkor visszafordul az egyik, de csak egy percre, és mert látja a másikat nyugodtnak tűnően elsétálni, ő is mégis tovább megy (gondolván, biztos rosszul látom). A tovább lépésének mozdulatával fordul vissza a másik, s gondolja ugyanezeket, ugyanígy vívódva belül. Még visszafordulnak egyszer, kétszer, de mégis távolodnak egymástól, s el is tűnnek szépen, elhessegetve azokat a gondolatokat az ismeretlenről. Az élet érdekes játéka. Ilyen szép, érzésekkel teli, feszültséget sugárzó (jó értelemben), ezt a vívódást megjelenítő jelenetet nem is tudom, melyik filmben láttam, ha láttam egyáltalán... A hatalommal megférő gyermeki naivitás megformálása rám akkora hatást gyakorol, hogy nem tudok nem figyelni rá, akárhányszor nézem is meg.

Hazafelé

Most vagyunk még csak úton hazafelé. Érdekes momentum ez részemről, mert nem nagyon van olyan dolog, amiért ezt bevállalnám. Főleg télen. Látom én, hogy kajánul vigyorogsz, és ingatod a fejed, de ne gondold, hogy ez megint azért van, mert elvették az eszem. Írtam már erről az új pasiról, nem tudom, mennyire rémlik. Természetesen vele töltöttem az időt. Ha visszagondolsz, akkor biztosan eszedbe jut, hogy azt írtam, nincsenek rosszérzéseim. Nagy hiba volt ezt emlegetni, mert hát csak megérkezett, aminek (úgy tűnik) meg kellett. A rosszérzések. Hát, ezektől már nem szabadulok. Ma kezdődött. Igazából azt terveztem, hogy holnapig kitoljuk a hétvégét, de éreztem valamit, amit magam sem nagyon tudtam megmagyarázni, s most is csak pedzegetem. Valami kisördögi sugallatra (vagy kisangyalira?) mégis eljöttem koradélután. Úgy éreztem, ő is valami ilyesmit szeretne, kezdtem sok lenni. Valahogy távolságtartóbb lett. Vagy hidegebb. Nem tudom, mi a helyes szó, de az biztos, hogy nem klappolt valami. És még most sem teljes a kép. Elmondtam neki az aggodalmaimat, de ő csak azt mondta, amit ilyenkor a legtöbben mondanak. Nem történt semmi rossz, csak ismerkedünk. Nem hittem el. Nem hiszem el. Nem halványultak a nyavajás érzések, nem csillapodott a vihar a lelkemben. Persze tudom, el fog múlni, meg fog változni. De sajnálnám, ha nem jó irányba alakulna. Pedig attól tartok, nem lesz másképpen... Ehh, mindegy is. Legfeljebb megint belehalok kicsit abba, hogy nem vagyok megint elég jó, aztán majd helyre áll a lelkem. Ez van, nem tudok más lenni, nem tudom másképpen látni. Egyszer majdcsak ennek is vége lesz...

Harag

Ma úgy ébredtem (vagy úgy feküdtem le tegnap?), hogy erről az érzésről írok pár okosságot. Mert hát csak okosat tudok, tudod :) Szerinted tudok írni erről úgy, hogy ebben a pillanatban nem érzek haragot? Elméletileg mennie kellene, hiszen nem az átélésről van szó, hanem a megfogalmazásról. Az meg ugye nem okozhat problémát. Tegnap hallottam a hírekben (vagy miben), hogy egy fazekas, idős nő (aki megjárta a hadak útját, és kapott valami díjat), azt mondta, ott rontjuk el mi emberek, hogy túl komolyan vesszük magunkat. Elgondolkodtatott. Érdekes dolgokról beszélt, és kezdek dühös lenni, hogy nem találom meg sehogy sem, ki is ő. Pedig itt vannak a fejemben a szavai. Hihetetlen, hogy nem jut eszembe a neve. No, szép lassan belelovalom magam egy kellemes haragszom érzésbe. Ahogy ezt gondolom, mosolygok, s elszáll azon nyomban az egész. Azt veszem észre, hogy a haragom általában magam ellen irányul. Persze ezt abban a pillanatban nem érzem, de utólag kielemezve egyértelmű, hogy így van. Nem hinném, hogy azért van ez, mert olyan nagy elvárásaim lennének magammal szemben, hiszen nem várok magamtól sem többet, mint mástól... Mi is a harag? Hogy is mondják az okosok? A lélek olyan indulata, ami az ellen irányul, aki valamilyen módon kárt tett benne. Ha megtorlással társul, akkor bosszúvá válik, s hirtelen haraggá növi ki magát, ha hirtelen, erősen, mindent elsöprően támad. Amikor dühöngünk, akkor az agy bal féltekéje aktivizálódik, ami általában a kedvező, vonzó érzelmek megélésének esetén válik fokozottá. Ami azt jelenti, hogy szeretnénk közelebb kerülni a düh okához, hogy megszüntethessük azt. Érdekes a haraggal kapcsolatban, hogy rossznak értékeljük, pedig lehet, hogy az erős érzelmi kitörés lényege nem más, mint a közeledés vágya (vagyis, pozitív hatással van ránk). Hmm, érdekes... Magamra vetítve mindenképpen...    

Valami pozitív

Elérkezett hát az idő, mikor azt kell mondjam, végre jól indul egy ismerkedés. Nincs rossz érzésem, és kéztetést sem érzek arra, hogy azt mondjam, de. Jól éreztem magam, mindenféle kellemetlen érzés nélkül. Nem éreztem azt sem, egy percig sem, hogy mi a fenéért vagyok ott, vele. Tudom, tudom, ez csak a második találkozás volt, de te meg azt tudod, hogy működik ez nálam. Már az első alkalommal tudom, milyen esélyekkel indul a meggondolatlan úriember, és az, hogy a kellemetlen érzés nem jött még a második alkalommal sem, az jó. Úgy tűnik, fejlődök :) Persze, persze, vigyázok azért. S ne gondold, hogy belelovaltam magam, nincs így, csak jó érzés, hogy talán van remény, s nem vagyok reménytelen eset. Most biztosan mosolyogsz, s fejet ingatsz, gondolván, hülye vagyok. Hát persze, hogy hülye vagyok...

Az írás...

...legfőbb trükkje, hogy írj, és ne gondolkozz. Hmm, érdekes tanítás, és tényleg hasznos tanács. Hiszen magam is tapasztaltam már számtalanszor, hogy evés közben jön meg az étvágy. Nehezen indulnak a fejemből kifelé a gondolatok, de ha már egyszer sikerült, akkor ömlenek, annyira, hogy szinte követni is alig tudom. Érdekes, nem? Aztán elakadok egyszer csak, mint például most is, de aztán jön a hadova, a szavak egymás mellé tevése, s mikor visszaolvasom, akkor csodálkozom, mert nem is olyan értelmetlen... Kicsit sajnálom magam. Szokás szerint. De hát ki figyeljen rám, ha én magam nem teszem ezt? És amúgy is, egyedül vagyok. Hiába mondod, hogy azért nem is annyira, mert ez meg az ott van veled, és mondhatod magad példának a teljes egyedüllétre, de bármit is mondasz, nem fogok egyetérteni veled. Lehet, hogy körülvesz pár ember, de lehet, hogy pont ettől még jobban magányosnak érzem magam. Az történhet velem most, amit normális esetben nem nagyon ismernék be. Tagadnám a végletekig, de ez a hely olyan hely, ahol nem kell a keményet játszanom. Azt hiszem (helyesebben fogalmazva, tudom), hogy szerelmes vagyok. Az vagyok, bassza meg. Az a baj vele, hogy rossz az alany. Szerelmes vagyok egy olyan emberbe, aki nem tudja, nem akarja (teljesen mindegy az ok) ezt viszonozni. Hogy miért? Mondom, teljesen mindegy, és nem is akarom tudni. Nem kell nekem ezt tudni. Csak valahogy feldolgozni, túlélni. Tudom, hogy meglesz, hiszen már annyiszor megoldódtak az ilyen problémáim. Csak időt kell hagynom magamnak. És mázlim is van, mert az élet az utamba sodort egy pasit, aki tetszik is. Úgy tetszik, hogy nincs utána de. Eddig legalábbis. Tudom én, hogy nem lehet esélye másnak, ha a szívem húz valahova, és nem is tartom korrekt viselkedésnek, de most úgy érzem, így kell csinálnom. Ha ez az új pasi lehetőség lehet az életemben, akkor úgy elfeledteti velem ezt a szerelmet, amit érezni vélek, mintha nem is lett volna soha. Ha pedig nem működik, akkor nem fogok játszani vele. Mindenestre bizakodva indulok neki ennek a dolognak. Tetszik, hogy a pasin lehet látni, mennyire tetszem neki. Élvezem, hogy odavan értem. És persze nem másodlagos (legalább olyan fontos), hogy a pasi tetszik nekem. Külsőre is, és a gondolkodása is. És ez jó, igaz? Kezdetnem mindenképpen jó, ugye? Hát meglátjuk...

Most már...

...tudom, mi volt az a hiszti az újév peremén. Most már tudom, mitől érzem olyan mocskosul magam. Tudom, bár nem értem. Hisz megy ez nekem. Egyedül vagyok már nem is tudom mióta. Magányos vagyok, már sokkal, de sokkal régebb óta. Miért hát ez az érzés? Miért ez a kétségbeesett félelem? Hisz megszoktam már, megszokhattam már... 

Egy kis zene

A hétvégén év végi mulatozást eszközölt kedves barátnőm, s nagy örömömre engem is meginvitált. Szeretem azt a társaságot, mert nem veszik rossznéven a különcködést, s be kell látni, velem igen sokszor előfordul, hogy érthetetlen, kacifántos a viselkedésem. Nincsen erre magyarázat, de nem is kell megérteni. No de nem is ez a lényeg, hanem az a kis zene, ami miatt tollat ragadtam.

Az úgy kezdődött, hogy vittem ajándékba egy cd-t az egyik ismerősnek, remélve, hogy elnyerem a tetszését vele, s érteni fogja ennek a lényegét. Végülis az eredmény az lett, hogy a cd bekerült a lejátszóba, s az ott lévők körében nem aratott osztatlan sikert. Csalódtam. Értetlenkedve hallgattam, ahogy ők nem tetszésüket fejezték ki. Magamba roskadtam.

Ma (félve ugyan, hogy eliramodott a varázs) újra meghallgattam az albumot, és boldog voltam. Esélyük sem lehetett, hogy megöljék bennem a lelkesedést. Nem tudták elvenni a hallásomat, látásomat. Hallottam mindent, amit előtte is.

Az album első dala már elégedettséggel töltötte el a lelkem. Az első dal kiválasztása is tökéletes volt. Ahogy meghallottam Ferenczi György hangján a dalt, ami anno Máté Péter lágy, romantikus hangján lopózott a szívünkbe, fejünkbe, elállt a szavam. A kemény, férfias hang elmondhatatlanul széppé teszi az egészet. A mondat végén megnyomott t még nagyobb hangsúlyt ad a mondanivalónak (számomra legalábbis). Aztán az a szájharmonika szóló, amit a hegedű játéka követ, nekem az eszemet veszi. Cigányzenébe csempészett blues különleges a fülemnek. Profizmusról, bátorságról árulkodik.

A következő dalok sem okoznak csalódást, de tény, hogy ezek nem keltenek késztetést bennem arra, hogy megpróbáljam mondatokba foglalni a gondolatokat, amit ébresztenek. Talán nem is ébresztenek semmit, csupán jól esik a fülemnek. Azt azért hozzátenném, hogy a Lövöldetérből csak az a kis irónia hiányzik, amit az előadó kifelejtett, vagy én nem vettem észre, vagy csak Kern András cinikus iróniája utánozhatatlan.

A Hajnali ének viszont előadás módjával, zenéjével, az érzésekkel, amiket hivatott közvetíteni nekem maradéktalanul sikeresnek tűnik. Lovasi beleélő képessége fenomenális. Nem ismertem ezt a dalt a nagy politikai előadótól, de ezután már nem is szeretném, mert Lovasival lett számomra az igazi, a belém ívódó.

Rutkai Bori Fekete szemekje felébreszti bennem az oroszság iránti lelkesedést, ami nem egyszerű ám, még úgy sem, hogy nem hadakozom az orosz művészet ellen, sőt. Az egyik kedvenc dalom lett. Ha hallgatom, s becsukom a szemem, akkor felrémlik az a sötét szempár, amiből minden olyat kiolvashatok, ami azt bizonyítja, hogy vannak még csodák.

Trabant együttes tüze fellobbant, megéget Kiss Tibor nem is tudom milyennek nevezhető hangján. Tuti, hogy beleég az agyamba a szöveg, a dallam. Sosem feledem.

És folytatódik a játékosság, a kacérkodás. A Például te nem köntörfalaz. Elfeledteti kicsit a nagy érzéseket, a kétségbeesés kegyetlenségét, s csal egy kis mosolyt az arcra úgy, hogy a profizmusból egy fikarcnyit sem enged. A cimbalom szólóba belepirultam. De nincs is idő ezen sokáig gondolkodni, hisz ki az a bátor, aki Doors dalt mer cigányzenei alapokra helyezni? S Frenk hangja... Egy olyannak is kedvet ad a Doors-hoz, akitől ez a stílus távol áll (lásd én). Nem is beszélve Chase the devil-ről. Mennyien vannak azok, akik tudják, ki adta az ihletet ennek a dalnak a feldolgozására? Tudja egyáltalán valaki? Németh Juci előadásában nem hogy veszítene a varázsából, de meg kell kockáztatnom, még kap is valami pluszt, valami megfogalmazhatatlant. Bizton állíthatom, Max Romeo-nak is tetszene a dal így feldolgozva, vagy akár Prodigy-nek is. Reage for ever :)

Tudja valaki, ki Potta Géza? Sejtette valaki, hogy a Bolyongok a város peremén neki köszönhető? Szégyellem magam. Amennyire csak szégyellheti magát az ember. Mert miért nem ismerem én ezt? Miért nem mondott eddig semmit ez a név?

Mikor először hallgattam az albumot, s meghallottam kedvenc magyar nótámat (Akácos utat) könnyek szöktek a szemembe. A hegedű csendes sírása belőlem is előcsalogatta azt a sós nedvességet, ami keveseknek sikerül. Vagy a Rózsalevél. Ebben a formációban egyik népdal sem érdemel kevesebbet a csodálatos szónál.

Nincs felocsúdásra idő, mert Surda dala érzelmek kavalkádja (nekem legalábbis). Nem tudom, magyarul hogy éneklik ezt mások (egyáltalán éneklik e, azt sem tudom), de ebben a magyar szövegben nekem ott van egy hatalmas adag elkeseredés, és talán még ennél is nagyobb adag önirónia, és mégis reményt is ad. Lehet, hogy ezt Szűcs Krisztián nem adja vissza úgy, ahogy én a szövegben látom, de akkor is ott van, akkor is benne van.

Az elgondolkodtató dalok után megkönnyebbülhetek kicsit, elengedhetem magam, itt egy kis játékosság, újra. A tranzisztor kor hajnala ilyen. Fenyő nem tudom, milyen szándékkal írta meg ezt, de köszönet érte. Újra a játék, humor kerül középpontba, még akár az erotikusságot is idesorolhatom, nem állítanék valótlant. Frenkkel, Lovasival, Keleti Andrással, Kiss Tiborral, Németh Jucival. Az Ördögtánc egy méltó korona a végére. Le a kalappal.

Örvendezek. Nem kell nekem, hogy más is értse, amit én. Elfogadom, megértem. De hála istennek, nem befolyásolhatja semmi a véleményemet, az érzéseimet, azt, ami bennem van.