A hétvégén év végi mulatozást eszközölt kedves barátnőm, s nagy örömömre engem is meginvitált. Szeretem azt a társaságot, mert nem veszik rossznéven a különcködést, s be kell látni, velem igen sokszor előfordul, hogy érthetetlen, kacifántos a viselkedésem. Nincsen erre magyarázat, de nem is kell megérteni. No de nem is ez a lényeg, hanem az a kis zene, ami miatt tollat ragadtam.
Az úgy kezdődött, hogy vittem ajándékba egy cd-t az egyik ismerősnek, remélve, hogy elnyerem a tetszését vele, s érteni fogja ennek a lényegét. Végülis az eredmény az lett, hogy a cd bekerült a lejátszóba, s az ott lévők körében nem aratott osztatlan sikert. Csalódtam. Értetlenkedve hallgattam, ahogy ők nem tetszésüket fejezték ki. Magamba roskadtam.
Ma (félve ugyan, hogy eliramodott a varázs) újra meghallgattam az albumot, és boldog voltam. Esélyük sem lehetett, hogy megöljék bennem a lelkesedést. Nem tudták elvenni a hallásomat, látásomat. Hallottam mindent, amit előtte is.
Az album első dala már elégedettséggel töltötte el a lelkem. Az első dal kiválasztása is tökéletes volt. Ahogy meghallottam Ferenczi György hangján a dalt, ami anno Máté Péter lágy, romantikus hangján lopózott a szívünkbe, fejünkbe, elállt a szavam. A kemény, férfias hang elmondhatatlanul széppé teszi az egészet. A mondat végén megnyomott t még nagyobb hangsúlyt ad a mondanivalónak (számomra legalábbis). Aztán az a szájharmonika szóló, amit a hegedű játéka követ, nekem az eszemet veszi. Cigányzenébe csempészett blues különleges a fülemnek. Profizmusról, bátorságról árulkodik.
A következő dalok sem okoznak csalódást, de tény, hogy ezek nem keltenek késztetést bennem arra, hogy megpróbáljam mondatokba foglalni a gondolatokat, amit ébresztenek. Talán nem is ébresztenek semmit, csupán jól esik a fülemnek. Azt azért hozzátenném, hogy a Lövöldetérből csak az a kis irónia hiányzik, amit az előadó kifelejtett, vagy én nem vettem észre, vagy csak Kern András cinikus iróniája utánozhatatlan.
A Hajnali ének viszont előadás módjával, zenéjével, az érzésekkel, amiket hivatott közvetíteni nekem maradéktalanul sikeresnek tűnik. Lovasi beleélő képessége fenomenális. Nem ismertem ezt a dalt a nagy politikai előadótól, de ezután már nem is szeretném, mert Lovasival lett számomra az igazi, a belém ívódó.
Rutkai Bori Fekete szemekje felébreszti bennem az oroszság iránti lelkesedést, ami nem egyszerű ám, még úgy sem, hogy nem hadakozom az orosz művészet ellen, sőt. Az egyik kedvenc dalom lett. Ha hallgatom, s becsukom a szemem, akkor felrémlik az a sötét szempár, amiből minden olyat kiolvashatok, ami azt bizonyítja, hogy vannak még csodák.
Trabant együttes tüze fellobbant, megéget Kiss Tibor nem is tudom milyennek nevezhető hangján. Tuti, hogy beleég az agyamba a szöveg, a dallam. Sosem feledem.
És folytatódik a játékosság, a kacérkodás. A Például te nem köntörfalaz. Elfeledteti kicsit a nagy érzéseket, a kétségbeesés kegyetlenségét, s csal egy kis mosolyt az arcra úgy, hogy a profizmusból egy fikarcnyit sem enged. A cimbalom szólóba belepirultam. De nincs is idő ezen sokáig gondolkodni, hisz ki az a bátor, aki Doors dalt mer cigányzenei alapokra helyezni? S Frenk hangja... Egy olyannak is kedvet ad a Doors-hoz, akitől ez a stílus távol áll (lásd én). Nem is beszélve Chase the devil-ről. Mennyien vannak azok, akik tudják, ki adta az ihletet ennek a dalnak a feldolgozására? Tudja egyáltalán valaki? Németh Juci előadásában nem hogy veszítene a varázsából, de meg kell kockáztatnom, még kap is valami pluszt, valami megfogalmazhatatlant. Bizton állíthatom, Max Romeo-nak is tetszene a dal így feldolgozva, vagy akár Prodigy-nek is. Reage for ever :)
Tudja valaki, ki Potta Géza? Sejtette valaki, hogy a Bolyongok a város peremén neki köszönhető? Szégyellem magam. Amennyire csak szégyellheti magát az ember. Mert miért nem ismerem én ezt? Miért nem mondott eddig semmit ez a név?
Mikor először hallgattam az albumot, s meghallottam kedvenc magyar nótámat (Akácos utat) könnyek szöktek a szemembe. A hegedű csendes sírása belőlem is előcsalogatta azt a sós nedvességet, ami keveseknek sikerül. Vagy a Rózsalevél. Ebben a formációban egyik népdal sem érdemel kevesebbet a csodálatos szónál.
Nincs felocsúdásra idő, mert Surda dala érzelmek kavalkádja (nekem legalábbis). Nem tudom, magyarul hogy éneklik ezt mások (egyáltalán éneklik e, azt sem tudom), de ebben a magyar szövegben nekem ott van egy hatalmas adag elkeseredés, és talán még ennél is nagyobb adag önirónia, és mégis reményt is ad. Lehet, hogy ezt Szűcs Krisztián nem adja vissza úgy, ahogy én a szövegben látom, de akkor is ott van, akkor is benne van.
Az elgondolkodtató dalok után megkönnyebbülhetek kicsit, elengedhetem magam, itt egy kis játékosság, újra. A tranzisztor kor hajnala ilyen. Fenyő nem tudom, milyen szándékkal írta meg ezt, de köszönet érte. Újra a játék, humor kerül középpontba, még akár az erotikusságot is idesorolhatom, nem állítanék valótlant. Frenkkel, Lovasival, Keleti Andrással, Kiss Tiborral, Németh Jucival. Az Ördögtánc egy méltó korona a végére. Le a kalappal.
Örvendezek. Nem kell nekem, hogy más is értse, amit én. Elfogadom, megértem. De hála istennek, nem befolyásolhatja semmi a véleményemet, az érzéseimet, azt, ami bennem van.