Bassza meg

Bassza meg, bassza meg... Az előbb átsuhant az agyamon egy halvány kérdés. Olyan semmiségnek tűnő eszetlenségnek hatott, hogy csak akkor vettem észre, milyen veszélyes, mikor már befészkelte magát. Én meg csak rágódok rajta, újra és újra megforgatom, igyekszem elkergetni, de tudod, milyenek ezek. Ha egyszer befészkelik magukat a gyrus cerebribe, akkor nincs az az isten, amiért hagynák magukat kiűzni. Tehetsz bármit, nem menekülsz. Ott motoszkál, egyre mélyebbre ássa magát, és mikor kicsit úgy érzed, végre megszabadultál tőle, meghallod messziről: nem vagy te szerelmes? Hülye büszkeségből azonnal odavetem: nem, nem vagyok az. Viszont, ha hirtelen lángra kapó haragomat lecsitítom, akkor már nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Keresem az árulkodó jeleket magamon, amiket kifürkészve okosabbá válhatok, de nem lelek ilyenekre. Egyre se. Nem ugrik csomóba a gyomrom, ha felidézem; nincs bennem féltékenység, irigység olyanokkal szemben, akikkel időt tölt; nem éreztem sértettséget, se féltékenységet, mikor arról beszélt, milyen nővel találkozott; eszembe se jut a birtokomba venni; nincs bennem nyugtalanság. Egy dolog van csak, ami pöckölgeti a hiúságomat, mégpedig az, hogy olybá tűnik, nem vagyok képes áthatolni a sziklafalán. Hiába tudom, mit, hogyan tegyek, hogy megzavarodjon tőlem. Hiába tudom, hogy szívesen van velem; szereti a dumám, és érti a viccem; meg akar kapni annyira, hogy szinte süt róla. A koncerten, mikor észrevette, hogy bámulnak a pasasok, hozzám ért, megölelgetett. Mintha könyvből olvasnám, úgy tudtam, hogy azért teszi ezt, hogy minden illetéktelen, kocsányon lógó szemnek megmutassa: enyém játék, enyém nő, takarodj. Vagyis büszkén birtokba vett. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a birtokviszony egyértelmű kinyilvánítása után megszűntem nő lenni azt ott lévő hímeknek. Ilyen hatékonyan alkalmazni ezt a módszert még senkitől nem láttam... Ez a pasi úgy ért a nyelvemen, mintha egész életemben ismert volna, úgy tud bánni velem, mintha a kisujjában lenne minden, ami hozzám szükséges. Mondjuk a koncerten ebbe biztosan belejátszott az is, hogy nyitott voltam, s nőként viselkedtem. Tudtam nő lenni mellette, fel tudtam nézni rá (és ez abból is látszott, ahogy fizikailag helyezkedtem, vagyis úgy, hogy metakommunikáció közben is felnéztem rá). Mindaz, amit felsoroltam az imént, szöges ellentétben áll azzal, hogy a virtuális világban mintha kerülne, ma még mintha idegesítettem is volna... Most, hogy így beszélek róla, sincs bennem semmi, de tényleg semmi rossz érzés, se harag, se csalódottság, semmi. Bárhogy vizslatom magam, nincsen semmi. No akkor most légy okos Domonkos. Na és akkor szerelmes vagy te? Bassza meg, nem tudom. Nem, nem vagyok szerelmes... Piszkálja a hiúságom, hogy nem csúszik-mászik előttem, és hogy nem tudom játszani vele a macska-egér játékomat. Igen, azt hiszem, erről van szó. Most úgy gondolom, úgy érzem, erről van szó.

Írtam már a halálról?

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa; boldogok akik szomorúk, mert majd megvigasztalják őket... Segíts nekem, s legyőzöm a halált... Ezeket hallottam ma egy filmben, s hirtelenjében felkaptam a fejem. Mi van, ha nem vagyok kíváncsi a mennyek országára? Vagy ha nem akarok szomorú ostobává válni, csak azért, hogy azt hihessem, hogy a halálom után megüdvözülök? Valahol belül elhiszem, hogy van isten, de szavait másképpen értelmezem. Nem a halál az, amit le kell győzni, hanem a bennem lakozó gonosz. Tagadhatjuk, hogy van bennünk olyan, de felesleges, csak struccpolitika. Hisz, hogyan tudhatnám, milyen a jó, ha nem ismerem a rosszat? Hogy nevethetnék szívből igazán, ha nem hurcolt meg a szomorúság? Nem vagyok mazochista, de meg kell élnem időről időre a bánatot, a végtelen szomorúságot, hogy utána őszintén tudjak nevetni, s értékelni azt az örömöt. Hogy miért kell időről időre? Azért, mert az ember hajlamos gyorsan felejteni. Nem azt, hogy volt szomorú, hanem magát az érzést, a gyötrő fájdalmat. Az idő ezeket az érzéseket elhomályosítja, így hát újra és újra meg kell élni... Halál... A csúnya, gonosz halál ott leselkedik úton, útfélen, le kell győzni. Az élő fél a haláltól. Jobban belegondolva, nem is igaz ez, mert csak az ember fél tőle. Magunkat isteni tulajdonságokkal ruházzuk fel, s ha az elmúlásról van szó, csak legyintünk, velünk az nem történhet meg, még nincs itt az ideje, rám mindenki emlékezni fog. Az eszünk nem képes elfogadni, hogy feledésbe merülünk, hogy nem hagytunk, nem hagyhatunk maradandót magunk után (ez csak nagyon kevesek kiváltsága, s fizetnek érte kemény árat). Persze ezért a valamiért, ami nevünket élteti halálunk után is, nem vagyunk hajlandók tenni semmit, mert hát emberek vagyunk, ez nekünk jár. Helyesebben szólva, nekem jár. Ilyenkor mindenki egyesszám első személyben beszél. Gyorsan dönt, és azt mondja: más ember meghalhat, én nem fogok. Nagy csalódás fogja érni az ilyen embereket, mert ami elkezdődött egyszer, annak be is kell fejeződni(és be is fog), és drága árat fizetve kell megtanulni, hogy semmi nem jár, minden csak kapható. Szembe kell hát nézni azzal a ténnyel, hogy egyszer eljön értünk az a halál. Jó meglátni, hogy nem is gonosz, nem is akar bántani, inkább segítséget nyújt, megfogja kezünk, s átsegít e nehéz küszöbön. Óóó, nem kell visszanézni már akkor. Ami, aki itt marad, ellesz nélkülünk. Ha életünkben arra törekedtünk, hogy teljes életet éljünk, hogy mindig emelt fővel beletudjunk nézni más szemébe, akkor nem lesz rossz érzés bennünk, mert tudni fogjuk, mindent megtettünk, ami csak tellett tőlünk, s örülni fogunk annak a pár itt maradónak, aki emlékezetébe idéz majd néha-néha. És akkor nem akarunk harcolni már ellene, mosolyogva öleljük inkább keblünkre...

Most elmondom...

...mi is van bennem ezzel a netes pasival kapcsolatban. Már lassan két hónapja ismerem, helyesebben fogalmazva, ismerkedünk. Találkozgatunk körülbelül hetente. Megölelget, megcsókol, érzem rajta, hogy nagyon akar. Tudod, olyan, mint mikor a másik szemében ott látod azt a valamit, amitől libabőrös lesz a bőröd még a hajad alatt is. Cefetül vonz engem. Tisztán éreztem már, hogy a pasi nekem való férfi, és tudom azt is, én neki való lennék, pont olyan, amilyet elképzel magának. Ne gondold, hogy elfogult vagyok, és csak az érzések mondatják ezt velem. Az benne igazából az ijesztő, hogy elfogultság nélkül, csakis hideg fejjel végiggondolva sem jutok másra. Az a baj ezzel, hogy csak én látom így. Vagy azért, mert ő túl sokra tartja magát, vagy azért, mert engem nem lát olyannak, amilyen vagyok, nem tart elég jónak magához. Mert nem tudja, mit akar, és nyitott szemmel jár, mondta. Hát, legyen így. Jaj, ne gondold, hogy szerelmes vagyok, hiába hangzott is így. Ügyesen elcsíptem az érzéskezdeményt, és jól kigyomláltam. Amilyen hideg fejjel ejtettem ki azt, hogy nekem való lenne, ugyanolyan hidegen tudom kimondani azt is, hogy jó, legyen ahogy szeretné. Azt azért hazugság lenne állítani, hogy nem esik rosszul a dolog, de alapjaimat nem ingatja meg. Hozzászoktam már, hogy nem tudok elég jó lenni... Jól van bébi, mondtam magamnak, nincsen semmi baj. Legyen így, bébi, ennél te érdemelsz többet. Aki nem tart elég jónak téged, az sosem lehet elég jó neked...

Közhírré tétetik

Kedves western rajongók (skalpgyűjtők), könyvelők (strigulázgatók), sportolók (rohanók és kapkodók), és még sokan mások, figyelmezzetek szavamra. Nemes cél hajt, ne feledjétek, mielőtt pálcát törtök fejem fölött. Célom ugyanis nem más, mint nektek segédkezés abban, hogy eme puncit igátokba hajthassátok. Előrebocsátom, vegyen más irányt, kiben nem lakozik türelem, kitartás, határozottság, tisztelet, elfogadás, férfiúi temperamentum, s nem utolsó sorban szilárd alapokon nyugvó cél. Büszke e nőszemély, túlzás nélkül állítható (nem, nem, nem az, mire ábrándozva gondoltok), túlontúl is az. Ne vegyétek hát félvállról, mert arra lesztek kárhoztatva, hogy gyáván, megszégyenülve futásnak eredjetek. Könnyen széttáruló combok után sóvárogtok? Akkor rossz úton jártok, mert ezt a női kincset gazdája túlértékeli. Bizony, bizony, jól hallottatok, túl ám. Lehet, nem éri meg a fáradtságot sem, de ti akkor is nehezen járulhattok e szentély elé. Csak nem? E szavak hallatán kíváncsiságotok egyre növekszik? Tudatlanságotokat tükrözi mindez csupán. Óvva intelek, ne becsüljétek túl saját magatokat, de semmiképpen se becsüljétek alá e némbert. Biztosan van módja gyanúja elaltatásának, de csak ideig-óráig, s aztán isten legyen kegyelmes ahhoz, ki útjába kerül. Értetek aggódva intelek óvatosságra benneteket, s egyszer s mind javaslom, egyszerűbb út választását. Ne legyints mosolyogva te balga ott, inkább fogadd meg szavam, és eredj futásnak bundádat féltve. De, ha gondolod, szavaim csalfák, tessék hát, itt e préda, had lássuk, mi telik tőled. Ha kardodat módodban áll megpihentetni ebben a hüvelyben, méltán piedesztára állítlak, s fennhangon zengek ódákat nemes tettedről. Hozz bölcs döntést, s ajánlom ezt mindőtöknek fontolóra venni...

Van...

...egy pasi. Vonz engem. Ma reggel végre összeszedtem magam, s tájékoztattam őt a bennem dúlóról. Gyávaságomból adódóan levélben tettem ezt meg, de első lépésként mindenképpen értékelhető. Sok dolog között most tanulom azt is, hogy a kockázatot bevállalva kimondjam az érzéseket, amiket megélek. Ez a lépés szinte egy lavinát indít el, mert ezután meg kell tapasztalni a visszautasítást, majd elfogadni azt, s nem önbizalmat összedöntő kudarcként megélni, aztán pedig elengedni úgy, hogy ne magamat ostorozzam, s ne azon törjem a fejem, mi a fene baj van velem. Aztán persze ott van egy másik ága is a dolognak, mert az is előfordulhat, hogy nem visszautasítás a válasz, hanem nyitottság. Azt hiszed, hogy ez tiszta ügy? Ne gondold. Ilyenkor elindul az egymásba gabalyodás, a másik mélyebb megismerése, a másik elfogadása hibáival egyetemben, odafigyelés rá, s lehetőleg annak az útnak a megtalálása, amin ha járunk, mindkettőnknek kielégülnek az igényei, teljesülnek vágyai. Kőkemény munka ez. Míg első esetben csak magam egyensúlya érdekében dolgozom (vagyis egyirányú munkáról van szó), míg a második esetben kétfelé ágazódik a figyelem. Azért ne gondold, hogy panaszképpen mondom ezt, mert ez a kétfelé figyelés örömmel tölt el, boldoggá tesz, értelme van. Jó esetben mindkét fél így éli meg.

Hirtelen megfogalmazódott bennem a kérdés: mi volt a cél részemről ezzel az érzelmi megnyilvánulással felé? Hmm, mi is? Vajon elsősorban szerettem volna kicsikarni belőle valami megnyilatkozást? Vagy az érzéseimet akartam megfogalmazni neki azért, hogy tudja? Az első, ami motivált, az a bizonyosság nyerésének vágya, aminek hátterében bizonytalankodás fedezhető fel, és félelem a visszautasítástól. Igen, attól tartok, ez volt az elsődleges cél. No de most már legalább látom ezt magam is...

Hol vagyok?

Milyen finom ez a meleg, ami körülvesz. Olyan puha, olyan lágy, mintha simogatna, mintha ölelne. És hiába van sötét, nem ijeszt el, nem ám, sőt, inkább még meghittebbé teszi az érzést. Valahonnan messziről halk zaj próbálja széttörni ezt az biztonságot, de nem sikerül neki. Hallgatom, ahogy a szomszéd a zárba illeszti kulcsát, kettőt fordít rajta, s belép a lakásába, majd ugyanilyen gonddal bezárja maga mögött az ajtót. Mondhatni, kizárja a hangos, zord, hideg világot. Bízom benne, hogy ő is érezte már ezt, amit én most, vagy éppen ezt érzi most is, hogy otthonába tért. Újra csend honol. Koromsötéttel, biztonságos meleggel, végtelen nyugalommal olyan ez, mint amilyennek egy feltétel nélküli, tiszta szeretetet képzelek el. Mozdulni kéne, villan fel a gondolat, de egy másik, féltve ezt a békés pillanatot, igyekszik csitítani: nem kell, van még idő. Óóó, ne félj, nem veszik el, nem veszhet el. Kinyitom hát óvatosan a szemem, hagyom, hogy a sötétséget felszámolja a fény. Lassan meg is mozdulok. A távolból egy galamb búgása hallatszik, hallgatom kicsit. Örülök, hogy tényleg megmaradt belül ez a nyugalom. Mosolyt csal az arcomra, s ezzel a vigyorral a képemen indulok neki a napnak. Lendülettel, élettel telve.

Féltékenység

Üldögéltem itt, így magamban, s mindenféle gondolatok cikáztak át az agyamon. Csak úgy száguldoztak. Aztán, mintha valaki megragadta volna a kéziféket, s behúzta volna, megszűnt. A féltékenység, mint elemezni való kérdés tette ezt a gondolataimmal. Felemeltem a fejem, kezem a számra tapasztottam, s megkérdeztem magamtól: csak nem ez munkál benned? Erre a kérdésre nem lehet kapkodva felelni. A válasz előtt vizsgálatot kell indítani, s megfigyelni, lapulnak e sunyi módon belül olyan érzések, amiknek következtében kénytelen kialakulni ez a negatív érzés. Hogyan is lehet ezt elkezdeni?... Mivel tudom, hogy a féltékenység azt jelenti, hogy az ember nem tartja tiszteletben magát (önbizalomhiány következtében), végtelenül önző (s csak a saját maga jó érzéseire tud gondolni), és gyáva, hiányzik belőle a belső béke, tudom is, milyen kérdéseket kell feltennem, hogy lássam a lecsupaszított valót. Önmagam tisztelete. Az egyik legfontosabb kérdések egyike. Szinte gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy igen, természetesen tisztelem magam, de vajon alá is tudom ezt támasztani? Vagyok elég bátor ahhoz, hogy bevállaljak olyan döntéseket, amiknek következtében fájdalomnak teszem ki magam? Képes vagyok őszintén, önáltatás nélkül beszélni magamról, az érzéseimről, a gondolataimról? Tudom, mit jelent a spontán bizalom? És persze, képes vagyok ezt meg is élni úgy, hogy nem kell becsapnom magam mindenféle félelem eltitkolásával? Elmondhatom magamról, hogy sikerült belső nyugalomra, belső békére lelnem? S ha azt mondom, jól vagyok magammal, jól érzem magam a bőrömben, akkor ezt nem azért állítom, mert azt hiszem, ezt várják el tőlem? Na és ha birtoklásról beszélek, mi az, ami először eszembe jut ezzel kapcsolatban? Valaki (bárki) ereibe mélyesztett fogú energia vámpír, vagy nagy gonddal megszerzett könyvkupacaim?... Na? Sikerül előrukkolni valami okos bölcselettel? ;)

Lendület

Arra gondoltam ma, hogy keresek valami jó programot hétvégére. Koncertet, egész pontosan. Nagyon lelkes voltam az elején, aztán éreztem, hogyan halványul, s mire oda jutottam, hogy keresgéljek, elszállt a lendület, mondván, úgy sem találok olyat, ami tetszene, és ha lenne is, egyedül úgy sem mennék el. Szép mi?...

Rossz érzéseim

Eszeveszettül elkeseredetten kutatok a hitem után. Kell nekem, szükségem van rá. Hogy a fenébe veszíthettem el? Nem találta meg valaki? Kérem vissza, nem létezhetek nélküle...

Azt mondta, köszöni szépen, hogy szántam rá időt. Ha tudná, milyen örömmel töltök vele együtt időt, el sem hinné. Utólag visszatekintve, elámulok, mennyire hasonlóan működünk. Ugyanúgy nehezen nyílik, mint én; pont úgy issza a jégert kólával, mint én (s itt arra is gondolok, hogy olyan mozdulatokkal). Kiegészítettük egymást, vásárlás és főzés közben is, a fürdőben is, és mindenhol. Hasonlóan perverzek vagyunk mindketten, mind a mellett, hogy hasonlóan is gondolkodunk. Kérdezték páran, mi van velünk, s én elmondtam, amit érzek vele kapcsolatban, bár abban nem vagyok biztos, hogy meg is értették...

Igazából ma a rossz érzéseimről akartam írni. Azért, hogy szembesítsem magam velük, de valahogy nem tudom megfogalmazni. Azt sem tudom, hogyan kezdjem el. Lehet, hogy előbb a rossz tulajdonságaimat kellene összeszedni?... Hmm, igen, de ez egy másik nap krónikája...

Megoldási lehetőség

Szokás szerint ma se mondhatom el,  hogy felhőtlen a napom. Hogy miért nem? Magam sem tudom. Talán nem tett jót, hogy az éjjel megint erős fájdalmaim voltak...

Őrlődöm. Kicsinálom magam ezzel a sok agyalással, pontosan tudom, de nincs ötletem, hogyan tudnám az agyam olyan erősen lefárasztani, hogy ne legyen képes baromságokra gondolni. Lehet, hogy újra elkezdek edzőterembe járni. Ott kicsinálhatom magam fizikailag, s talán az hatással lehetne az eszemre is. Hmm, igen, igen. Ez jó ötletnek tűnik...

Kis éji zene

Megint úgy érzem, hogy be kell fejeznem a párt kereső projektet, mert belehalok... Állj  meg egy pillanatra, mély levegő, nyugi, nagy, mély levegő. Jól van, nyugalom... Lehet, hogy én lovalom bele magam ebbe az egészbe? Ha megállok egy pillanatra, becsukom a szemem és a mélybe nézek, akkor nem is látok háborgást, nem is vagyok feldúlva, nincs is bennem fájdalomérzet, de még csak ürességérzés sem, csak csontig hatoló, gyilkos fáradtság... Megyek, s lemosom, kimosom alaposan. Tisztára, hogy újra magam lehessek, újra egyedül, újra magammal. Nem akarom érezni. Nem akarok tudni, sem érezni, se semmit. Ne, kérlek, ne kérdezd meg, mit is akarok akkor. Kérlek, ne akard tudni, mert amit hallanál, biztosan nem tetszene. Sejtettem, hogy erősködni fogsz a tudásért... Hát jó. Jéghideg, kőkemény szívet akarok, érzelem nélküli életet, kegyetlen döntésekre is képes, a végletekig önző, senkit nem figyelembe vevő agyat. Hát ilyet akarok, vagy még ilyenebbet. Sejted már, milyen szeretnék lenni? Nem, nem is szeretnék, akarok. Holnap, ha felkelek, elolvasom majd e szavakat, s igyekezni fogok az eszemet arra edzeni, hogy olyanná válhasson, amiket az előbb olvastál. Ne, ne nevess ki, ne becsülj alá, ne nézz le. Ne merészeld ezt tenni... Máskülönben meg egy kósza pillanatig sem érdekel, mit gondolsz, vagy bárki más mit gondol. Leszarom... És tudod mit? Ítélkezzél csak nyugodtan, azt is kurvára leszarom...

Mindig a nő dönt

Ma megint ezt hallottam, már ezredszerre, és arra jöttem rá, hogy ez csak egy olyan női szemeket elhomályosító zagyvaság. Hogy miért? Hát te sem érted? Na, figyelj :) Abban egyet érthetünk, hogy egy olyan pasi, aki céltudatos, határozott, mindig, vagy legalábbis az esetek nagyobb részében eléri, amit szeretne? Ugye így van? Ha valóban így igaz, akkor az a határozott férfiember pontosan fogja tudni mit, hogyan tegyen, mondjon azért, hogy igen is megkapja azt, ami felébresztette kíváncsiságát (bizony, bizony, látom figyelsz, a punciról van szó). Nem számít, hogy mivel éri ezt el. Egy pár jól irányzott hazugság egyenes utat enged a célhoz. Ne gondold azért, hogy átverésről van szó, mert nem. Hiszen aki hallgatja ezeket a célirányos hazugságokat, legbelül biztosan tudja (tudom, hogy tudja), hogy mi történik éppen, vagyis ő is szeretné. Aztán, mikor nem úgy alakul, ahogyan gondolta, akkor mindenféle mocsok dolgot hord össze a pasiról, aki becsapta, kihasználta őt, pedig tudta, pontosan tudta, mi zajlik. Van ennek tanulsága? Hát persze, hogy van. Nevezetesen: a tetteinknek viseljük a következményét, s nézzünk szembe az ebből adódó esetleges fájdalmakkal... Mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne...

Csak tudnám...

... miért vagyok ennyire nagyon szomorú, mintha megszakadna a szívem... Nekem nincsenek stigmáim, mégis valahogy így érzek, és imádkozom azokért a fizikai fájdalmakért, amiket egy évvel ezelőttig éltem át, annak reményében, hogy akkor talán amit most érzek, legalább enyhül kicsit. Mintha nem tudnám, hogy felesleges kívánság, mert az a mérhetetlen testi fájdalom sem segít...

Nincsen semmi baj, bébi. Nem kell neked ezekkel foglalkozni. Megy neked egyedül is. Ugye tudod? Legalább így olyan lehetsz, amilyen vagy, s nem kell mindenféle hülyeséget tolerálni. Legalább így azt csinálsz, amit akarsz, úgy, ahogy csak akarod, nem kér számon senki, nem tud bántani senki. Nincsen semmi baj, bébi. Megszokod, elleszel, megleszel...

Tanulmány a nőkről

Hallottad már valahol ezt a címet? Biztos vagyok benne, hogy gőzöd sincs miről van szó. Ugye jól látom? Pedig ez egy parádés szereposztású, fergeteges szerző csapattal rendelkező, érdekes, poénos magyar film. Mindenkinek ismernie kellene... Kissé elszomorodom ilyenkor. Elveszni látok olyan gyöngyszemet, amit sosem szabadna elfelejteni...

Segítség, segítség... Akarom vissza a hitem, meg akarom menteni a maradék szívem, amiben még ott van az a valami, az a szikra, élet, lelkesedés, szédület, gyermeki naivitás, vagy mit tudom én, hogy is nevezik. Vagy egyáltalán, én hogyan nevezem... Ehh, már megint ez a kemény, önsanyargató téma... Valami vidám kell, valami élettel teli...