És újra az értékes ember

Szombaton újra eszembe jutott az a bizonyos értékes ember. Hogy miért? Nem is tudom, nem is értem. Talán hiányérzetem volt, talán a szokásosnál is rosszabb hangulatban voltam, s azzal, hogy rá gondoltam, próbáltam észhez téríteni magam. Mit gondolsz, sikerült? Óóó, dehogyis. Csak jobban elmélyedtem abban a mocsárban, amiből mostanság alig – alig tudok kikecmeregni. Nem gondoltam egy percig sem, hogy bármit is komolyan gondolna, mégis megvisel annak tudata, hogy tényleg így van. Nem mintha áltatni akarnám magam, hisz, ha ez lenne a célom, akkor bizton állíthatom, van annyi kreativitásom, hogy megtaláljam azt a magyarázatot, amivel magamat is félrevezethettem volna. De nem akartam, nem akarok ilyet tenni. Annak a ténynek az ismeretében, hogy senkinek nem jelentek semmi fontosat, egyszerűen megbolondulok. Nem tudom ezt feldolgozni, nem tudok túllépni. Ilyen eszeveszett magányosságot még sosem éreztem, s bevallom, nem gondoltam, hogy valaha is eljutok idáig. Végülis sikerült. Ne feledjük, mindenki azt kapja, amit megérdemel. Valószínűleg, én ezt érdemlem. Azt mondta valaki, hogy a magányosságot is meg lehet szokni. No de, elég legyen az önsajnálatból, mert ha jól sejtem, nem ez volt a cél. Akkor mi is volt? Az, hogy az értékes embert magasztaljam? Nem hinném. Vagy inkább magam sem tudom. Az utóbbi két megkeresés részéről kudarccal végződött (ami azt jelenti, nem voltam elérhető), s ennek tükrében jogosan merül fel bennem a remény, hogy talán mostanában nem kell attól tartanom, hogy megint felbukkan. Tudom én, hogy tudod, hogy a szívem mélyén örülnék neki, de most az eszemnek kell felül kerekednie, ami pedig azt diktálja, hogy jobb távol maradni. Ezt szeretné az eszem, ezt szeretném én is, minden idegszálammal. A távol maradás projekt beindítása ezennel megkezdődött… Bárhogy is alakul aztán…  

Hazafelé

Zötykölődöm haza. Fel is merül bennem, hogy akkor is ezt  tenném e, ha nem lennének a lányok. Akkor is felteszem a kérdést, ha pontosan tudom a választ. Természetesen, akkor ki sem mozdulnék... Ami azt illeti, biztosan bezárkóznék. A világtól minél messzebbre, hogy ne érhessen semmi olyan, amitől befordulhatok. Lehet, hogy nem is kell semminek érnie a beforduláshoz, sőt mi több, lehet, hogy már meg is történt ez. Azt mondta Brigi, mikor a zárkózottságom mélységeit ecseteltem neki, hogy nem jó ez, nem szabad ezt. Óóó, nem mondod, gondoltam, tényleg? S szerinted, ezt én nem tudom? Inkább azt mondd meg, mit tehetnék ellene, s hogyan, főleg úgy, hogy még az is cserbenhagyott, akiről azt hittem, barát…  

Az értékes emberen jár az eszem, mondhatni egyfolytában. És még arra sem volt szükség, hogy találkozzam vele. Egyszerűen csak beszéltem róla kicsit, csak pár szót, pár mondatot. Pedig a beszélgetés során olyan is elhangzott, hogy aki ismeri, kizártnak tartja, hogy komolyan venné azt, ami zajlik közöttünk (nem mintha ezt nem sejtettem volna magam is), vagy egyáltalán engem. S azt gondolom, hogy mindenki így gondolja, aki a baráti társaságból csak kicsit is tudja, mi történt. Márpedig mindenki tudja. Gondolhatnád, hogy ettől kellemetlenül érzem magam, de nem így van. Mindenki azt gondol rólam, amit akar, nem érdekel ez már egy cseppet sem. Nem hinném, hogy magamon kívül bárkinek is megfeleléssel tartozom… Viszont, naivan azt merészeltem képzelni, hogy múlóban az érzés, a gondolat, vagy akárminek is lehet nevezni. Puff neki, ostoba ábrándokban ringattam magam. Bár, ha megvizsgálom azt, ami kavarog bennem, nem tudom, mire jutnék. Igazából nem hiszem, hogy új dolog kerülne felszínre. Nem először élem át, meg a bennem kavargókat. Az érzések pont úgy nem jelentenek újdonságot, mint az eszem által ezekre adott válasz. Akarod, hogy megint megfogalmazzam őket? Na, jó, de csak a kedvedért :) Az érzéseim hiányolnak valakit, s ennek következtében újra átéletik velem a hiányérzés (vélt) tárgyával megtörténteket. Értsd úgy, hogy azokat, amiket a szelektív memóriám fel tud idézni. Az agyam erre idióta kérdéseket tesz fel. Olyanokat, mint például: szerinted van értelme ezeken rágódni? Vagy: miért kínzod magad? És: tudod, hogy áltatod magad? Kell, hogy agyalj? Ugye nem feleded, hogy úgy sem kellesz másra, mint hentergésre? Ugye tudod, hogy nem vagy jó másra? És a többi, és a többi... Belegondolva, az utolsó két kérdés vág oda a leginkább. Nem azért, mert neki személy szerint ennyi vagyok, hanem, mert rögtön tovább is gondolom. Vagyis arra jutok, hogy nem csak neki nem vagyok elég jó, hanem senkinek sem. Nincs olyan férfi, akinek ennél többet érhetnék. Kijavíthatnám úgy, hogy olyan férfi, aki nekem is jelenthetne valamit, de nem helyesbítek, mert az már a vágyak ne továbbja lenne. Ne ingasd a fejed, nem tartanám őszintének úgysem részedről, ha nekiállnál egy fejmosásnak. Hogy miért nem? Kérlek, ne akard, hogy részletezzem ezt. Nem akarok vitát, és sértegetéseket. Egyszerűen csak hidd el, amit mondok…

Bárcsak tehetném, hogy bezárkózzak, hogy elvonuljak a világ elől, minden elől. Bárcsak még szelektívebb lenne a memóriám, bárcsak érzéketlen lehetnék, bárcsak kővé válhatna a szívem… Bárcsak sosem jöttem volna erre a világra… Ne gondold, hogy túl negatív a hozzáállásom. Nem így van. Csak a gondolataimat, a vágyaimat írtam ide le, hátha ezzel megszabadulok egy kicsit attól a gyötrődéstől, önmarcangolástól, félelemtől, és még ki tudja mitől, ami bennem feszül, hátha kicsit könnyebbé válik, hátha kicsit elpárolog, s meg tudok nyugodni, tovább tudok lépni, egy új nap elé nézni. Érted te ezt? Vagyis, meg lehet érteni? Tudom, hogy mindenkinek kell valami fogockodó ahhoz, hogy ebben a világban élni tudjon. Mikor nap, mint nap azt kell tapasztalni, hogy nincs becsület, nincs tisztelet, nincs erkölcs, és semmi olyan régi értelemben értéknek minősülő dolog, ami az életet értékes életté tette. Nekem ez jutott, hiszen tudod, mindenki azt kapja, amit megérdemel…

Minden anyának éreznie kell...

Imádom, mikor olyan linkeket, idézeteket, képeket, és a tudja fene miket nem, osztanak meg (hát persze, hogy a facebook-on), ami szerint az anyának úgy kellene éreznie gyereke iránt, mintha legalább a szerelme lenne. Leánykák, nem túlzás ez egy kicsit? Persze tudom én, hogy az anyaság fontos szerep, de ugye egyetérthetünk abban, hogy pempőt főzni, vagy bébiételt venni, kakis pelenkát kicserélni, játszótérre kísérni a totyogót, bárki képes. Ehhez nem kell hat diploma. És tudod, mihez nem kell még? Ahhoz, hogy befogadd azt a termékenyítő anyagot, és aztán, mikor itt az ideje, megoszd a külvilággal. Nem hiszem, hogy érdem jár azért, mert egy nő gyereket hozott a világra, de még azért se, mert nőnek született. Az érdem akkor jár, ha abból a kaki gépből értékes embert sikerül faragni, mikor elindul abba a bizonyos nagybetűs életbe, s helyt képes állni. Nem úgy, hogy még harminc évesen is anya szoknyáján terpeszkedik, mert anya még akkor is kiviszi a teleszart pelenkát alóla. Bunkó lennék, mert nem esek hasra senki előtt azért, mert képes volt szülni? Vagy mert véletlenül puncival áldotta meg az ég (vagy pont így szívatta meg)? Hát akkor nincs mese, be kell vállalnom, bunkó vagyok, de a javából ám. Tessék csak nyugodtan megkövezni, pálcát törni, szemre hányni, akár még kurva anyázni is. Állok elébe :)   

Tudod, milyen medence illik hozzád?

Ma pont ez az idióta kérdés fogadott, mikor benéztem (facebookra). Óóó, hát hogy a fenébe ne tudnám? Hozzám olyan medence illik, ami jó nagy, tele van forró vízzel, bugyorog, közel van hozzá az ágyam, s velem együtt van benne két-három jóképű pasi, akik minden kívánságomat lesik, és persze hatalmas a lábuk, pont úgy, mint az orruk :) Ahhoz, hogy ezt tudjam, nem kell  nekem hülye program. És hogy milyen táska, állat, és nem jut több lehetőség eszembe, lennék, ha lennék? Biztosan egy bűzösborz lennék, és minden táskát összekennék a szagommal a szerencsenapomon, és minden nap egészen addig, míg bele nem halnék a megadott napon abba, hogy Temüdzsin szétnyilazott, és aztán olyan mélyre kapart el, ahogy csak tudott, és tiszteletből azt vésné a fejfámra, hogy élt, de mindenki jobban járt, hogy már nem. És minden ingatlanos, táskeresős (úgy látszik, kettőnél több reklámra nem tudok visszaemlékezni), lehúzós oldalra elküldene egy hosszú, sírós-örvendezős gyászjelentést a szegény, szegény bűzösborz haláláról, megfenyegetve mindenkit lenyilazással, ha nem teszik közzé, hogy még az is lássa, aki nem kívánta volna. Na, és akkor lehet agybafőbe lájkolni, fikázni, sajnálni, örülni, közzétenni (vagy hogy is mondják ezt trendi kifejezéssel? megosztani?), okosan megmondani a frankót. Aztán feltámadnék, és Jay és Néma Bob példáját követve, mindenkit megkeresnék, s kegyetlen, sokáig tartó bűzzel állnék bosszút azokon, akik rossz híremet merték kelteni :) Még jó, hogy így végezném, mert ha nem, akkor kénytelen lennék feltenni azt a kérédést is magamnak, hogy milyen popsi illik hozzám. Ha mondjuk fiú bűzösborz lennék, akkor megvizsgálnám a legnemesebb szervemet, s elképzelnék rá mindenféle fajta popókat. Bizton állíthatom, akkor ezt a kérdést is minden kétséget kizáróan meg tudnám válaszolni. Persze, igen alapos kutató munkát venne igénybe, hisz tudnom kellene, milyen csoportosítások vannak ebben a témában. Azt hiszem, rohadtul nagy mázlista vagyok. Hogy miért? Csak a rossz memóriám miatt mondom ezt. Ennek hála, gyorsan elfelejtek olyan infókat, amiket az agyam nem tart relevánsnak. Ilyen például a felbukkanó reklámok tömkelege itt az éterben...

Királyi hím

Azt hallottam valahol, hogy a férfiak nem szeretik az okos nőket. Meglepődtem, mert pont az ellenkezőjét hangoztatják, s én ezt el is hittem. Hiszen ez lenne a logikus. Hiszen egy okos nővel sok mindent lehet kezdeni, például beszélgetni, kulturálódni, érdekesen időt tölteni, és a többi, és a többi. Azt gondolom, egy okos nő mindig érdekes, nem válik unalmassá. Ezekből kiindulva, azt hihetném, hogy egy férfi célja mindenképpen az, hogy okos nőt találjon magának. És most azt hallom, hogy nem is jó, ha okos az a nő. Mert bonyolult? Mert veszélyes? Vagy, mert olyan tükröt tart, amiben nem tetsző igazság tükröződik? Tényleg vacakok lettek a férfiak, s rettegnek attól, hogy ezt a nő is észreveszi? S ha tudják, hogy elromoltak, miért nem javítják meg magukat? Na és, ha a férfi már nem úgy működik, ahogy kellene neki, akkor a nővel mi van? A nő is elromlott? Lehet tudni egyáltalán, milyen egy jól működő férfi vagy nő? Biztosan vannak elképzelései mindenkinek erről, de mi az igazi, őszinte útmutató? Az ember természetéből adódóan tudható, hogy hajlamosak vagyunk elferdíteni dolgokat csak azért, hogy jobb színben tudjuk feltüntetni magunkat. Óóó, nem, nem, nem mások előtt, hanem saját magunk előtt. Azért, hogy ne kelljen szembenézni azzal a kegyetlen ténnyel, hogy elveszett belőlünk az élet, az érték. Igen, ezt nehéz elismerni magunknak. Gyötrődéssel jár kimondani, megélni, s talán a legtöbbeknek nem is megy feldolgozni sem. De azért a gyötrődés után jön egyfajta megvilágosodás, szebben látás. Ugyanis, ha van erő meglátni, akkor arra is jut ebből az erőből, hogy a vacakot egyre értékesebbé tegyük. Azt kérdezed, miért kell értékesebbnek lennie? Azt hittem, érted ezt. Azért kell értékesebbnek lennie, hogy félelem nélkül nézhess abba a tükörbe, amit eléd tartanak. Azért kell, hogy újra legyen igazi férfi, és igazi nő, újra legyen ember (a szó legnemesebb értelmében). Azért kell, hogy nőként egy férfi ölelésében érezni lehessen annak királyi, sőt mi több, isteni mivoltát. Azért, hogy a nő tisztelhesse a férfit, felnézhessen rá, büszke lehessen rá, neki adhassa magát, aminek következtében a férfi megint büszke, tekintélyt parancsoló, tisztán látó, igazi férfivá válhat.  

Fotókról (társkeresőre)

Attól tartok, ma kicsit beszédesebb hangulatba kerültem, így hát, jaj nektek, kik bátorkodtok elolvasni. Azt a címet adtam első napló bejegyzésemnek, hogy fotókról, mert arra gondoltam, érdemes lenne erről beszélni. A miértje még nem fogalmazódott meg bennem, de csak, mert nem találom a megfelelő szavakat. Eszembe jutott az is, hogy eltüntetem őket (mármint a képeket), s maradok a háttérből kikandikáló valaki, de valahogy nem tetszett az ötlet. Az adatlap kitöltési lehetőségei nem engedik meg, hogy kidomborodjon a személyisége az embernek, még nekem se, pedig a kitöltésnél erősen, összeszorított szemmel koncentráltam külön mezőért rimánkodva minden pipa lehetőség után, de hiába. Igaz, van két lehetőség, ahol nem csak pipálni kell, de az túl kevés, túlkötött. Valahogy ki kell hát domborodni. Na, azt hiszem, rá is tapintottam. Ahogy nézegettem a gépen levő képeket rólam, nem találtam olyat, ahol ne domborodna. Viszont abba is belegondoltam, hogy nem is én lennék, ha azokat eltüntetném, mert attól még igaziból rajtam maradnak, és ha valaha személyes találkára adnám a fejem valakivel, akkor szemre hányhatna a hiteltelenségért. Bármennyire is úgy tűnik, hogy azért lettem ilyen, amilyen (külsőileg), hogy szívassam a kedves, drága férfi közösséget, nem így van. Egyszerűen a szüleimnek ilyet sikerült összerakni. Vagyis, ha esetleg lenne olyan, aki nem értené (de biztos nincs, mert mindenki olyan rohadt mázlista, hogy 140-es IQ-val van megáldva), nem tehetek róla. Viszont, ha már így jártam, akkor meg kellett tanulnom elfogadni, hogy ilyen külsővel kell élnem. Igyekeztem…

Drága Urak (esetleg Hölgyek)! Legeltessétek hát szemeiteket domborodó idomaimon, nem bánom. Sőt, lehet, még teszek is melléjük további képeket, hogy kielégítődhessen vizuális élmény iránti igényetek. Viszont, tudnotok kell, hogy aki arra pályázik, hogy dögönyözhessen is, annak legénynek kell lennie a talpán, nem elég egy tetszel, dugunk? levélke. Ugyanis, e külső mellé nem kaptam adakozó természetet, sőt mi több, igen határozott, nehéz személyiség jutott osztályrészemül. Óóó, ne tessék ezt panaszkodásnak gondolni, nem az, csupán segítség nyújtás annak eldöntése érdekében, hogy érdemes e energiát belefeccölni. Micsoda? Még több segítség kellene? Telhetetlen banda. Azt mondom, ha a helyetekben lennék, hanyatt – homlok menekülnék, s közben még azt is kiabálnám, fusson, ki merre lát. Ne ingassátok fejeteket, s ne gondoljátok, hogy túlzok, csak nektek akarok jót. Hihettek őszinteségemben, ismerem kicsit, akiről szó van. Nem hiszem, hogy fel vagytok készülve egy végletekig ellentmondásos nőszemélyre, aki olyan szeszélyes, mint az áprilisi időjárás, ám de nem biztos, hogy ér aranyat, mint a májusi eső. Vagy mégis? Rajtatok hát a döntés terhe, de halljátok fületekben csengeni szavaim (illetve lássátok szemeitek előtt lebegni)…

Remélem, sosem öregszem meg -

- hallottam ezt a mondatot ma egy filmben, s mintha magamat hallottam volna. Azt nem tudom, hogy a filmben az illető a testi öregedésre gondolt e, vagy a lelkire, de azt tudom, hogy én a lelki öregségtől jobban félek, mint bármi mástól. Rettegek attól, hogy meghal a lelkem. Azt hiszem ugyanis, hogy a lélek képes sokkal előbb eltávozni, mint a test. Az ember akkor olyanná válik, mint egy zombi. És azt nem akarom. Pedig úgy érzem néha (egyre többször, egyre sűrűbben), hogy haldoklom, és nem látok megoldást. Nem tudom, mit tehetnék...

Önanalizálás

Valamelyik nap a rádióból elcsíptem egy szót. A történész volt az. Az jutott eszembe, hogy az apám is az akart lenni. Éppen levest ettem, s csak úgy mellékesen hangosan is kimondtam, ami  a fejemben járt. Azóta gondolkodom a kapcsolatomról apámmal, és anyámmal, és a kettőjük közötti kapcsolat rám való hatásáról. Nem értettem sosem igazán, miért éreztem idegennek apámat, mikor a sírja mellett álltam. S ha idegen, akkor miért folynak könnyek az arcomon. Mintha megvilágosodtam volna, mikor kimondtam az első mondatot, ami az eszembe ötlött, így leves evés közben. Haragudtam rá, vagy is nem, inkább haragszom rá. Hogy miért? Először, mert elhagyott (hiába anyám volt, aki lelépett), aztán pedig azért, mert nem védett meg. Anyám azért, hogy el tudjon tartani minket, arra kényszerült, hogy dolgozzon, még hétvégén is, s így ő sem tudott megvédeni. Nekem viszont meg kellett védenem a húgomat. Meg akartam védeni őt, hiszen én voltam a nagylány, és az egészből nem is értettem semmit. Szégyelltem magam, és úgy éreztem, hibás is vagyok. Hogy miért? Nem tudom, hisz nem tettem semmi rosszat sem. Haragszom az apámra, mert nem védett meg. Nem is akart. Pedig biztosan tudta, hogy egy jó apa ezt teszi a gyerekeivel. Attól a pillanattól kezdve megváltozott az életem. Nem csak az életem, mindenem. Zárkózottá váltam, és halk szavúvá, visszahúzódóvá. Megváltozott a személyiségem... Azt kérdezed, miért csak az apámra haragszom? Egyszerű oka van ennek. Az anyám szinte kislány volt, mikor a világra hozott, s nem voltak túl gondoskodó szülei, nem tanították meg őt arra, amire kellett volna, nem segítették, nem támogatták. Ő tizenhat éves kora óta mindent megtett, ami tőle tellett, hogy felnevelje a húgomat és engem egyedül. Ne gondold, hogy mentegetem őt, és azt se, hogy elfogultságból mondom ezeket. Egyszerűen csak ez történt... Miután az megtörtént, a húgom elmondta anyámnak, s ő feljelentést tett, de csak egy fantáziadús gyereknek tituláltak, és soha többé nem beszéltünk róla. Eltemettem, valahova mélyre. Anyám sem hozta szóba többé, azt hitte talán, hogy ha nem beszélünk róla, akkor olyan, mintha mi sem történt volna. Sokáig ezt hittem magam is. De úgy tűnik, a fel nem dolgozott traumák (vagy ki tudja, minek lehet ezt nevezni) nem párolognak el. Lehet az, hogy, ha megbocsátok neki (úgy igazán, szívből), akkor túl tudom tenni magam rajta? Esetleg talán. S talán tudni fogom, mi okosat, helyeset mondjak Odettnak legközelebb, mikor az apjáról beszélünk...    

Moz...

...gatnám a kezem, dolgoztatnám az agyam, de valahogy nem megy, vagy nem is erről van szó, inkább csak nem tudom, hogy tegyem. Nincs motiváció, olvashatnám egy pszichológiai könyvben, egy olyan figyelmeztetés kíséretében, hogy vigyázni kell, mert kiégés veszélye fenyeget. Vajon mit lehet ilyenkor tenni? Hogy kergesse el az ember ezt a fenyegetést? Erre is van pár okos tanács, de nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. És lehet, hogy egyedül nem is lehet megoldani. Egy rendes embernél ilyenkor jönnek a barátok, s kirángatják megtéved társukat ebből az erősen lefelé húzó mocsárból. De hát lássuk be, nem sikerült normálisra sikerednem, így jobb híján kapálózók össze - vissza, kétségbe esve, kiút után kutatva. Hiába tudom, hogy ezzel csak a helyzetemet nehezítem, valahogy nem megy legyőzni a menekülés ösztönét. Vagy csak nagyon nehezen. Üres a fejem, elveszettnek érzem a lényeget, mintha elveszett volna valami, pedig nem is tudtam, mi a lényeg, s nem is volt semmim, ami elveszhetett volna. Érted ezt?... Kiabálnék, könyörögnék segítségért, de mégsem teszem. Nem tudom, mi az oka, de biztosan nem az, hogy tudom, úgysem tud segíteni senki, mert nekem kell megoldani, mert hát ehhez igazi barátok (vagy mik) kellenének. Óóó, erre is tudok logikus magyarázatot, mármint arra, miért nem sikerült barátokra szert tennem. Érdekel? Na figyelj. Az elképzeléseim szerint, mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ha ez igaz (márpedig úgy tűnik, ez igaz), akkor valami olyan leckét nem tanultam meg, aminek egy barát lehetett volna a jutalma. Így hát, amíg nem sikerül megtanulnom, addig iszom a levét. Ezt el kell fogadni. Bizony, bizony, ilyen egyszerű. Elmondani, mit is kellene tenni, de megtenni azért már kicsit nehezebb. Azzal kéne kezdeni, hogy egyáltalán észreveszi az ember, mi is lenne a megtanulandó feladat. Lássuk be, az sem egyszerű...