Adaptáció

...

Sehogy sem tudott elaludni, pedig a fullasztó gázálarcot a pormaszkra cserélte, amiben normális helyzetben nem kellett megküzdeni minden korty levegőért, ám ő mégis ugyanolyan nehezen lélegzett, ráadásul a fejét majd szétszakító fájdalom kitartónak bizonyult.

Semmi holmija nem maradt, mindent az alagútban hagyott. Egy kisdarab mosószappannal gondosan lekapargatta kezeiről a piszkot, és a tartályban lévő elalgásodott vízzel alaposan megmosta. Úgy döntött, hogy mindig a szája előtt tartja a fehér szájkosarat, olyat, amilyet régen a kórházakban műtétkor szoktak viselni, hátha így enyhítheti kicsit vélt fertőzésének továbbterjesztését. Ennél többet nem is nagyon tehetett volna azokért, akik vele vannak.

Már hiábavaló lenne az alagútban elvesznie, martalékul a mindenféle furcsa teremtménynek, ám a halál közelségének érzése időgép módjára repítette vissza az időben, akkorra, mikor éppenhogy elveszített mindenkit, akit szeretett, és ez új, valódi értelmet adott terveinek, gondolatainak, az életének.

Ha tehette volna, igazi síremléket állított volna nekik, egy fejfát legalább. 

Mindannyiukat ugyanazon a napon ragadta magával a halál, mit sem törődve azzal, hogy ki hány lépést tett meg az élet rögös útján. Ugyanakkor haltak meg mindannyian: a felesége, a gyerekei, a szülei. És az osztálytársai a szakiskolából, a barátai, a kedvenc színészei és zenészei, és mind - mind, akik azon a napon dolgoztak, vagy hazaértek már, vagy éppen úton voltak valamerre.

Sokan azonnal meghaltak, de voltak, akik még pár napig próbáltak életben maradni a sugárszennyezett, szinte teljesen lerombolt fővárosban, elkeseredetten kaparászva a hermetikusan lezárt metrókapuk tövében, hátha valami csoda történik, és kitárul a kapu a túlélés lehetőségét kínálva. Voltak, akik a pillanat tört része alatt hullottak atomjaikra, de voltak, akik felpuffadtak, és elevenen mállottak szét, ahogy a sugárbetegség lassan felemésztette testüket.

Napok múltával az első felszínre merészkedők, visszatértük után, napokig nem tudtak elaludni. Neki sikerült néhány ilyen felderítővel találkozni az átszállóállomások tüzei körül üldögélve, szemeikbe örökre beleégett az utcák képe, melyek megdermedt, döglött halaktól megduzzadt folyókra emlékeztettek. Halott utasokkal teli, lerobbant autók sokasága torlaszolta el a sugárutakat, és a Moszkvából kivezető műutakat. Amerre a szem ellátott, mindenütt holttestek hevertek, míg meg nem érkeztek a város új lakói, és eltakarították őket.

Az utcákat járó felderítők, magukat kímélve, igyekeztek elkerülni az iskolákat, óvodákat, de már az eszüket vette, ha egy személyautó bekoszolódott ablakán át véletlenül elkaptak egy megfagyott tekintetet.

Egy szempillantás alatt szakadt meg milliárdnyi élet. Milliárd és milliárd gondolat maradt kimondatlan, álom megvalósítatlan, sértés megbocsátatlan. Kisebbik fia egy nagy filckészlet miatt rágta a fülét folyton, lánya nem szeretett műkorcsolyára járni, felesége elalvás előtt azt tervezgette, hogyan fognak majd pár napra a tengerre utazni.

Hirtelen rádöbbent, hogy ezek az apró kívánságok és vágyak voltak az utolsók, hirtelen rendkívül fontosak lettek a számára.

Legszívesebben mindegyiküknek sírfeliratot faragott volna, de a maga hatalmas tömegsírján egy epitáfiumot az egész emberiség megérdemelt volna. Most, mikor neki sem maradt már szinte semmije, úgy érezte, talán majd most képes lesz meglelni azokat a megfelelő szavakat, amik nekrológként elkísérhetik a világot utolsó útján.

Még csak nem is sejtette ebben a pillanatban, hogyan fognak összeállni, mi módon fűzi majd össze a gondolatokat, de már érezte, hogy a történetben lesz hely minden nyughatatlan léleknek, minden érzésnek, és minden csepp tudásnak, amiket olyan gondosan gyűjtögetett össze az elmúlt huszonegynéhány évben, és lesz benne hely saját magának is.

Mikor fent virradni kezd, lent pedig megélénkül majd az élet, és újra felsorakoznak a kereskedők portékáikkal, addig jár közöttük, míg szert nem tesz egy üres füzetre, és egy golyóstollra. Nem késlekedhet, mert, ha nem veti mihamarabb papírra az előtte délibábként felsejlő regényének körvonalait, akkor elenyészhet, és ki tudja, meddig kell ebben az ő sivatagában várakoznia a távolba meredve, és reménykednie abban, hogy a forró homokból, és a hullámzó levegőből újra előtűnik elefántcsonttornya.

Lehet, hogy nem is maradt elég ideje...

Elég egyetlen pillantás az örökkévalóság végtelen sötétségébe, hogy igyekezni kezdjen az ember, gondolta, miközben, talán saját jelentéktelenségének felfedezése hatására, önkéntelenül mosolyra húzódott a szája. Inkább felidézte magában a lány szépen ívelt szemöldökét, alatta a két, tengerkéken fénylő sugarat, az összeharapdált ajkait, gubancos haját, megint elmosolyodott, és elhatározta, holnap valami mást is vesz majd.

...

Játék a vízzel

Elnyúlt a kádban, miközben a forró vizet magára engedte. Figyelte a testét, hibák után kutatott rajta. Ráncokat, oda nem illő foltokat, és olyan nyomokat, ami az idő nyomait lenne hivatott világgá kiabálni. Lehet, hogy az elfogultság okozta, de nem talált semmi olyan jelet, ami aggódásra adhatna okot. Ahogy magára engedte a vízsugarat, látszott, hogy még mindig olyan a bőre mindenhol, mint a selyem: sima és puha, csillog a víztől, és csillogó marad akkor is, miután a víz már nem segíti ebben. Mostanában nem olyan barna, mint régebben szokott, de ez sem válik kárára. A testének egyetlen részén sincs felesleges domborulat, vagy horpadás. A száguldó vízsugarak elárulnák ezt nyomban. Megtörnének a túlságosan kidudorodó akadályokon, és összegyűlnének mélyebb árkokban, de akadály nélkül futnak végig a testén, és apró zuhatagként hullnak alá ott, ahol teste határai vannak. Ahogy figyeli a víz útját, egy fürge patak jut eszébe, ahogy apró dombokon, lankás völgyeken oson tova megállíthatatlanul, könnyedén, játékosan. Lassan elhiszi végre, hogy nincs baj a testtel, ami adatott, hiába igyekezett az évek alatt tönkretenni, semmibe venni, meggyalázni, kiszolgáltatni…. 

Séta

Ahogy ballagok az utcán, valahogy mindig belém hasít a szomorúság. Nézem az embereket, és próbálom kitalálni, a sok – sok arc mögött milyen élet lapulhat meg. Biztos vagyok benne, hogy nagyon ritkán sikerül a valóságot meglátni, de nem azért mert vak vagyok, hanem mert a legtöbb esetben a fürkészett arc maga sem tudja, mit kezdhetne az életével. Fura ezt leírni, és gondolom olvasni sem egyszerű, viszont megérteni a legnehezebb. Én azért csak – csak kimerészkedem az utcára, és kémlelem a szembejövő arcokat. Az idős párt, akik lassan ballagnak valahova, kissé csoszogva, és egymás kezébe kapaszkodva. A gondosan válogatott, kifinomult ízlésről árulkodó öltözékük sokkal többet mesél el róluk, mint az arcuk. Igaz ugyan, hogy fogják egymás kezét, de valahogy ez nem az érzéseikről mesél, inkább csak elesettségükről, ami miatt egymásba kapaszkodnak. Elsétálunk egymás mellett, és én abban reménykedem, hogy közelebbről az arcuk beszédesebb lesz, és csak azért nem vettem ezt előbb észre, mert a szemem megpróbált becsapni. Hiába fordulok feléjük, mikor melléjük érek, hiába kántálom magamban azt, hogy: kérlek, kérlek, had lássam, minden azt igyekszik alátámasztani, hogy nem a szemem fordult ellenem. Gondolatban megrázom magam, és útjukra bocsátom őket, és már azt az új arcot kutatom, aki a lépcsőn lépeget lefelé. Egy kutya ballag mellette szabadon. Nem szalad el, nem kíváncsiskodik semerre el, csak ballag a gazdája mellett. A gazdi, mit sem törődve ebével (annak biztos tudatában, hogy nem kell aggódni miatta), gondolataiba mélyed, és maga elé meredve halad célja felé. Ha az öltözékéből kellene kitalálni, milyen személyiséggel is rendelkezhet, azt állítanám, hogy egy olyan emberről van szó, aki vidám, elégedettséggel teli, színes életet él, de már megtanultam, hogy ez csak a külső, ami nem lehet mérvadó mostanság. Ha mondjuk, felpillantana, és egy mosolyt látnék átsuhanni az arcán, akkor öröm fogna el engem is, vagy ha csak megsimogatná a kutyuskáját csupán a simogatás kedvéért. De nem történik ilyesmi, csak annyi, hogy eltűnnek a látóteremből mindketten. Lehajtott fejjel lépkedek felfelé a lépcsőn azzal áltatva magam, hogy a megbotlás elkerülése végett figyelem ennyire, hova lépek. Felérve a lépcsőn egy csomó ember jön felém, megy el mellettem sietve. Legtöbbjük fiatal nő, lobogó hajjal, lendülettel teli léptekkel, időjárásnak megfelelően sötét ruhába öltözve. Többnyire egyedül sietnek valahova, ám, ha mégsem egyedül, akkor is némán. Ritkán látom, hogy beszélgetnek egymással, pedig szeretném sokszor. Szívesen figyelek olyan járókelőket, akik beszélgetnek egymással. Az ő arcukon legalább van élet…     

Mosdó és kádgyalázkodás

Mikor rövidnek mondható időhatárok között sokadszorra találkozom ugyanazzal a témával, kissé elgondolkodom. Az első kérdés, ami felmerült ez esetben, az volt, miért gondolják annyian, hogy ha kitudódik ez az infó, akkor bizony legalább többszörös karóba húzás lesz a megtorlás. Egy kis mosdógyalázás fáradt olaj leengedése által nem tűnik halálos véteknek, már csak azért sem, mert jobban belegondolva, alkalmas eszköz birtokában ugyanúgy gyalázkodnék, mint minden rendes eszközzel rendelkező. Én személy szerint... Vagy még jobban belegondolva, már régen a purgatórium legszörnyűségesebb bugyraiban kéne élveznem a kénkő minden gyönyörét, mert bizony kádat már gyaláztam meg ily módon (persze eszköz hiányában a lehetőségeimhez igazítva a tevékenységet). Igaz, hogy összekentem a lábam az olajammal, de képzeld, a világon semmi bajom nem lett tőle. Vagy undorodnom kéne attól, ami egy pillanattal előbb még szerves részem volt? Nem hinném... De tessék csak nyugodtan botránkozni, és ujjal mutogatni galádságom ecsetelése közben. Lehet bátran fújogni, eltávolodni, nem hat meg, sem kívül, sem belül, inkább elárulom, hogy akár mérget is lehet venni arra, hogy a gyalázás ilyetén módjával nem hagyok fel. Azt hiszem, kedves mosdógyalázó barátom, lehet, jó ötlet lenne, ha mi, gyarló gyalázók összetartanánk, és néha napján feléledő jó szokásunktól senki rinyaáriájának hatására sem válnánk meg.

Mit tudom én, miért címtelen

Elégedetten nyúlt el a kényelmes fotelban, sokszor szenderedett álomba karjai ölelésében… Nem tartozott sosem a tárgyakat gyűjtögetők táborába, nem függött ezektől a szerzeményektől, de azért akadt pár kedvenc közöttük. Az esetek többségében a funkció határozta meg, milyen bútorokkal vette körül magát, persze azért az is fontos volt a praktikusság mellett, hogy szemet gyönyörködtessenek a tárgyai. A saját szemeit legalábbis mindenképpen. Így került hozzá ez a minden érzékszervnek kedveskedő, heverészésre csábító fotel, és vált lassacskán a legkedveltebb élvezeti cikkévé. Nem, egyáltalán nem érezte túlzásnak ezt a titulust, már csak azért sem, mert mikor beletelepedett, kivétel nélkül mindig kellemes érzések, gondolatok vették át a hatalmat az agya felett, aztán már nem volt szükség sok időre ahhoz, hogy az érzékszervei egymás után, szépen sorban megadják magukat ennek az, akár hedonistához is méltán illő érzésnek. Számtalan kellemesen eltöltött órának volt tanúja ez a bútordarab, mégis az első szükséges pillanatban gondolkodás nélkül intene búcsút ennek a kellem halomnak, mindenféle érzelmi vihar kitörése nélkül. Ámbátor, jobban belegondolva, vajon mi lehetne az a történés, ami egy széthentergett karosszéket követel zálogul? Egy ravaszul megszervezett és kivitelezett ufó orvtámadás alapos indok esetleg, vagy mégsem. És ha inkább mégis… Meg hát nem is kellene megorvtámadni, hiszen szépen kérésre ajándékba adná egy ufónak. Na, igen, a jó szívének köszönheti, ha egyszer tárgyak nélkül marad…

Ott tartott éppen, hogy tökéletes elégedettséget sugározva szanaszét, kényelembe próbálta ficánkolni magát. Abban biztos volt, hogy aludni nem fog, de nem bánta, sőt, inkább úgy gondolta, egy jó kis álmatlanság még jól is képes hatni rá. Alapjában véve elmondhatta magáról, hogy a mormota leckét vehetett volna tőle álomországgal kapcsolatosan, annyira jó alvókával látta el a bőkezű természet. Szinte semmilyen testhelyzet vagy körülmény sem zavarta, ha idejét érezte az alfába menésnek. Nincs kecmec, ha alfa hív, akkor menni kell, és ő tette is, amit tenni kellett. Általában. Egyszer aztán a sors megelégelte a sok durmolást, és bemutatta neki a szert. Eleinte gyanakvó pillantások kíséretében méregették egymást, és biztosan kudarcra ítéltetett volna az ismerkedésük, ha nem jelenik meg a színen a kíváncsiság oly méretes lendülettel, amivel szemben a gyanakvásnak nem, hogy incifinci, de még fikarcnyi esély sem jutott, ezért, hogy zavarát legalább körömpiszoknyit enyhítse, szépen csendesen elszenderedett valamelyik sarokban. Ők ketten pedig, ő és a szer, egymás megismerésének érdekében bátran belevágtak az ismerkedés módfelett kényes, és nehéz rituáléjába. A kezdeti botladozásokat fürgén felváltotta az összehangolt együttműködés, aminek következtében az álmatlanság befészkelte magát mellé, igen, oda be. Bele a kényelmes fotelkába. Óóó, ne aggódj, semmiféle galibás fennforgás nem esett, még a lehetősége sem merült fel. Így történt hát, hogy ő barátságot kötött a szerrel, mély és hosszan tartónak tűnő barátságot… A fentiek ismeretében gondolom, nem lep meg, hogy a csinos kárpitba öltöztetett karfás közvetlen közelében álló asztalkán ott terpeszkedett a szer, és lerítt róla, mily alapos gondossággal rendezték mutatós vonalkákba, nem elfeledve a szükséges kellékeket sem. Bizonyosan elkottyantottam már figyelmetlenségemben, hogy ő kedveli, ha mindent mindig a megszokott helyén talál. De vessél csak egy futó pillantást körbe, vagy csupán az asztalkára. A közel egyforma sávokra, mellettük a szívószál, kártyalap helyére. Jegyezd is meg, és oda is tedd majd vissza, ne korbácsoljunk feleslegesen kedélyeket…