Mostanában előfordul velem, hogy olyan dolgokat veszek észre - többnyire az utcán - ami miatt elszorul a torkom, elfancsalodik a szívem, vagy mérhetetlen harag kerít hatalmába. Néha, ilyen alkalmakkor, az jut eszembe, hogy nem erre a világra való vagyok, és milyen jó lenne, ha inkább meghalnék, vagy meg se kellett volna születnem. Tudom, hogy sokszor gondolnak ilyet az emberek, és azt is, hogy általában nem gondolják komolyan, ám én teljesen komolyan gondolom ezeket a gondolatokat, és abban a pillanatban őszintén vágyom arra, hogy meg is történjen (Persze, azt is tudom, hogy mindenki pont ugyanúgy gondolkodik a témában, mint én.) Aztán hirtelen fordul egyet a fejemben valami, és rettegés fog el. Rettegés a haláltól, az elmúlástól. Attól, hogy nem leszek többé, és az emlékem is homályba veszik. Attól, hogy nem hagyok magam után semmi maradandót, semmi értékeset. Hiába tudom, hogy ez így normális, és ez az élet rendje... Mikor a halálra gondolok, eszembe jutnak a szeretteim. Arra gondolok, mi lesz velük nélkülem, mintha én lennék az ő életük középpontja is, és hirtelen elszégyellem magam, mert felfogom, miket is gondolok. Nem az okozza a félelmem, hogy velük mi lesz nélkülem, hanem inkább az, velem mi lesz nélkülük. Az eszem tudja, hogy a halál után nincs semmi, de nem vagyok képes ezt úgy átérezni, ahogy kellene, mert el sem tudom képzelni, milyen az, mikor nincs semmi. Nem ismerem az igazi semmit, az igazi elmúlást, a valódi halál utáni semmit. Azt sem tudom pontosan, hogyan kellene kezelnem ezt, talán ezért van bennem ez a félelmetes rettegés. Szeretném, ha elmúlna, vagy sikerülne megértenem, és képessé válnék kezelni, de valahogy nem látok erre túl nagy esélyt. Pedig keresem a megoldást, csak valahogy mintha elvesztem volna valahol, valami ismeretlen helyen, ahol az istenért sem sikerül rátalálnom a helyes útra, vagy legalább valamilyen útra... Régóta gondoltam azt, hogy nem félek a haláltól. A felismerés, hogy mégis, még erősebbé teszi a félelmemet, másrészről pedig egy halom kérdés merül fel bennem, amikre egyetlen érdemleges válaszom sincsen. Még mondva csinált, kifogásszagú mentegetőzés sem jut eszembe válaszképpen. Egy csupán a biztos, hogy hatalmas halálfélelmet érzek, és csak reménykedhetek abban, hogy nem követi végig az egész életemet...
