...

Azon kaptam magam ma, hogy megint arról képzelgek, milyen lenne, ha valami oknál fogva meghalnék. Próbáltam kitalálni, mit szólnának az ismerőseim, ki lenne az, aki nem csak a vállát rándítaná a hírre, és egyáltalán lenne e valaki, akit érzékenyen érintene, persze a családomon kívül. Elképzeltem, hogy ha valami halálos betegségem lenne, hogyan mondanám el a hozzám közelállóknak, és ők mit reagálnának rá, mit tennének meg értem... Kissé beteges képzelgések... Nagyon régen voltak ilyen gondolataim, s legvadabb álmaiban sem gondoltam volna, hogy még elő fog fordulni. Mondjuk arra már nem emlékszem, hogy mitől voltak ezek régen a fejemben, és arra sem, mitől múltak el. Most megint lett egy dolog, amin agyalhatok, próbálhatok rá nem létező magyarázatot keresni. Viszont, ha belegondolok, ez egy kicsit jobb verzióban történik, mint anno, mert akkor még azt is végig játszottam (végig néztem magam kívülállóként), ahogy meghalok. Pillanatról pillanatra. Nagyon beteges... A hülye gondolatok ellenére nem akarok meghalni, mielőtt még bárki erre gondolna. Egyszerűen csak játszom a gondolattal... 

Péntek

Mikor felcsillanni látszik a remény, hogy az elképzelések valamivel kapcsolatban pozitív irányba alakulhatnak, akkor az ember olyan lelkes lesz, és újra fényárban látja a világot, és szenvedéllyel töltődik fel. Reménykedik, hogy ebben az esetben nem csalódás lesz a vége, hiszen annyira nagyon meggyőzőek a jelek, és minden olyan nagyon kifogástalannak tűnik. Lehet, hogy éppen a kifogástalanság a bökkenő az egészben, és ezért nem fog klappolni megint. Rá kell ébrednie, hogy nincsenek kifogástalan dolgok, mert minden éremnek két oldala van. Mikor aztán a negatív csalódás óhatatlanul megérkezik, akkor még mélyebbre száműzi a remény áltató sugarait, hogy legközelebb sokkal nehezebben tudjon a felszínre törni. Elkeseredettek lesznek a gondolatai, nehéz a szíve, és görcsbe rándult a gyomra. Értetlenséggel, tátott szájjal bámul maga elé, miközben azt a keserűséggel teli szívét próbálja megmenteni a végső sötétségbe borulástól, ami nem régen még bizakodással volt teli...

A pénteki fiú olyan sok bizakodással töltött el. Nem amiatt, hogy majd jól összejövök vele, hanem hogy végre összeakadtam egy olyan férfival, aki az én értékrendem szerint a normális kategóriába tartozik. Kicsit nehéz megfogalmazni, hogy milyen ember normális nekem, mert nem találom rá a megfelelő szavakat. Azok a szavak, amik eszembe jutnak, ellentmondásokkal lennének tele, ami nem feltétlenül baj, hiszen én magam is ilyenekkel vagyok megáldva. Na de nézzük csak, milyen is egy normális férfi. Korrekt, aminek következtében szavahihető, egyenes, még akkor is, ha az neki kellemetlenséget okoz, határozott, de nem beképzelt, pontosan tisztában van az értékeivel, pont úgy, mint a hátrányaival. Szeretet lakik benne, jóindulattal, sok- sok értelemmel. Tiszteletet ad, és vár el, férfi, nem nyafogós kislány. Figyelmes, kedves, gyengéd; ezek a tulajdonságok már egy olyan pasi paraméterei, a többi mellett, aki kicsit többet jelent... Visszatérve a pénteki fiúra; jól éreztem magam, nem vártam csodát, jól viselkedtem, de az, hogy másnap a megbeszélt helyen nem futottunk össze, azt jelenti nekem, hogy az elképzelésem, miszerint szórakozóhelyen nem ismerkedünk, még mindig helytálló és követendő... De mondjuk nem is ez volt a cél, csak jó lett volna látni egy kivételt, egy valakit, aki más, mint a többi, hogy tudjam, érdemes keresni, és nem szabad feladni...

Katasztrófafilm

Katasztrófafilmek, jobban mondva dokumentumfilmek, hmm. Valaki szerint ez érdekes. Valóban az lenne, és csak én látom ezt másképpen? Mitől érdekes egy film arról, hogy hogyan tesszük tönkre a bolygónkat, vagy hogyan  megy tönkre emberek élete egy árvíztől, tűztől, vagy szökőártól, vagy akármi más ilyesmi miatt? Lehet, hogy ez kárörvendezés, és egy ilyen film után tudják magukat azzal áltatni az ilyen emberek, hogy milyen jó az életük, hiszen lehetne rosszabb is. Mikor ecsetelni kezdem, hogy szerintem ez nem érdekes, inkább szomorú, és szánalmas (mármint az, hogy ezt valaki érdekesnek találja), és én inkább vidám dolgokat szeretek hallani még a híradóban is, és lehet, hogy beteges, de jobban örülök a kis tevének, aki megszületett az állatkertben, mint annak, hogy valaki fejére esett egy fa, akkor fura tekinteteket kapok cserébe. Bár a fa a fejen történet hallatán halálra röhögtem magam, ami nem szép, de talán az sem szép, hogy ilyet betesznek a hírekbe. Viszont, ha az egészet nézem, akkor szerintem én látom helyesen.

Örömhír a mai napon, hogy visszatérni látszik az elkóborolt libidóm. Kemény két napja (hmm, mi lehetne még kemény...) a szex gondolatával ébredek és fekszem. Ez az érzés megnyugvással tölt el, hiszen nem romoltam el, csak volt egy kis beletörődés abba, hogy nem volt a közelemben olyan pasi, aki jó lett volna a felpörgetésre. Ez akár azt is jelentheti, hogy egy percig sem volt velem gond, csak motiváció hiányában másfelé koncentráltam a figyelmet. Az a baj ezzel, hogy úgy beindulok ilyenkor, hogy jaj annak, aki a közelembe kerül, főleg ha még szimpatikusnak is találom. No, minden esetre örülök, hogy újra a régi vagyok :)

És csak esik...

Sír a lelkem, olyan nagyon zokog, még sosem tett ilyet. Elkeseredett, mert egyedül van, de nem úgy jól egyedül, ahogy eddig érezte, hanem egyedül egyedül. Nem lát semmi esélyt arra, hogy ez megváltozik. Az emberek elromoltak, folyton bántják egymást, nem viselkednek úgy, ahogy kellene, ahogy a rendes embereknek kellene. A rendes emberek szeretetből cselekszenek, vagy ha nem teljesen abból, de az biztos, hogy akkor sem a közömbösség, az irigység, vagy az utálat vezeti őket.

Hiányzik a szerelem. Nem a pasi, a másik, hanem az érzés. Az az érzés, amitől mindenen mosolygok, amitől senki nem tud bántani, amikor nem kell félnem semmitől, mert érzem és tudom, hogy van valaki, aki vigyáz rám, és én is tehetem ugyanezt... Az érzéshez hozzátartozik egy másik ember... Jaj nekem...