Csak így estefelé

Szombat van, és jobban elfáradtam, mint mikor végig dolgozom a napot, ráadásul olyan, mintha semmit nem csináltam volna. Ez benne a legszörnyűbb. Mi a fenétől vagyok punnyadt, ha nincs is látszatja. Ez a több műszakosdi valahogy nem megy nekem, a pudingságom lehet rá a magyarázat, már ha ez lehet az. Ideje lesz most már ellátogatni az orvoshoz, csak azt nem tudom, mit fogok csinálni akkor, ha tanácstalanul vonogatja majd a vállát. Viszont azt sem tudom, mit teszek, ha valami komoly dologra tapint rá. Na de kár ezen buksit törni, kiderül, aminek ki kell.

Kell keresni valami új könyvet, ami leköti a figyelmem, ha éppen nem csinálok semmit, és aludni sem tudok. A Szilágyi könyvet nem olvastam végig, mert valahogy nem tetszett a stílusa, meg pár dologban nem is értettem vele egyet, pedig az kellett volna ahhoz, hogy tovább tudjam olvasni. A varázslós könyvvel is besokalltam kicsit. Biztosan eltelített az első három kötet, de majd folytatom. Viszont most vagyok a bajban, nem tudom, mit vegyek le a polcról, de lehet, hogy nem is fontos annyira könyvet bújni, de akkor meg, ha akad egy kis szabadidőm, olyan dolgokról agyalok, amik végképp nem vezetnek jó irányba. Ez meg már megint agyalás...

Eltűntek a szavak a fejemből. Itt ülök a gép előtt, és keresem azokat a szavakat, amik nem is olyan régen ott bent dübörögtek, és az őrületbe akartak kergetni. Most, hogy megszabadulhatnék tőlük, elbújtak, nincsenek meg. Ülök itt, kezemet a meleg billentyűzeten nyugtatva, és csak bámulok kifelé bután az arcomból, gondolatok nélkül. Hát, nem a legfelemelőbb érzés...

Szomorúan

Megint pszichológiai könyv került a kezembe, s persze rögtön magamra vetítettem a benne olvasottakat. Volt benne egy rész, ami arra ösztönöz, hogy tegyünk fel kérdéseket önmagunknak önmagunkról, azért, hogy lássuk, mennyire ismerjük a benünk lakozót, és arról, milyen a kapcsolat, amiben vagyunk, vagy egyáltalán, milyen párra lenne szükségünk. Mit várunk tőle, mit tudunk adni neki. Napok óta szeretném megcsinálni ezt a listát, de nem volt merszem hozzá. Nem is tudom, mi az, amitől félek, amitől ennyire félek. Hiszen mi történhet? Semmi rossz, legfeljebb jobban megismerem magam, ami ugye, nem is rossz... Sírtam ma... Sokszor sírok mostanában... Vajon mi a baj velem? Mit csinálok rosszul? Vagy egyáltalán mi az, amit tennem kellene? Hogyan kellene éreznem? Hogyan kellene jól csinálnom?...

Busz felé menet

Tegnap, ahogy ballagtam a buszra, egy pár ment el mellettem. Gondolom mentek haza a munkából. A nő mondta a pasinak, hogy menjenek be a boltba valami kajáért, amit enne. A pasi azt mondta, virslit kíván, és valahogy hozzá tette, hogy egész nap nem evett semmit. A nő erre rákezdett, és osztani kezdte. Hogy persze azért cigiztél, és kávéztál is, majd jól tönkre megy a gyomrod és hasonlók, és hogy ennek nyomatékot adjon, még érdekesen a pasi felé lendítette a táskáját. Hallgattam őket, és tátva maradt a szám, főleg, mert a pasi csak tűrte, egy szót sem szólt. Nem értettem, nem értem, hogyan tudnak emberek egymással így beszélni, és főleg, egy nő egy férfival. Sosem mondanék ilyet a pasimnak, inkább odafigyelnék, hogy minden reggel vigyen magával kaját, hiszen én vagyok a nő, aki gondoskodik a szeretett férfiról. Mindig ingatom a fejem, mikor látom, hogy felcserélődtek a szerepek, és a nőből férfi, a férfiből nő lett. Tudom én, hogy nem könnyű. Legyen az akár nőnemű, akár hím, de azért vannak olyan dolgok, amik nem szabad, hogy megváltozzanak, és nem azért, mert konzervatívan gondolkodom (bár, nem tagadom, sokszor az vagyok), hanem mert úgy lenne helyes, ha nem változna, és akkor érezné mindenki úgy magát, ahogyan kell... Nekem nem kell ilyen élet, nem akarok ilyen emberek között élni. Ez nem az én világom... Lassan megszokom majd a magányt. Nem lehet az olyan rossz, csak talán néha, mikor besokal az ember, de azt is biztosan el lehet viselni valahogy... Úgy tűnik, naivan hittem, hogy két ember között lehet megértő, egymást támogató, törődő szerelem, de lassan fel kell ébrednem, és el kell fogadnom, hogy nem létezik ilyen...