Királyfi, királylány

Hallom egyre többször ezt a két szót negatívan csilingelni a teremtés koronáitól. Nem értik, a nőcik miért hiszik még mindig, hogy létezhet ilyen mesébe illő egymásra találás. Nem hiszem, hogy a csajok úgy képzelik ezt, mint ahogy Andersenék, Grimmék, vagy a népek megalkották, szóról szóra, hiszen akkor életképtelennek kéne minősíteni őket. Nem lehet, hogy egyszerűen csak az érzést szeretnék átélni, ami szerintük e mögött meglapulhat? Valószínűleg a gyerekkorban meghallgatott, elolvasott mesékből maradt ez meg, talán még a vágy is egy ilyen iránt. Nem tanította nekik senki, hogy ezt kell célul kitűzni, sőt, megkockáztatom, ha tanítottak is valamit velük, az pont az ellenkezője. Nem lehet, hogy bele kéne látni egy kis humort, egy kis naivitást (nem mindig rossz az), esetleg kis iróniát? Persze, azért sejtem ám, hogy sok gyönyörűségnek kimaradt a szótárából az önkritika szó, jelentéstől, mindenestől, és (talán ezért) olyan elvárásokat támaszt, amelyeknek még a mesében sem lehet megfelelni. Na, az ilyeneket jó szívvel és megkönnyebbülve (amiért elkerülhetted) kukázni kell, és tovább nézelődni a normális (biztosan van) királylány jelöltek között. Miért baj, ha valaki szereti a csodát, s kicsit hisz is benne? Ettől még lehet normális ember, normális nő. Azért, mert a lelke kis része a mesében él, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy el van szállva a saját puncijától, és hiszi azt, körülötte forog a passzátszellő… Vagy csak én hiszek a csodában, és élek a mesében?... Felmerült hirtelen egy kérdés. Egy férfi sosem szeretne királyfi lenni egy nő életében? Nem koronával az övén (őőő, vagy azt másképpen nevezik?), és a sok galopptól paripahát alakúvá vált fenék sem követelmény. Azt az érzést hivatott jelképezni ez a szó, amit akkor érez az ember, mikor szeret valakit. Nem mindegy minek nevezzük? Királylány, királyfi… Izé, akarom mondani, királyfi, királylány, szerelem, pár, társ. Most komolyan, hát nem mindegy? A beletöltött jelentéstartalom a fontos. Szerintem legalábbis…

Vigyázz, káromkodós

Meghozhattad volna ezt az áldozatot... Felemeltem a fejem, szememből csak úgy cikáztak a gyilkos villámok, mikor ezt meghallottam. Igen?... Ezt? Így? És ki a faszom ez, hogy bármilyen áldozatot hozzak a kedvéért? Olyan kurvára tökös fickó lenne, hogy miatta háttérbe kéne szorítanom magam? Azért mert szemet vetett rám, hasra kéne esnem? Jaa, nem, hanyatt kellene dőlni. Bassza meg... Ilyen alapon felfekvéses lenne már a hátam... Hát tudod mit? Kapja be a faszom az összes hímsoviniszta geci (te nem ám), aki vertyog állandóan, mint a szétbaszott fürdős kurva. És még tudod mit? Dögöljek meg inkább összeszáradt, aszott picsával, és egyedül úgy, hogy a kutya se nyitja rám az ajtót, mintsem hogy széttegyem ilyeneknek, vagy akár időt, energiát, figyelmet, vagy bármit magamból rájuk pocsékoljak... Kurvára pipa vagyok, eszeveszettül. Régen jöttem ki ennyire a sodromból. De ne aggódj, megmondtam neki rendesen a magamét, leszarva az egészet a picsába...

Hal

Ha itt teremne egy aranyhal, és felajánlana egy kívánságot, te tudnád, mit kívánj? Hirtelen tudnál válaszolni? Tudod, mit kívánnék én? Azt szeretném, ha a madarak télen is csiporognának napkeltekor. Persze végzetes következmények nélkül. Olyan jó hallgatni őket, olyan jó lenne minden nap hallgatni őket...

Kerékpár

Gondolataimba mélyedve ballagtam hazafelé a szokásos tökölős tempómban. Elballagtam egy leányzó mellett, aki éppen azon fáradozott, hogy a bringájának a kerekét kiszabadítsa a sínek közül. Megakadt rajta a szemem. Végül sikerült neki megküzdeni a kerékpárért, nem kellett otthagynia. Mellettem suhant el, örültem, hogy úgy döntött, vezeti inkább. Ha nem ezt teszi, akkor tutistuti, hogy elgázol. Tudod, a vasúti átjáróknál van olyan terelő bigyó, hogy a birka meg legyen akadályozva a felelőtlen áthaladásban. Nekünk is ilyennel kellett megküzdeni, kettővel is. Óóó, ez a bringabajnok még engem is űberelt ügyetlenségben. A pedál mindegyik átjáróban elakadt, ez a szerencsecsomag elengedte az eszközt, megkerülte, kiakasztotta. Kezdtem kíváncsi lenni, mikor pattan a nyeregbe és karikázik el a naplementébe. Nem kellett sokáig várnom, tanúja lehettem. Köszönöm istenem, most már nyugodt szívvel, bármikor elindulhatok az árnyékvilágba. Látnod kellett volna neked is. Letolta az úttestre a bringát (még jó, mert egy patka veszélyes akadály), felült rá, és keresni kezdte a pedált. Eltartott egy kis ideig, míg sikerült neki mozgásba lendülni. Megküzdött rendesen az előbbre jutásért. Néztem utána, és fejet ingatva arra gondoltam, ha ez a lány nem hagyja abba az ilyen közlekedési eszközök használatát, nem lesz hosszú életű. Nem is értem, hogy meri ezt így. Piszkosul veszélyes mindenkire, akinek szerencsétlen napja van, és a közelébe kerül. Nekem ma mázlim volt, meg lettem kímélve.

Huzat

Meleg volt. Az ablakon jött be a szellő. Minél gyorsabban haladtunk, annál erősebben vágott az arcomba a szél, vagy lehet, helyesebb lenne inkább huzatnak nevezni. Jól esett, és tetszett, hogy még a hajam is képes volt lobogni. Sok minden eszembe jutott akkor, de az egy pillanatig sem, hogy esetleg ennek következménye lehet. És természetesen másnap reggel megtapasztalhattam azt a következményt. Mikor felkeltem, éreztem, hogy valami fura történt az arcommal. Fürdőbe botorkálás közben megnéztem, este bezártam-e az ajtót, mert sokszor előfordul, hogy kimegy a fejemből, na meg hát csak nem bírok olyan mélyen aludni, hogy ne vegyem észre, ha valaki meglátogat éjjel, és viccelődös hangulatát az arcomon éli ki. Mikor belepillantottam a tükörbe a frász jött rám. Az arcom egyik fele (ez az oldal, mutatom, azt hiszem a balos, látod?) megduzzadt. Jól van, gondoltam, biztosan csipa került a szemembe, s ez az oka a torz látásnak. Nem hideg vízzel szoktam mosakodni reggelente, mert az olyan brrr, de most nem packáztam. Újra tükör. Majd elkeseredés. Anyaaaaa, segítség! Nyomogattam, tapogattam, kerestem a fájdalmat, de szerencsére az nem volt. Na, jó, nyugtattam magam, nem is olyan vészes, majd beborogatom. Az anyukám szerint a huzat miatt történt, az arcüregem nem viselte túl jól. Másnapra olyan csinos lett a fejem, hogy a duzzanatból alig-alig látszott ki a szemem. Ennek már a fele sem tréfa, morfondíroztam, de az anyukám megnyugtatott, s kitartó borogatásra buzdított. Mivel jó kislány vagyok, és erősen aggódtam a balosom miatt, szót fogadtam. Meg sem lepődtem, mikor kiderült, hogy szülőanyámnak szokás szerint megint csak igaza lett, s kezdtem visszakapni emberi formám. Helyreállt a régi rend, újra ott virított kedvenc bal orcám a helyén, régi fényében tündökölve, újra mosolygósan, újra szimmetrikusan, újra összhangban a jobbal :)

Segítség az önismereti tréningemhez

Tegnap egy kedves ismerős megkeresett. Önzetlenségi rohama lehetett, mert olyan infót osztott meg velem, amit eddig még nem tudtam magamról. Örültem is neki, így legalább nem nekem kell ezt kideríteni. Ne legyél türelmetlen, úgyis elmondom, mindig elmondom. Azt mondta, kiderült számára, mennyire rosszindulatú, és bosszúálló vagyok (hmm, valóban?). Próbáltam valamilyen párbeszéd jellegű kommunikációt kialakítani, de mint a rosszban sántikáló gyerekre, úgy förmedt rám, mondván, had mondja el. Mert ő készült. És valóban, olyan is volt, mint aki jegyzeteket készített a mondókájáról. Jaaa, mondom, akkor hallgatok, bébi, ha készültél. Szóval, rosszindulatú, és bosszúálló vagyok, ezt mindenki mondta (igen? milyen mindenki? csak nem azokra gondolsz, akik párszor találkoztak velem az új barátok közül?), és különben is (folytatta), milyen barátnő az, aki szarban hagyja a másikat (bár azt nem tudom, milyen szarra is gondolt, mert, ha jól rémlik nem én vágtam pofán, és dobtam az utcára, majd mentem nyaralni valaki mással. na, az ilyet nevezem én szarban hagyásnak). Felőlem ő meg is dögölhetett volna (mit kellett volna tennem? nevemre venni?), és csak kihasználtam (hát igen, az sem én voltam, aki terhességi tesztet vitt neki figyelmetlenségből, mikor a rohadt nagy szerelem telepakolta, elfeledve, hogy nincs védekezés. Mondjuk, tény, nem jégert vittem, hogy még tacsakabbra ihassa magát ennek örömére. Én mocsadék…), és egy rendes barátnő az egy millás kölcsönnél nem fogadja el a feltétet (hmm, lehet, de nem is hagyja hiszti nélkül, hogy a megbeszélt futamidő megnövekedjen majd egy évvel, ha egyáltalán kisegít). Pont azt kértem tőle, hogy ne legyen ez a cigánykodás (annak kedvéért, aki nem tudná, ezt a kifejezést néhol a veszekedés, vita szó helyett használják, ő sem tudta), de nem is vártam, hogy megérti, mire gondolok (vagy talán mégis, valahol mélyen belül?). Nyakamat tettem volna rá, hogy félre fogja érteni, és kapva kap az alkalmon, és belém köt, de én mégis provokáltam reménykedve. Csalódni akartam. Pozitívan. Viszont ő belém akart kötni, s azt érezni, hogy fölényben van. Nagyvonalú vagyok, megengedem, legyen fölényben, s örüljön neki (én örülök), hogy nem látja az arcomon szétterülő gúnyos, lekezelő, szánalommal teli vigyort... Bárcsak velem is nagyvonalú lenne valaki, és hagyná, hogy ne érezzem ezt az itt ragadt szomorúságot...
No de nincs rinya, hisz tudom, ilyen a nők közötti barátság, még akkor is, ha megkövezel ezért, még akkor is, ha megkövezem magam ezért...

Okosság

Mit jelent istenben hinni? Azt, hogy bizonyosság nélkül elhiszem, hogy van egy magasztosabb hatalom, ami rendelkezik az életem felett? És ha elhiszem ezt, akkor nem kell felelősséget vállalnom a tetteimért, mert mondhatom: isten akarata volt? Háát, kétségeim vannak ezzel kapcsolatban, de simán meg tudom magyarázni ezt az egészet úgy, hogy szimpatikusabb legyen. Na figyelj! Ha hiszek, akkor elfogadom, hogy van jó a világon. Ha hiszek a jóban, akkor el kell hinnem azt is, hogy rossz is van, mert nem létezhet az egyik a másik nélkül. Vagy ha rossz nincs, akkor jó sem. Hogy ezt mivel magyarázom? Azzal, ha nincs az egyik, nincs viszonyítási alapom a másik megértéséhez, és valamilyen szinten tudnom kell definiálni a jót és rosszat, vagy valamelyiket, hogy megérthessem, elfogadhassam, vagyis, hogy hinni tudjak. A hit számomra azt jelenti, hogy hiszek a bennem lévő jóban, s abban, hogy van erőm megbirkózni a rosszal, ami szintén a részem. Ahhoz, hogy értékelni tudjam a jót magamban, időről időre kénytelen vagyok megtapasztalni a rosszat is, mert az idő elhomályosító tulajdonsággal bír, s gyarló ember lévén az elkövetett hibát, rosszat hajlamos vagyok háttérbe szorítani az emlékek forgatagában. A határok felállítása, a definíciók finomítása már mind-mind szubjektív. És ha már tudok hinni a bennem lévőben, vagyis magamban, akkor lehet esélyem arra, hogy a világba vetett hitem is maradandó lesz...

Megint olvasok :)

Az jutott eszembe, vajon mit tennék, ha egy bazi nagy katasztrófa után, valami kapitális véletlennek köszönhetően, én is túlélnék. Hirtelen felindulásból azt hiszem, elkeserednék eléggé erősen, talán még az önsajnálat is uralma alá hajtana, s biztosan különböző módokat találnék ki arról, hogyan rohanhatnék a többség után. Majd mikor a tettekre kerülne a sor, az életösztönöm meggyőzne róla, hogy igenis talpon a helyem. Valószínűleg asszimilálódnék egy csapatba úgy, ahogy a túlélés megköveteli. Nem tartom annyira erősnek magam, hogy egyedül is képes lennék az életben maradásra, és ahhoz sem, hogy főnök pozícióba dolgozzam magam. Bár azt hiszem, ennek inkább az ilyen irányú ambíciók hiánya az oka. Hihi, igen, igen, azért ez az elmélkedés, mert a mű, ami a figyelmem középpontjában van, ilyesmiről szól. Elááájulok, mennyire kezdesz megismerni, le a kalappal :)

Katasztrófa

Az jutott eszembe, vajon mit tennék, ha egy bazi nagy katasztrófa után, valami kapitális véletlennek köszönhetően, én is túlélnék. Hirtelen felindulásból azt hiszem, elkeserednék eléggé erősen, talán még az önsajnálat is az uralma alá hajtana, s biztosan különböző módokat találnék ki arról, hogyan futhatnék a többség után. Majd mikor tettekre kerülne sor, az életösztönöm meggyőzne róla, hogy igenis talpon a helyem. Valószínűleg asszimilálódnék egy csapatba úgy, ahogy a túlélés megköveteli. Nem tartom annyira erősnek magam, hogy egyedül is képes lennék az életben maradásra, és ahhoz sem, hogy főnök pozícióba dolgozzam magam. Bár azt hiszem, ennek inkább az ilyen irányú ambíciók hiánya az oka. Hihi, igen, igen, azért ez az elmélkedés, mert a mű, ami figyelmem középpontjában van, ilyesmiről szól. Elááájulok, mennyire kezdesz megismerni, le a kalappal :)

Apró örömök

Ma sikerült megvennünk életünk első ízletes görögdinnyéjét. Mondjuk, ma sem alkalmaztunk egyéb technikát, mint máskor, vagyis erős szemkontakt felvétele a gömbölyded finomságokkal, aztán jöhet a rábökő módszer. Ez abból áll, hogy az ez legyen felkiáltással rámutatunk az egyikre, pontosabban arra, amelyik a legjobban elnyerte szemezés közben tetszésünket. Természetesen előfordul ilyenkor, hogy nincs véleményegyezés, de akkor újra kezdődik a kiválasztás rituáléja. Ma végre sikert könyvelhettünk el. Ez mindenféleképpen bizonyíték arra, hogy a technika jó, csak be kell jó alaposan gyakorolni :)

Háttérbe húzódva

Rövid ideje, ha szabadidőm akad, azzal szórakoztatom magam, hogy pasik blogjait követem nyomon. Érdekes belelátni az ellenkező neműek gondolataiba. Persze ez azért nem vonja maga után automatikusan, hogy értem is őket, ne adj isten, kezdem érteni őket. Esetleg azt jelentheti, hogy magamba nézek kritikusan. Azt hiszem, rájöttem, nem kell nekem nyivákolni, sajnáltatni magam, de talán még véleményt alkotni sem, hiszen igazából jól elvagyok így. Akkor miért a panaszáradat folyton? Jó a kérdés. Talán csak kis léleksimogatás kicsikarása miatt, és ezt annyira szomjazza a lelkem, hogy azt sem bánom, hogy tudom, hazugság minden hang. Na, majd rádolgozok a dologra. Viszont a bejegyzéseknek köszönhetően megváltoztattam az oldalt, ahol lopom a napot. Benézegetek majd, elolvasgatom az irományokat, de háttérbe húzódom ügyesen. Nem kell nekem reflektorfényben fürdeni...

Vihar

Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. A barátság és a szerelem ad rövid időre olyan hamis illúziót, hogy nem vagyunk egyedül mégsem. Nem vagyok képes megemészteni ezt. Nem tudom, hogyan fogadjam el ezt a tényt, és mit tegyek, hogy ne kínozzon ez a gondolat. Mondjam el magamnak biztatón, hogy jobban járok így, mert az emberek nem vevők arra, amire én szeretném, és csak az a vége, hogy összetörik a lelkem? Higgyem el, hogy nekem ez a magányosság rendeltetett? Értsem meg, hogy nem vagyok elég jó, nem érdemlek többet ennél, és ne lázadozzak össze-vissza?... Na, ide figyelj, te hisztis picsa! Hagyd abba ezeket a baromságokat, és ne agyalj mindenféle idiótaságról. Az a bajod, hogy nem basznak meg rendesen? Vagy az, hogy igen? Igazán eldönthetnéd mi a büdös francot szeretnél. És mi a picsát vársz másoktól, pasiktól? Hát nem megtanultad már, hogy a férfiak olyanok, amilyenek, és a faszuk által vannak vezérelve? Még nem értetted meg, hogy nem érdekli őket, milyen a lelked, van-e eszed? Egyszerűen csak azt akarják, hogy emeld magasra a lábad és tedd jól szét, mindenkitől ezt akarják. Úgyhogy ne szállj el, nem neked szól ez a kurva nagy megtiszteltetés. Miért kell elmondani ezt, mikor tudod te is? És mit vársz a nőktől? Nem tudod még, hogy ők meg csak a riválist látják benned, akár teszel félreérthetőt, akár nem? Nem érted még, hogy a vélt konkurenst egy nő sosem tekintheti a barátjának? Hát persze, hogy bántani fog, hát persze, hogy utálni fog. Tehetsz érte bármit, próbálhatsz bizonyítani, fejet is hajthatsz, nem számít. Fogd már fel végre, hogy nem veled van a baj. Az, hogy magasba emelsz valakit a benned lévő szeretet által, nem jelent vakságot, mert hamar meglátod, hogy csak azért tűnt értékesnek, mert te azzá tetted. Aztán fájdalmat kezdesz érezni, mert rádöbbensz, már megint túlértékeltél; meglátod, hogy nem is olyan értékes, nem is olyan határozott, nem is annyira erős férfi, és nem is olyan őszinte nő, mint amilyennek láttad eddig. Hallgass az eszedre te liba, és tanulj meg egyedül élni, egyedül jól élni...