Kereste az érzéseket magában. Az eddig összevissza kavargó, mindenféle érzéseket, de sehogy sem tudta beazonosítani egyiket sem. Azok után kutatott, amiket nem is olyan régen a pokolba kívánt, amiért az egyik végletből a másikba csaptak át, szinte átmenet nélkül, és hurrikánként tépték, szaggatták a lelkét. Nem csak az örömöt hiányolta, vagy a szeretetet. Talán sokkal jobban óhajtotta vissza a fájdalmat, és a szomorúságot, mert ha ezek visszatérnek, magukkal hozzák a kellemes érzéseket is, vagy legalábbis ezt remélte, ezt akarta hinni. Nem volt hajlandó belenyugodni az érzései elvesztésébe, és szándékosan olyan helyzetekbe keverte magát, amilyenekben régen az érzések felerősödve keltek életre, ám hiába erőlködött, semmi sem történt. Nem tudta volna megmondani, mennyi időt töltött el így, de mert volna fogadni arra, hogy ezt sem kapkodta el. Hirtelen eszmélt, mintha kómából jött volna vissza. Mozdulatlanul feküdt a hátán, karjaival az ölében, és le sem vette tekintetét a tévéről. Filmet nézett, és egyszer csak megértette. Nincsenek érzései, egy se. Elvesztek, nyom nélkül tűntek el. Megértette egyszeriben, hogy semmit nem képes tenni ez ellen. El kell fogadnia, meg kell békélnie ezzel, és megtanulni együtt élni vele... Amilyen gyorsan lecsapott rá a felismerés, olyan gyorsan túl is lépett rajta. Tudomásul vette a teendőt ezzel kapcsolatban olyan egyszerűséggel, mintha csak egy pohár víz utáni vágyát akarná csillapítani, és minden figyelmét újra a filmnek szentelte...
