Beszélgettem az egyik legjobb barátommal ma. Olyan dolgokat mondott, hogy csak tátottam a szám. Bajok vannak a párjával, olyannyira, hogy már arról van szó, lehet haza költözteti. Nagyon meglepett, mert ez nem látszott rajtuk. Pár napja voltunk együtt, akkor, mikor a motoros videót készítettük. Gondoltam akkor is, hogy vannak vitáik, de betudtam annak, hogy házasok, és kicsit ingerültebben reagálnak egymás dilijeire, na meg a fáradtság is közre játszhatott, de úgy tűnik nem ez volt az ok. Igazából meg is lepődtem, hogy úgy egymásnak tudnak ugrani, mint két kis kakas, mert a négy nap alatt, míg együtt voltunk a motorozáskor semmi súrlódás, ingerlékenység nem volt. Bár én más státuszú vagyok...
Ahogy hallgattam, ahogy mondja a panaszait, felmerült bennem a kérdés: kell ez nekem? Akarok folyton azon nyűglődni, hogy a másiknak mi baja lehet és hogy találjam ki a gondolatát? Nem akarok... De ha jobban belegondolok, ha valakivel passzolunk, és nem hagyja ő sem és én sem, hogy azt a valamit (amit szikrának, tűznek, és egyéb másnak neveznek a költők) csak úgy kihunyni, akkor semmi nem lehet nyűg vele kapcsolatban. Akkor öröm odafigyelni rá, és ha kitalálja, hogy szénhidrátok nélkül akar táplálkozni, akkor olyan reggelit viszek neki, amiben nincsen ilyen. Tudom, hogy könnyű ezt mondani, és azt is, hogy azzal mentegetem magam, hogy ezt eddig azért nem tettem, mert nem jött meg az igazi, ahelyett, hogy beismerjem, mennyire lusta vagyok...
Miközben hallgattam, eszembe jutott az a pasi, akinek egy pillanat elég volt, hogy elcsavarja a fejem. Jó lenne nekem, ha ő is így gondolna rám? Ledarálna és padlóra tenne, mert lássuk be, ha ésszel nézzük szív helyett, akkor megint a szokásos csapdámba esem, és jobban beleszeretek, mint ő belém. Aztán én csak figyelek rá, keresem, hogy tudnék örömöt szerezni, s azt venném észre, hogy azon bánkódom, mennyire elhanyagolva érzem magam, és újra magányos vagyok.
Jaj, de az a pasi... Egy olyan pasi, aki tudom, érzem, hogy passzolna hozzám, tudna bánni velem. Megint egy ilyen :) Mióta társkeresőzöm, ő az egyetlen ezekről a helyekről, akivel kapcsolatban ezt éreztem, pedig az egy év alatt nem kevés pasival sodort össze az élet. Aztán ha ámblok nézem visszamenőleg csak azt az időt, amit itt Pesten töltöttem, ő a második, akiből kinézem, hogy van annyi vér a pucájában, hogy el tudna navigálni velem, engem. No de rá kell ébredni, hogy a szikra égetni is tud, és olyan mély sebet éget, amit nagyon nehéz gyógyítani. Viszont, ha végiggondolom, lehet nem is az fáj, hogy én érzek csak így, hanem a gondolat, hogy mit veszítettem, hogy milyen érzéseket nem élhetek át vele, és hogy nem érhetek hozzá, nem hallhatom, ahogy Triesztről beszél, és még sorolhatnám. Olyan cefet önző dolgok, vagy legalábbis annak hangzik, de mivel igazából nem vagyok önző, becsukom a szemem, és elképzelem, ahogy a Borároson beszáll az autóba, kitolat és elmegy, miközben én visszafordulok, megállok, és mély sóhaj kíséretében integetve elengedem. Még látom a kocsit, vagy azt gondolom, azt látom. Egy halvány mosoly, egy magamban elmormogott sok szerencsét neked, és visszafordulok az utamra emelt fővel, hogy senki ne lássa, most haltam meg megint kicsit...
