Az éjjel...

...megint álmodtam. Busszal utaztam valahova, és mikor leszálltam róla, nagyon szép havas táj tárult elém. Emberek mászkáltak mindenfelé, pólóban, és én csodálkoztam, hogyan csinálják, hogy nem fagynak meg. De aztán rájöttem, hiába havas minden, valóban nincs hideg. Reggel, mikor felkeltem, megnéztem az okos könyvben, hogy vajon mit is jelenthet egy ilyen álom. Meglepődtem, csak egy szó volt mellé írva, mégpedig az, hogy magány. Néztem egy percig magam elé bután, ezt nem jelentheti, hiszen nem vagyok magányos. Ez az álom nálam most nem jelentheti ezt. Vagy mégis, csak nem veszem észre? Hmm... Vajon mit mondana erre egy pszichoanalitikus?

Tegnap...

...megnéztem, mit is jelent, amit az orvos véleményképpen a papírra írt. Lehet, jobban jártam volna, ha kegyes tudatlanságban maradok, mert megtudtam a kutakodás eredményeként, hogy nincs másról szó, mint hogy a szervezetem ki akar nyírni. Ez kicsit megijesztett, de jobban belegondolva, igen hatékony módot választott, bár lehet, inkább nem hatékonynak kellene nevezni, hanem kínzásokkal telinek, mert fájdalmaim azok vannak rendesen. Na de nem fogok elkezdeni nyafogni emiatt, hiszen fájdalmaim már évek óta vannak, s eddig sem nagyon sírt a szám, csak néha (itt legalábbis). Mondhatni akár meg is szokhattam volna ennyi idő alatt, vagy most, hogy végre valaki meg tudta mondani, mi is ez a nyavalya, meg is gyógyít, vagy legalább a fájdalmakat elmulasztja. Nagyon örülnék, ha végre (akár csak egy rövid ideig is) úgy tudnék lemenni a lépcsőn, hogy nem pisilek be a fájdalomtól...

Mérgelődés

Azt hiszem, kezd elmenni az eszem, mondhatni szokás szerint. Úgy tűnik, hogy kezd előbukkanni az igazi énem. A hétvégén először fordult elő, hogy látványosan mérgelődtem. Felöltöztem csinosba, tudod, olyanba, amiben látszik, hogy csaj vagyok, de neki nem tetszett. Igazából azt gondolom, hogy csak azért nem, hogy ellent mondjon nekem, és még véletlenül se kelljen azt mondania, hogy tévedett, és tényleg jó lehet egy rövidnadrág. Úgy mondott negatív és lesújtó ítéletet, hogy szinte rám se nézett. Én meg dühös lettem. Nem is értettem miért, hiszen akár lehetne ilyen véleménye is, de biztos vagyok benne, hogy ez csupán csak csakazértis játék. Azt hiszem, bajok lesznek közöttünk abból, hogy ennyire meg akar változtatni, ennyire korlátok közé akar szorítani.  Azt hittem, hogy be tudom magam kényszeríteni ebbe a szerepbe, és hogy nem lesz gond azzal, ha meg kell változni, mert hiszen, miért lenne az rossz nekem. De az a baj, hogy önfejű vagyok, és ez a tulajdonság nem ereszt. Mindezek mellett pontosan tudom, hol a helye egy nőnek, mik a feladatai, kötelességei és a többi, de azt is tudom, hogy egy férfinek milyen feladatai vannak. Elfogadom ezeket a buta, konzervatív kreálmányokat, sőt, egyet is értek a legtöbbjükkel, de akkor mindenki teljesítsen a saját térfelén maradéktalanul. Viszont bármennyire is egyetértek ezekkel a dolgokkal, a világ az ellenkezőjére nevel már elég régóta, s ennek következménye, hogy kicsit nehezen fogadom, mikor meg akarják mondani, hogy mit, hogyan csináljak. Talán ennyire kis gyámoltalannak látszom, hogy mindenki azt hiszi, így kell velem viselkednie, annak ellenére, hogy azért egyedül is elnavigálom az életemet. Követek el hibákat, hozok nem túl jó döntéseket, de ki nem. Azt gondolom, azért nem kellene úgy bánni velem, mintha kisgyerek lennék. A másik része a dolognak pedig az, hogy ha nem vagyok jó úgy, ahogy megismert, akkor miért erőlködik velem, miért nem mondja azt, hogy ez neki nem megy. Sosem fog tudni olyan szinten megváltoztatni, hogy ne találjon hibát, én meg nem akarok guminő lenni, sem bólogató kiskutya az autó kalaptartóján. Annak ellenére, hogy ezt mondom, mégis bólogatok, még. Mert szeretem őt. Jól érzem  magam vele, még akkor is, mikor az érzékeny lelkemet úgy sérti meg, hogy észre sem veszi. De félek, mert érzem, hogy ez az érzés egyre csak halványodik. Minden egyes szóval, amivel megbánt, halványabb lesz a rózsaszín ködöm, és ez félelemmel tölt el, mert nem akarom elveszíteni, hiszen szeretem... Csak talán nem minden áron...