Kaland

Engedd a kötelet – ez jutott eszembe, és erősen eltökéltem, hogy ezzel kapcsolatban papírra vetek mindent, ami csak az eszembe jut. És leírtam, hogy engedd a kötelet, aztán vártam, hogy letámadjanak a gondolatok, amiket majd írott formába jól közhírré teszek, ám meglepődve tapasztaltam, hogy semmi sem történik, és ha a szavakon, vagy gondolatokon múlik, akkor teljes biztonságban tudhatom magam, nem fognak zaklatni. Pedig olyan jól kitaláltam ezt a mondatocskát… Elmesélhettem volna, milyen lehetne, ha leereszkednék egy kútba, derekamra kötözve egy kötéllel, és hogyan kiabálnám egyre mélyebbről annak, aki a kút szélén állva tartja a kötél másik végét, hogy engedd a kötelet. Azt sem titkoltam volna el, milyen megfontolásból tennék ilyesmit, nem kevés szóval ecsetelve fergeteges bátorságomat, és természetesen (és főleg nem utolsó sorban) segítőm hatalmas testi erejét. Kiszínezhettem volna gondosan bő lére eresztve, hogy milyen érzés, mikor megérzi a földet az ember a talpa alatt, és hogy mennyire nem zavaró ilyenkor az sem, ha kicsit vizes, netalántán sáros lesz néhol a bőrfelület. Kérdezés nélkül osztottam volna meg azt is, milyen kis hozzáértőn vennék mintát a vízből, mert ha már lejutottam, mit nekem egy mintavétel. Aztán azt is lelkesen részleteztem volna, milyen úton - módon ügyeskedném vissza magam a napvilágra, amiből természetesen kiderülne, milyen tehetséges sportember veszett el bennem... No, de, mivel a gondolatok kegyetlenül magamra hagytak, ez a kis fantáziakalandocska sem született meg, hanem elpárolgott szépen, mintha soha fel se merült volna...     

406. nap

Kedves Herceg!

Nem tudom, miről írhatnék neked. Nem találom a szavakat, nem jut eszembe semmi, amit szeretnék elmondani neked. Nem mintha történne bármi is, amiről beszélni lehetne, csak az a baj, hogy a gondolataim is magányos farkassá váltak. Nincs késztetésem arra, hogy megosszam őket, nem akarom, hogy tudjál róluk. Nem akarom, hogy bárki tudjon róluk… Félek, kezdem elveszíteni azt a kis maradék hitemet is, amit beléd fektettem, amiről azt hittem, sohasem tűnik el, mert nálad biztos helyen van. Attól tartok, tévedtem… Azért bízom benne a lelkem mélyén, hogy csak a keserűség, és a magány beszél belőlem… 

Ténylát

A hírek napok óta azzal vannak tele, hogy jön a világvége, és arra készül, hogy mögögye a világot. Szó, mi szó, ez nagy szívás. Pont akkor kell ennek történnie, mikor a nekem szánt néhány tíz év van soron. Eleinte még mérgelődtem is ezen, de aztán arra gondoltam, hogy találhatok esetleg valami érdekesebb elfoglaltságot, ha már így, világvégésen alakult. Jobb ötlet híján nekiindulok a városnak, végigjárom a kedvenc utcácskáimat, jól az eszembe vésem, amit lehet, hátha a végén mégis csak megúszom valahogy megevés nélkül. (Ez a remény tényleg nem hal egykönnyen.) :) Nem is olyan egyszerű ez most, mint gondoltam. Kész káosz van mindenhol. Az emberek szaladgálnak össze – vissza, mint pók a falon, azt sem tudják, mihez kapjanak, hova meneküljenek. Mintha el lehetne bújni egy világvége elől. Egy valamire való világvége nem engedheti meg magának, hogy bárkinek is egérutat szavazzon (kivéve nekem?). Kinevetné a többi világvége a háta mögött. Állítólag pár nap, és mindent bekebelez. Senki nem tudja, milyen lesz, csak remény lehet, hogy nem lassan eszik… Megállok egy kirakat előtt, és elgondolkodva nézem azt a csinoska ruhát, amivel már szemezgetek egy ideje, de mindig halogattam, hogy magamévá tegyem. Bámulom csak, miközben a hátam mögött tombol a világvége hangulat, a fejemben pedig kergetik egymást a vadabbnál vadabb gondolatok, aztán hirtelen ötlettől vezérelve belépek a butikba, egyenesen a ruhához. Kerülgetem, nézegetem innen is, onnan is, megfogom, forgatom. Alaposan meg kell fontolnia az embernek, hogy tényleg megszerez-e egy ilyen, ténylát anyagból készült ruhát, mert ez olyan anyag, ami mindent kendőzetlenül megmutat a viselőjéből. Itt - ott megbújó hurkácska, nem jó méretű domborulatok, hajlatok, szélesebb ez - az, nem előnyösen mozgó alkatrészek ténylát szövettel nem fedhetőek el. Tudom ezt én jól, ezért is vizsgálom ilyen alaposan, de végül döntök. Magammal viszem a próba fülkébe, aztán az árát a pulton hagyva, kisétálok az utcára elégedetten vigyorogva. Kint mintha még nagyobb lenne a fejetlenség, de már nem foglalkoztat a dolog. A kirakatban megcsodálom magamon az új ruhám, és elindulok a közeli parkba, hogy egy padra telepedve szemügyre vegyem a forgatagot, és megpróbáljam kitalálni, hogyan menekíthetném meg a világvégétől ezt a ténylát szépséget...

Átlagos

Későre jár. Ed a bárpultnál ül egyik könyökére támaszkodva, másik kezével a poharat forgatva, és időnként belekortyol az italába. Egy füstös kis bár ez, mégis szeret idejárni. A pult mögött a pincér törölgeti le szorgalmasan a vízcseppeket a poharakról, néha – néha a fény felé fordítva a késznek tűnőt. Félhomály burkolja be a helyiséget. Az egyik sötét sarokban az asztalra borulva pihen egy törzsvendég. Eleddig észre sem vette, hogy más is van még itt, csak a megbújó ismeretlen mély szuszogásról finom horkolásra váltott, amivel úgymond jelezte, nem lehet ám őt csak úgy figyelmen kívül hagyni. Ed poharát a hangoskodó felé emeli, mielőtt hirtelen mozdulattal magába önti az italt, majd halk koppanással a pultra teszi a poharat, intve a pultosnak, hogy még egy kört igényel. Pár órája már, hogy támogatja itt a pultot, és azon elmélkedik, milyen lehetőségek sorakoznak előtte a továbblépést illetően most, hogy úgy alakult, hogy felszámolódott mögötte minden, amit eddig létrehozott. Megkapja a következő italát, egy alig észrevehető bólintással köszönetet mond érte, és újra felveszi a gondolkodó, könyöklő, poharat forgató pózt. Nem szeretett hátrafelé tekingetni sosem, akkor sem, mikor élete romjait szándékozik maga mögött hagyni, főleg akkor nem, most sem. Ilyen apropóból üldögél a pult mellett éppen. Ezt az éjszakát arra szánja, hogy elengedje régi életét, és új irányt keressen. Eléggé tanácstalannak érezi magát az iránnyal kapcsolatban, és hogy ezt az érzést tompítsa kicsit, kortyol egyet. Jó kis átlagos állása volt még tegnapig egy menő cégnél, átlagos fizetéssel, előrelépési lehetőséggel. Szép kis lakása volt egy átlagosnak mondható környéken, és úgy nézett ki, hogy egy átlagos kapcsolat is kibontakozóban volt közte, és egy munkatársa között. Minden átlagosan alakult, kívánni sem lehetett volna jobbat, többet, most mégis itt ül, és átkortyolja magát a következő napba. Szinte egy csettintésre veszett el minden, mégsem azon töpreng, mit ronthatott el, hanem inkább a következő lépést fontolgatja. Halkan nyitódik, majd csukódik az ajtó, és csendes dörmögés kíván jó estét mindenkinek. Ed az érkező felé sem fordul, úgy köszön vissza, és zuhan újra a gondolataiba. Az új vendég közben letelepszik a pult mellé, nem túl messze tőle, és fészkelődve italt kér a pultostól. Beszélgetésük csendes duruzsolása zökkenti ki Edet a gondolataiból, és fordítja figyelmét feléjük. Most veszi csak észre, milyen fura jövevény is telepedett mellé. Aprócska, aránytalan ember olyannyira, hogy alig éri fel a pultot, így ültében, ám őt ez egy cseppet sem zavarja. A haja kócosan lóg az arcába, hiába van Rambo módjára pánt kötve a fejére, ám az öltözéke inkább hippihez illő. Nyakában nagy fagyöngyökből készült lánc van, amit az élénk színű, nagy mintás ing fölött visel. Rojtos nadrágszára rálóg az agyonhasznált, lustaságból nem befűzött bakancsra. Fesztelenül beszélget, a társulatáról mesél.

- …nincs régóta a kis társulatunk a városban, de azt már láttam, hogy ez egy kedves hely. Tele művészetet szerető emberrel. Fel is lépnénk minden este, de az egyik társunk eltűnt az idefelé vezető úton, és nincs helyettese. Hogy mi lett vele, azt senki nem tudja. Lehet, hogy csak egy menyecske csavarta el a fejét, mindenesetre elég nagy gondot okozott ezzel nekünk. Most a várost járom, hátha találok egy átlagos embert, aki ráadásul szívesen csatlakozna hozzánk. – nagyot nyelve hajtotta fel az italát, a pultos kérdezés nélkül töltötte meg újra.

- Átlagos embert kerestek? Hogyhogy? Hiszen te sem vagy átlagos, ahogy elnézlek. – kapcsolódott a beszélgetésbe Ed.

- Pont ezért kell nekünk egy olyan valaki. Közöttünk mindenki más, feltűnő, nem hétköznapi, ezért kellene egy átlagos.

- Miért olyan nehéz olyat találni? Úton útfélen vannak ilyen emberek. – értetlenkedik Ed.

- Nehogy azt gondold. A világban túlságosan sok különleges, érdekes, furcsa ember van, ebben a városban meg pláne. Nem is tudom, meddig tudunk így együtt maradni…

- Én átlagos vagyok – szaladt ki Ed száján önkéntelenül – és pont egy új élet felé készülök indulni…

Varázslat

Amikor csak tehette, kisétált a ház mögötti tisztásra, és leheveredett a kövér fűre. Kezét a feje alá tette, és nézte az eget, az éjszakai eget. Bármeddig képes volt csodálni a csillagok fénypöttyeit a fekete égbolton, és arról álmodozott, hogy egyszer megtörténik a csoda, és a sötétséget elkergeti a fény. Kisgyerek kora óta hallgatta az öregasszonyok meséit a nagy varázslóról, aki mindent lát, és mindent hall, már ha éppen nem valami zúzós zenét bömböltet, és a legsötétebb napszemüveggel az orrán védi a szemét egy átdorbézolt éjszaka után. Azt mesélte a fáma (számtalanszor hallotta, és olvasta a történetet), hogy egy ilyen éjjel hajnalán, vicces hangulatának következtében, szabadította a varázslatot a világra. Azóta borítja sötétség a Földet, és az emberek életét. A fénnyel együtt eltűnt a szerencse is a világból, megpecsételve mindenki lehetőségét a boldog életre. A szívekre cseppenként hullt a keserűség sötétsége, és szép lassan elhatalmasodott a lelkeken a kudarcba való beletörődés átka…

Nem akart ezen morfondírozni tovább, kicsit megrázta hát a fejét, mintha ezzel a mozdulattal elhessegethetné a borús gondolatokat. Minden figyelmét a csillagok felé fordította, és észre sem vette, mikor kezdett fennhangon gondolkodni. A csillagokról beszélt, vagy inkább nekik… Folyton beszélt, még álmában is. Arra tanították, hogy minden gondolatát szavakba foglalja, és hogy szókincse gyarapodjon, egymás után falta a könyveket, hangosan olvasva fel mindahányat. Az idő múltával már nem volt szüksége könyvekre, maguktól hagyták el szavak a száját. Olyan szépen fűzte a szavakat mondatokká, a mondatokat történetekké, hogy mindig akadt hallgatósága bőven. Csak itt, a tisztáson maradhatott magára, egyedül a gondolataival, szavaival…

Sokszor mesélt arról, milyen lesz majd, ha eljön a csodatévő, aki megszabadítja az embereket a varázslat terhétől, és boldogságot hoz magával, de az még véletlenül sem merült fel benne, hogy akár ő is lehetne az, akiről mesél, pedig rajta kívül mindenki más tudta, hogy neki jutott osztályrészül a világ megváltása. Az emberek hallgatták őt hosszú ideig, ahogy beszélt, és remélték, hogy valamelyik szó, vagy mondat, amit kimond, feloldja az átkot. Ezt az egy kiskaput hagyta a varázsló a menekülésre, de már több évtizede, hogy hiába várták azt a bizonyos szót hallani. Lassan kihunyni látszott a remény pislákoló fénye az emberek szívében, lassan mindenki elcsendesedett. Senki sem szólt, éldegéltek szótlanul, és hallgatták őt…

És még mindig a csillagoknak beszélt. Fényességüket dicsőítette, elérhetetlenségüket irigyelte, hidegségüket haragudta… Egyszer csak lehunyta szemét, mélyet sóhajtott, miközben belesuttogta a sötétségbe: csendemre vágyom. Először fel sem tűnt neki a lassú változás. A koromsötét szürkévé finomodott, és a közeli bokrok árnyékot vetettek a földre, aztán láthatóvá vált az alakjuk is. Nem is akart hinni a szemének hirtelen, de nem tehetett mást, el kellett hinnie, hogy a csoda megtörtént. Nem is sejtette, mi módon, de talán nem is számított. Felpattant, és a házon keresztül kirohant az utcára az ujjongó emberek közé. Mindenfelől kacagás hangja hallatszott, egy csapásra eltűnt a szívekből a keserűség, a szomorúság, és a helyükre boldogság költözött… 

Elefán

Jelentős ideje utazgatott az univerzumok között kitartóan, szinte megszállottan kutatva a híres – neves ereklye, az elefán után. Hetedik bugyor nevű galaxis legkétesebb bolygóján időzött éppen kényszerből, mert csak itt talált megfelelő alkatrészt a spéci, beépített pohártartójához. Szerencsére időben érkezett, nem sok híja volt ugyanis, hogy elcsaklizzák az orra elől ezt a nehezen beszerezhető bizgentyűt. Miután megegyezett nagy nehezen a szerelővel, beült egy közeli vendéglátóegységbe, vagy, ahogy az ilyen helyet nevezték a bolygón, egy katlanba. Kért egy tüzes angyalok kedvencét duplán, és elüldögélt csendben azon mélázva, milyen jó lesz végre újra használni kedvenc pohártartóját. Fel sem tűnt neki, kik telepedtek a mellette lévő fotelba, csak a beszélgetésükre lett figyelmes. Az ilyen helyeken nem is illett nagy figyelmet fordítani a betérőkre, mert hamar galibába lehetett keveredni, nem is emelte rájuk tekintetét, csak a fülét hegyezte, amennyire csak tudta. Halkan sutyorogtak valami eltűnőben lévő nyelven, nem is sejtve, hogy más is értheti őket. Természetesen kapitányunk minden szavukat értette, ugye e felől kétséged sem támadt. Elefánról esett szó, arról a tutis tuti fülesről, ami a rejtekhelyét fedte fel. Minden lehetőséget megragadott, ami kis eséllyel is kecsegtetett a megtalálását illetően, most sem restelkedett hát. Mélyen emlékezetébe véste a hallottakat, felhajtotta italát duplán, és visszatért a szervizbe, majd késlekedés, ám kapkodás nélkül, elégedetten, mint aki jól végezte dolgát (mert jól is végezte), kényelembe helyezkedett a pilótaszékben. 

Halkan zümmögtek a hajtóművek, ahogy komótosan haladt az űrhajó előre. Villództak a műszerek a vezérlőpulton, nyugalom honolt kint és bent egyaránt. A kapitány elterülve pihent a székében, lábát a műszerfalon pihentette keresztbe téve, az erre a célra kialakított lábtartón. Mikor megépítette a gépet, fontos szempont volt, hogy mindenféle kényelmi eszközökkel felszerelje. Ilyen volt ez az eszköz is, előszeretettel használta is, amikor csak tehette. Bekapcsolta a robotpilótanőt. Gondosan egyeztette vele az új úti célt, többször is ellenőrizve, helyes koordinátákat adott-e meg. Előfordult már, hogy hányaveti módon intézte a dolgot, aminek következtében jelentős kerülővel érkezett csupán oda, ahova érkezett, ha érkezett. Most azonban figyelmes volt, és alapos, nem akart időt húzni. Megtárgyalták a robotpilótanővel, hogy igen hosszú út vár rájuk, de az azért meglepte a kapitányt, hogy fényhónapok alatt érkeznek csak oda. Meglepetését elhessegette egy vállrándítással (nem számít meddig tart, csak érjenek oda alapon), és tovább társalgott beépített társával. Szeretett beszélgetni a robotpilótanőjével, mindig megértették egymást. Sosem torkolta le, nem vonta kétségbe a szavát, és attól sem kellett félnie, hogy hazugságon kapja, szóval, bízhatott benne, bízott is. De, hogy ne szaporítsam a szót, irányba fordultak, és útnak iramodtak.

Mióta az elefán után kutatott, mondhatni, mióta az eszét tudja, minden legendát, mesét meghallgatott, nem akadt olyan történet, amit ne ismert volna róla. A legenda szerint, akinek a birtokában van az elefán, mindent, vagy bármit képes elfelejteni olyan gyorsan, mint egy szemvillanás. És kapitányunk felejteni vágyott, akármit megtett volna érte.

A két utazó a Hetedik bugyron arról beszélt, hogy az elefánra egy vak lány vigyáz (ezt eddig egyetlen fáma sem említette), valahol a Boldogság szigete rendszer aprócska csillagán. A lányról beszéltek, és arról, hogy módfelett óvatosan kell megközelíteni, fondorlatosan, körmönfontan, mert amilyen jelentéktelennek tűnik, legalább annyira veszélyes, ha nem sokkal jobban. Arra ugyan nem tértek ki, miben rejlik a veszélye, de a kapitányt nem is érdekelte, annyira óhajtotta megszerezni ezt a csodavalamit.

Lassan teltek a fényhónapok, de azért csak telt, múlt az idő, aztán egyszer csak a Boldogság szigete rendszerbe érkeztek, és hamarosan ki is kötöttek egy kihalt, elavult technikával felszerelt légikikötőben a Rád vártam nevű csillagocskán…

384. nap

Kedves Herceg!

Akartam írni neked itt is, újra, írni levelet, de most csak ülök itt, és azt tudom leírni csupán, mennyire nem jut eszembe semmi...

Megint felébredtek bennem a félelmek, és egy jobban elhatalmasodnak rajtam. Az az érzés erősödik bennem újra, hogy el foglak veszíteni, ám most nem úgy, mint legutóbb. Míg Münchenben voltál, azért tartottam ettől, mert (akármit is mondtál erről) meg voltam győződve arról, hogy nagyon jól érzed ott magad, és jobban itthon sem nagyon lehetnél. Mióta átköltöztettek, másképpen távolodsz tőlem. Letargikusan, elkeseredetten, belesüppedve a magányba, szomorúságba, ahonnan megint csak kizársz. Én pedig attól tartok, rá fog menni a kapcsolatunk. Sejtem persze, hogy te nem így látod, érzed, hanem úgy, hogy túlélni szeretnéd. Tudod, hogy mindent megértek, de ne feledd el, kérlek, hogy azt a kapcsolatvirágot ilyenkor is gondozni kell, sőt, ilyenkor még több törődést igényel...

Mindennél jobban rettegek attól, hogy el foglak veszíteni, de lehet, hogy már el is veszítettelek...

Fánk...

...ra vágyom. Mostanában mindig. Már napok óta, sőt, talán hetek óta. Minden nap kettőt legalább magamévá kell tegyek azért, hogy ne legyek ingerült. Ezt hogy a manóba magyarázzam meg? Fánkfétis... Azt hiszem,  arról lehet szó igazából, hogy unalmamban már nem tudom, mit kezdjek magammal. Mondjuk addig jó, míg ilyen viccesnek is mondható bugyutaságokkal szórakoztatom magam, és nem beteges perverziókat akarok megélni. Ne, kérlek, ne akard tudni, mit értek beteges perverzió alatt, mert lehet, azt is, hogy efelől érdeklődsz. Visszatérve a fánkokra, megyek is, szerzek párat...