Sok...

...buta gondolat kavarog a fejemben, de nem ezekről ejtenék szót, mert azt hiszem, minden bugyuta gondolatomat leírtam már, és csak magamat ismételgetném, ha azokra pocsékolnék időt. Inkább arról eszme futtatnék, vajon, mi lehet az oka annak, hogy időről időre felbukkannak ezek az eszementségek. Mit gondolsz? Mi az az ok? Ne gondolj semmi kacifántos magyarázatra, mert egyszerű az egész. Szerintem szimplán csak arról van szó, hogy unatkozom. Nincs semmi olyan komoly dolog, amivel lekötném a figyelmem, így jobb híján az agyam kreál magának tennivalót. Felmerül a kérdés, hogy miért nem inkább kellemes dolgokat talál kihívásnak, mert abban ugye egyetértünk, hogy az sokkal jobb hatással lenne a lelkemre (is). Gondolom, nem okozok meglepetést azzal, hogy erre is találok magyarázatot, még pedig azt, hogy a kellemes dolgokat az ember magától értetődőnek tartja, és azt hiszi, hogy nem is történhet vele semmi másképpen, mint kellemesen. Ezért van az, hogy a jó dolgokat nem tudjuk úgy becsben tartani, ahogy kellene, sőt, sok esetben el is felejtjük értékelni. Ám, ha kellemetlenség történik, akkor azt szinte személyes sértésnek, támadásnak vesszük, és a kelleténél sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki. Tudom jól, hogy nyafogni, panaszkodni, kifogásokat gyártani sokkal könnyebb, mint feldolgozni a nem kívánt dolgokat, de miért is elégednénk meg a könnyebben járható úttal, hiszen abba egy csipetnyi kihívás se kerül, ezért nem is lehet érdekes. Számomra legalábbis. És ez az a pont, mikor a feledékenységem, elkényelmesedésre való hajlamom megmutatkozik, és megnehezíti a dolgom. Mint ahogy már említettem (néhány nappal előbb), megfeledkezem arról, hogy nem elég csak egyszer szembenézni a kellemetlen dolgokkal, hanem folyamatos teendő ez, akár nap, mint nap, ahányszor csak megkörnyékez. A feladat az, hogy a hozzáállásomon ennek megfelelően változtassak, javítsak. Nem egyszerű, szokás szerint, úgyhogy hajrá :)

Csalódás

Furcsa dolog a csalódás. Azt gondolná az ember, hogy egy bizonyos mennyiségű tapasztalás után már nem fenyegeti annak a veszélye, hogy felbukkan. Aztán természetesen megjelenik, és képes ugyanolyan rossz érzés kerekedni belőle, mint bármikor máskor. Talán a megemésztése rövidebb időt vesz igénybe, de ettől még nem válik kellemes érzéssé... Az érdekel, kiben csalódtam, és miért? Arról a személyről van szó, akit barátomnak tartok, tartottam. A rezzenéstelen szembe hazudással nincs különösebb problémám, hisz jómagam is előszeretettel alkalmazom, ám azokkal szemben soha sem, akik közel állnak hozzám, így a barátommal sem. Tegnap az egyetlen barátnőm (vagy mim) úgy a képembe hazudott, hogy csak na. Sejtettem, hogy nem mond igazat, de csak később bizonyosodtam meg róla. Nem hisztiztem, nem vetettem a szemére, hallgattam inkább, és hallgatni is fogok. A döbbenetem volt csupán akkora, mint a ház. Ahogy elmélkedtem ezen, és a barátságunkon, arra jutottam, hogy másféle hozzáállást kell megtanulnom. Hajlamos vagyok az elkényelmesedésre, és elfelejtem, hogy minden nap meg kell küzdeni azokkal a dolgokkal is, amikkel már szembenézett egyszer (vagy többször) az ember. A csalódás is ilyen. Nem lehet megszokni, semmibe venni, teljesen mindegy, milyen sokszor sikerült megtapasztalni. Ha ezt nem hagyom magamnak elfelejteni, akkor talán nem ér akkora sokként, ha újra meg kell tapasztalni. Valami ilyen konklúzióra jutottam, és arra, hogy ezen dolgozni fogok. 

Félelmek

Elszundikáltam a filmen, de túl hangosan hagytam a hangerőt, ami felébresztett az éjszaka közepén. Riadtan néztem szét, és a távkapcsoló után kezdtem kutatni. Arra gondoltam, vajon merre lehetsz, majd jött az a szörnyű érzés, ami a rossz dolgokat szokta előrejelezni. Sokkot kaptam majdhogynem. Pillanat alatt érzések tömkelege söpört végig rajtam. Sírni kezdtem. Aztán mély levegőt vettem, nagyon mélyet, és bent tartottam, ameddig csak bírtam. Lassan engedtem ki a tüdőmből, mikor már muszáj volt, miközben azt kántáltam suttogva, hogy: nincs semmi baj, bébi. Megnyugodtam valamennyire, csak az a rossz érzés maradt meg egy kicsit... Vagy nagyon. Nem gondoltam, hogy megtalál ez az érzés újra. Nem készültem fel rá, pedig sejthettem volna, tudnom kellett volna, hogy meg fog jelenni... Azt hittem, most már minden rendben lesz, és nem kell félnem ilyen szörnyűséges érzésektől. Remegő kézzel nyúltam a telefonhoz és pötyögtem be az üzenetet, mint azon az éjszakán. Ugyanolyan lassan vánszorogtak a percek, miközben meredten néztem a kijelzőt, megváltozik-e a kézbesítve felirat. Szerencsére nem kellett az egész éjjelt ezzel az érzéssel töltenem, mint akkor, mert megszólalt a kapunyitást jelző dallam, én pedig megkönnyebbültem, megnyugodtam. Megnyugodtam, és mocskosul haragudtam magamra, az érzéseimre, a félelmeimre, minden gondolatomra...

Azt hiszem, úgy érzem, van valami, ami nem tetszik neked velem kapcsolatban. Ez az érzés motoszkál már bennem egy rövid ideje, de néhány megjegyzésed most még jobban megerősítette ezt. Valahogy beszélnünk kell erről, valahogy meg kell ezt beszélnünk. Nem akarom, hogy megmérgezze a kapcsolatunkat...

531. nap

Kedves Herceg!

Gondolkodtam rólad, és arról, vajon tényleg bízhatok-e abban, hogy lehet boldog életünk együtt, és valahogy a gondolataim a barátaid felé kalandoztak. Az jutott eszembe, képes leszek-e elfogadni őket, és valamennyire (a kedvedért) beilleszkedhetek-e közéjük, közétek. Ismerkedésünk alatt nem sokszor találkoztam  velük, ám annyiszor mégis, hogy megfigyelhessem, milyen is a ti nagy barátságotok. Az olyan embereket, akik kibeszélik egymást egymás háta mögött (nem is gyengén), sok mindennek tartom, de barátnak még véletlenül sem. Te biztosan nem veszed észre ezeket, én viszont láttam minden alakommal, mikor találkoztunk. Hogy milyen következtetést vonok  le ebből? Egyszerűt. Ha úgy alakul, a kedvedért alkalmazkodom, és jó fejnek tűnő csapatjátékossá alakulok (vagy legalábbis törekszem erre), de sosem fogom egyiküket sem közel engedni magamhoz. Hiszen idegenként mire számíthatok egy olyan csapatban, ahol a régi, jó barátok így viselkednek egymással. Aztán tovább gondoltam a dolgot, és ugyanerre jutottam a családoddal kapcsolatban is. A szüleid is ezt a szerkeverő módszert alkalmazzák, még veletek, a gyerekeikkel szemben is. Elég sokáig tartott, mire erre rájöttem. Naivan, és jóhiszeműen álltam rendelkezésükre, amit ők gondolkodás nélkül használtak ki (kivéve testvéred és felesége), míg rá nem eszméltem, mi is folyik. A megvilágosodásom után már nem akaródzott annyira hagyni, hogy ugráltassanak, csicskáztassanak, aminek következtében szinte éreztem a bőrömön, hogyan múlik el az irányomba táplált szimpátiájuk. Ami azt illeti, nagyon megviselt ez a felfedezés, mert annyira akartam hinni, hogy a te barátaid, te szüleid nem olyanok, mint a többi mocsok ember, ám a csalódás mindig megvisel... Valószínűleg erről nem fogok beszélni neked, mert tudom jól, hogy ilyesmit végighallgatni a szeretteinkről nem könnyű, és abban sem vagyok biztos, hogy menne neked ezt nem személyes támadásnak venni részemről. Viszont hazudni sem fogok, sem neked, sem nekik, és mindig azt fogom mondani, amit gondolok (ha kérdeznek), vagy mélyen, és bölcsen csendbe burkolózom... Azért megláttam ám a jót is abban, amit ez a tudás adhat nekem, csak, hogy ne csak a rosszról szóljak. Ezáltal a tapasztalás által kissé más színben látom a saját családomat, legfőképpen a dilis anyámat, és talán jobban el tudom fogadni a magányos farkasságom, vagy, pontosabban fogalmazva, a barátnélküliségemet...   

Orvos

Teljes nyugalommal készülődtem, eszembe sem jutott, hogy valami olyasmit hallhatok, ami halálra rémít. Az időpont már több hete meglett már, és azt hittem, csak egy egyszerű eredményközlés lesz az eset. Még arra is felkészültem, hogy jó hosszúra nyúlik a várakozási idő. Nem is csalódtam ebben, de türelmesen, és eltántoríthatatlanul várakoztam. Időnként felbukkant az orvos, akire pályáztam, amiből következtethettem arra, hogy elfoglalt módfelett, de legalább itt van, elérhető közelségben. Jó másfél óra (az egyeztetett időponthoz képest) popsit próbáló üldögélés után végre kiejtette a nevem a száján, jelezvén, hogy most jut valamennyi rám is értékes figyelméből, idejéből. Nem hiszem, hogy jelentős időt tervezett velem tölteni, és a nyűgömmel foglalkozni, mert szinte még az ajtót sem csuktam be magam mögött, máris belevágott a lecsóba. Nem kertelt, fél percig sem teketóriázott, a nyakamba löttyintette az egészet, ahogy volt. A vizsgálati eredmény, amiért zavarni merészeltem, negatív lett ugyan, de ez nem mérvadó (mondta), mert az esetek felénél nem ad pontos eredményt, ezért tanácsolja, hogy ejtsünk meg egy csontvelővizsgálatot, és mindezt úgy adta elő, mintha csak arról beszélne, hogy meghallgat sztetoszizével. No, nekem sem kellett ám több, sokkot is kaptam nyomban. Olyannyira, hogy hebegésen habogáson kívül nem voltam képes másra. Egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy ez egy erős fájdalmakkal járó vizsgálat, amit a drága doktor is megerősített, mintha olvasott volna a gondolataimban. Megnyugtatásképpen azért megjegyezte, hogy altatásos módot is választhatok, csak most azonnal döntenem kell. Na szép. Legalább pár percet adhatott volna a sokkból kimenekülésre, de lehet, ez igen nagy kérés lett volna. Éreztem is rajta a sürgetést, türelmetlenkedést, nem is esett jól, hisz nekem is megjár a kapkodás nélküli figyelem, pláne, hogy seggeltem érte elég sokat azon a kényelmetlen várótermi széken. Ám, inkább hagyjuk figyelmen kívül érzékeny lelkecskémet, kedves doktorom sem tett másképpen. Hamar tempóban megállapodtunk valamiben, amit rögzített is egy mondatocskában, és a kezembe nyomta papíron, hogy még véletlenül se hihessem az egészet egy rosszul sikerült álomnak. Markomban az ítélettel kisomfordáltam a vizsgálóból, miközben erősen arra koncentráltam, hogy mihamarabb a kórház hatósugarán kívül találjam magam. Ahogy minden lépés messzebb vitt az intézménytől, úgy tértem magamhoz a megrázkódtatásból, és egyre másra merültek fel kérdések bennem a vizsgálattal kapcsolatban. Olyan kérdések például, hogy rosszul érzem-e, hogy kissé eltúlzott, és felesleges ez a vizsgálat? Már csak azért is, mert a betegség, amit nyakon kéne csípni, egy nem súlyos, könnyen kezelhető probléma (doktorom szerint pozitív eredmény esetén csupán aszpirin szedése javallott, és kész). Nem lenne jobb, és veszélytelenebb megoldás egyszerűen csak aszpirin szedésére kárhoztatni szegény fejem egy ilyen drasztikus beavatkozás helyett?...