Vasmarok

Nem is olyan régen megéreztem rajtad, hogy érdekesnek találsz. Engem, a szürke kis senkit. Nem is olyan régen még azt mondtad, mindig olyan embert, nőt kerestél magad mellé, mint amilyen én vagyok. Egy pillanatig sem kételkedtem a szavadban, mert amit mondtál, összhangban volt azzal, amit éreztettél velem. Most mégis könnyek homályosítják el a szemem. Mikor veszett el pillanatra a képességem, amitől érezhettem azt az összhangot? Mikor romlott el a megérzőkém? Hogy engedhettem ezt? Hogy történhetett?...  Minap, mikor ott aludtál mellettem, néztem az arcodat. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Még sosem éreztem ilyet. Olyan volt, mint mikor a gyomor környékén hideg vasmarok kegyetlenül szorongat belülről, csak kicsit följebb, a szív tájékán. Pillanatra meg is rémített, mi több, nem csak egy villanásig. Olyannyira, hogy elkaptam a tekintetem az arcodról. Aztán értettem csak meg, hogy ez volt a szeretet. Ez volt a feltétel nélküli, önzetlen szeretet megnyilvánulása, amire mindig vágytam. Lassan feléd fordítottam újra a pillantásom, és az érzés újra ott volt, de már nem ijesztett. Néztelek és boldog voltam. Legszívesebben felébresztettelek volna, hogy megosszam ezt veled, de csak mosolyogtam. Képzeletemben megsimogattam az arcod, és boldog nyugalomban néztem tovább a filmet... 

Kérdések

Igaz a gondolat, miszerint nem vagyok fontos?

Hogy lehetne igaz ez a gondolat? Nem, nem igaz. Csak a magányom és az ön marcangolhatnékom mondatja ezt velem.

Igaz a gondolat, miszerint minden fontosabb, mint én?

Nem, nem lehet igaz ez a gondalt. Ha kijelentené ezt, akkor lehetne igaz csupán, így csak spekuláció és önsanyargatás. Jobban belegondolva, tudom jól, hogy nem igaz ez a gondolat. Azt is tudom, hogy a maga módján fontos vagyok neki, és nem csak azért, hogy kielégítsem a szexuális igényeit.

Hogy reagálok, ha elhiszem ezt a gondolatot?

Belehalok. Összetörök. És sírok. Még magányosabb leszek ettől, mint előtte, és úgy érzem, hogy nem szeretet, amit érzek iránta, hanem gyűlölet. Ha elhiszem, hogy ez a gondolat igaz, akkor csendesen szenvedek, és gyötröm magam addig, míg szinte elviselhetetlen fájdalmat nem érzek.

Ki lennék e nélkül a gondolat nélkül?

E nélkül nyugodt lennék, és jó kedvű. Nem csillogna könny a szememben, és nem kéne éreznem a gyűlölet mardosását. Nem félnék, nem fájna, és nem kínoznám magam folyton. Ha nem támadna ilyen gondolatom időről időre, akkor élném az életem magamnak, értem, velem. Nem zavarna, ha nem akar velem lenni, nem érdekelne, miért tartja velem a kapcsolatot, és nem kérdeznék magamtól mindenféle ostobaságot, inkább jól lennék, és boldog lennék.

Fordítsd meg a gondolatot!

Nem vagyok elég fontos magamnak. Nem törődöm eleget magammal. Nem hallgatom meg magam úgy, ahogy szerintem jó lenne. Nem szeretem magam…

Megfordíthatnám a gondolatot úgy is, hogy ő nem elég fontos nekem, de ez nem igaz és újra kéne kezdenem a kérdések feltevését. De felesleges újra kezdenem kérdezni, mert tudom, hogy ő fontos nekem. Annyira fontos, amennyire fontos lehet valaki, aki iránt feltétel nélküli szeretetet érzek…

A szeretet maga

Már most, ebben a pillanatban is szeretet vagy. A szeretet pedig nem keres semmit. Úgy teljes, ahogy van. Nem akar semmit, Nincs szüksége semmire, és nem ismeri a kellene szót. Mindene megvan, amit szeretne, éppúgy, ahogy szeretne. Ezért, amikor azt hallom az emberektől, hogy szeretnek valakit, és elvárják, hogy a másik viszontszeresse őket, tudom, hogy amiről beszélnek, az valójában nem szeretet. 

Néha előfordul, hogy úgy tűnik, aprópénzre váltottad a szeretetet, és becseréled egy pillanatnyi gyötrő gondolatra. Ilyenkor teszel egy kis kirándulást az illúziók világába. Mert paradox módon a szeretetet éppen azzal veszítheted el, ha a nyomába eredsz. De - és ez nagyon fontos - csak a vele kapcsolatos tudatosságod szűnhet meg, maga az állapot soha. Ez utóbbi nem lehet kérdéses, mert mi mindannyian szeretet vagyunk. Ez rendíthetetlen, mozdíthatatlan, örök tény. Ha felülvizsgálod a gyötrelmes gondolataidat és kitisztítod az elmédet, a szeretet magától beáramlik az életedbe; még ha akarnál sem tehetnél ellene semmit. 

A szeretet mindent összekapcsol, feltétel nélkül. Nem retten meg semmilyen rémálomtól, és nem akarja elkerülni, sőt várakozással tekint elébe, hogy aztán akkurátus vizsgálatnak vethesse alá. A szeretet általi kapcsolódásnak nincs más módja, csak ha megszabadulsz a feltevéstől, miszerint akarsz valamit a partneredtől. Amint ez sikerül, átélheted a valódi összekapcsolódást. Ez pedig olyan érzés, mintha megnyerted volna a lottóötöst. 

Ha mégis úgy érzem, hogy akarok valamit a páromtól, egyszerűen elmondom neki. Kérek. Ha nemet mond, és én nem vagyok képes elfogadni ezt, akkor egyértelmű, hogy rendet kell tennem az elmémben. Hisz tudom, hogy a valóságban már mindenem megvan. Mint mindannyiunknak. Ezért is van, hogy ilyen kényelmesen ülök itt: nem akarok tőled semmi olyasmit, amit nem akarsz megadni nekem. Még a szabadságodat sem, ha te magad nem akarod. Még a békédet sem. A te megtapasztalt igazságod teszi lehetővé, hogy kapcsolódjam hozzád. Ezáltal érintesz meg, és ez az érintés olyan bensőséges, hogy könny szökik a szemembe. Hozzád kapcsolódtam; nincs más választásod. Ez az, amit újra és újra átélek, vég nélkül, és könnyedén, a lehető legtermészetesebb módon. Ez az igazi szeretet. 

A szeretet nem tagad le semmit: egyetlen fuvallatot, cseppet vagy porszemet sem. Úgy szereti önmagát, ahogy van, és minden pillanatban örül, ha a jelenléten keresztül felvállalhatja és megélheti ezt - minden tekintetben, határok nélkül. Mindent és mindenkit magába foglal és átölel: a gyilkosoktól kezdve a szenteken át a kutyákig és macskákig. A szeretet olyan tágas, hogy beszippant és felperzsel. Semmit sem tehetsz ellene. Csak egyet: éled; ugyanis te magad vagy a szeretet. 

(részlet Byron Katie és Michael Katz könyvéből)

Megint egy címtelen

Morfondírozott. Azon, szerezzen-e a szerből, vagy hagyja az egészet a fenébe. Kicsit elkalandoztak a gondolatai. Azt próbálta kitalálni, hogy amit érez, az vajon a szer okozta hiány jele, vagy egyszerűen csak a mehetnékje támadt fel péntekre való tekintettel. Hirtelen nem tudta azt sem, hogyan deríthetné ezt ki. Azt tudta csupán, hogy valami cefetül hajtja belülről. Olyannyira, hogy alig tudott nyugton megülni a fenekén. Menne, maga sem tudta, hova, csak valahova, valamerre, ahol történik valami, ahol érezheti, hogy van élet körülötte. Sejtelme se volt, miért érzi úgy, hogy semmilyen életet él, hiszen sok mindent mondhatott az életéről, de azt nem, hogy élettelen. Akkor talán mégis lehet, hogy a szer hiánya az, ami gyötri? Kideríthetetlen. Túl sok ideje már, hogy a világtól elvonultan telnek a napjai, és talán ez sincs jó hatással rá... Végül döntött. Elfelejti még egy kicsit a szert, a nélkül is jó tudja érezni magát, és ezt úgy tudta eladni magának, hogy kétkedés nélkül elhitte ennek a gondolatnak az őszinteségét. Aztán teltek a percek, az órák, és időről időre eszébe jutott a szer. Vitába szállt önmagával és egyszer arról győzködte magát, hogy nincs szüksége rá, egyszer pedig arról, hogy mennyivel jobban érezné magát, ha hagyná, hogy hatással legyen az agysejtjeire. Nem lehet tudni, mikor dőlt el igazán a kérdés, de végül győzött a szerellenes propaganda. Mikor már egyértelmű volt, hogy nem beszerezhető, megnyugodott. Fáradtnak érezte magát, ahogy hazafelé igyekezett az esőben. Utálta ezt a nyúlós, nyirkos, se meleg, se hideg időt. Már a műnapozás sem pótolta az igazi napsütést, és az egész rátelepedett mindenére, mint valami fojtogató, átlátszó gyilkos. Nyugodt és fáradt volt, de fogadni mert volna rá, hogy mégis kínlódva fog álomba szenderedni. Fázni kezdett eszeveszettül. Nem emlékezett, mikor fázott utoljára ennyire. Didergett, szinte vacogtak a fogai, még akkor is, mikor már otthon volt a meleg takaró alatt. Nyugodt volt és fáradt és halott a lelke...