Telefonon kellett volna elmondani

Mikor megnyomtam a piros gombot, ami azt mondja, end call, akkor jutott eszembe a kérdés. Miért is nyomja a bélyegét a kapcsolatunkra, az ami anyukáddal most történik? Megváltoznak az érzéseid emiatt velem kapcsolatban? Csak nem. Megértem azt, amin most keresztül mész, nem egyszerű dolog így látni azt, akit szeret az ember. Azt gondolom, hogy ha szeretsz engem, kettőnk miatt nem kell aggódnod. És remélem azt is tudod, hogy számíthatsz rám bármiben. Tudom én, hogy egy macsó férfi a nehézségeken egyedül küzdi végig magát, de ha mégis meggondolod, én itt vagyok. Azt is tudom, hogy nem tehetek sok mindent, sőt talán semmit, de mégis, csak tudd, hogy nem vagy egyedül.

Őszintén szólva, nem is tudom, mennyire jó ötlet ezt ide leírni. Lehet, hogy nem kéne, de viszont, lehet, hogy másképpen meg nem tudnám elmondani (tudod, gátlásosságom és a szégyenlősségem nem engedi), pedig azt szeretném, hogy ezt tudd...

Hétfő este

Szomorú vagyok. Olyan beletörődően, olyan megadóan, mint mikor felemeled a kezed, és azt mondod, ezt feladtam... Fáradt vagyok, de nem fizikailag, hanem érzelmileg, lelkileg. Nem lenne erre okom, mert mindenem megvan, amire szükségem lehet, és nem  élek rosszul. Ráadásul most itt van ez a pasi, akiért úgy odavagyok, mint még soha senkiért. Akiért úgy megváltoztam, hogy magam is a számat tátom, akiért majdnem mindent megtennék, akiért szinte remegek, ha nincs velem, és akkor is, mikor itt van. És mégis sírok, mégis valami hiányzik... Talán az a Gábor hiányzik, akit két hónappal ezelőtt megismertem, az az eszetlen, kedves, aranyos Gábor, aki szeretett engem. Aki úgy szeretett engem, ahogy akkor ő. És hiányzik az az én is, aki lettem a szeretete által. Persze tudom, hogy most is szeret, de valahogy megváltozott (ami érthető is a történtek ismeretében), és lehet, hogy ebből kifolyólag én is más lettem. Az érzéseim nem változtak, ugyanúgy szeretem, ugyanúgy kívánom, csak valahogy megváltoztunk. Félek, nagyon félek az egésztől.

Elmélázás

Fekszem, és bámulok ki a fejemből. Hideg van, fáj a vállam. Valamit megint sikerült csinálnom, ami újra betett neki... Nyugodt vagyok. Nem érzem azt a végtelen keserűséget, amit pénteken a Lurdy felé menet. Ez jobb érzés. Nincsen agyalás, és semmi félre következtetés (most ebben a pillanatban), ez jó. Tegnap délután még az járt az eszemben, hogy mi lesz, ha nem fogunk tudni beszélgetni egymással, mint régen, de az éjjel ez a kétségem is elszállt, mert szinte átbeszélgettük az éjszakát. Megkönnyebbültem ettől, örültem neki... Hú, a szex... Állat jó. Már tegnap szóba került a popsi, az este nem csak beszéltünk róla. Kicsit aggódtam e miatt, féltem, hogy fájni fog, nem esik annyira jól, de kellemes meglepetés ért. Eddig még nem fordult elő, hogy ennyire jól esett volna a popsiba bújás. Elállt a lélegzetem... És belém élvezett. Hát, még a gondolatára is megborzongok... Elmondhatom, hogy a szex még így két hónap kihagyással is egyre csak jobb lesz. Mintha csupán pár nap maradt volna ki, és mintha semmi rossz nem történt volna. Viszont abban nem vagyok biztos, hogy valaha fog úgy szeretni, mint két hónappal ezelőtt. Ezen a téren megváltozott. Nem simogatja meg az arcom, nem ölel meg úgy és annyiszor, ahogy régen, nem becézget. Remélem, hogy ez idővel változik, és ahogy látja, mennyit változtam, mennyire odavagyok érte, akkor ez is helyrejön. Persze feltéve, hogy nem jön közbe valami más gebasz, ami gallyra vághat mindent. Most azt gondolom, hogy részemről nem lehet ilyen, mert úgy megváltoztam, hogy nem teszek olyat, mitől kiakadhatna. No, de nem kell ezen töprengeni, felesleges. Megpróbálom a lesz, ami lesz elvet követni, és talán minden jóra fordul, minden úgy alakul, ahogy szeretném, és talán ráébredünk véglegesen mindketten, hogy egymásnak találtak ki minket...

Örülnöm kellene...

...és mégis sírok. Az történt, amit szerettem volna. Azt mondta, tartsuk a kapcsolatot, próbáljuk meg, most úgy érzi, nem lesz baj. De mikor azt is hozzá tette, hogy lehet, élete legrosszabb döntését hozta meg, akkor legszívesebben felálltam volna, és hazaballagtam volna. Tudom én, hogy csalódott, meg is értem, és igyekszem mindet megtenni azért, hogy valamennyire feledtessem, de az én lelkembe is belefúródott egy tüske, amiről nem is nagyon merek beszélni neki, mert nem hiszem, hogy megértené. Vagy ha igen, akkor valószínűleg egyetértene velem. Neki erre nem kellene gondolnia? Az, hogy történt, ami történ az én felelőtlen viselkedésem miatt, az indok lehet arra, hogy csak ő érezze áldozatnak magát? Nem akarom játszani a mártírt, de az én lelkemmel mi lesz? Elhiszem, hogy nem mehet minden úgy, mint ez előtt, de azért talán nem kellene ennyire úgy éreznem, hogy áldozat neki ez az egész velem. Félek, hogy át fog esni a ló túloldalára, és azt fogja elérni, hogy én fogom azt mondani, hagyjuk abba. Elfogadom a kritikát, a bírálatot a megfelelő módon tálalva, de emellett piszok érzékeny is vagyok, és nehezen viselem az állandó piszkálódást, lekezelést, és mikor azt kell éreznem, hogy kevesebb vagyok. Most táncolunk a penge élén, próbálgatva nem  leesni, és úgy kapaszkodva egymásba, hogy mindkettőnknek jó legyen. Nem egyszerű mutatvány. Talán a legtöbb páros el is vérzik ezen a ponton. Talán a mi párosunk is. De azt hiszem, most ő jön, ő fog rossz lépést lépni, és még csak észre sem veszi majd. Viszont nem kellene ennyire előre szaladni. Meg fogjuk látni, mi lesz. Lehet, hogy tévedek, és az idő talán nem negatív irányba tereli az érzéseket, és talán begyógyítja a sebeket. A mai együtt töltött éjszaka is esetleg pozitív előjelet kap majd... Csak egy kis idő kell, hiszen tudod, nekem abból annyi van, mint a tenger...

Mugli álmok

Ma, több napi álmatlanság után, végre úgy aludtam, mint egy kisbaba. Egész éjjel az Abszol úton mászkáltam, mindenféle érdekes boltokban. Még varázsoltam is, rendesen, ahogy egy varázslóhoz illik, pálcával. Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy agyonnyom a takaró. Elalvás előtt ugyanis két takaróval takaróztam be. Nem gondoltam, hogy ennyire puding vagyok. Azért álmomban legalább négy takaró alatt pihegtem (mentségemre szolgáljon), le is rugdostam valahogy magamról, aztán kicsit később nem csak álmomban. No de, legalább kialudtam magam. Ez is valami, és ezentúl inkább felöltözöm fázás ellen, hagyom a másik takarót az ágy szélén, legurulás elleni védekezésnek :)

Nyafogás (vagy mi)

Nem szeretem a gondolataimat, most ebben a pillanatban főleg nem. Szomorú leszek tőlük, és könnycseppeket követelnek, és ez nem jó, nem tetszik. Persze, nem lehetnek mindig vidám dolgok az ember fejében, de néha azért talán jó lenne. Biztosan mindenkinek van erre (mármint arra, hogy elűzze az ilyen nem szeretem gondolatokat) jól kidolgozott taktikája, amit minden gond nélkül alkalmazhat, de úgy tűnik az én módszerem csődöt mondott, már ha volt. Mondjuk biztos volt, mert azért volt, hogy mosolyt csaltak az arcomra a gondolataim, de lehet, hogy csak azért, mert akkor nem voltak rossz dolgok a fejemben. Vagy csak bebeszéltem magamnak, hogy jó, amit gondolok, vagy az is lehet, hogy most ezt beszélem be... Óóó, jesszus. Teljesen belekeveredtem a saját agytekervényeimbe, össze - vissza beszélek, vagy írok (vagy mi)... Jobban járnék, ha inkább alvással tölteném az időt, annak legalább van egy kis haszna. És az alvás kellemes dolog, feltéve, ha nem zavar bele mindenféle fura, bugyuta álom. Viszont annak a fekete, meleg, biztonságos, csendes, puha álomnak örülnék. Az jó szokott lenni, és mindig azért szurkolok közben, hogy ne legyen vége sohasem. Kár, hogy nagyon ritkán álmodom csak... Ehh, végül is mindegy, alszom inkább, hátha...

Magamnak

Figyelj, csukd be a szemed... Az ágyon ülök, háttal neked, lehajtott fejjel. Az arcomba hullik a hajam, hallgatom a zenét. A zongora lágy dallamát. Szemben egy halvány lámpa világít, érdekes árnyékot festve a falra. Tudom, hogy ott vagy valahol a sötétben, ettől nyugodt leszek, és nem félek semmitől. Nem félek semmitől, még a sötét sem ijeszt, hiszen ott vagy, hogy is merészelne bármi megrémíteni ilyenkor... Megérintesz... Érzem a vállamon az ujjaidat, finoman játszanak a bőrömön, mintha én lennék a zongora, és mintha te lennél a művész, aki kicsalja a legszebb hangokat hangszeréből. És a csalogató ujjak tovább játszanak. Nyakam felé közelednek, lassan oldalra döntöm a fejem, a másik vállamra, hogy utat engedjek ennek a játéknak. Félre simogatod a vállamról és az arcomból a hajszálakat, kiszabadítod hajam takarásából a fülem, hogy körbejárhasd, megismerhesd… Nem sietsz… Az ujjaid egy idő után megunják ezt a játékot, s visszatérnek a nyakamon keresztül a vállamra, megpihenve kicsit ott. Hirtelen gondolattól vezérelve a tenyered a gerincemre téved, végig csúszva rajta, majd eltűnik valahol az ágyon. Mély levegőt veszek, és a fejem hátra hajtom. Várom, hogy megint hozzám érj, de csak a zongora halk szavát hallom. Újra átadom magam a dallamnak. Hallgatom, ahogy a billentyűk játszanak egymással, incselkednek a háttérben meghúzódó zenekarral. Egy pillanatra felülkerekedik a zenekar a törékeny zongorán, szinte sajnálni kezdem szegényt, de nem kell, mert új erőre kap. Feléled, csak pihent kicsit, s kacagva, huncutul tovább játszik, mintha mi sem történt volna ... Érzem a tested az enyém mögött. Nem érintesz meg, mégis érzem a közelségedet, ahogy  levegőt veszel, a bőröd melegét... Megborzongok, és libabőr fut végig rajtam, mikor megszólal a hegedű, mert pont ebben a pillanatban ér az ajkad a vállamhoz. Mosolygok, suttogom halkan, annyira halkan, hogy talán nem is hallod, hogy hiányoztál. Felemeled a fejed, és ujjaid végig szaladnak az államon, végig a nyakamon, hogy megint csak a hajammal bíbelődjenek. Előkészítik az utat az ajkaidnak. Érzem is már a nyakamon a leheletedet. Az arcodat beletemeted a hajamba, hallom, milyen mély lélegzetet veszel, hogy az illatát magadba szívd úgy, hogy mindig veled maradjon. Fülemhez érkezel. Válaszul sugdosol valami kedves szépet, ami új mosolyt csal az arcomra. A hegedű meg csak dalol, csak dalol, mintha világgá akarná kiabálni boldogságát a zongorával, hogy mindenki tudja, mindenki hallja, nincs még egy ilyen érzés a világon, hogy mindenki értse, ez soha el nem múlik, senki nem veheti el, mert összefonódtak, eggyé kovácsolódtak... Átöleled a vállam, az arcunk összeér, és már érezlek, ahogy akartam, ahogy vágytam. Nem mozdulunk, nem is lehet, a zene nem engedi, a hegedű olyan szenvedélyes, hogy nem lehet megmozdulni, aztán elfárad, vagy nem is, csak nehezen jut szóhoz, mert mindent elmondott abban a táncban, amit a zongorával lejtett az előbb... Elhalkul hát lassan, a zongora kíséri, s betakarja finoman. Még mindig ölelsz, így maradunk. Így bújunk az ágyba, így ölelkezve...

http://www.youtube.com/watch?v=ZQoOuFiP-fU

A másik én

Kevés olyan filmet láttam, ahol Erika volt a főszereplő neve (vagy nem emlékszem), olyat pedig még egyáltalán nem, ahol az életmentést összekapcsolják a szexualitással... Milyen csoda az emberi agy, ahogy a ruhát levágó olló hideg érintését a szeretett ember szájának érintésével azonosítja, és a sérüléseket kereső kezeket erotikus kezek simogatásának tudja be, hogy elfeledtethesse a testtel az átélt traumát...

Volt már az a cím, hogy vasárnap?

Hazaérkeztünk. Kész katasztrófa ez a haza út, főleg, mikor valamit cipelni is kell, és általában kell, ha anyám nem éppen dührohammal küszködik. A múltkori családlátogatásunk fényében nem gondoltam, hogy most békés lesz a hangulat, de nagy csodálkozásomra, az volt. Azt sejtettem, hogy nem lesz akkora galiba, mint két hete, de arra nem gondoltam, hogy ennyire szent lesz a béke. Az új, szolidabb ékszer (tudod, a köves) nagy segítség volt, már nem is látta annyira szörnyűnek a dolgot, és még csak megjegyzéseket sem tett a szokásos gúnyos stílusában. Örültem, hogy ilyen hamar megbékélt, de mint utóbb kiderült, Gyurinak nagy szerepe volt ebben. A megérkezésünk előtt jó alaposan elbeszélgetett anyukámmal. Talán lassan megtanulja, hogyan kell bánni egy ilyen nehéz természetű nőszeméllyel, mint amilyen anyám. Mindenesetre nem irigylem... Képzeld, reggel korán, mikor éppen arra készültem, hogy a másik oldalamra forduljak, kivertek az ágyból (a húgom volt, bizony, és ez nem számít árulkodásnak), és elcibáltak Pécsre a vásárba. Húú, cefet hideg volt, pedig fel voltam öltözve rendesen. Azon gondolkodtam, hogy majd én bent maradok szépen az autóban, mire ugyanis odaértünk, elég jól bemelegedett. Szerinted hagyták? Képesek voltak kikergetni a dermesztő hidegbe. Végül is kiderült, hogy Beának mentünk bőrkabátot venni karácsonyra, ami nem gond, csak nem értettem, ehhez miért kellek én is. A dolog vége az lett, hogy nekem is vettek egy újabb kabátot, bőrből és szőrből. Hát, meg kell hagyni, nagyon szép, és ami nem utolsó szempont, sőt, a legfontosabb, jól is áll. Naná, hogy jól áll, különben észre sem vettem volna. Így most még inkább várhatom a tavaszt, mert sajnos nem télre való... Fáj a fejem, kissé nyűgös és hisztis vagyok emiatt... Milyen jó, hogy mindig találok valami indokot arra, hogy nyafoghassak :)

Este

Hazaértem. A lányok rögtön azzal fogadtak, hogy meséljek, és mi volt, és ugye nem sírok. Odaadtam nekik a csokit, rögtön befalták, hiába mondtam, hogy ki kell tenni az ablakba (ja, és köszönik szépen). Csámcsogás közben Odett megjegyezte, úgysem látja senki ilyen magasban. Na, igen, ez egy nyomós indok... Nagyon örültem neked, nagyon nagyon. Hozzád érhettem, és hozzám értél. Csak kicsit, de nem baj. Ennyi is elég ahhoz, hogy ha becsukom a szemem, érezzelek. Most már erre is gondolhatok elalvás előtt, nem csak arra, ahogy megfogod a kezem a láthatatlan kiállításon, vagy, ahogy megölelsz, mielőtt elmész innen azon a csütörtökön, mikor utoljára láttalak... Meg vagyok őrülve érted, egyre jobban, pedig azt hittem az idő múlásával majd enyhülni fog ez az érzés. De nem, megbolondítottál... Gondolkodtam a kérdésen, amit feltettél, hogy miért te. Hogy is volt a kérdés pontosan? Őőő, nem tudom felidézni. Miért te? Értelmes választ nem tudom, tudok e adni... Egyszerűen vonzódom hozzád. Tetszik minden benned, amit eddig megismertem belőled. Odavagyok az érintésedért, azért, ahogy rám nézel. Imádom, a humorodat, és mikor mesélsz, és szeretem a keménységedet, az eszedet, és a szívedet. A pocakodat pont úgy, mint a mellkasodon a szőrt, mindenedért odavagyok. Imponál, hogy tudsz velem bánni, és meglepett, hogy nem tudok veled játszani, mint macska az egérrel (de csak mert ahhoz szoktam, hogy így játszhatok, akivel akarok)... Elvetted az eszem, és nálad maradt a szívem, odavagyok érted...

Keserűség

Esik a hó... Vagy inkább már eső? Fúúúújj tél... Lehet, hogy csak az idő teszi, de ma a szokásosnál is szomorúbbnak érzem magam, és attól tartok, nagyon keservesen fogok sírni, de még így is indokolatlan ez a szomorúság, mert lesz bizonyosság, talán. Ma ugyanis megtörténik a találkozás, ami szerintem mindent eldönt. Igaza van Odettnak, és legalább lesz valami. Megtudom, hogy mi a helyzet aktuális állása, és könnyebben összeszedhetem magam. És milyen igaz, a bizonyosság, még ha negatív is, sokkal jobb, mint a hezitálás, és a saját magam őrlése amiatt, vajon mi a fene van. Ennek a mai találkozónak is meglesz az értelme, és bárhogy alakul is, mindenképpen jól jövök ki belőle, mert tudni fogom, mihez tartsam magam. Persze azért sejtem, hogy nem lesz jó, és nem fog tetszeni, amit hallani fogok, mert nem hiszem, hogy felül tud kerekedni ezen a dolgon, vagy inkább úgy kellene fogalmazni, hogy nem akar. Hogy miért nem? Talán mert rájött, hogy nem is azt érzi, érezte, amit azt hitte érez, és amit valóban érez, nem éri meg, hogy felborítsa miatta az egész életét, főleg, hogy ennyire macerás a csaj, vagy egyszerűen csak tényleg nem akar átlépni ezen. Tény, hogy valóban nem vagyok egyszerű eset, de ezt nem titkoltam, s talán annyira nem, hogy el is mondtam neki mennyire (elszoktam), de valószínűleg nem hitte el (nem szokták), s azt gondolta, túlzok. Végül is mindegy, mi az indok, de ha azt akarja mondani, amit gondolok, hogy mondana, akkor úgysem számít, mert az bizonyítani fogja nekem, hogy minden szava, amit az érzelmeiről mondott, valótlan volt. Innentől kezdve pedig nem érdemel egyetlen könnycseppet sem, egyetlen mosoly nélküli percet sem. Hogy miért gondolom, hogy rossz hírt fogok hallani? Nem tudom... Talán abból, ahogy beszéltünk, vagy talán nem hiszem el, hogy érhetek annyit, hogy ez megbocsátható legyen. Pedig még Killer is azt mondta Myrának emelt fővel, hogy nem érdekel a múltad...