Valahol olvastam az
emlékezetről, és persze rögtön a saját emlékeimre, emlékezetemre gondoltam. Visszagondoltam
a kölyökkoromra, és azon morfondíroztam, normális-e az, hogy alig vannak
emlékeim, és ráadásul e kevés között akad olyan is, ami nem is biztos, hogy
megtörtént, mégis olyan erősen él bennem, mintha meghatározó lett volna. Olyannyira,
hogy egy ideig meg voltam győződve arról, hogy nyoma maradt a testemen is. Azt
kérdezed, miért nem érdeklődtem a szülőanyámtól? Azon egyszerű oknál fogva nem
tettem, mert nem mertem. (Ez a válasz erősen minősíti a kapcsolatomat anyámmal,
tudom jól.) Gyerekkori vizsgálódásom után végigjártam életem további részeit
is, és megint csak arra a megállapításra jutottam, hogy nem vagyok eleresztve
emlékek terén… Helyesbítenék. Inkább úgy lenne helyesebb a gondolat, és nem
mellékesen jobban belegondolva, hogy a memóriám nem működik megfelelően. Ez úgy
hangozhat, mintha mentegetném az emlékek nélküli, unalmas életem, pedig nem így
van. Ne aggódj, nem kezdek el magyarázkodni, vagy bármilyen eszközzel azt
bizonygatni, hogy tényleg a memóriámmal van bibi. Megint jobban belegondolva, nem
is zavar ez a kevés emlék dolog. Azokra a dolgokra emlékszem, amik jelentőséggel
bírtak az életemben. Bármi is történt velem, azt mindig úgy éltem meg, ahogy
meg kellett élnem, és mindenből megtanultam, amit meg lehetett, úgyhogy
mondhatom, hogy egész életemben fejlődtem. Legrosszabb esetben, anyóka koromban,
én leszek az, aki hallgatja a történeteket, amúgy sem voltam sosem nagy
mesemondó :)
