Betonozás

Kezd bebetonozódni a meggyőződés, miszerint minden úgy jó, ahogy van. Nyugodt kis világocskám van, amolyan pont nekem való. Természetesnek vettem, hogy akarni kell ebbe az egészbe valakit, akire kiakaszthatom a táblát, amin ott virít az igazi felirat, és akit körbemutogathatok büszkén, bizonyítandó: nekem sikerült. Aztán hirtelen villanni látszott, és arra gondoltam: és mi van, ha nem sikerül? Csak nem dől akkor össze a világ? Végre leesett a tantusz, hisz naná, hogy nem dől össze a világ. Az égvilágon semmi sem változik. Nem leszek attól kevesebb, vagy rosszabb ember, ahogy az sem jár ezzel együtt garantáltan, hogy boldogtalan élet a juss... Figyelem az embereket jártamban - keltemben. Szomorú leszek a soroktól, amit le lehet olvasni róluk. Szerinted felfogom valaha, mekkora mázlim van? Mert bár igazi híján vagyok, azért ott mélyen belül, ijedten elbújva ugyan, de van ott még valami talán abból az őszinte, igazi mosolyból. Tudod, az olyan fajtából, amit ha meglátsz a lélek tükrében, tudod, hogy belül mosoly van, tiszta mosoly. Mit nekem hát magány, mit nekem pityogó emberek...

Mindig a nő dönt kicsit másképpen

Mikor olvastam, amit írtál, az jutott eszembe: mintha erről is elmélkedtem volna már egyszer, de akkor ezek szerint, nem itt :) Nem tudom, mennyire érdekel ezzel kapcsolatban a véleményem, de legfeljebb megnyomod a sarokban lakót. Ahogy a tapasztalataim megtanították, és ahogy az ismerőseimet figyelve láttam, arra jöttem rá, hogy ez a mindig a nő dönt duma csak egy olyan női szemeket elhomályosító zagyvaság, amitől a sok leány azt érezheti, hogy kezében a gyeplő. Jobban belegondolva, ez lehet a sült galambra váró kifogáskeresése is a semmittevésre. Hogy miért? Hát te sem érted? Na, figyelj :)Abban egyet érthetünk, hogy egy olyan pasi, aki céltudatos, határozott, mindig, vagy legalábbis az esetek nagyobb részében eléri, amit szeretne? Ugye így van? Ha valóban így igaz, akkor az a határozott férfiember pontosan fogja tudni mit, hogyan tegyen, mondjon azért, hogy igenis megkapja azt, ami (na jó, legyen, aki) felébresztette kíváncsiságát. Nem számít, hogy mivel éri ezt el. Egy pár jól irányzott hazugság, vagy egy másik, intuitívan kiválasztott irány, akadálytalan utat enged a célhoz, és ilyenkor elhangozhat az is, hogy: mindig a nő választ, amitől a menyecske elhitetheti magával, milyen fasza csaj. Ne gondold azért, hogy átverésről van szó, mert nem. Hiszen aki hallgatja ezeket a célirányos hazugságokat, vagy éppen ügyesen megfogalmazott igazságokat, legbelül biztosan tudja (nagy eséllyel tudja), hogy mi történik éppen, vagyis ő is szeretné. Aztán, mikor nem úgy alakul, ahogyan gondolta, akkor mindenféle mocsok dolgot hord össze a pasiról, aki becsapta, kihasználta őt, pedig tudta, pontosan tudta, mi zajlik (hiszen mintha ő is ott lett volna), de, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy ő is legalább annyira benne volt ebben, mint a hím, egyszerűbb acsarkodni. Biztos hát, hogy mindig a libuskák döntenek?...

Bíróság

Ne ítélj, hogy ne ítéltess, hallottam, olvastam, láttam ezt egyszer valahol, vagy egy álmomban látogatott meg a kaporszakállú ezzel az intéssel, már nem emlékszem pontosan. Viszont a mondatocska belevésődött valahova a szürkeállományomba rendesen, úgy, hogy sosem voltam jó verstanulásban, és unos-untalan felszínre tör, mikor valaki oly mindenhatónak érzi magát, hogy pálcát törni merészel egy másik homo sapiens fölött. Ilyenkor az igazságérzetért felelős része az agyamnak habozás nélkül felfedné pontos helyzetét, ha fMRI-nek vizsgálódást engednék. Mikor pedig az elítélés olyan semmit mondó információ miatt történik, mint egy (pl.) dátum (nevezetesen: mikor történt az a bizonyos regisztráció), már csak vihorászni vagyok képes. (Szerinted az fMRI az agy vihorászásért felelős részét is meg tudná pontosan határozni?) No de most nincs elkalandozgatás... Mióta több irányból csapódik a tudatomnak az a megfellebbezhetetlen ítélet, hogy aki régen regisztrált, az biztos hibás (fantáziádra bízom, hogy a lehető legrosszabb tartalommal töltsd meg ezt az ártatlan szócskát), önkéntelenül figyelgetni kezdtem ezeket a dátumokat. És természetesen meg is formálódott a vélemény (az enyém), ami még véletlenül sem ítélkezés, bármennyire is hasonlít hozzá. Hozzáteszem, hogy ez a konklúzió nem hasra ütéses módszerrel született. Alapja tapasztalás, és (ezt nem szabad feledni) mindig akad olyan regisztrálgató, dátumától függetlenül, aki a kivétel nevű halmaz tagja lesz. Szóval, a régen regisztráltakról: a dátumuk hamisan igyekszik jelezni azt, hogy nagy a bajuk. Tény, hogy akad bajuk a szokásos nyűgökön felül, de az csupán annyi, hogy megtelt az a bizonyos hócipellő a sok, meddőséggel végződő próbálgatástól. Érthető a lelkesedés lanyhulása. Vagy szerinted rosszul látom? Az ilyen réginek titulált tulajok között akadtam a legtöbb olyanra, akivel öröm volt szót váltani. Lehet, hogy magam is beteg vagyok agyilag, de nekem nem sikerült elmarasztaló véleményt alkotni velük kapcsolatban. Az ifjoncnak minősíthető látogatók tele vannak bizakodással, lelkesedéssel, és élvezik a figyelmet az ellenkező neműek részéről. Bele lehetne menni, hogy melyik szín mennyi, milyen figyelmet kap, és miért, hogyan, és a többi, de ez most irreleváns. Tény (szerintem), hogy az ifjak figyelemközéppontba kerülnek elszíneződéstől függetlenül. Nekik hagyni kell, hogy élvezkedjenek addig, míg zsengék, hisz az idő nem áll meg, és igen hamar a középmezőnyben találják magukat. És tadam, innen kerül ki a legtöbb olyan regisztráció, ahonnan ha kell, ha nem, szanaszét fröcsög a hányadék (természetesen kalap emelés és mea culpa olyannak, aki másképpen csinálja). Felmerült a vajon miért? kérdése, de hamar költőivé léptettem elő, mert erre az okra körömpiszoknyit sem vagyok kíváncsi. És még mindig nem engedek az ítélkezés csáberejének, csak arról döntök halkan, magamban, hogy a jókedvemet, a mosolyt a hülye képemen nem engedem nekik elhalványítani, sőt...

Jó vs. rossz

Jó fiúk, rossz fiúk. Jó lányok, rossz lányok. Mitől lesz az egyik rossz, a másik jó? Lehet ezt objektíven vizsgálni? Nem tudom, nem hiszem. Az érzéseinkre hallgatva határozzuk ezt meg, szerintem. Nem is fennhangon, hanem csak úgy magunknak, hogy tudjuk, melyik viselet viselkedést akasszuk le a fogasról, hisz valamit fel kell ölteni. Másrészről pedig saját elképzeléseket kell kialakítani egy másik emberről, ami személyre szabott. Mert hát hiába ismeri mindenki a kertszomszédunkat az egyik legrendesebb embernek, ha velünk fölényeskedő, magaslóról beszélve tartja a kapcsolatot, és átdobálja a parlagfüvet a mi gondosan ápolt pázsitunkra, és hiába terrorizálja a másik szomszéd az egész utcát, ha ránk kedvesen mosolyog, miközben hogylétünk felől érdeklődik. Úgyhogy részemről hagyatkozni fogok ezután is az érzéseimre, megérzéseimre.

Kezdeményezés

Emancipáció van, állítólag. Ennek ellenére mégis úgy érzik a nők, hogy háttérbe vannak szorítva, és azt érzik a férfiak, hogy a nők túl vannak értékelve. Ha mindenki a realitás szemüvegén keresztül nézne, akkor látná, hogy ez nincs így, még akkor sem, ha kisebb-nagyobb kilengés előfordulhat. A kezdeményezésről szeretnék szólni, s valamennyire tisztába tenni ezt. Jó lenne megértetni azzal, aki hajlandó gondolkodni még saját meggyőződése ellenére is, azt, hogy ebben nem érdemes az egyenjogúságot emlegetni. A férfi, mint vadász, kell, hogy érezze a vadászat izgalmát, és a nő, mint a becserkészendő vad, kell, hogy érezze a becserkészés okozta izgalmat. Ha ezek az érzetek nem mutatkoznak meg, akkor valami elveszik ebből a rituáléból, és hatásából, ami olyan, mintha a kapcsolat maga alatt vágná a fát. Ha a nő kezdeményez, akkor a férfi olyan státuszban érzi magát, amitől azt hiszi, bármit megengedhet magának a nővel szemben, és ez a túlzott magabiztosság aláássa a lehetőségét annak, hogy a kapcsolat a megfelelő keretek között legyen képes indulni. E gondolatmenet ellenőrizhető is, ha belegondolunk nőként, mi történt, ha kezdeményezésre adtuk a fejünket, és férfiként, mi történt, milyen érzések támadtak, mikor a másik nem képviselője vette kezébe a kezdeti irányítást. Hiába mondod, hogy nincs igazam. Ha ezt hajtogatod, tudom, csak azért teszed, mert férfiúi hiúságod nem engedi, hogy egyetérts egy hülye picsával. Legyen így, ne érts velem egyet, csak arra kérlek, magadban gondold ezt végig, úgy csendben, mélyen belül, csak úgy titokban...

A másik én megint

Egész rettenetes, bénító érzés, ha felbukkan a másik éned, mert akkor másé a karod, a lábad, a szemed. Egy álmatlan, nyughatatlan idegen, aki megy tovább, eszik tovább, és él tovább… New York egy igazi metropolisz, él és változik…New York igazi metropolisz, él és változik. Mutálódik. Egyre újabb kromoszómák jelennek meg az utcák dnsén… New York egy igazi metropolisz, él és változik... New York igazi metropolisz, egy… New York a legbiztonságosabb nagyváros, de szörnyű érzés félni attól, amit régen szerettünk. Befordulunk egy ezer éve ismerős sarkon, és, és ránk tör a rettegés. Nem merünk nekivágni a lépcsőnek. Sosem értettem, hogy lehet így élni. Nők félnek egyedül az utcán, mások meg attól, hogy mérget rejt egy boríték. A sötéttől, éjjel. Emberek félnek emberektől. Sokáig azt hittem, hogy félni csak mások szoktak. Azok, akik gyengék. Azt sem tudtam, mi az. De aztán megtudtam. Mikor rám tört, éreztem, hogy mindvégig bennem volt, bujkált, beágyazódva a szeretet rétegei alatt, és lúdbőrös leszek. A szívem nehéz, és az utcán meglátom azt, aki én voltam valaha. Azon töprengek, vajon leszek-e ő valaha… Mondj valamit…

Babilon 5

˝G ' K Van írja: Van nagyobb sötétség annál, mint ami ellen harcolunk, az eltévelyedett lélek sötétsége. Mi ezt a háborút nem hatalmak és elvek ellen, hanem a káosz és reménytelenség ellen vívjuk. A  test halálánál rosszabb a remény, az álmok halála. Ezért sohasem adhatjuk meg magunkat, a jövő itt van körülöttünk, az átalakulás pillanataira vár, hogy újjá születhessen a megvilágosodásban. Senki nem ismeri a jövőt, vagy hogy hová vezet majd, csak annyit tudunk, hogy mindig fájdalomban születik meg.˝

Viccelődés

Mi lehet veszélyesebb egy dühös nárnokkal teli szobánál? (Nem tudod, igaz? Hehe...)
Egy dühös nárn a kulccsal :)

Agitáció

A nő az! Kiáltsuk csak ki bátran. Ő a hibás! Tegyük csak a vállára a világ összes bűnét, megjár neki (ne maradjon ki ám az se, hogy az ő hibája, amiért nincs világbéke). Hogyan merészel arra vetemedni, hogy elfelejtse, hol a helye? Ez szankciókat követel azon nyomban, méghozzá kapitálisakat. Koppintsunk hát a fejére erősen, és mutassuk meg neki az irányt vissza oda, ahonnan elcsatangolt. Azonban ne felejtsük el azért arról biztosítani (és még véletlenül sem azért, hogy ha szüksége lesz a macinak a málnásra, legyen), hogy mi szeretjük a legjobban a világon, és nekünk az rettenet trauma, hogy olyan őszinteségeket kell az arcába vágnunk, miszerint dagadt kurva, értéktelen senki, ostoba riherongy (és a többi), és csakis és kizárólag az ő érdekében tesszük, mert szeretjük, tiszteljük, megbecsüljük. Magyarázzuk el neki, hogy osztoznánk vele e nehéz helyzetben, de lehetetlen, mert az a nyavajás Y kromoszóma (ami vajon nem X volt eredetileg?) olyan bebetonozott géneket rejteget, amikre bármikor lehet felelősséget hárítani. Mivel, ebből az következik, hogy kódoltságból eredően mi nem vagyunk vádolhatóak, kell valaki, aki elviszi a balhét. A nő lesz az, így lesz jó, neki ez való...

Szerda

Attól félek, hogy teljesen antiszociálissá fogok válni. Ráadásul nem is jó érzés ez az elszeparáltság, és ettől menekülve, kapkodva keresem fel ezeket a hülye közösségi oldalakat annak reményében, hogy ott majd valaki szóba elegyedik velem, és eltereli a figyelmem erről a rohadt érzésről. Lehet, hogy kicsit ki kéne mozdulnom napközben. Hátha a tömeg átlendít ezen a hülyeségen. Nem maradhatok így, elvadulás lenne a vége, azt meg nem akarom...

Holdkórosodás

Ki kellene menni pisilni, de nincs kedvem. Most mi van? Előfordul, hogy ha nincs kedvem, akkor nem megyek. Ne is mond, hogy te nem szoktál ilyet. Szerintem, mindenki tesz így néha. Amúgy a gondolataimat keresem. Nem hagytam itt őket véletlenül? Tuti, hogy többen voltak, ami nem baj, de élnem kell a gyanúval, hogy szanaszét szórtam őket. Félek, ezeket nem leszek képes megtalálni, vagy cefet nehezen. Kár, mert jó gondolatok voltak, ez rémlik. Vagy csak jobb érzés, ha ezt gondolom :) Akkor ezt gondolom... Magamhoz kötözhettem volna őket. Így most bárki rájuk lelhet, és beléjük turkálhat az illetéktelen ujjaival... Éhes vagyok. Keresni kellene étket. Van paradicsom a hűtőben... Van bizony, vagyis csak volt. És, mmm, és finom. Nem tudom, mennyire hasznos ilyenkor falatozni, de most egyértelműen annak kell értékelnem. Szeretem az ilyen apró örömöket (hedonista állat vagyok). Egy ilyen után az alvás is csábítóbb... (nyugi, elmegyek előtte pisilni) :)

Nősténynek

Mostanában azt hallom minden irányból, hogy a nőneműek mind azt hiszik, hogy minden férfi disznó. Én meg bután azt hittem, hogy a legtöbb némán ballagó nagymacska. Ki kéne találni már, hogy akkor most melyik? Vagy ez olyan önkényesen, bárkire ráaggatható, bebiflázott mondatocska? Hé, azért ezt így nem ér ám, vagy akkor ne csodálkozz, ha a farkasok is felszerelkeznek egy hasonlóan ilyen mondattal, és ha nem nekik tetsző viselkedést tapasztalnak, akkor aggatnak (hiába minden remény, még véletlenül sem be). És az aztán piszkosul fog ám fájni, mert az igazság fáj, állítólag. Hajtogathatod nyugodtan, hogy nincsen normális közöttük, úgysem hiszek neked. Mondd, hogy kívánhatsz, várhatsz normálisat, ha te magad sem vagy képes ennek a kritériumnak megfelelni? Drága, nézz bele mélyen magadba, és lásd meg (ahogy ésszel élő pináshoz illik), hogy előbb neked kell venni az akadályt, a saját magad építette akadályt. Jól mondod, igen, nem tudhatom, és nem is akarom tudni, hogy te milyen tökéletessége vagy a teremtésnek, és összeteheti minden kiválasztott a kezét, ha ez a gyöngyszem figyelméből pocsékol rá. Ne is gondold másképpen, de ne is csodálkozz, hogy ha olyat kapsz, amit kapsz. De csak mert megérdemled :)

Dörmögő Dömötör

Későn indultam, mint mostanában szinte mindig. Tökölődős lettem...Természetesen késve érkeztem a célhoz is, kénytelen voltam hát dolgom végezetlenül hazafelé venni az irányt. Ballagtam, megcélozva egy emberekkel rohangáló eszközt. Cseppet sem látszott, de kitartottam a terv kivitelezése  mellett határozottan, már untam ezt az egész mászkálósdit. Mihamarabb otthon akartam lenni (de jó lenne ilyenkor egy teleport, találja már fel valaki). Egy füstfelhő egyszer csak figyelmet követelt erőszakosan, antiszociálisan. Meg sem lepett, hogy meg sem lepődtem, és egy kicsit sem enyhült bennem a tapló emberekkel, izé, akarom mondani, füstfelhőkkel szembeni diszkrimináció. No de, mindegy is, hiszen megtehetem én, hogy kitérek az útjából, mert hát nem olyan családból származom, akinek gyűrű dukálna az ujjára. Mikor kicsit oszlani kezdett a felleg, megláttam, kiket is takar. Képzeld el, egy apuka, és egy anyuka volt, kettejük között pedig egy négy év körüli kislány (de várj még, ez semmi). Anyuka elég erősen tolató fázisban, és mégis úgy füstölt a feje, hogy tuti, a gyárkémény is tőle vett leckét. Apuka pedig arról gondoskodott, hogy a kicsi lány nehogy kimaradjon ebből a jóból. Tökéletes családi idill... Nem maradhatott el a szokásos fejingatás részemről, és hálálkodásba kezdtem, olyan igazán őszintén, amiért ilyen kis rövid az életvonalam...

Csak neked

Egy kapcsolat halála mindig sérüléssel jár. Mikor két ember megegyezik abban, hogy együtt mennek egy darabon ugyanazon az úton, akkor kicsit abba is belemennek, hogy az egymás közötti éles kontúrok összemosódhassanak. Ez az összemosódás pedig megkövetel érzelmeket, és attól a pillanattól kezdve, hogy érzelmekkel lehet számolni, az útelágazásnál mindkét félnek nehéz lesz a szíve. Minden olyan magyarázat, ami azt hivatott ecsetelni, mennyire nem érint meg a szakítás, szimplán csak önáltatás, menekülés, álarc mögé bújás (szerintem). Minden olyan szó, ami azért hangzott el, hogy a másikat próbálja sérteni, igazából csak a szitokszóró gyengeségét, szánalmasságát, értéktelenségét hivatott erősíteni. Bármilyen nehéz is egy elválás, ily módon korrekt. Mindkét fél saját magát teszi fel erre. Akár sikerül feldolgozni, akár nem, a következetesen kopogtató következmény csak az övék. Ugye neked is sima liba? Na de, mi van akkor, ha már történt reprodukálás? Ekkor bonyolódik az egyenlet. Az ilyen szétválásnál a sérültség hatványozódik, és a teherből az ártatlanok is kapnak. A szülők hajlamosak arra, hogy a másik megleckéztetéséhez eszközként használják csemetéjüket. Arra lennél kíváncsi, mi vezérli őket? Belegondolva, nincs ebben semmi bonyolult. A bosszú vezérli őket. Munkál bennük a fájdalom, a bizonytalanság a jövőt illetően, a harag, az elutasítottság miatt támadt frusztráltság. Az elutasítás felébreszti, felerősíti az önértékelési problémákat, az önbizalom hiányt, a nem vagyok elég jó érzést, és ezért bosszú jár. Még sorolhatnám, mennyi, de mennyi súlyos érzés kavarog ilyenkor az emberben, de gondolom, sejtesz ebből te is valamit. Ennek a kavargásnak az a vége, hogy úgy érzik, bosszút kell állni (vagyis bántania kell azt, aki felelős ezekért a rettenetes érzésekért, mert az nem lehet, hogy ő megússza gyötrődés nélkül) azon, aki így képes volt földhöz vágni a lelküket, szívüket. A legfájdalmasabb helyre akarnak lesújtani, és lehetőleg folyamatosan, újra és újra odavágni. Kapásból tudják, a másiknak mi a legfájóbb pontja, amit ki is használnak kíméletlenül, miközben azzal is szembe kell nézniük, hogy igazából nem is képesek mással sérülést okozni, és ez a megvilágosodás újabb agitátor a bosszú mellett. Hehe, látom, kezded érteni. Kezded? Egy apát, egy anyát súlyosan megbüntetni a gyerekét felhasználva lehet a legjobban. A helyzetet csak súlyosbítja, ha a másikban már előbb ott volt a lelkiismeret furdalás is valahol belül... Szerintem sem szép dolog az ilyen viselkedés, de azt is gondolom, hogy a hadakozó szülők annyira belemerülnek a csatába (hiszen x évre visszatekintve, ez az egyetlen olyan dolog, ami felkavarja azt a rohadt állóvizet körülöttük), hogy észre sem veszik, mennyire sebeződik a gyerek, ki kénytelen végig asszisztálni minden megnyilvánulást úgy, hogy anyát is, és apát is biztosítja szeretetéről, és közben mindegyik azt várja tőle, hogy ne szeresse a másikat, sőt, csak mellette álljon a másikkal szemben (felháborító önzőség). Ha ilyen teher alatt nem sérül egy gyerek, akkor ott nagy bajok vannak. A szülők a nagy önsajnálatban, hadakozásban, új szemétkedés kitalálásában észre sem veszik, mi történik a gyerekkel. Mert a gyerek csak hallgat, elfojt mindent (a kis dög), amit csak tud, titkon pedig saját magát okolja a történtek miatt. A kis lelkében lezajló bitangbrutál viharok rombolóbbak annál, mint amit a szülők egymással művelnek, de nem látszik belőle semmi, és ha belegondolsz, ettől lesz az egész mérhetetlenül szomorú. Ha felhívná valaki a kedves felnőttek figyelmét erre, csak annyit érne el vele, hogy megnéznék őkelmék, hogy még mindig a sarokban ülve, némaságba burkolózva játszik-e. Nincs baja, olyan, mint máskor, mondanák. Nem a szülők mentségére mondva, csak egyszerű tényként közölve, a legtöbb szülő, ha tudná, milyen maradandó sérüléseket okoz gyerekének, nem így viselkedne (ezt hinnem kell). Gondoltam, hogy arra fogsz utalni, hogy tudnia kellene. Igen, ez szerintem is úgy lenne helyes. Csak mi, emberek hajlamosak vagyunk elbagatellizálni az olyan dolgokat, amiket nem látunk, érzünk, tapasztalunk. Ha a képzeletem alkotta példaszülők elég ügyesek, és elég sokáig dolgoznak azon, hogy egymást teljesen leamortizálják (bárcsak ekkora energiát fektettek volna abba, hogy újraélesszék a szeretetet egymás iránt!), eljuthatnak addig, míg csimotájukból elemi erővel felszínre tör a lelkét szétcincáló gyötrődés, de abban egy percig se kételkedem, hogy nem hagy maga mögött vidám dolgokat. Ami azt illeti, igen nagy feneket kerítettem a témának, miközben a kérdéseket (mi vezérli őket? miért okoznak sérelmeket gyereküknek?) szinte tőmondatokkal válaszoltam meg. Nem volt cél nyelvi eszközzel szemléltetni a válasz egyszerűségét, de akár lehetett is volna, hiszen ilyen egyszerű, miközben nincs semmi, ami ennél nehezebb lenne. Na, erre varrjál gombot, ha tudsz :)

Ka...

...tasztrófa történt. Teljességgel hihetetlen, és érthetetlen. Már tegnap fel-felébredtek a félelmeim, de csitítottam magam, és igyekeztem meggyőzni is, hogy nem fordulhat ilyen elő. Az este már a sírás is kerülgetett, pedig még az is lehet, hogy megjavul az egész... Jól van, jól van, mondom már. Lehet, hogy elvesztek a freeblogról azt ott gyűjtögetett gondolataim. Négy év össze-vissza agyalása. Az én gondolataim. Olyan, mintha megloptak volna. Tudom, hogy ennyit nem ér az egész, mégis piszkosul megvisel. Ez egy új bloghely, igen, jól látod. Még nagyon furcsa, szokatlan, és bonyolultnak is tűnik a másikhoz képest, de ez csak nyafogás, mert ha jobban megnézem, még egyszerűbb is. Csak megszoktam azt, és ragaszkodom a szokásaimhoz. Viszont, ha mégsem veszik minden, akkor ide szépen át fogom mentegetni az összes régi bejegyzésemet, egytől egyig mindet... Na, ez most szépen megbélyegezte a napomat...

Alá - és fölérendelési viszonyok

Negatívan csengő szószerkezet, pedig szerintem, nem kellene rögtön a legrosszabbra gondolni, még akkor sem, ha egyszerűbb az az értelmezés. Az elgondolásom szerint egy jól működő kapcsolatban szükség van ilyen egymásra hatásokra is azért, hogy a pár tagjai bizonyosságot szerezhessenek arról, hogy a genetikai állományuk nem lesz elpocsékolva, ha egymással keverednek. Tudom, hogy a mai, agyon civilizált világban a kapcsolatok nem a szaporodásról szólnak, de nem hiszem, hogy az evolúció során sok-sok mutációval létrejött alapkésztetések egy legyintéssel kitörölhetők. Ilyen alapnak tartom azt is, mikor a hím azon fáradozik, hogy fajtája legértékesebbnek vélt nőstényeit cserkéssze be, és azt is, mikor a nőstény felkínálja magát a dominánsnak vélt hím számára. Mindegyik egyed (fajtáján belül) nemének megfelelő kódolásnak engedelmeskedve hoz döntéseket, és cselekszik ennek hatására. Nem érted még (tudom), hova is szeretnék kilyukadni, de nyugalom, érteni fogod. Túlcivilizálódtunk, túl okosak lettünk, de annyira azért nem sikerült kijátszani a teremtődést, hogy képesek legyünk eltüntetni ezeket az ösztönöket. Azért jó ezt tudni, hogy meg lehessen érteni álláspontomat a címben említett viszonyokkal kapcsolatban. Szerintem kell, hogy a nő felnézhessen a kiválasztott férfira úgy, mint a biztonságos élet megteremtőjére utódaiknak, és a biztonságos érzelmi élet biztosítójára saját magának, és kell, hogy a férfi lássa nőjében azt, aki várja őt a meleg kuckóban forró étellel, és nedves puncival. Nem csupán a levegőbe beszélek, összehordva hetet-havat, hanem észre is veszem azokat az apró, tudattalanból eredő tetteket, amik ezt támasztják alá szerintem. Ilyen, mikor a pár kéz a kézben sétál úgy, hogy a férfi kézfeje a menetiránnyal megegyező irányba fordul, s a nő keze belesimul a férfi markába (védelmezést sugallva), és bár alig észrevehető, de mégis látható, hogy a férfi leheletnyivel előrébb lépked (ennek is védelmező jelentőséget tulajdonítok a dominancia kifejeződése mellett). Hasonló ok miatt alakult ki az is (több más ok mellett), hogy a hím (még, ha csak pár centivel is) magasabb, és sokkal erősebb nőstényénél. Megfigyeltem (magamon is), hogy a nő, ha olyan férfival kommunikál, akit tiszteletben tart, akkor a társalgás alatt önkéntelenül úgy helyezkedik, hogy a férfinak le kelljen néznie rá, így közvetítődik, hogy elfogadja a férfit, mint domináns félt (de nem behódol, nem megalázkodik, és semmiképpen sem értékeli alul önmagát). A férfi az ilyen helyezkedésre reagálva magabiztosabb benyomást kelt, védelmezőbe megy át (de nem megaláz, nem alkalmaz sem testi, sem lelki erőszakot, és főleg nem értékeli túl önmagát), és vissza sem él dominanciájával. Megjegyezném csak az érdekesség kedvéért, hogy ha a tisztelet megszűnik a nő részéről, akkor vagy egyforma magasságba dolgozza magát a férfival, ami még elfogadható, hiszen az egyenrangú félnek járó viselkedést közvetíti, vagy olyan lehetőségeket keres, ahonnan lenézhet a férfira, egyértelművé téve számára, hogy az érdeklődés okafogyottá vált, és a férfi végérvényesen elvesztette dominanciáját az adott nővel szemben. Szerintem, ha a tiszteletnek veszni kell, akkor inkább ez a viselkedés jellemzi a nőt az egyenrangúnak tekintéssel szemben. 

A másik, ami hasznos információkat tárhat elénk, saját szexuális életünk górcső alá vétele, ám de nem szükséges a fallosz és a vulva egyesüléséig eljutni, hiszen ez egyértelműen a nőstény birtokba vételét, rajta való elhatalmasodást jelképezi (nem csak szerintem). Egyértelmű, ki a behódoló, és ki a domináns anélkül, hogy az alárendelt félnek megaláztatást kelljen átélnie a fölérendelt által. A végkifejletig jutás előtt számos bizonyítékot kaphatunk arra, hogy mindkét fél a bele írottaknak megfelelően cselekszik, lényegében tudatosság nélkül, hisz nem szándékos erőszakosság vezérli a férfit, mikor nőjét csuklójánál fogva az ágyhoz szögezi, és úgy teszi magáévá, hanem az, hogy fölérendeltsége még jobban látható, érezhető legyen. Azt hiszed, ezt nem tudom úgy megmagyarázni, hogy pozitívan lehessen értékelni? A helyedben erre nem vennék mérget. A férfi ennek a tettnek a következményeképpen sokkal erősebbnek, határozottabbnak érzi magát, és a nő is ilyennek látja, aki ezért a férfi mellett még nagyobb biztonságban érzi magát. Mindkét fél újra megerősítést kap döntésük helyességét illetően (miszerint jó génállományút választottak), aminek hatására érzelmeik elmélyülnek, kapcsolatuk megszilárdul. Ha a kielégülés teljes, vagy teljességgel kecsegtet (belátható időn belül), akkor a pozitív hatás más irányban is megnyilvánulhat, vagyis: a magát bika mód erősnek érző férfi (alfa-hím) szociális környezetben felmerülő konfliktusokat is hatékonyabban old meg (bízva növekvő dominanciájában)​, ami nője biztonságérzetének növekedését vonja maga után, így teljesülhet a természet valódi célja, nevezetesen az, hogy: képesek lesznek kiegyensúlyozott, az eredetinél fejlettebb utódok létrehozására, és felnevelésére, feltéve, ha önbizalmat generáló násztáncukat időről időre ellejtik, és igyekeznek nem feledni, hogy a sikerért igen csak meg kell dolgozni.