2009. július 9., csütörtök

...

Egy ideje nem jártam erre, szándékosan. Azt akartam, hogy felejtsek. Közben pedig minden porcikám azon dolgozott, hogy ne felejtsek el egyetlen emléket sem. Nem mintha olyan sok lenne... Viszont bejött volna, mert kezdtem jól lenni. Erre tegnap összefutottunk. Ebben a rohadt nagy városban... És most megint ott vagyok, ahonnan indultam. Ehh.... 

Már másodszor találkoztam Gáborral, megbeszéltük, hogy sétálni megyünk. Szeretem az ilyen mászkálásokat, mert ismerkedem a várossal és persze azzal is, akivel mászkálok. Jókat lehet beszélgetni, és nem kerül senkinek semmibe. Ez a ki hív meg kit, és ki fizet mit dolog kicsit érzékeny téma. Sosem tudom mit illik és mit nem. Ezért igyekszem úgy alakítani, hogy a lehető legkevesebbe kerüljek. Szóval, elindultunk. Szerencsére ne.m a szigetre mentünk, azt már kicsit unom. A rakparton mentünk végig az Országház felé, át a hídon, már nem is tudom merre. Az egyik kis utcán felmentünk, na és ott történt. Éppen beszéltem egy régi csalódásról, persze az utat néztem a lábam előtt, és mikor felpillantottam, megláttam. Ott volt pár méterre előttünk. Úristen, gondoltam, mit csináljak most. Balra néztem, és jobbra, vajon merre szaladhatnék, és mit fog szólni, ha meglátja velem a pasit, és ne vegyem észre, vagy csak köszönjek, mit tegyek. Ilyesmik keveregtek a fejemben, de nem agyalhattam sokáig, mert máris ott állt mellettem. Köszöntem neki, felé fordultam. Mosolygott, a szemembe nézett. Én is mosolyogtam rá, és figyeltem csak rá, szinte elfelejtettem hol vagyok és miért. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül, és Gábor felé fordultam, akartam neki  mondani, bocs, mindjárt megyek, de ő jó fej volt, félre állt. De ahogy felé fordultam, ő is odanézett és jól megnézte magának, aztán rám nézett és mondott valamit, nem is emlékszem mit, mert csak néztem rá. Láttam, hogy megnéz engem is. Szerintem jól néztem ki. Nem volt kihívó a ruhám, de azért beolvadós sem. Azt mondta, elolvasta a könyvet, és beszélünk majd, én pedig csak bólogattam és mondtam jó, és mosolyogtam. Mikor elindultunk Gáborral, vissza se néztem, csak elmentünk... Uram isten... 

Már nem éreztem ezt a fájdalmat a mellkasomban, most megint itt van. Jaj, mit tehetnék... Úgy fáj...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése