Tegnap, ahogy ballagtam a buszra, egy pár ment el mellettem. Gondolom mentek haza a munkából. A nő mondta a pasinak, hogy menjenek be a boltba valami kajáért, amit enne. A pasi azt mondta, virslit kíván, és valahogy hozzá tette, hogy egész nap nem evett semmit. A nő erre rákezdett, és osztani kezdte. Hogy persze azért cigiztél, és kávéztál is, majd jól tönkre megy a gyomrod és hasonlók, és hogy ennek nyomatékot adjon, még érdekesen a pasi felé lendítette a táskáját. Hallgattam őket, és tátva maradt a szám, főleg, mert a pasi csak tűrte, egy szót sem szólt. Nem értettem, nem értem, hogyan tudnak emberek egymással így beszélni, és főleg, egy nő egy férfival. Sosem mondanék ilyet a pasimnak, inkább odafigyelnék, hogy minden reggel vigyen magával kaját, hiszen én vagyok a nő, aki gondoskodik a szeretett férfiról. Mindig ingatom a fejem, mikor látom, hogy felcserélődtek a szerepek, és a nőből férfi, a férfiből nő lett. Tudom én, hogy nem könnyű. Legyen az akár nőnemű, akár hím, de azért vannak olyan dolgok, amik nem szabad, hogy megváltozzanak, és nem azért, mert konzervatívan gondolkodom (bár, nem tagadom, sokszor az vagyok), hanem mert úgy lenne helyes, ha nem változna, és akkor érezné mindenki úgy magát, ahogyan kell... Nekem nem kell ilyen élet, nem akarok ilyen emberek között élni. Ez nem az én világom... Lassan megszokom majd a magányt. Nem lehet az olyan rossz, csak talán néha, mikor besokal az ember, de azt is biztosan el lehet viselni valahogy... Úgy tűnik, naivan hittem, hogy két ember között lehet megértő, egymást támogató, törődő szerelem, de lassan fel kell ébrednem, és el kell fogadnom, hogy nem létezik ilyen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése