Azt hiszem, kezd elmenni az eszem, mondhatni szokás szerint. Úgy tűnik, hogy kezd előbukkanni az igazi énem. A hétvégén először fordult elő, hogy látványosan mérgelődtem. Felöltöztem csinosba, tudod, olyanba, amiben látszik, hogy csaj vagyok, de neki nem tetszett. Igazából azt gondolom, hogy csak azért nem, hogy ellent mondjon nekem, és még véletlenül se kelljen azt mondania, hogy tévedett, és tényleg jó lehet egy rövidnadrág. Úgy mondott negatív és lesújtó ítéletet, hogy szinte rám se nézett. Én meg dühös lettem. Nem is értettem miért, hiszen akár lehetne ilyen véleménye is, de biztos vagyok benne, hogy ez csupán csak csakazértis játék. Azt hiszem, bajok lesznek közöttünk abból, hogy ennyire meg akar változtatni, ennyire korlátok közé akar szorítani. Azt hittem, hogy be tudom magam kényszeríteni ebbe a szerepbe, és hogy nem lesz gond azzal, ha meg kell változni, mert hiszen, miért lenne az rossz nekem. De az a baj, hogy önfejű vagyok, és ez a tulajdonság nem ereszt. Mindezek mellett pontosan tudom, hol a helye egy nőnek, mik a feladatai, kötelességei és a többi, de azt is tudom, hogy egy férfinek milyen feladatai vannak. Elfogadom ezeket a buta, konzervatív kreálmányokat, sőt, egyet is értek a legtöbbjükkel, de akkor mindenki teljesítsen a saját térfelén maradéktalanul. Viszont bármennyire is egyetértek ezekkel a dolgokkal, a világ az ellenkezőjére nevel már elég régóta, s ennek következménye, hogy kicsit nehezen fogadom, mikor meg akarják mondani, hogy mit, hogyan csináljak. Talán ennyire kis gyámoltalannak látszom, hogy mindenki azt hiszi, így kell velem viselkednie, annak ellenére, hogy azért egyedül is elnavigálom az életemet. Követek el hibákat, hozok nem túl jó döntéseket, de ki nem. Azt gondolom, azért nem kellene úgy bánni velem, mintha kisgyerek lennék. A másik része a dolognak pedig az, hogy ha nem vagyok jó úgy, ahogy megismert, akkor miért erőlködik velem, miért nem mondja azt, hogy ez neki nem megy. Sosem fog tudni olyan szinten megváltoztatni, hogy ne találjon hibát, én meg nem akarok guminő lenni, sem bólogató kiskutya az autó kalaptartóján. Annak ellenére, hogy ezt mondom, mégis bólogatok, még. Mert szeretem őt. Jól érzem magam vele, még akkor is, mikor az érzékeny lelkemet úgy sérti meg, hogy észre sem veszi. De félek, mert érzem, hogy ez az érzés egyre csak halványodik. Minden egyes szóval, amivel megbánt, halványabb lesz a rózsaszín ködöm, és ez félelemmel tölt el, mert nem akarom elveszíteni, hiszen szeretem... Csak talán nem minden áron...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése