Azt mondta, úgyis csak álmokat kergetek. Hirtelen nem értettem, mire gondol, és első felindultságomban azonnal ellenkezni akartam, mondván, az álmokat meg kell valósítani, és az csak természetes, hogy ez a kergetésükkel kezdődik. Aztán elszámoltam háromig, és énem lázadó fele lecsillapodott, lehajtott fejjel megadta magát. Az agysejtjeimen végigszaladt ez a félmondatocska. Az axonok csak úgy izzottak, ahogy a szinapszisok száguldoztak köztük ezzel a gondolattal. Elszomorodtam… Mint annyiszor mostanában a nagy felismerések alkalmával, pedig már igazán megszokhattam volna ezt… El kell ismernem, bármennyire nem tetszik nekem, hogy tényleg álmokat kergetek csupán. Teketória nélkül elhitetem magammal azt, ami szerintem enyhíti a félelmeimet. Nagyon szeretném megérteni, elfogadni a tudatot, miszerint az ember egyedül éli az életét. Én is egyedül élem az életem. Nem kéne ettől félni, mert ez így lett kitalálva, és nincsen benne semmi rossz. Értenem kéne, hogy nem attól leszek más, vagy több, vagy esetleg mindenkinél különb, mert sokan vannak körülöttem, hanem magam miatt… Álmokat kergetek inkább, és hiszem, hogy van a világon legalább egy ember, akivel összepasszolunk úgy, mint a puzzle darabkák. Megdöbbent a felismerés, mennyi félelem lakik bennem. Igyekszem helytállni, és a kötelezettségeket felvállalni, erősnek lenni, de közben belül úgy félek, mint egy agyon gyötört csemete. Vajon ezek a félelmek abból fakadnak, hogy meg akarok felelni másoknak? Nem, ezt nem hiszem, mert akkor valószínűleg körülvenném magam egy csomó emberrel, akik mind – mind arról lennének hivatottak biztosítani, hogy jobb, szebb, okosabb, stb. vagyok… Igaza lehetett, álmokat kergetek… Hiszek… Valaki istenben hisz, valaki a lélekvándorlásban, valaki az alkohol jótékony hatásában, és még sorolhatnám. Én pedig abban hiszek, hogy nem vagyok egyedül…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése