Valamiért címtelen

Ült az asztalnál, és bámulta az utolsó adagot, amit gondosan kikészített. Elhatározta, hogy egy kis időre legalább hanyagolni fogja a szert. Az elhatározás pillanatában kétsége sem támadt afelől, hogy képes lesz nemet mondani a szer kitartó csábítására, ám most, az utolsó karcsú vonalkával szembe találva magát, kicsit elbizonytalanodott. Farkasszemet néztek egymással, végül felülkerekedett, fogta a szívószálat, és elintézte a dolgot egy mély sóhajtással. Várta az érzést, ami ilyenkor szokott elhatalmasodni felette, és az szép lassan be is tolakodott a fejébe. A hogy fogom kibírni a napokat nélküle kérdés cikázott keresztül az agytekervényein, és visszhangzott egyre hangosabban. Ijedten gondolt az elkövetkező napokra, pedig tudta a tapasztalataiból, hogy felesleges ez a rémület, mert a szer nélkül is képes volt az életre, az ugyanolyan jó minőségű életre. Mondjuk, felmerülhet a kérdés, hogy a szerrel, vagy a szer nélkül minőségibb - e az élete. Nem akart ezen gondolkodni most, bár lehet, hogy máskor sem, elhessegette inkább jó messzire ezt a kötekedő villanást. Nekiállt elrámolni az eszközeit. Kitartott az elhatározása mellett, és ennek megfelelően úgy rámolt, hogy sokáig nem lesz szüksége ezekre a tárgyakra. Miután elkészült, kényelembe helyezte magát a kanapén, a tévé előtt, és hűvös érintéssel kitapintotta nyakán az ütőeret, majd figyelte, milyen ütemben lüktet az ujja alatt. Elégedett volt. Elterpeszkedett, behunyta a szemét, és átengedte az irányítást a szernek. Az előbbi aggódás úgy tűnt el, mintha soha fel sem merült volna. Ismerte önmagát, tudta azt is, mi fog történni az elkövetkező időben. Volt ideje megfigyelni, hiszen már számtalanszor megtapasztalta. Jó érzés volt, hogy most nem kell semmivel foglalkoznia…