Reggelire

Zuhanyozás közben azon morfondíroztam, mi mindent kell csináltatnom magamon, hogy megfeleljek egy mai trendi nő kritériumainak. Kozmetikusnál miket kell kiszedetnem, a fodrásznál milyen frizurát varázsoltassak a fejemre, mikor és hányszor kell még szoliba mennem ahhoz, hogy megfelelően szép barna legyen a bőröm, és a többi hasonló nyalánkság. Aztán hirtelen eszembe jutott egy barátnőm, aki pár évvel ezelőtt azt mondta, mennyire unja már ezeket a dolgokat, és mennyire nem akar már szép és csinos lenni. Milyen jó lenne, ha úgy lenne jó, ahogy van, mindenféle csinálgatás nélkül. Akkor nagyon nem értettem, miért mondja ezt. Most viszont teljesen értem már miről beszélt, és meg is értem, mit érezhetett. Eléggé nagy teher, hogy mindig tenni kell magammal valamit, hogy elnyerjem a tetszést. Pedig nem is arról van szó, hogy mindenki tetszését kívánnám magaménak, hanem csak egynéhány emberét. Egyetlen ember sincs, akinek úgy lennék megfelelő, ahogy vagyok… Nem olyan régen azt gondoltam, hogy létezhet olyan, akinek megfelelhetek mindenféle változtatás nélkül magamon, de most kicsit úgy érzem, becsaptam magam. Úton útfélen elvárásokkal találkozom. Mintha állandóan csak nekem kellene produkálni magam azért, hogy tetszést nyerjek el, ám cserébe semmit sem kapok… Aztán arra gondolok, hogy el kéne fogadnom, hogy mindenki esendő ember, és remény sincs arra, hogy lehet kivétel. Nőként annak is örülnék, ha csupán egy kivétel lenne. Az, akivel összekötni szándékozom az életem. Mikor először felmerült bennem, hogy esély sincs arra, hogy van kivétel, sokkot kaptam, és ahogy ízlelgettem ezt a tényt, szépen lassan elhatalmasodott rajtam az elkeseredés, majd beszivárgott a fejembe, a lelkembe a reménytelenség érzése, amit a félelem, a rettegés váltott fel… Ami azt illeti, unom már ezt a sok félelmet. Szeretnék már szabadulni tőle, csak nem tudom,  hogyan tegyem. El kéne még valamit fogadnom, megértenem, vagy kimondanom? Nem tudom…