Kétségek

Kétségeim támadtak. Utálom ezt az érzést, ezt a tudást. Mikor megcsap a kétkedés szele, annak nem szokott jó vége lenni, mert a radarjaim tökéletesen működnek, és mindig előre jelzik a problémát... Szerinted, engem formatálni kell a pasihoz? Vagy egyáltalán kell valakit a másikhoz igazítani? Hiszen, ha szeretek valakit, akkor idomulni fogok hozzá úgy, hogy közben ugyanúgy magam maradok, de ha meg kell változtatni, annak semmi értelme. Én olyannak szeretem a körülöttem lévőket, amilyenek. A nagyszájú barátnőmet éppen úgy, mint a sunyit, vagy a törődő barátot pont ugyanúgy, mint a birtokolni vágyó pasit. Ha valamit nem tudok elfogadni, akkor azt mondom: bocs, de ezt meg ezt nem veszi be a gyomrom, nem passzolunk, ezért nem rabolom az idődet. Ezért nem is akarom, hogy azért változzon a másik, mert én nyafogok miatta, nem fogok nyafogni, hiszen olyannak szeretem, amilyen. Gumibabát, vagy állandóan helyeslően bólogató valamit a boltban is tudok venni, nincs ilyenre szükségem, és nem  értem, másnak miért kell ilyen... Lehet, hogy velem van a baj?... 

Mikor elkezdenek beindulni az érzéseim, jön velük egy pofon is, pedig mindig azt hiszem a legújabbról, hogy nem így lesz, és mégis. De sebaj. Lényeg, hogy nem ugrom rögtön fejest a gödörbe, és mikor elcsattant a pofon, akkor tudok visszavenni, visszalépni. Most például azt érzem, hogy a szokásosnál is keményebbé váltam, s a nehezen lerombolt falakat sorra újraépítettem, csak most még szilárdabbra, áthatolhatatlanabbra. Ezt rombold le, ha tudod... Bár valószínűleg nem is akarod...